Új Szó, 1986. június (39. évfolyam, 127-151. szám)

1986-06-24 / 146. szám, kedd

A néző szórakozik MÓRICZ ZSIGMOND SZÍNMŰVE A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZBAN- l/J FILMEK ­Utolért az éjszaka (cseh) A magas falaivai szűkösséget, fülledtséget érzékeltető épület szinte rádöl a tombolva mulató vendégseregre. Első pillanatban olyan hatás éri a nézőt, amelyből megsejteni véli azt, ahogyan Mó­ricz Zsigmond Nem élhetek mu­zsikaszó nélkül című „vígjáték zenével“ műfajú müvét a követke­ző két órában láthatja majd. Szinte megindulnak a falak, a néző sze­me előtt a haláltánc révületébe szédülnek a néhai úri Magyaror­szág egyik meghatározó rétegé­nek markáns arcélű alakjai: a dzsentrik. Konrád József rendező és Platzner Tibor díszlettervező olyan nyitóképet kreált, amely adekvát módon jelezte mindazt, amit Móricz alkotói világából oly jól ismerünk. Természetesen ez csu­pán külső, formai elem, amelynek jelenléte ugyanis bizonyíthatóan gyarapítja az előadás értékeit, de meghatározónak mégiscsak a produkció egészéből kibonta­kozó tartalmi elemeket gondolati síkot - látom. Ennek elsősorban a színészi játékban, a helyzetek kidolgozásában, a konfliktus ki­domborításában, látható cselek­vés (akció) és a hallható szöveg (dikció) ábrázoló, illetve kifejező funkcióinak arányaiban kell tükrö­ződnie. Ebben a láncolatban sok­kal több a gyenge, bizonytalan erejű láncszem, mint az előadás díszletekben, tárgyakban, jelme­zekben megjelenő képiségében. A rendezőnek nem sikerült egy­ségesre hangolni a színészek játékát. Szinte két részre szakad a játék. Azok a jelenetek telítettek a magasabb rendű komikummal, ahol a színészek megtalálták a sti- lizációnak azt a fokát, amely még innen van a karikatúraszerüségen; nem külső affektációra építették fel a figurát, hanem minden gesz­tust, hangsúlyt, hangszínt a móri- czi szöveg és az általa megformált dzsentrivilág ellentmondásossá­gából teremtették meg. A komáromi (Komárno) társulat előadásában látott változatból el­tűntek az elszegényedett dzsentri család belső kapcsolatainak minő­ségei. Egyetlen utalás erre a hu­szonkét év után a bezárt ajtót kinyitó Lajos bácsi és Zsani néni között lefolyó párbeszéd. Szinte elsikkadt az elsó jelenetben a Ba­lázs és Veronika között felülete­sen jelzett kapcsolat. Konrád Jó­zsef mintha megelégedett volna azzal, hogy a kifejező díszlet és a sok mindenről árulkodó jelme­zek, kellékek pótolják a két csalá­dot körülvevő társadalmi közeget. Néhány pontosan megvalósított rendezői ötlet ezt a kétséget kizáró­an jelezte is: Az öreg nagynénik házában mindig foltozgatnak, sza­kadt függönyöket, tépett abroszo­kat. A hozzájuk menekülő Pólika is ezt teszi; mintha múltját, elrontott életét foltozgatná, ahelyett, hogy kidobná az egészet, és függönyte- len ablakok mögött, takargatás nélkül vállalná önmagát. A dramaturgiai hiányok ellenére is láthatóan jól érzik magukat szerepeikben a színészek, s nem szórakoznak kevésbé jól a néző­téren a nézők. Holocsy István úgy formálja meg a mulatós, kifelé a délceg, erős belső tartást mutató Balázst, hogy közben elfeledkezik a figura kettősségéről. Hiszen bár napokat átmulat, egy idő után mégis megjelenik a nagynéniknél, hogy hazavigye Pólikát. Kettős énjét - belső vívódását és külső könnyedségét - ábrázolhatná ak­kor is, ha mulatásaiban nem csak a „magyarnótás magyar úr“ lenne jelen, hanem a sorsának kiúttalan­ságát tudatosító férfi is. Nem segítette ebben a játékban a meg­választott hanghordozás sem. Já­téka inkább karikírozó, a dzsentrit közhelyessé változtatott jegyekkel megjelenítő volt. Tóth Erzsébet lényegileg más színészi alapállásból közelített Pólika alakjához, önuralmat mu­tató, lelkieröt színlelő asszonyként ismerjük meg, majd a nagynénik­nél szinte előtör belőle a kislányos tehetetlenség, gyámoltalanság. Kár, hogy olykor eltúlzott gesztu­sai, migrénes-úriasszonyos hom- loksímításai, eltúlzott finomkodá­sai rárakódtak erre az alapjában véve pontosan kidolgozott figu­rára. Ferenczy Anna (Zsani néni), Lórincz Margit (Pepi néni) Petrécs Anna (Mina néni) és Turner Zsig­mond (Lajos bácsi) önmagukban véve is olyan alakítások, amelyek emlékezetessé teszik ezt a gon­dolatiságában bizonytalan előa­dást. Ferenczy Anna nem akart komikusnak látszani. Az ö Zsani nénije úgy válik szánalmasan ne­vetségessé, ahogyan a legjobb hite szerint ezt a karaktert megfor­málja. Lehetne ezt a szerepet úgy is eljátszani, hogy közben a néző a nevetéstől leesik a székről. így azonban sokkal több volt egy komikus figuránál, önmaga esen- dőségének tudatában levő ravasz öregasszony, akire elég lenne a környezetében élőknek jobban odafigyelni, s máris felfedezhet­nék: zsugorisága, zsémbessége csak álca. „Szégyelnivaló“ jósá­gát, emberségét takargatja. Ló­rincz Margit jól megfigyelte Zsani alakját, s Pepi nénije így lett - mellette - szeretetre méltóan kedves, s mulatságosan naív figu­rává. Petrécs Anna elkerülte az effajta „süket“ szerepek buktatóit. Inkább az együgyűt, a pártában maradt vénlány lelki téblábolását, tükör- és ruhaimádatát játszotta el, a szokványos „süket öregasz- szony“ figurája helyett. Kétségte­len azonban az is, hogy a helyzet- komikum kínálta lehetőségeket mindhárom színésznő kihasznál­ta. Turner Zsigmond remeklése, a dramaturgiailag kissé elhalványí­tott Lajos bácsi szerepében egy­szerűségével emelkedik a három öregasszonyhoz. Ebben a katetó- riában -említhetném Mák Ildikó Birikéjét is, ha helyenként nem karikírozna, s nem lenne pontatlan a kotnyeles bakfis megformálásá­ban. Némiképp tisztázásra vár, mennyi szorult Birikébe a szóki­mondó kamaszlányból és mennyi a szellemi fogyatékosság határán élő kisgyerekből. A dramaturgiai tisztázatlansá­gok okán majdnem csak statiszta szerepekre korlátozódik Kucman Eta (Veronika), Póthe István (Vik­tor) Szentpétery Ari (Teréz), Ud- vardy Anna (Málcsi), Bugár Gás­pár (Peták), Varsányi Mária (Kisvi- cákné) és Kovács Ildikó (Zsuzsi) játéka. Nehéz lenne bárkit is kiemelni közülük, hiszen a kisza­bott feladatukat mindannyian jól oldották meg. Éppen ezeknek a szerepeknek az okán kell ismé­telten leírnom, hogy a két dzsentri­udvarház társadalmi közegét alko­tó figurák nem épültek a produkció gondolatiságába. Mégis feltűnt Varsányi Mária friss ízeket, eleven hangulatot keltő Kisvicáknéja. Tet­szett Kucman Eta az előadásba szervesen nem épülő, de önma­gában jól megoldott játéka. Él­mény volt Bugár Gáspár öreg Petákja. Meglepetés volt a Matesz színpadán először megszólaló Kovács Ildikó néhány derűs ár­nyalattal megoldott Zsuzsija. A színpadi játékba komponált Mircsét, a prímást Garay Gábor olykor színtelenül alakította, s eb­ben része volt bizonytalan hege- dújátékának is. Vitathatatlan, hogy az előadás közönségcsalogató eleme a zene, amelynek anyagát Zsákovics László válogatta. Sajnos drama­turgiai funkciója alig van ezeknek a magyar nótáknak, kupléknak, csupán a mulatozásokat szolgál­ják. Olyannyira, hogy a közönség spontán reagálásaira figyelve megállapítható volt, hogy sokszor mennyire öncélú mindaz, ami fel­csendül. Az expozíció duhaj tán­ca az volt, aminek láttuk, s a záró­kép hirtelen felcsapó fergetege is igazi, közönséget tapsra ingerlő mulatozás. Nincs itt nézőnek szánt fricska, az öregasszonyok kopott házában sem történik ég- szakadás-földindulás. Mulatnak a dzsentrik, kissé bizonytalanul, mintha már elfelejtették volna a módit. A tapsoló közönséget talán ezért biztatja a zenekar: ,, snejderfániaztmondtanemkellné - kipirosszoknya..." És Móricz Zsigmond sem? DUSZA ISTVÁN Balladai hangvételű és tömör­ségű ez a cseh film, melyet Juraj Herz szlovák filmesekkel közösen készített Jaromíra Kolárová elbe­szélése alapján. A jeles cseh rendezőt ezúttal Jožka Jabűrková (1896-1942), a haladó szellemű nő, kommunista újságíró és képvi­selő egyénisége, emberi tartása izgatta. Nem hagyományos élet­rajzfilmet készített róla, csupán emlékképekben idézi fel színes, mozgalmas, de viszontagságos életét és tragikus halálát. A film nyitó jelenetében a ra- vensbrücki koncentrációs tábort látjuk; Jožka Jabűrková, a negy­venhat éves újságírónő haldoklik. E törékeny nőt a náci fenevadak halálra kínozzák, de erős hitét, akaratát nem tudják megtörni. Lázas eszméletlenségében lelki szemei előtt felvillannak életének foszlányai: boldog-boldogtalan gyermekkora, melyet anyjának hisztériás rohamai, bigott nevelé­si módszerei szinte elviselhetet­lenné tettek, s melyet a proletár­negyed asszonyainak jósága egy- egy röpke perce mégis képes volt feledtetni; felidéződnek iskolás évei, majd az első világháború kitörése, az ínség, a mérhetetlen nélkülözés időszaka; aztán egy gazdag német családnál nevelő­nőként, majd a vasgyárban töltött idő, munkássztrájkok, aztán lát­hatjuk, hogyan kerül kapcsolatba a munkásmozgalommal. Barátsá­gok, szerelmek idéződnek meg: szakít első férjével, új, megértőbb társra talál. De elsősorban dolgo­zik, fáradhatatlanul, akkor már a Rozsévačka nevű lap szerkesz­tőjeként, majd kommunista képvi­selőként, a munkanélküliek érde­keit védve. A náci megszállás után letartóztatják; szabadon bocsáta- nák, ha hajlandó lenne együttmű­ködni az ellenséggel, de ö hajtha­tatlan, koncentrációs táborba hur­colják. Itt sem adja fel a harcot: vigasztalja a rászorulókat, lelket önt a hitüket vesztettekbe. De a táborparancsnok csakhamar fel­ismeri kivételes egyéniségét, azt, milyen összetartó erő sugárzik belőle. Tudja, nem fizikailag, első­sorban lelkileg kell őt megtörni... Az elmondottakból bárki arra következtethetne: ha Juraj Herz emlékképekből építi fel is alkotá­sát, mégiscsak életrajzfilmet for­gatott. Tény, az alkotókat Jožka A Halálvonatok című új bolgár film, amely hamarosan a nézők elé kerül, a második világháború valós eseményeit idézi fel. 1943-at írtunk, a sztálingrádi csata erőviszonyai megváltoztak. A bolgár kommunisták, a társada­lom különböző rétegeinek haladó képviselőivel együtt, elszánt har­cot vívnak azért, hogy megment­sék a bolgár zsidókat a haláltábo­roktól. Bulgária volt az egyetlen olyan európai ország, amely meg­tehette azt, hogy nem engedte meg a zsidók elhurcolását. Ez a film tehát nem a halálról, hanem Jabűrková sorsa ihlette a mű elkészítésére, de életét olyan szé­les társadalmi-politikai összefüg­gésekben láttatják, hogy az egye­dit képesek voltak általános érvé­nyűvé tágítani, s az egyéni sorsba emberi sorsokat tudtak sűríteni. Juraj Herz formabontó filmje ugyan a hősnő életének, illetve az eseményeknek a feltérképezésére vállalkozott, s hogy eközben a lé­lek láthatatlanjába is behatolt, az csak további érdeme, akárcsak az, hogy hősének sorsán át képet rajzolt a század elsó négy évtize­dének társadalmáról, politikai vi­szonyairól, a fasizmus esztelen tombolásáról, pusztításáról. Alko­tói szándékának valóra váltásá­ban a legkülönbözőbb filmes mód­szereket felhasználta; az idősíkok váltogatását éppúgy, mint a feke- te-fehér és színes felvételeket, a szuggesztív kísérőzenét, a hely­színek sajátos atmoszféráját. Kü­lönösen hitelesek és döbbenete­sek a koncentrációs táborban ját­szódó jelenetek, kevésbé hatáso­sak a gyermekkori epizódok, főleg az anyát alakító Jana Brejchová miatt, aki erősen túljátssza sze­repét. A népes szereplőgárdából első­sorban Jana Rihákovát kell emlí­tenünk, aki Jožka Jabűrkováról oly remek jellemrajzot ad, s oly össze­tett karaktert állít elénk, hogy ezzel eleve kizárja a sematikus ítélke­zés lehetőségét. Jók a partnerei is, bár lényegesen kevesebb teret kaptak jellemük kibontására; Rudolf Hrušinský egy jobboldali nácibarát szerepében ismét szí­nészi képességeinek sokoldalúsá­gáról győzi meg a nézőt. Kitűnő alakítást nyújtanak a többiek is: Sylvia Turbóvá (náci táborpa­rancsnok), Radoslav Brzobohatý, Jirí štépnička, Jan Hrušinský, Dagmar Veškrnová és mások. Juraj Herz igényes, de nem hibátlan műve humánus mondani­valójával, a jelenetek érzelmi­tartalmi egységének precíz kidol­gozásával éri el a drámai hatást, a továbbgondolásra késztető szel­lemi izgalmat. Az alkotás - melyet a hazai játékfilmszemlén az egyik fődíjjal jutalmaztak - rövidesen nemzetközi fórum elótt, Karlovy Varyban is megméretik, ahol a júli­us 3-án kezdődő XXV. fesztiválon a csehszlovák filmgyártást képvi­seli. -ym­az életről szól, nem a pusztulásról, hanem a menekülés történetét jeleníti meg. B. Puncsev rendező és H. Oliver forgatókönyvíró a doku­mentumfilm pontosságára törek­szik. Néhány hősnek valóságos prototípusa van. Jelentős helyet foglal el a filmben a Bolgár Kommunista Pártnak a lakosság körében végzett, széles körű tevé­kenysége. Az új filmalkotásban ismert bolgár színészek szerepel­nek: K. Conev, G. Kalojancsev, N. Kokanova, B. Lukanov és N. Sapov. (APN) Az udvariasság: egymás megbecsülése Háromtagú család utazik a vonaton. A tizenkét éves fiúcska ül, a mama és a tízéves hugica mellette áll. A fiúnak nincs semmi baja, láttam, milyen fürgén foglalta el az egyetlen szabad helyet. Szóval, a fiú ül, és ezt mindhárman a világ leg­természetesebb dolgának tartják. Vajon hol és kitől tanulja meg ez a fiú, hogy az idősebbekkel és a nőkkel szemben az a he­lyes viselkedési mód, ha nekik hagyjuk az üres ülőhelyet? Naponta tapasztaljuk az isko­lában, hogy a gyerekek az elő­zékeny, udvarias magatartás szabályait nem ismerik. Az ajtó­nál majd fellökik az idős tanár­nőt, nem engedik előre. S akit nem tanít, az köszönés nélkül megy el mellette. Ha leejt vala­mit, sokan figyelik, sikerül-e fel­vennie, de senki sem segít... ~ Az udvarias viselkedés sza­bályait is tanítjuk az iskolában, több osztályfőnöki órát is szá­nunk erre az évek során. De mindez tananyag, holt ismeret. Elsősorban ezt is a családban sajátítja el a gyerek, a szülők viselkedésének másolásával. S az édesanyával, édesapával, testvérekkel való kapcsolatuk­ban gyakorolják. Persze, tanúi vagyunk nem­egyszer, hogy a gyerek szemte­len hangot üt meg a szülővel szemben, s az udvariasság leg­elemibb szabályait sem tartja meg, de ez már a súlyos nevelé­si hibák következménye. A leg­több szülő megköveteli és betar­tatja csemetéivel ezeket a sza­bályokat, de nem mindenkivel szemben. Ha ugyanis a rokon­ságban, az ismeretségi körben, esetleg a közvetlen szomszé­dokkal szemben udvariatlanko- dik a gyerek, ezt nagyon zokon veszik, esetleg alaposan meg­büntetik érte. Más a helyzet, ha olyan személlyel történik mind­ez, akivel az utcán találkoztak, alkalmilag jöttek össze valahol, magyarán, aki a család szem­pontjából nem számít. A hamis tekintélyekkel már régen leszámoltunk, de az em­bert, legyen az teljesen ismeret­len, s ne függjön tóle semmi, az embert megbecsülni meg kell tanítanunk a gyereket! Hiszen nem hordhat táblát a kabátján az idős ember, hogy a munkásmoz­galom régi harcosa vagyok, iga­zán megérdemlem, hogy ti, mai fiatalok felsegítsetek a villa­mosra. Az udvariasság, a segítókész- ség ugyanis szorosan összefügg az emberek megbecsülésével, az egymáshoz tartozás érzésé­nek kialakításával. S ez szocia­lista társadalmunk egyik alapve­tő vonása. Nem nőhet fel úgy a gyerek, hogy csak azokra legyen tekintettel, akiktől függ, hogy ne alakuljon ki benne a közösségi érzés. Csak így készíthetjük fel gyermekeinket jövendő életükre, hisz ehhez az is hozzátartozik, hogy otthono­san mozognak a szocialista tár­sadalomban, ismerik és magu­kénak érzik erkölcsi követelmé­nyeit. ÁTÁNYI LÁSZLÓ Jana Riháková - Jožka Jabűrková szerepében (Karel Kouba felvétele) Bolgár film a háborúról ÚJ SZÚ 4 1986. VI. 24.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom