Új Szó, 1986. június (39. évfolyam, 127-151. szám)

1986-06-02 / 127. szám, hétfő

Az utóbbi hetekben egyre több vélemény, kritika, sőt tanulmány foglalkozik Grendel Lajos nemré­giben szlovákul is megjelent há­rom regényével. Az Éleslövészet (Ostrá streľba), a Galeri (Odkun- desi) és az Áttételek (Odvodeniny) Karel Wlachovský fordításában Odtienené oblomky közös címmel jelent meg. Erről a köteről írt kritikát Peter Liba a Slovenské pohľady idei 5. számában. Peter Liba bevezetőjében meg­állapítja: ,,A szlovákiai magyar irodalom ma differenciált s egyben integrált része a csehszlovák iro­dalomnak. Ezért egészen termé­szetes, s több értelemben is indo­kolt, hogy a legjobb szerzők alko­tásai nem maradnak a nyelvileg meghatározott nemzetiségi olva­sói közegen belül, hanem eleve­nen jelen vannak a szlovák olva­sóközönség körében is. Az ilyen alkotások befogadásának kény­szere elsősorban magukból a mű­vekből adódik. Ezzel együtt a Szlovákiában magyarul alkotó író számára adott a kettős irodalmi kontextus. -A magyar és végered­ményben a szlovák irodalmi ha­gyományokhoz, fejlődési irányok­hoz való kapcsolódásai teremtik meg összetett sajátosságait, amelynek kiteljesítése az egyetlen konfrontációs terepe az alkotónak, így tehet a címzettjéről művészi tanúvallomást, és lehet egyszerre nem periférikus. Ez egyben azt is jelenti, hogy olyan értékelő szem­pontokkal méri önmagát, amelyek nem engedik meg, hogy a regio- nalizmusba és a provincionaliz- musba merüljön, hanem mindkét irodalom igényes vonulataihoz vi­szonyítsa önmagát. Ennek ered­ményeként az az alkotás lesz sikeres, amely az említett egyedi­séget magába foglalja ugyan, de egyben meg is haladja azt, és magasabb értékbeli kötődéseket keres." A kritikus jelzi, hogy Grendel Lajos ebben az általa vázolt alko­A közfelfogás úgy tartja: a nők kiismerhetetlenek, a férfiak sze­mélyiségképlete egyszerűbb. Illés Endre előző, Méhrajzás című nó- vellaválogatásában már rácáfolt a közhely elsó felére: rendre láthatóvá tette a titokzatosnak kikiáltott hősnők cselekedeteinek rejtett rugóit. Újabb, Ezüstpénz című elbeszéléskötetében a tétel másik állítását vonja kétségbe, az erősebb nem tagjait sem szabad szerinte időtől, helyzettől, alkattól függetlenítve - egy kalap alá gyömöszölni. Ez az újabb válogatás a hatal­mas életműből, ha lehet, még izgalmasabb az előzőnél, hiszen ezúttal az író nemcsak férfitársai fölött ítélkezik, hanem saját tetteit is érzékeny erkölcsi patikamérleg­re helyezi. Ez a pártatlan bíró sohasem válik, rosszul értelmezett emberbarátságból, hósei vétkét megbocsátó cinkossá. Az igazság kiderítéséhez engesztelhetetlen, kritikus jellemre van szükség, s ót kezdettől fogva a hamisság lelep­lezésének belső kényszere ser­kenti írásra. Illés Endrét kizárólag az embe­rek izgatják, függetlenül attól, férfi­nak vagy nőnek születtek-e, s ha csak teheti, a titkaik felől közelít hozzájuk. Medikus kora óta tudja: az ember sajátos egyénisége, lényegének különös varázsa - akárcsak egy lappangó beteg­ség - csak addig titok az orvos­módra diagnosztizáló iró figyel­mes tekintete előtt, míg egy konk­tói küzdelemben tekinthető győz­tesnek, hiszen regényeivel nem­csak a nemzeti irodalmak élvona­lának színvonalával mérhető, ha­nem az európai regény legújabb vonulataival is. A három műről külön-külön szól. Az Éleslövészet- ről megállapítja, hogy az író a tör­ténelmet és az embereket humo­ros és szatirikus felülnézetből szemléli. Ez egyben a kis város történetének az emberek tettei­ben, sorsában megjelenő lélekraj- zát adja. A Galerit epikailag zár­tabb regénynek tartja. A történelmi keresztutak és múltbeli árnyak panoramatikus láttatásában domi­nál a történelem kortársi nézőpon­tokból való bemutatása. Az Áttéte­lekről, mint énregényről szól, amelyben a család, a szülőhely, a város, valamint az egyén adap­tációs magatartásainak a bírálata került a középpontba. Ebben ott látja az író véleményét, amely szerint nemcsak a leckét kell felmondani, de valakivé is kell válni. A közösség számára pedig a pótléknélküli, saját történelem a meghatározóan fontos tudati tényező. Befejezésként Peter Liba a kö­vetkező gondolakokat írja le: ,,A környezetünkbe ágyazott Gren- del-regények a közös történelem, a közelmúlt és a jelen, valamint az együvétartozás számos problé­máját a felszínre hozzák. A társa­dalmi lényeg megrajzolásakor tel­jes egészében felhasználja a mo­dern epika módszereit. Grendel gondolkodásának, megfigyelései­nek és megismerésének éles tük­re a szlovák és a magyar ember több eddig ismeretlen arcát, közös vonását, valamint az elfogadható és felismerhető igazságokat mu­tatja meg. Grendel ezen felül felhasznált olyan eszközöket is, mint a hősök mélylélektanának megrajzolása. Hatásos stíluselem, a vallomás meggyőző voltának és igazságerejének részeként van je­len az önreflexió. Ezek együtt mindig a szuggesztív összkép egészét erősítik. Grendel Lajos valóban őszinte és szenvedélyes dialógust folytat a területünkön élő magyarok és szlovákok történelméről, a közös kulturális hagyományainkkal és jelenkori történelmünkkel, s így teszi fel a lét kérdéseit. Ez egy gondolkodó és érett prózaíró akti­vizáló, tettrekész filozófiája. A mai szlovák irodalomban nincs erre hasonló példa, ezért gazdagítja azt is. “ -d­rét szituáció - többnyire erős konfliktushelyzet - cselekvésre vagy állásfoglalásra nem készteti a illetőt. Reakciója beismerő vallo­mással ér föl. A novellák írója nem tudja - talán nem is akarja - magában letagadni a színpadi szerzőt. Szi­tuációi drámaian kiélezettek. Né­melyik fullasztó levegőjű, feltartóz­tathatatlan sodrású elbeszélése a görög sorstragédiák egyenesági leszármazottjának tekinthető. Az író tartotta tükörben földerengó emberi képmásokat tetteik vagy mulasztásaik jellemzik. De míg a színpadon az akciók, az elbe­szélésekben gyakran a tettek hiá­nya a drámaiság forrása. Aki gyanútlanul kezdi olvasni a kötetet, az első tizennyolc oldal után döbbenten mered maga elé: mi volt ez? - és a letaglózó élmény hatása alól még sokáig nem tud szabadulni... Mint rejtett aknák, úgy lapulnak e félezer oldalas könyvben a kényelmes közöny falát megrepeszteni kész, katartikus robbanófejjel ellátott írások. A Gyerekek címszó alá sorolt novellák közül különösen sok készült gyújtó anyagból. Az író hol álnok kis szörnyetegeknek ábrázolja a kellően kordában nem tartott serdülőket (A szalag), hol 1. Gutenberg-galaxis. Hányszor írtuk le ezt már, leggyakrabban anélkül, hogy mellette megjegyez­tük volna, kinek a „találmánya“ ez a csillagmilliókat a nyomtatással összekapcsoló „fogalom“? Beval­lom magam is, hogy az ezt a „valamit“ felelőtlenül használók közé tartoztam. Még nem is olyan régen csak a „feltaláló“ nevét ismertem, s néhány másodlagos forrásban elolvasható idézetet, er­ről a vitathatatlanul egyéni szem- Jéletet takaró fogalomról. (Most már minden szándékos idézójele- zés nélkül mondhatom annak, hiszen kétségtelen: olyan fogalom lett, mint a művelődéstörténetben ezt megelőzően a „homo sa­piens“, a „kerék feltalálása“, a „popkultúra“, az „elidegene­dés" vagy a „video“. Közös jellemzőjük, hogy a felületes meg­ismerés, a mechanikus átvétel a használatba vétellel egyidöben fosztja meg ezeket a valóságos gondolati tartalmuktól. Mintegy mi- tizálódnak, s mint tudjuk, a mítosz már nem azonos önmagával, ha­nem az azt „használó“, ember, közösség szükségleteit szolgálja. Nem világmegváltó megállapítás: A megismerés a mítoszok halálát jelenti.) így van ez Marshall McLuhan, kanadai tudós The Gutenberg Galaxy című munkájával is, amelynek az alcíme is elegendő lett volna ahhoz, hogy a „Guten­berg-galaxis“ fogalmához társított hamis tudat ne szülessen meg. ,,A tipográfiai ember kialakulása“ - idézi ezt az alcímet egy a buda­pesti Gondolat kiadó Pro és kontra sorozatában 1985-ben megjelent könyv. Halász László válogató, szerkesztő, bevezető és összekö­tőszöveg-író, a fordításokat az eredetivel egybevető atyja a Vége a Gutenberg-galaxisnak? címú kötetnek. A sorozat más könyveinek is van egy sajátossága: a gondolko­dásra, a vitára, de a meggyőzhető embert is szolgálják. Ebben az esetben egyetlen ember, McLu­han polgári elméletének kapcsán. Ennek a könyvnek a megjelenésé­től a nyomtatott szó, a tipografált kultúra elméletével csak közvetve foglalkozó, esetleg a mindennapi gyakorlat oldaláról szemlélődő ol­vasó is másképpen kénytelen fo­galmazni, amikor a Gutenberg- galaxissal példálózik. Illik vissza­mennie egészen a forrásig, amelynek milyenségét a kötetben közreadott szemelvények is mu­tatják. 2. Könyvek a „gyorsuló időben". Lám, alig gereblyézem össze potenciális áldozatnak az elha­nyagolt, nem eléggé szeretett fia­talokat (Andris, Mint a kő). De a felnőttekhez - köztük önmagá­hoz - a legkíméletlenebb, hiszen, mint írja, „nekünk már nem ada­tott meg a kegyelem, mint az ártatlanoknak. Minden tettünkért vállalni kell a felelősséget, semmi alól nincs feloldozás." Azok a novellák, pályaképek, amelyek a kor és a körülmények, a kötelességek és a választások hálójában vergődő emberek vívó­dásait ábrázolják, hatásukban nem mérnek olyan kiszámított ütést az olvasó szívére, mint a tragikus kicsengésű írások. De ha megpróbálunk azonosulni az adott hősökkel és nehéz helyze­tükkel, vállalnunk kell velük együtt a döntésszituációt kísérő, elma­radhatatlan szorongást. A mindig szigorú ítéletú író tudja: bátorság és gyávaság a gyakorlatban Janus-arcú fogal­mak. Nem biztos, hogy akkor viselkedünk célravezetően, ha er­kölcsi érzékünkre hallgatunk. Elő­fordul, hogy a bevált értékek átmenetileg a fonákjukra fordul­nak, s ember legyen a talpán, aki lelkitusa nélkül képes feldolgozni magában az etikus tett vágya és a túlélési ösztön gyötrő ambiva­lenciáját. a mitizált fogalmak lényegéről szerzett ismereteimet, máris ugyanabba a hibába esem. Leír­tam egy újabb, lényegétől meg­fosztott fogalmat. Ráadásul azon ritka egyedek közé tartozót, amelynek a „mindennapi filozó­fiánkban“ meg van a „közkézen“ és „közszájon" forgó közhely­változata: a „nincs idő", és a „ro­hanó élet". A mi tájainkon éppen az eltelt évtizedben tapasztalható legin­kább, hogy a hírközlés, az infor­málás azonnaliságára figyelő na­pisajtóból kiszorulóban van a ma­gasabb publicisztika, a szuverén gondolatokat az írás okának és lényegének tekintő újságírás. Nem véletlen, hogy néhányszor már magam is eltöprengtem mind­azon, ami a jelenség mögött emberi tényezőként, egyéni adottság, tehetség és tudás tartal­maként állhat. Reményt az ad, hogy a hírlapírás klasszikus gya­korlatával ellentétben a napilapok­ban háttérbe szoruló műfajok (tár­ca, glossza, művészetkritika, ri­port) helyet kerestek és kaptak az irodalomban, (gy kapott és kap megtisztelő címeket: tényiroda­lom, irodalmi szociográfia, valóság­irodalom, feltáró irodalom, irodal­mi riport, riportregény. Mind-mind egy-egy minőségi bélyegzővel el­látott fogalom. Nem véletlen, hogy a kortárs világirodalomban is számontarta- nak néhány író-riportert. Az olasz Oriana Fallaci mellett talán a legis­mertebb a lengyel Ryszard Ka­puscinski. Az utóbbi íróriporternek a könyvei szinte az egész világon nagy feltűnést keltenek. Szeret­tem volna ,,népszerűek"-et írni, de úgy vélem, hogy ez kissé leértékelné mindazt, amit ez a len­gyel riporter csinál. Elsősorban bátor, a szó lélektani, politkai, de mindenekelőtt történelmi értelmé­ben. Mintegy a napi hírekből már ismert események lelki és tudati hátterét írja meg. Mindezt azon­ban úgy teszi, hogy közben egy pillanatra sem feledteti az olvasó­jával, hogy mindez: megtörtént, valóságos. Pedig olykor doku­mentumok, adatok egymás mellé állításával győz meg bennünket az emberi cselekvések indítékairól, a valóságos reagálások mögött bújkáló lelki folyamatokról. Nem véletlenül tekintik tehát irodalmi rangúnak mindazt, amit leír. Különös összejátszása a vélet­leneknek, hogy a hozzánk is eljutott két könyvét, A császárt és A sahinsahot nem a megjelenés sorrendjében, hanem éppen for­dítva vettem meg Dél-Szlovákia két egymásól távoleső könyves­boltjában. A „gyorsuló idó" ját­szott így velem, miközben két Az író szemében a legsúlyo­sabb bűnök: a hazugság, a szere- tetlenség, a jóra való készség és alkalom kényelmes elodázása. S a legnagyobb erények: a hűség, önmagunkhoz és másokhoz, a bá­torság, és a szeretet. Konvencioná­lis erkölcsi normák ezek - vélhet­nénk. De ki mondhatja el magáról, hogy élete minden percében úgy érzett, viselkedett, ahogy azt a hu­mánum íratlan törvényei paran­csolnák? Jószerivel senki, s ez az írói számonkérés szigorúsága tük­rében válik igazán nyilvánvalóvá. A kötet írók című zárófejezeté­be beválogatott árnyék- és kréta­rajzokból ugyanúgy az emberi sokféleség kaleidoszkópja rajzoló­dik elő, mint az elbeszélésekből. A niklai beszorítottságában a vá­rakozás életformájává tevő Ber­zsenyi; az évódó hangnembe Pe­tőfi kedvéért játszva beletanuló, koravén komolyságú Arany János; a franciául verselő költőt magában erőszakkal elhallgattató Szabó Dezső; a csalódott Csehov-hós- ként ábrázolt, illúziókat kergetó Kner Imre; az indulataira hallgató, olykor torz pillanatfelvételeket ké­szítő Nagy Lajos; a megalázó félsikerek lassan ölő mérgétől beteg József Attila és a többi, hányatott sorsú művész portréja csupán megfejtett titok; a sors kihívására adott megannyi léte­zésvariáció. És még mondja valaki, hogy a férfiak egyformák. V. A. olyan könyvet olvashattam egy­más után, amelyeknek lényegü­ket, értékeiket, tekintve nem árthat az idő. Bizonyos olvasói nyugta­lanság, önbizalom-megrendülés hatalmasodott el rajtam, amikor A sahinsah (1985-ben jelent meg) után a Gimes Romána írta utószót is elolvastam. Úgy éreztem, vala­mit elmulasztottam, mert nem si­került elolvasnom A császárt, amely 1981-ben a Ra-re sorozat­ban látott napvilágot. Néhány hónappal később több példányt is felfedeztem belőle egy kelet-szlovákiai könyvesboltban. A meglepetésem így lett teljes: A szerző a lélektani riport műfajá­ban egy, a történelmi universumba elvezető könyvet írt. Az előbb olvasott A sahinsan az iráni forra­dalom társadalmi és egyéni mö­göttesét tárja fel. Az utóbbi, Hailé Szelasszié etióp császár bukását vizsgálja ugyanígy közelítve az etióp nép forradalmához. Mindket­tőben közös még az is, hogy a történelmet „formálni akaró" hatalmaskodó kiszolgáltatottságát mutatja be. Azt a kiszolgáltatottsá­got, amelynek meghatározója ma­ga az uralmuk alá hajtandó törté­nelem és a szavaik szerint oly hűséggel szolgált nép. Megdöb­bentő volt az a felismerés, amit Kapuscinski könyvei sugalltak: egy modern kor két feudális ural­kodója miként szerette volna mo­dernizálni roskatag monarchiáit. Császár és sah. Nem riadtak meg a forradalmaktól sem. Rezá Pah- lavi erőszakrendszere a „fehér for­radalom" anakronizmusának ideo­lógiájára épült. Hailé Szelasszié naiv öregemberként kijelentette: „...ha a forradalom a nép javát szolgálja, akkor ó is mellette áll, és nem ellenzi a trónfosztást." ön­maga történelmi lehetetlenségét felismerő két monarcha két külön­böző reagálása a forradalmi kihí­vásra. Az egyik abszolutizálni pró­bálta a forradalmat, a másik mellé állt. önmaguk huszadik századi megléte a történelem egyik fintora, ők erre megpróbáltak duplázni: forradalmárrá kiáltották ki magu­kat. Volt egy rossz emlékű elődjük, aki hozzájuk hasonlóan végezte, pedig annak idején Napóleon for­radalmárként kezdte... 3. Az események és a történelem. Az imént még két „történelemcsi­náló“ bukásáról gondolkodtam, s véletlenül felejtettem el kifejteni, hogy Kapuscinski nem elsősorban a császárról és a sahinsahról írt, hanem az események, a történe­lem igazi mozgatóiról, a névtelen emberekről. Köztük olyanokról akik lehetővé teszik az effajta történelmi fintorokat azzal, hogy kiszolgálják a hatalmat, s nem utolsó sorban azokról, akik nem tűrik el önmaguk kiszolgáltatottsá­gát. Nem tudom hányszor fogok még utalni Jevtusenko Ahol a vad­gyümölcs terem círriű sokműfajú könyvére. Az utolsó fejezetének elején írja: „Vannak események, amelyek az újságok, a rádió, a tévé közvetítésével nyomban szétkürtölik magukról, hogy ók a történelem. De történelem az is, ami a névtelen emberekkel törté­nik. Az a millió és millió tévénéző, aki a képernyőhöz tapadva figyeli a bombarobbanásokat, repüló- gép-eltérítéseket, politikai kong­resszusokat, szépségversenye­ket, futballmeccseket, naivan azt hiszi, hogy szeme előtt az emberi­ség életének legfontosabb ese­ményei játszódnak le. De ha valamelyikük hirtelen szúrást érez a szívében, lefordul a karosszék- ról, és rádöbben, hogy a halálán van, akkor egyszeriben ezt fogja a legfőbb eseménynek érezni, s nem azt, ami a kékes képernyőn felvillan." A két társukat kereső tajgakutatók kapcsán írta ezt Jev­tusenko, hogy mindezt később megtoldja egy Ciolkovszkij idézet­tel a háborút majd kizáró új, megváltozott emberi pszichikum­ról. Nem kell különösebben ma- gyarázgatni, hogy a történelem nem függetleníthető az embertől, az egyéntől, akinek minőségét pszichikuma és a tudata határoz­za meg. Az ember csak így lehet történelemformáló erő. Érezve és gondolkodva. d(jsza|stvAn Újabb szempont Grendel Lajos szlovákul megjelent könyvéről ír a Slovenské pohľady FÉRFIAK TITKAI Illés Endre: Ezüstpénz ÚJ SZÚ 4 1986. VI. 2.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom