Új Szó, 1986. június (39. évfolyam, 127-151. szám)
1986-06-26 / 148. szám, csütörtök
I# ■■ ■■ / i rr ■ ■ ■ ■ / ■ / a íl it / a Közönség előtt is - a jatek oromevel SZÍNJÁTSZÓCSOPORTOK A XI. DUNA MENTI TAVASZON A népdalgyűjtő Nyolcvan éve született Manga János Évről évre más-más összképet mutat a fesztiválon részt vevő színjátszócsoportok találkozója. Ezalatt nemcsak a tartalom és a minőség értendő, hanem magának a versenynek a szerkezete, kategorizálása, lebonyolítási és díjazási módja, továbbá az előadások száma, műfaja, stílus, dramaturgia, díszletezés. Volt esztendő, amely zömmel szerkesztett ritmusjátékokat hozott, és, külön kategóriát alkotva, ezek jelentették a színvonalat is, mellettük legfeljebb egy-két színjátszócsoport emelkedett ki, áttörve a ,,hagyományos“ gyermekszínjátszás pedagógiai szempontból is eléggé el nem ítélhető sematikus, a játszani akaró gyermeket skatulyába kényszerítőnyomorító kereteit. Aztán volt esztendő, amikor csupa színjátszócsoport szerepelt, ritmusjátékot bemutató kisszínpad egy sem, a kategorizálás pedig korosztály szerint történt. És ezek a színjátszócsoportok már szinte kivétel nélkül egyfajta korszerűbb gyermekszínházi szemlélet jegyében alkottak, méghozzá olyan szövegkönyvek nyomán, melyeknek szerzői, egy-egy mese dramatizá- lói maguk a rendező pedagógusok voltak. Azt is megfigyelhettük, hogy az egyik évben (ez főként a kezdeti időszakban volt) rengeteg díszlet között, már-már a naturalista színházra emlékeztető környezetben játszottak a gyerekek, két-három év múlva még kellékeket is alig láttunk a színpadon. Más. Sokáig hiányoltuk a kelet- és közép-szlovákiai csoportok jelenlétét, igaz, nem is nagyon voltak ilyenek. Aztán lettek, jöttek és győztek, évek óta részvevői ennek a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) fesztiválnak, a keleti országrészből több csoport is. És így folytathatnám a sort a mindig változó összképről, melyhez azért még hadd tegyek egy észrevételt. Emlékszem Duna Menti Tavaszokra, melyeknek nyilvános értékelésein hatvannyolcvan ember is részt vett, köztük a legnagyobb számban a Népművelési Intézet által szervezett rendezői tanfolyam hallgatói, régiek és újak, az utóbbi években, így az idén is jószerivel csak az érintettek, vagyis a versenyben szereplő csoportok vezetői, kísérői voltak jelen. Még a fesztiválnak helyet adó Dunaszerdahelyi járásban sem tekintik - vagy eszükbe sem jut? - fontosnak, hogy éljenek ezzel a tapasztalatszerzésre kiváló alkalmat nyújtó lehetőséggel, melyet többek között a Duna Menti Tavasz vitafórumai jelentenek. Ennek a felbecsülhetetlen értékű mozgalomnak a jelenlegi helyzetét és a jövőjét tekintve - igenis szükség van a népművelők, pedagógusok tömeges részvételére, arra, hogy mind többen legyenek ott, ahol ilyen ismeretek gyűjthetők, ilyen tudás gyarapítható. Mit mondjak? Ismerek tanítót, aki szívesen alakítana csoportot, vezetné-rendez- * ' né, de nem tudja, miként fogjon hozzá. Minthogy ennek a mozgalomnak a bölcsője végül is az iskola, itt születik és működik a legtöbb csoport, jó lenne végre, ha az oktatásügy, a pionír- és az SZISZ-szervezet az eddiginél nagyobb aktivitást mutatna itt (is), egyebek között a szervezésben. A fentiekből talán kiderül, hogy a Duna Menti Tavasszal lényeges szemléleti és módszertani változások történtek gyermekszínjátszásunkban, ahogy formálódott- változott a fesztivál, kisugárzása gyakorlati eredményeinek köszönhetően ügy formálodott-változott - fejlődött az is. Kisugárzást mondtam, amely azonban bizonyos objektív okok miatt még mindig nem olyan széles körű és értékteremtésre sarkalló, amilyen lehetne. Ezért a mindenkori Tavaszok rendezői, válogatóbizottságai kénytelenek az egy-egy évadban adott helyzethez, ha úgy tetszik, a valósághoz alkalmazkodni, magyarán, abból válogatni, ami van. így történhetett meg, hogy a korábbi három fesztiváltól eltérően, az idén ismét voltak külön-külön kisszínpadok és színjátszócsoportok, külön kategóriát alkotva. Nem akar ez minősítése lenni egyikük szereplésének, illetve versenyének sem, pusztán ténymegállapítás. Egyébiránt a két kisszínpad, a nagykaposi (Veľké Kapušany) Kikelet és a szepsi (Moldava nad Bodvou) Bódvácska - szerkesztett műsora több volt, mint ízléssel válogatott versek ritmizálása és éneklése különböző formai alakzatokban - eleven, népi ihletésű játék volt, melyet élveztek a gyerekek. A szepsiek Vásár Somodiban című előadásának kiemelkedő erénye még a világos szerkezet, a követhető történet és az, ahogyan a vásár hangulatát megidézték, rendkívül rugalmasan és pontosan alkalmazva a kisszínpadi formához képest nem kevés, külön-külön és egészükben is hatásos látványt nyújtó díszletelemet és kelléket. A másik hasonlóan szép és tiszta műsort a színjátszócsoportok kategóriájában láttuk: a hroboňovói Csip-csirip jóval puritánabb színpadon, az elejétől végig átgondolt és kidolgozott formában, számos eredeti ötlet ugyancsak precíz megvalósításával mutatta be Weöres Sándor Csalóka Péter című játékát. Talán az sem véletlen, hogy ezen a három színpadon voltak a legbátrabbak, játszottak igazán felszabadultan a gyerekek, úgy, hogy a városi művelődési központ nagy színháztermében is mindvégig hallható-érthető volt a hangjuk. Míg két kivételtől eltekintve, a többieké- régi probléma - kevésbé, ami bizony rontott az előadás élvezhe- tőségén. Korábbi Duna Menti Tavaszok kezdő együtteseire gondolva, kellemes meglepetés volt a nemrégiben alakult vagy a fesztiválon először szereplő három együttes, a lévai (Levice) Dömdö- döm, a nagydaróci (Veľké Dravce) Nevesincs és a gömörhorkai (Gemerská Hôrka) örzse bemutatkozása. És nem csak azért, mert bátran „belenyúltak“ a szövegkönyvbe (a szerzők Csukás István, James R. Waugh, Bálint Ágnes), azaz a feltételeik és elképzeléseik szerint alakítottak rajta, hanem azért is, mert hatásos színpadképeket tudtak építeni, hozzáértésről tanúskodott a jelmezek, a díszletek és kellékek megválasztása és alkalmazása. Formai szempontból általában helyén volt minden, bár a rendezői ötletekből lehetett volna több, kihasználva a gyerekek alkotó fantáziáját is. Ami hiányzott, az a tempó, az az arcon is tükröződő játékosság, mely a gyerekeket jellemzi - a színpadon kívül. Kitűnő előadások lehetősége rejlik mindhárom produkcióban, rengeteg oly gyönyörű pillanat még, amilyenekben például a lévaiak részesítettek bennünket, műsoruknak főként az első részében. Mindez érvényes a korábban példamutató buzitai (Buzica) Jó- barátok és a füleki (Fiľakovo) Pipitér teljesítményére is. A dunaszerdahelyi Kis Fókusz elkészítette tavalyi - a mai gyerekek, köztük a tizenévesek korántsem problémamentes világát megelevenítő- sikeres műsorának a „folytatását“, amelynek azonban ezúttal sem a szerkezete nem volt oly feszes, sem a szereplők vezetése oly érzékeny, sem a célja oly világos, mint a tavalyinak. Mik voltak tehát jellemző jegyei az idei versenynek? Megfelelő műsorválasztás és dramaturgiai munka (zömmel kész darabokkal dolgoztak a csoportok), több díszlet és kellék, általában mind hozzáértéssel igazítva az előadáshoz. Ebből is következően az egyik legszínvonalasabb seregszemle lehetett volna ez a mostani, ha bátrabb és elevenebb a játék valamennyi színpadon, ha érezhető a játék - hangot is erősítő - öröme, amely bizonyára megvolt a próbákon, az alkotómunka közben, valamint a „hazai“ előadásokon. Nyolcvan éve Ipolypereszlény- ben (Preseľany) született Manga János, a csehszlovákiai magyarság két világháború közötti kulturális életének kimagasló egyénisége, a hazai magyar népzene és folklórkutatás úttörője. Pályafutását mint tanító kezdte, a ligetfalusi (Petržalka) állami népiskola magyar párhuzamos osztályaiban, később a bratislavai rádió magyar adásának szerkesztője lett. E munkája révén került kapcsolatba a falu néphagyományainak feltárásával és kutatásával. Első népdalgyűjtésének eredménye 1935-ben Bratislavában jelent meg, Nótafa címmel. A harmincas évek végéig főleg az Ipoly és Garam mente, a Zobor-vidék és Mátyusföld magyar községeiben végzett néprajzi gyűjtést, de népzenei fonográf felvételeket készített a Csallóközben is. 1941-ben bölcsészdoktorátust szerzett a kolozsvári egyetemfen, 1949-ig a budapesti Néprajzi Múzeum muzeológusa, majd 1960-1963 között megbízott főigazgató helyettese. Közel egy évtizedig a balassagyarmati Palóc Múzeum igazgatója volt. Ebben az időben foglalkozott a Nógrád megyében élő szlovák lakosság népi hagyományainak gyűjtésével. Több művében behatóan tárgyalja a magyar és szlovák népszokások interetni- kus kapcsolatait. Rövid ideig a budapesti Népművelési Intézet igazgatója. 1960-ban a történettudományok kandidátusa lett. Szűkebb szakterülete a pásztorművészet, a népi hangszerek, a népszokások és a vallásos néprajz vizsgálata volt. 57 éves korában a Magyar Tudományos Akadémia néprajzi kutatócsoportjának tudományos munkatársa, majd 1973-tól az 1977-ben bekövetkezett haláláig annak osztályvezetője. Népdalgyűjtö munkássága, annak ellenére, hogy nem volt képzett zenész, számottevő és jelentős. A már említett Nótafa című népdalgyűjteménye 60 dallamot tartalmaz; ebből 23 az ő gyűjtése. Kár, hogy a gyűjteményben nincs feltüntetve a népdalok lelőhelye. Ezeket a dallamokat bizonyára helyszíni lejegyzés alapján közölte. Egyes dallamok esetében, amelyekről az olvasó elsó látásra nem tudja megállapítani, hogy kötött, feszes vagy kötetlen ritmu- súak-e, zavarólag hat, hogy sehol sem szerepel a tempójelzés. Azt, hogy Manga János a rádió szerkesztőjeként sem tagadta meg eredeti foglalkozását, mi sem bizonyítja jobban, mint első publikációjának előszava, melyben többek között a következőket írja: ,,A gyűjtemény célja, hogy megtartsa továbbra is ezeket a kincseket, átadja a szlovenszkói magyar tanítóságnak, akik az iskolán keresztül szószólói annak a dalnak, amely évszázados tradíciókat őrzött meg nemzetünknek és amely Bartók Béla, a magyar népzene fontosságának felismerője szerint a magyar parasztság önállóságának és művészi erejének legjobb bizonyítéka. “ Későbbi népdalgyűjtő munkája során már hangrögzítő készüléket, fonográfot használt. A Magyar Néprajzi Társaság kiadásában, 1943-ban megjelent Kodály emlékkönyvben is szerepel egy tanulmánya (Zoborvidéki lakodalmas énekek). Az itt közölt dallampéldák precíz lejegyzése csak fonográffelvétel alapján készülhetett. Ebben a dolgozatában, amely valószínűleg doktori értekezésének egy részlete, több helyen utal a szokásokban és dallamokban fellelhető szlovák-magyar kölcsönhatásokra. Manga János nevével - falusi emberek között - első népdalgyűjtő utamon, 1951-ben Martoson (Martovce) találkoztam. Egy nagyon kedves martosi énekesem, az idős Balla örzse emlegette, hogy sok nótát énekelt Hurbano- vóban Manga Jánosnak, aki 1939—40-ben ott tanított. Később, amikor kézhez kaptam a Magyar Népzene Tára I. kötetét, megtaláltam benne Balla örzse dalait. Népdalgyűjtő útjaimon többször találkoztam olyan énekesekkel, akik lelkesen emlékeztek vissza azokra a napokra, amikor a Csehszlovák Rádió magyar adása helyszíni közvetítést adott falujukból. Az ipolypásztói (Pastovce) lakodalmi szokásoktól kezdve, a zsé- rei (Žirany) szentiváni tűzugrásig, sok népszokást mutatott be a rádió. Természetesen ez nem volt olyan mindennapi esemény, mint a mai közvetítések. Magnó akkor még nem létezett, az adás közvetlen telefonösszeköttetés útján történt. Az elsők között volt Ipolypásztó, ahonnan 1934-ben sugározta a rádió a falu lakodalmi szokásait, rigmusait és dalait. Az Ipolyságon (Sahy) megjelenő A Hét című hetilap riportere leljes hangú beszámolójában részletesen leírta az eseményt. Az adás helyi előkészítőit rendben felsorolja, a rádió munkatársait sajnos nem. Pedig minden bizonnyal az elgondolás és a kivitelezés mögött Manga János állt. Ugyancsak ó volt az, aki a PÁTRIA népzenei hanglemezsorozat menyhei (Mechenice) énekeseit is kiválasztotta. Bizonyság erre a Magyar Népzene Tára III. A és B kötetében szereplő több népdallejegyzés, ahol a menyhei dalok mellett a gyűjtő neve is megtalálható. A közelmúltban kaptam meg az MTA Zenetudományi Intézetének jóvoltából Manga János csallóközi fonográffelvételeinek másolatait. Maga a népzenei anyag is értékes, hisz azok, akik énekelték, már nem élnek. Még értékesebbek azonban a gyűjtő feljegyzései a népdalok életéről, az alkalmakról, amikor ezeket énekelték. Ez a körültekintés és pontosság vérbeli gyűjtőre vall. Nagyobb terjedelmű munkái Magyarországon jelentek meg, tartalmilag azonban erősen kötődnek a csehszlovákiai magyarsághoz. ÁG TIBOR BODNÁR GYULA CSALÓDÁSBÓL ÖRÖM A Szlovák Kamarazenekar Nem mindennapi zenei élménnyel kecsegtette a hangversenylátogatókat a Szlovák Filharmónia dramaturgiája. A Szlovák Kamarazenekart sokan hajlandók lennének hetente hallgatni, hiszen az, amit ez a világhírű együttes zenélésben nyújtani tud, már átlépi az interpretálás szokványos határait. Galuppi, Nurimov, Vivaldi, Telemann és Sztravinszkij műveit szerették volna játszani. Sajnos, a kamarazenekar vezetőjének, Bohdan Varchalnak betegsége miatt kevesebb idejük jutott a koncertre való felkészülésre, ezért Sztravinszkij beígért Apollon Musagette című neoklasszikus stílusban írt balettzenéjét egy későbbi koncerten adják majd elő. Helyette az est második felében Kohoutek és Martinu egy-egy kamaradarabját játszották. Kár lenne tagadni, hogy Sztravinszkij-zene Ígérte szellemi izgalmakat várva, első pillanatban csalódás ért. Ám szinte ugyanabban a percben tudatosítottam: a Szlovák Kamarazenekar csak biztonsággal, pontosan értelmezett koncertdarabokkal lép a közönség elé. Szinte egy vidám üdvözléssel ért fel Baldas- sare Galuppi Concerto a quattro, G-dur című legutóbbi hangversenyéről darabja. Az egyszerű dallam, a líraiság jó hangulatot teremtett a teremben. A XVIII. századi velencei zeneszerző opera buffá-inak elevenségét oltotta más műfajokban írt zenéjébe is. A kamarazenekar úgy tolmácsolta ezt, mintha őszinte örömmel kezet rázna a hallgatóval. ' Antonio Vivaldi olasz-barokk világa túlnőtte korát. Az ezen az estén hallott két hegedűre, vonósokra és continoura írt versenyműve (a- moll, op. 3.) is összetéveszthetetlen egyedi stílusával hatott. A Szlovák Kamarazenekar Vivaldi-tolmácsolásainak legszebbjei közé tartozik ez a mű. Mindhárom tételében (Allegro, Larghetto e spiritoso. Allegro) a kamarazene- kar szólistái virtuóz módon uralták a darabot. Ebben fontos helyet kaptak a basszusszólamot (basso cintinuo) játszó művészek. Nem áll távol ettől a világtól a német Georg Philipp Telemann kompozíciós művészete. Oboára, vonósokra és continoura írt versenyművének (e-moll) tolmácsolásában Burkhard Glaetzner NDK-beli Oboaművész is közreműködött. Merész lenne párhuzamokat levonni abból, hogy a barokk óriásának zenéje mellett egy huszadik századi modern szovjet-türk- mén zeneszerző Csari Nurimov Gazéi oboára, vonósokra, zongorára és ütőhangszerekre című müvét is bemutatták. Ugyanakkor a kamarazenekar, a szólista művész és a zongorista, valamint az ütőhangszerek nemcsak a régi keleti lírai forma (a gazéi) egzotikumához ragaszkodtak. A domináns oboa-szóló elhelyezése a kompozícióban visszautal a barokk zene kidolgozta módszerekre. Mindent összegezve elmondható, hogy a két korszakot összekötő zenei ív érezhetően jelen volt a produkcióban. Az est második részében játszott Kohoutek- miniatürök érdekes kontrasztban álltak az első rész zenei világával, a disszonanciára épülő harmóniák feszültséggel telve szólaltak meg. A zeneszerző által nyitva hagyott érzelmi és gondolati feszültségeket a kamarazenekar hangzása sem oldotta. Az allegro-jellegű utolsó tétel ritmikája sem feledtette mindezt. Bohuslav Martinú Sexteto című öt tételes kamaradarabjának finom líraiságával a k n- cert befejező darabjaként tovább sikerült fokozni az addig hallottak keltette örömöt. Ez nemcsak a müvek jellege, üzenete, zenei világa nyomán született meg. Elsősorban a Szlovák Kamarazenekar újbóli remekléseinek örülhettünk. SZÚNYOG JUDIT Csalóka Péter - A Csip-csirip fódíjjal kitüntetett műsorának egyik jelenete (Gyökeres György felvétele) ÚJ SZÚ 6 1986. VI. 26.
