Új Szó, 1986. május (39. évfolyam, 102-126. szám)
1986-05-16 / 113. szám, péntek
Ugyanaz - és mégsem... Néhány évvel ezelőtt úgy hozta a véletlen, hogy amatőr szinját- szócsoport vezetóje-rendezője lettem. Az eltelt idő alatt átéltem egy s mást, tapasztaltam, jót is, rosszat is. Mesélhetnék Emlékeim közül itt most csupán egyet elevenítek föl, mintegy elöljáróban. Arról szól, hogy lelkes kis társulatunk milyen körülmények között próbált művészetet nyújtani a közönségnek, egyik fejlett arculatú falunk művelődési házában. Szívesen hívtak, szívesen mentünk. Annak rendje s módja szerint keltünk útra, a társulat tagjai buszban, mögöttünk a teherautó a díszletekkel. Amikor megérkeztünk a helyszínre, a színészek fogták jelmezeiket és vonultak be a művelődési házba, a műszak nekilátott a díszletek behordásá- nak. Jómagan, szokásomhoz híven, egyenesen a színpadra igyekeztem, lássam, mit, mennyit kell változtatnunk begyakorolt, illetve beállított formáinkon, a díszletek helyzetén, hiszen minden színpad más. Ami fogadott, mellbe vágott. Elsőként nem is a színpad, hanem a terem, a „nézőtér“ látványa. A nem túl magas helyiségben lampionok tucatjai lógtak alá a mennyezetről, szerpentinek tekeregtek sűrűn a sárgáló faszéksorok fölött. Mi ez? Kérdeztem a művelődési ház igazgatójától is, amikor végre sikerült előkeríteni. Ezt nem akarják leszedni? Nem lehet - válaszolja. Hogyhogy nem lehet? Mi színházat jöttünk játszani, nem karnevált - próbálok érvelni. Akkor sem lehet, ez egész évben fent van - igy ő. Szedjük a sátorfánkat, mondanám legszívesebben a csoportnak, de nem tehetem, nem hagyhatjuk cserben a közönséget. Lássuk a színpadot! Még az lenne a legkisebb baj, hogy kicsi, bár a hátsó függöny mögött, amely persze rikító színű, nehéz lesz közlekedni. Hanem a „zsinórpadlásról“ mindössze kéj szuffita lóg alá (hogy a bejáratokat hogy fogjuk megoldani?), a „rivalda“ meg két lámpából áll- még szerencse, hogy hoztunk magunkal egy, állványra erősíthető fényszórót, amellyel a nézőtérről megvilágíthatjuk a szereplők arcát, különben majdhogy nem sötétben volnának. Mi a baj?- kérdi a művelődési ház igazgatója, látva töprengésemet. Semmi. Mit mondhatnék? Közben észre- veszem hangtechnikusunkat, aki tanácstalanul áll: ha oda teszi a magnót, ahol az egyetlen stek- ker, akkor hova ül a súgó, ha a másik oldalra,“akkor a zsinórok galibáznak, na és ott vannak még a hangfalak. Másfél órája bajlódunk, már érkeznek az első vendégek - színházat látni. Várjanak még egy kicsit - szólok (kénytelen vagyok) -, természetesen, kint. Az öltözőről, meg arról, hogy miként oldjuk meg az előadás megkívánta gyors jelmezváltásokat, inkább nem beszélek, legfeljebb annyit, hogy a szereplőknek, nőknek és férfiaknak egy helyen, egy szűkös és kopott helyiségben kellett öltözniük, vetkőzniük, félretéve a szemérmet... Végül is megkezdődött az előadás. Le is ment. Személyi sérülés nem történt, csak a hangtechnikusunk lába zsibbadt el, minthogy a súgó feje fölött - egy, létra felhasználásával hamarjában összeeszkábált tákolmányon - terpeszben volt kénytelen „hangolni“ a játékot. A közönség persze minderről mit sem tudott. És miért gondolt volna mást a végén, mint azt, hogy így jó, így kerek ez a produkció. Megtapsolta. Mi azonban tudtuk, hogy - nem volt igazi, távolról sem. Ha a darab legjobb előadását, amely talán a premieren volt, száz százalékos teljesítménynek veszem, akkor ez úgy ötven százalék körüli lehetett. Magyarán, ennyivel kapott tőlünk kevesebbet - kevesebb élményt - ennek az előadásnak a közönsége, mint az előbb említetté. Felvetődik a kérdés: kinek a hibájából? Ki a feleíós azért, hogy így történt. A társulat mint mindig, úgy jött, hogy ezúttal is teljes odaadással játszik, hiszen elsők között éppen a játék szeretete az, ami egy-egy amatőr művészeti csoportot éltet, és ösztökél újabb és újabb szereplésre. És ez még akkor is igaz, ha a sokadik előadáson már hiányzik az a (lámpa)láz, izgalom, amely a premieren szokott jótékonyan hatni az előadásra, mintegy plusz feszültséget kölcsönözve az egésznek. Nyitva hagyva egyelőre az iménti kérdést, és gondolva már a Magyar Területi Színházra és Thália Színpadára is - melyek köztudottan tájoló színházak, megfordulnak sok kis és nagy falu művelődési házában a fentebb vázolt körülmények között egy- egy előadás (feltételezett) száz százalékos művészi - eszmeiesztétikai - értékének a csökkenése tulajdonképpen már a társulat érkezésének és fogadásának a pillanataiban megkezdődik, óvatosabban: megkezdődhet, amikor a színészeknek, méltó üdvözlés hiányában, betolakodóknak kell érezniük magukat, mintha ők erőltetnék a fellépést. Ez, továbbá a rideg és rendetlen öltözők, öltözőnek kinevezett helyiségek kiábrándító látványa mindenekelőtt lélektani szempontból befolyásolják negatívan az előadást, még mielőtt az elkezdődne. Tudniillik a művészek is emberek, akik ugyancsak joggal várják el, hogy méltó, az eredményes vendég- szerepléshez megfelelő légkört, hangulatot adó körülmények között fogadják őket, amiben mellesleg egyfajta tisztelet is kifejeződik. Az értékcsökkenés aztán folytatódik azzal a csonkítással, melyet a díszleteken kell végrehajtani, hogy elférjenek a színpadon, ugyanakkor működőképesek legyenek. Ennek következtében már nem (egészen) az a vizuális hatásuk, mint volt a premieren, és bizonyos, hogy másként kell mozogniuk köztük a színészeknek, jelentéssel teli mozzanatok kihagyására vagy kompromisszumos megoldásokra is kényszerülve. A Tűzmadár fakszimile kiadása A zeneirodalom figyelemre méltó eseménye Sztravinszkij Tűzmadár című balettjének fakszimile kiadása, a hozzá tartozó irodalommal. A hangjegykézirat eredeti formában való közlése a genfi Editions Minkoff cég érdeme, a részletes, esszészerü ismertetést pedig Jean-Jacques Eigeldin- ger, Louis Cyr és Eric Walter White írta. A mű 1909-1910 között keletkezett, nem mindennapi körülmények között. Szergej Gyagilev orosz balett-impresszárió és rendező, valamint Mihail Fokin koreográfus az Orosz Balett számára egy művön dolgozott, amely egyesítette a mesevilágot különös és furcsa motívumokkal. Szerzőt kerestek müvük megzenésítéséhez. Az ismert komponisták időhiány miatt nem vállalták a kényes feladatot. Igy esett a választás az akkor még alig 27 éves Sztravinszkijra, aki haladéktalanul munkához is látott. A mű 1909 novembere és 1910 márciusa között elkészült vázlatosan, az idó azonban sürgetett, az előre meghirdetett bemutató miatt. Ezért Sztravinszkij saját kezűleg írta le a végleges partitúrát, s május 18-án megkezdődhettek a próbák. Gyagilev és Fokin a kézirattól annyira el volt ragadtatva, hogy kialakult közöttük a szoros együttműködés. Fennmaradt az eredeti hang- jegyzékirat, amelyet Jean Bartho- loni, Sztravinszkij fiatalkori barátja 1920-ban a genfi konzervatóriumnak ajándékozott. Ennek alapján került most a nagyközönség elé a partitúra eredeti kiadása reprezentatív formában. Z. I. (Mit sem változtat ezen, hogy a Matesz díszlettervezői már eleve a kisebb művelődési házak színpadaira is gondolnak munka közben, azaz a díszletek variálhatóságára.) Ha mindehhez hozzávesszük még azt a lehangoló, a játékkedvet valamennyi körülmény közül talán a leginkább romboló látványt, amely a gyakran nagyon foghíjas nézőtérrel tárul a színész elé, valamint vagánykodó suhan- cok provokáló viselkedését - úgy elgyengúlhet, hozzá meg ráadásul olyan sebeket kaphat a mindenkor „itt és most“ születő előadás, hogy több lesz benne a látszat, az imitálás, mint az igazi művészet, s alig-alig csillan meg valami ama csodálatos varázslatból, melyet ez a művészet képes teremteni- megfelelő feltételek között. így devalválód(hat)nak tehát tájainkon egy-egy produkció értékei, és egyáltalán a színházművészet tekintélye a sorozatban ilyen előadásokat látó közönség tudatában. Kinek a hibájából? Ki a felelős ezért? Kimondom: a művelődési ház, illetve a kifogástalan működésére felügyelni ilyen vonatkozásban is köteles helyi és járási szervek. És felelősségük nagyobb is annál, amilyet elsőre gondolnánk: nem egy és nem két emberről van szó, hanem a községről, azaz tömegek műveléséről és szórakoztatásáról. Ezért van a színház, ezért van - kell lennie!- a művelődési háznak is. Együtt- a közönségért. És hogy lehet így, akad rá példa, falun, városon egyaránt: emberhez méltón fogadják - üdvözlik - a társulatot, és olyan körülményeket biztosítanak számára, amelyek között megközelíthető vagy el is érhető a premier értékszintje, következésképpen hasonló mélységű élményekben részesülhet ennek az előadásnak a közönsége, mint a bemutatóé. Milyen jogon is kapna - ugyanabból a szellemi-lelki táplálékból- kevesebbet az egyik ember, mint a másik? Nem ismerek ilyet. Legfeljebb egy megoldást: inkább nem meghívni a színházat, mint a művészet látszatát nyújtani a nézőnek. Persze, ez nem olyan egyszerű, minthogy a „jó pontok“ mellett pénzről is szó van itt (sajnos függetlenül a produkció minőségétől és a jelenlévő nézők számától - a taksa változatlan, amelyet „valaki“ mindig megfizet). De nem is lehet ez - vagyis a megszüntetés - a célunk. A hiányosságoké, az igen; a mulasztásból, hanyagságból, felelőtlen magatartásból eredő „ez sincse- ké-az síneseké“, az igen. És ugyanakkor az építés. Hogy a színházművészet a legkisebb faluban is az lehessen, ami- a közönségért. A közösségért. BODNÁR GYULA Andrásy Tibor: Kikötő Van mit javítani A szép szó nyugat-szlovákiai ünnepéről Az idén négy napig tartott a szép szó nyugat-szlovákiai ünnepe. Százegy szavaló és prózamondó, öt első kategóriás gyer- mekbábcsoport, egy felnőtt bábegyüttes, egy önálló bábjátékos, három gyermek-színjátszócso- port, egy gyermek-kisszinpadi együttes, három felnőtt kisszínpad és öt felnőtt színjátszócsoport lépett a közönség elé. Csupán két felnőtt nagyszínpadi produkciónak volt gyér nézőserege, a többi előadást viszonylag sokan tekintették meg. A kolárovói szervezők tehát méltó keretet biztosítottak a kerületi népművelési központ által rendezett versenynek. A szavalók és prózamondók versenye színvonalas volt az idén. Több új tehetség bukkant fel, közülük többen ott szerepeltek a díjazottak között. Az egyes kategóriák győztesei a következők voltak: Gerencséri Csilla, (Marcel- háza - Marcelová), Bartal Ágota (Gelle - Holice na Ostrove), Fiacska Gábor (Köbölkút - Gbelce), Szabó Tünde (Komárom - Komárno), Józsa Adrienn (Štúrovo), Várad/ Lea (Dunaszerdahely - Dunajská Streda), Nyúl Péter (Léva - Levice), Weszelovszky Judit (Komárom), Varga Tibor (Nagy- megyer - Čalovo), Feketéné Pus?tay Irén (Nemesócsa - Zemianska Olča). A Duna Menti Tavaszra és a Jókai-napokra az elsó három helyezett, valamint a zsűri által javasolt több más versenyző is meghívást kap. A bábcsoportok versenyét a marcel házi Prücsök nyerte. Ez az együttes Fazekas-Soóky Ludas Matyi című művét adta elő. Az iskolai színjátszócsoportok kategóriájában a lévai Dömdödöm lett az első. Ók Csukás István Ágacskáját adták elő. A felnőtt kisszín- padok seregszemléjén a komáromi együttes lett az első. Ók ebben az esztendőben Ady Endre müveiből készítettek összeállítást Békesség mindenkinek címmel. Az előadást Kiss Mihály rendezte. E kategória érdekessége volt, hogy versszínpadokat láthattunk oratórikus műsorokkal. Figyelemre méltó, hogy mozgalmunkban ez a műfaj továbbra is tartja magát. A színjátszók versenyében három különböző jellegű játékot kellett egybevetni. A Komáromi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium csoportja a város 18. századi szülöttének, liléi Jánosnak Tornyos Péter című iskoladrámájából készített egy rövidített változatot, s ezt vitte színre az iskolai színjátszás hagyományos eszközeivel, Gáspár Tibor rendezésében. A Csemadok hetényi (Chotín) helyi szervezetének együttese Shakespeare Hamletjének rövidített változatát mutatta be Tom Stoppard átdolgozásában. A minden elemében groteszk játékot Kiss Péntek József rendezte. A Csemadok lévai helyi szervezetének együttese Sütő András nemes veretű drámáját, az Egy lócsiszár virágvasárnapját adta elő Újváry László invenciózus rendezésében. Az öt fellépő együttes közül ez a három nyújtotta a legkiegyensúlyozottabb teljesítményt. Valamennyi előadásról elmondhatjuk, hogy még nem teljesen készült el, akad még csiszolni való szerepformálásban, rendezésben egyaránt. Ebben az esztendőben a központi seregszemlék később, júniusban lesznek, van még tehát idő a javításra. Ha a szereplők és a csoportok nem tétlenkednek a következő napokban, hanem tovább tökéletesítik produkciójukat, akkor jogos a remény, hogy a nyugat-szlovákiai együttesek az idén is jól szerepelnek majd a Duna Menti Tavaszon és a Jókai- napokon. KMECZKÓ MIHÁLY Színvonalas fesztivál A szlovákiai zenei fesztiválok sorát újabb sajátos és színvonalas rendezvény gazdagította. Komáromban (Komárno) a héten ért véget a Lehár Ferenc emlékének, életművének szentelt hangversenysorozat, amelyen neves hazai és magyarországi művészek léptek föl. Komárom nagy szülöttjéről, a világhírű zeneszerzőről, aki a cseh Zeneszerzői iskolán, Antonín Dvoŕák irányítása alatt nevelkedett, tehát valóban méltóan emlékeztek meg a mai utódok. A hazánkban számos vonatkozásban egyedülálló rendezvénysorozatról - hiszen itt kizárólag operett* és musicalrészletek csendültek fel - többek között Silvia Majlingovával, a Komáromi Járási Nemzeti Bizottság alelnökével beszélgettem.- Városunk valóban gazdag zenei hagyományokkal rendelkezik, de ezzel együtt elmondhatjuk azt is, hogy különösen az elmúlt tíz esztendőben is egyre több itt a rangos zenei esemény. A rendezvények megszervezésében kötődünk a szlovákiai zenei eseményekhez, s egyúttal tekintetbe vesszük a járásunk területén élő magyar nemzetiségű lakosok sajátos igényeit is. Erőfeszítéseinket már számos siker koronázta, hiszen az elmúlt években több neves szólista, kamaraegyüttes és más muzsikus lépett fel városunkban. Ugyanakor jogos büszkeséggel mondhatom el, hogy nagymértékben támaszkodhatunk saját erőinkre is, hiszen Komáromban és járásunkban kiváló amatőr énekkarok tevékenykednek, jó munkát végez a művészeti alapiskola, amelynek igazgatója Dobi Géza maga is kiváló hegedűs, és saját kamaraegyüttese is van. Ez a város nemcsak Lehár Ferencre lehet büszke, hanem azokra a kiváló, e vidéken született személyiségekre is, akik jelentős szerepet töltenek be a szlovákiai zenei életben. Elsősorban Josef Malovecre, Zsapka Józsefre, a Moyzes-kvartet tagjaira és más tehetséges muzsikusokra gondolunk. Ebben a dél-szlovákiai városban a zenei tavasz és a zenei ősz során évente rendszeresen rendeznek színvonalas hangversenyeket. Silvia Majlingová beszélgetésünk során elmondta azt is, hogy a közönség egy része kedveli az operettet és az egyéb könnyű műfajt is. A szervezők iparkodnak az ő igényeiket is kielégíteni. A Lehár-napok műsorát ebben az esztendőben és a következő években is átgondolt dramaturgiai koncepció alapján állították, illetve állítják majd össze. Céljuk az, hogy kiemelkedő művek csendüljenek föl, jónevű zenekarok és együttesek előadásában. A nyitóhangverseny minden szempontból sikeres volt, teljes mértékben igazolta a rendezők elképzeléseit. A Szlovák Filharmónia Ewald Körner, neves svájci karmester vezényletével Suppé, Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Johann Strauss és Offenbach világhírű műveit szólaltatta meg. A zsúfolásig megtelt nézőtér hosszan tartó tapssal jutalmazta a zenekar, a karmester és a két magyarországi vendégművész, Pitti Katalin, és Leblanc Győző kiemelkedő teljesítményét. Az idei Lehár-napok többi rendezvénye is megfelelt a felfokozott várakozásnak, s így elmondhatjuk, hogy Szlovákia zenei élete, s Komárom zeneértó közönsége rangos fesztivállal gazdagodott. M. P. ÚJ szú 6 1986. V. 16.
