Új Szó, 1986. május (39. évfolyam, 102-126. szám)
1986-05-12 / 109. szám, hétfő
Ki olvas ma verset? A kérdést egyre többször teszem fel, olykor csak a magam szellemi éberségének fokozására, többször baráti társaságok tagjaként a néha megtelepülő gondolat-csendek felverésére. Az elsó kérdésfelvetéskor a válaszom kissé spekulatív, hiszen az ember belső gondolatfűzése mindig több kételyt, alternatív elemet tartalmaz, mint a kimondott gondolatok. Ráadásul olyankörülvevó értetlenségre. Ez azonban csak a szellemi épülést kereső olvasót és álavantgarde, rossz költőt nyugtatja meg. Az igazi költő egyre nyugtalanabb lesz, ha meg nem értést tapasztal. Mit tesznek ilyenkor a ,,hivatásos“ olvasók? Természetesen ítélkeznek. Az ö véleményük értékét a költők és a versek függvényében amúgyis az utókor határozza meg. Egy azonban örök bizonyosság: a kritikus az olvasóból és a költőből él. Miből illetve kiből él a költő? Az olvasóból. De mitől illetve kiből él az olvasó? A munkabéréből és a könyvesboltok polcain porosodó verseskötetek megtakarított árából. Lám, már Karinthy Frigyes is megmondta: így élünk mi. Vagy talán másról nyilatkozott? Az írásról? Lehet. 2. Tényirodalom hiányánál többet jelez az, hogy Zalabai Zsigmond falutörténeti illetve néplélekkutató monográfiája mellett Gál Sándor kor önmagámról önmagammal vi- tázok a legtöbbet. Hivatásos versolvasó lévén elsősorban kortárs költők köteteit, folyóiratbeli közléseit olvasom. Ennek eredményeképpen olykor már-már azt hiszem, hogy a sokszor tekintélyes terjedelmű beleélő készséget kívánó pszichologizáló alanyi költészet, az ál-avantgarde botladozá- sok, a töredezettségükkel hatni akaró szó-tombolák, a tudati bom- lottságot megjátszó szövegek alkoholként pusztítják agysejtjeimet. Ez az érzéki csalódás azonban csupán addig tart, míg a versek áradatában fel nem tűnnek a kristályos cseppek: az igazi versek, a maradandó élményeket jelentő alkotások. Szerencsére ezek sem olyan ritkák, mint ahogy azt az egyre gyarapodó olvasatlan verskötetek számát látva hihetnénk. Sok jó vers többnyire olyan kötetben olvasható, amelynek anyaga részben bizony gyenge. Nem véletlen tehát, hogy „az idő múlatására“ verset olvasó ember aligha győzi türelemmel a szép versek megkeresését ezekben a könyvekben. A különbség tehát ,,versolvasó“ és versolvasó között elsősorban abból adódik, hogy az előbbi munkát, a másik „pihenést“ adó objektumként veszi kézbe a verskötetet. így nem véletlen, hogy mást olvas a hivatásos versolvasó és mást az önmaga szellemi épülésére ügyelő versolvasó. Tény, hogy az utóbbiak többségben vannak, éppen ezért nem nehéz a következtetés: ők inkább a klasszikusokat, a világlíra és a magyar költészet nagyjait olvassák előszeretettel. Nincs elfecsérelni való idejük, természetesnek kell tehát tekinteni, hogy biztosra mennek. Márpedig a klasszikus költők, vagy a huszadik századi modernek válogatott, összegyűjtött, összes és kritikai kiadású köteteiben kevesebb „üres energiával“ találják meg a szellemi épülésüket szolgáló verseket. Mit tehet ebben az esetben a kritikus, akit azért fizetnek, hogy eligazítson érték és selejt dolgában? Természetesen megkeresi a szép verseket, s a tanulékony versolvasónak megmagyarázza a megmagyarázhatat- lant. így gondolják sokan, köztük néha jómagam is. Márpedig a dolog egészen másképpen áll. A ,,Ki olvas ma verset?“ kérdésre a baráti asztal- társaságokban adott válaszokból az is kiderül, hogy legtöbb esetben azok ágálnak a kortárs líra ellen, akik bizony az érettségi tételek megoldása óta nem nagyon vették kezükbe a klasszikusok köteteit sem. így hát kézenfekvő a következtetés: a versolvasó verseken nevelődik. Meg talán az is, hogy a tegnapi versolvasóból lett a mai, és lesz a holnapi. A klasszikusokért rajongók nem vetik meg a kortárs költőket sem, bár olykor fanyalogva teszik le köteteiket. Mindenesetre elolvasták, vagy legalább megkísérelték elolvasni. Elvégre kevés az a klasszikus vagy huszadik századi modern, de avantgarde költő is, akinek verseit olvasva és életét ismerve ne derülne fény a korábban őt is riportkötete s Gyimesi Györgynek a vadászó emberről írt könyvei mellett nem születnek meg a csehszlovákiai magyar nemzetiség mai életét, szellemi állapotait, teremtő munkáját és esetleges önsorsrontását feltáró riportkötetek. Természetesen riportkötetek ott születnek, ahol az irodalmi riportnak van becsülete szerzők, szerkesztők és olvasók körében. Márpedig a csehszlovákiai nemzetiségi sajtóból hiányzik az irodalmi riport, s ami a riport műfajában születik, az is keveréke az interjúnak, a beszélgetésnek és a lábjegyzetnek. A legtöbb amit olvashatunk, jegyzókönyvszerű beszámoló, jobbik esetben interjú, beszélgetés. Megvan ennek az oka a honoráriumok élettelen számhalmazában is, de a munkabér kérdése ebben az esetben sem tévesztendő össze az író, a publicista önértékelésével, igazságkeresésével és szókimondásra törekvő szándékával. Mondani szokták, hogy előbb a munka, s aztán a fizetség. Ha a fajsúlyos irodalmi riportok tömege heverne a szerkesztők asztalán, és egymással versengve kilincselnének a riport- szerzők a szerkesztőknél, talán még vesztegetnék szót a honoráriumra. így tehát marad a riport, mint téma. A lehetőségek kánaánjában él az újságíró. írnia szabad, utaznia lehet, van szeme, füle, szája: tessék riportot írni! Csakhogy a riportíráshoz nyugalom kell, a mai újságírónak pedig nincs „nyugta“. Egy nap egy rendes írás anyagát csak ritkán gyűjti össze. Kettőt, hármat annál inkább, ezek azonban nem lesznek riportok, mert ahhoz nem elegendő elbeszélgetni X. Y. igazgatóval, akinek szavai felmentik az újságírót a felelősség alól. A riporthoz az érzékszerveken kívül egyebek is kellenek: rendíthetetlen kíváncsiság, végtelen türelem, megszállottsággal határos ügyszeretet, ideológiai felkészültség, minimális sajtójogi ismeret. Ez azonban csak akkor segíti az irodalmi riport írására készülőt, ha megtaláltatik benne az írói véna, a legegyszerűbb dolgoknak is több oldalról és különböző mélységekben tükröztetni tudó képesség, anyanyelvismeret, nép- és tár^ujalomismeret. Ez így együtt már reményt adhat az olvasónak, hogy valamikor irodalmi riportot olvashat. A csehszlovákiai magyar újságírók egy része is olvasó. 3. Szerb Antal az értelmiségiek irója. Kérdés, hogy szabad-e egy ilyen megállapítást leírni születésének nyolcvanötödik évfordulója táján? A válaszokat erőszakosan sugalló kérdésekkel a tényeken nem változtathatunk. Olyan irodalomtörténészt ismer benne a szép- irodalmat rendszeresen olvasó, aki pszichológusi ihletettséggel lett szépíró. Innen hát az iménti megállapítás, amely nem takar kizárólagosságot, nem is törekszik átértékelésre. Olyan művelődéstörténeti összefoglalókat írt irodalomtörténet gyanánt, amelyek közül a Magyar irodalomtörténet tizenöt kiadást ért meg. A világirodalom története című müve szellemtörténeti összefüggésekbe helyezve tálalja a szépirodalmat, amivel megteremtette a magyar irodalomesztétika máig érő vonulatát. Ő is példázza azt a tragikus sorsot, amely magyar írók egy részének a huszadik században kijutott. Kegyetlen halála kapcsán mindig az értelem és az ostobaság alárendeltségi viszonyán töprengek. A hatalomra jutó ostobaság elpusztítja az értelmet. A hatalomra jutó értelem megérti az ostobaságot, s ezzel mintegy önmaga ellen is hangolja azt... DUSZA ISTVÁN A vállalás hűsége Dénes Zsófia: Ami a százból kimaradt Dénes Zsófia új (de nem a legújabb) könyvét tartom a kezemben, amely a budapesti Gondolat Kiadó gondozásában -jelent meg. Már a mű címe - Ami a százból kimaradt - is sejteti, hogy a szerző az eddig kiadatlan cikkeit és jegyzeteit gyűjtötte össze, 1912-től egészen 1985-ig. Kicsoda Dénes Zsófia? Író-újságíró, aki egy másik évszázadban, 1885-ben született. Ott volt a 18-19-es forradalmakban, a század elején a nők egyenjogúsításának is élharcosa; Ady kor- és szellemi társa, ,,ember-ista hitvallásával“. Néhány ismertebb müvét is említsük meg: Gyalog a baloldalon (1965), Szivárvány (1966), El ne lopd a léniát..., vagy a Zrínyi Ilonáról szóló könyve. Dénes Zsófia „biológiai és szellemi csoda“, aki százegy évével a legidősebb, alkotásra (is) képes európai írónő. Háromnegyed évszázados írói munkássággal maga mögött, sok-sok teherrel a vállain, de még több bölcsességgel - ma már ugyan megbé- külve - még mindig előre tekintve, újabb terveket szövögetve hajtja álomra fejét, hogy másnap az emlékeit, „amelyeket papírra vetni többé már nem tud“, férjének lediktálja. S ami a csodálatos, hogy azok a hófehér papíron (könyvalakban) mindig eljutnak az olvasó kezébe. Akárcsak ez a 72 írásból összeállt könyve is, amelynek előszavában Dénes Zsófia így vall: ,.Egész publicisztikai munkásságom alatt semmit sem írtam külső parancsra. Arra képtelen lettem volna (...) Gyűlöltem a rombolás és a gyilkolás minden formáját. A hazugságot ellöktem magamtól. Mindig az igazságra és építésre törekedtem. Az elnyomók ellen fogtam tollat...“ Egy rövid recenzió keretében lehetetlenség átfogó képet nyújtani erről a hangulatos és magával ragadó tárcákat, miniatűr esszéket, riportokat, portrékat, több évtizede megjelent és egészen új írásokat összekapcsoló kötetről. Kedvcsinálónak, mindössze néhány cím a közel három oldalas tartalomjegyzékből: Mit jelent nekem a magyar nyelv, Újságírás és irodalom, Az elsó szabad május elsején, Luxemburg Róza, Zetkin Klára, Vincent van Gogh, Emigrációm előtt és után, Rippl-Rónai Új könyvek SVÄTOPLUK ČECH: Vércse contra Gerle Svätopluk Čech fyértáe cwt/raffir/e szélésében Svätopluk Čech a múltnak s a letűnőben levő időknek állít emléket bizonyos nosztalgiával, igyekezvén átmenteni belőlük a jelenbe azt, ami bennük szép, nemes és költői volt. FRANTIŠEK JÍLEK: Leonardo tét Leonardo legismertebb műveinek reprodukciói egészítik ki. Kontextus Madách-műhely 1985 madácti/aurtpa A szerző, aki a XIX. század utolsó negyedében és a századfordulón a cseh költészet és próza kiemelkedő művelője, a magyar olvasók körében elsősorban Prücsök úr kalandos utazása a XV. századba című szatirikus regényével vált ismertté. Svätopluk Čech irodalmi munkássága során azonban írt hosszabb lélegzetű novellákat, illetve kisregényeket is, amelyek közül a cseh irodalomtörténeti értékelés a Vércse contra Gerle címűt tartja a legjobbnak. Ez a fiatalkori elbeszélés magán viseli a romantikus széppróza valamennyi jellegzetességét (a pozitív és negatív figurák egyoldalúsága, pateti- kus stílus stb.), ugyanakkor a környezetrajzban és a jellemzésben felfedezhető irónia már némi ízelítőt ad a későbbi nagy szatirikus műhelyéből. Az életrajzi elemektől nem mentes elbeKontextus CX*> Madach-műhely 1985 Az ismert tudománytörténész, František Jílek könyve a reneszánsz mü- vészfejedelmének, Leonardo da Vincinek életét mutatja be. A szerző hiteles források és dokumentumok alapján eleveníti meg a reneszánsz „homo universalis" ellentmondásos egyéniségét, részletesen elemzi legnagyobb műveit és keletkezésük körülményeit. Kortárs történészek korabeli tudósításainak felhasználásával megjeleníti a kort, a művész hatását kortársaira és korának művészetére, részletesen ismerteti Leonardo művészetelméleti és természettudományi kutatásait. A köteFolyóiratot idéző a Madách Könyvkiadó új törekvéseit képviselő Kontextus - Madách-műhely 1985 című füzete. Nemcsak a külső formája - a címlap narancssárga mezőjén olvasható fekete betűk -, hanem a tartalmi tagolása is ezt sejteti. A bevezető jegyzetben a szerkesztőség külön kitér az idegenül hangzó címre, amellyel az irodalom „nemzetköziségét“, az itt közreadott írások szélesebb összefüggéseit igyekszik jelezni. Az első „szám“ ezt próbálja igazolni, hiszen közli Vagyim Kozsinov A kritika mint kulturális értékek alkotója című tanulmányát, egy szlovák folyóiratszemlét és á fordításirodalmunk termésének töredékes mustráját. Ugyanakkor nem feledkezik meg az új alkotásokról sem; közread verset, szépprózát, tanulmányt és kritikát. József tíz arca, Vérrel irt emléksorok náci börtönök falán, Tihany és Mozart, Hemingway arcképe, Jean-Paul Sartre halálára, Időtálló hitvallás a Divertimento, vagy az Adyról szóló kilenc együvé csoportosított írás. A fölsorolt kis remekművek mellett a további 49 kitűnő írás „elhallgatása“ (helyszűke miatt), semmilyen minősítést nem jelent. A fülszövegek már sokszor félrevezettek könyvbarátot és irodalmárt egyaránt, de ez alkalommal amit az leszögez, valóban telitalálat, hiszen a szerző cikkgyűjteménye (...) ,.Tematikájában, sokszínűségében is igazi Dénes-Zsófia- kötet: emberségre tanító, érzelemmel telített, morális ihletésű“ mű. Még egy ajánlás az olvasónak: aki teheti, írásról-írásra lapozza át ,,Dénes Zsófia életének emberekben elbeszélt“ krónikáját, s annak legutolsó bekezdésében elolvashatja az írónő üzenetét: „Szeretném, ha (...) kialudna mindenütt, minden népben és emberben a félelem és a gyűlölet lángja. És az elkövetkezendő századokra a béke és szeretet szivárványa ülne ki az égre. “ Vörös Péter Világkönyvtár • Viszonylag gyakran jelennek meg hazánkban a Zahraniční literatúra és a Sovietska kniha üzleteinek pultjain a moszkvai Knyiga könyvkiadó kötetei. Ez a szovjet kiadó elsősorban bibliográfiákat és könyvészeti műveket ad közre. Az orosz fordítók közvetítésével más népek, országok irodalma is eljut hozzánk. A Könyv sorsa sorozatban nemrég jelent meg John T. Winterich amerikai publicista A népszerű könyvek kalandjai című kötete. A szerző ebben elsősorban Defoe, Burns, Dickens, Poe, Carrol, Twain, Whitman és más angolszász szerző könyveinek történetét meséli el. Nemrég került az üzletekbe az írók írókról biográfiai sorozat több kötete is. Ezek között Jack London, Robert Luis Stevenson, William Thackeray életét feldolgozó könyvek találhatók. Ez utóbbit az angol író rajzaival illusztrálták. • Belgrád irodalmi életében fontos esemény, hogy napvilágot látott az első jugoszláviai világirodalmi folyóirat „Pismo“ (Levél) címen. Az elmúlt év második felében megjelent első számban a két szerkesztő - Raša Livada költő és David Albahari prózairó, mindketten rangos műfordítók - ,,Post scriptum“ jegyzetében vázolja a folyóirat célját: megismertetni az olvasókat, alkotókat és nem utolsósorban a kiadói szakembereket a kortárs világirodalommal, s bekapcsolódni annak áramkörébe. A „Pismo“, szerkezetét és terjedelmét tekintve a szépirodalom mellett (mely a lap egyharmadát teszi ki) élő múlt-, tájékozódás-, kritika- és krónikarovatot tartalmaz. Az elsó számban találjuk lan McEwan, Jevgenyij Popov, Maria Elena Liana és Vladimir Nabokov elbeszéléseit, Jürgen Theobaldy, Derek Walcott, Luis Cernuda verseit, továbbá olvashatunk tanulmányt napjaink dán és izraeli irodalmáról, valamint elemzést a Nai- paul-fivérek munkásságáról. A folyóirat szerkesztői a már említett jegyzetben hangsúlyozzák, hogy számítanak a jugoszláviai és külföldi írók, műfordítók, kritikusok közreműködésére. • A galeggo származású Gonzalo Torrente Ballesternek ítélték az 1985. évi Cervantes-díjat, a spanyol nyelvterület legrangosabb irodalmi kitüntetését. A hetvenöt éves írót már jó ideje a modem spanyol próza mesterei között tartják számon, noha sűrű szövetű, hatalmas művelődéstörténeti anyagot hömpölygetó regényfolyamai közül eddig talán csak kettő, a „Los gozos y las sombras“ (1963; Gyönyörök és árnyak) és a „La saga/fuga de J. B" (J. B. mondája/menekülése) aratott igazi sikert. A zsűri döntését hosszú vita előzte meg, amelyben Torrente Ballester végül csupán egyetlen szavazattal került a másik jelölt, Merio Vargas Llosa elé. Az író jelenleg nyugdíjasként él Salamancában, miután mintegy ötven éven át irodalmat adott elő a különböző spanyol egyetemeken. ÚJ SZÚ 4 1986. V. 12.
