Új Szó, 1986. május (39. évfolyam, 102-126. szám)
1986-05-04 / 103. szám, vasárnap
T öretlen, erős akaratát, mozgékonyságát csodálom a legjobban, és a hitét, hogy; érdemes mindent megtenni az emberi kiteljesedés érdekében. Mondhatnám, hogy már révbe jutott, hiszen a Szlovák Képzőművészeti Al£p 1984-ben felvette tagjainak sorába, ez pedig egy amatőr fotóművész számára nem kis dolog. De a kassai (Košice) Fleischer György számára a kitel önarckép bábuval Fényképezőgéppel a mozdonyvezető Bemutatjuk Fleischer Györgyöt jesedést nem ez jelenti. Szerinte alkotó ember esetében révbejutásról nem nagyon beszélhetünk. Egy-egy jól sikerült munka ideig- óráig megnyugtatóan hathat ugyan, de megállni nem lehet, hiszen állandóan változó világunk újabbnál újabb dolgokat kínál az alkotó számára, s ezek elől nem lehet kitérni, valóságunkról a fényképezőgéppel is véleményt kell mondani. Tehetsége már gyerekkorában megnyilvánult: kiválóan rajzolt, később festett is. Karikatúrákat olykor még ma is szívesen készít, ami egyúttal arról árulkodik, hogy jó emberismerő és külön érzéke van a humorhoz. A fotózást szintén gyerekkorában kezdte. Egyi- dőben a filmezéssel is komolyabban foglalkozott, de a kamerától, most már úgy tűnik, véglegesen visszatért a fényképezőgéphez. A mesterségbeli tudásra különösen nagy hangsúlyt helyez. A fotón nem ismeri el a technikai okokból keletkezett hibát. Felvételeit nagy precizitással dolgozza ki, mindegyiket aláírja, s feltünteti rajta a keletkezés időpontját. A pontosságot édesapjától tanulta, aki kitűnő müasztalos volt. Fleischer Györgyről elmondható, hogy nyitott ember és lírai, érzékeny alkaf Mint fotóművészt az emberi sorsok, az életkörnyezet állapota, a civilizáció helyzete érdekli a leginkább, jóllehet, ha témaválasztásaiban valamiféle sorrendet kellene megállapítanunk, ihlető forrásként elsó helyen a nőt kellene megjelölnünk. A nőt, akinek Fleischer nem csak a külső formájára kiváncsi, belső lényegének láttatását is fontosnak tartja Nem a rideg, gondtalan arcokat keresi, hanem az egyedien sajátosat, azt az arcot, amelyen ott vannak „belső mennydörgések“ nyomai, ugyanakkor a „röpülés boldogságának , pillanatai“ is. Mindez érvényes aktfotóira is; de itt ki kell még emelnünk a nő és a tárgyak egymásrahatását, ezek úgynevezett belső kommunikációját. Riportfotóival is az emberről próbál vallani. Keresi a különöst, a kiélezett helyzeteket, ugyanakkor érdekli a dolgozó ember, a munkából fakadó öröm titokzatossága, de a pihenés, a kikapcsolódás különböző módozatai is. Emberi sorsok, Egy város reflexiói, Tanyasi emberek, A 9-es számú ház címmel izgalmas sorozatokat is készített a civilizált emberiségről, s azokról, akiket a civilizáció eddig kirekesztett magából. Fleischer György kétségtelenül sokrétű, gazdag munkát végez. Szólnunk kell még a megka- póan szép színes miniatűrjeiről, amelyek készítésekor két negativ kombinációját használja. E miniatűr portrékat fa- és falevélstruktú- rák, fűszálak képi változatainak hozzáadásával teszi kifejezőbbé, többértelművé. Fleischer György 1978 óta állít- * ja ki fotóit rendszeresen. Munkái, 1980-ban, a kelet-szlovákiai fiatal művészek kassai tárlatán nagy tetszést arattak, ahogy A 45-ös nemzedék címmel rendezett bratislavai tárlaton is. Fleischer a kassai NOVA Fotoklubnak, a Csehszlovák Államvasutak kassai CORVUS alkotócsoportjának, a CASSOVIA Fotoklubnak és a Szlovákiai Fényképészek Szövetségének tagjaként is szerepel kiállításokon. Fotói több nemzetközi szalonba is eljutottak. Legutóbb Kassa lengyelországi testvérvárosában, Krosnoban, illetve Miskolcon volt kiállítása, most májusban pedig a kazincbarcikai közönségnek mutatkozik be. El kell mondani még, hogy Fleischer Györgynek nagy érdemei vannak abban, hogy a kassai vasútállomás korszerű várótemében létrehoztak egy kamara jellegű kiállítások rendezésére alkalmas galériát, ahol már eddig is több hazai neves fotóművész mutatta be alkotásait. Fleischer György munkaadója különben a vasút. Mozdonyvezetőként dolgozik. Van úgy, hogy egy-egy ötlet épp akkor születik, amikor vonatszerelvények élén robog mozdonyával. SZASZÁK GYÖRGY Huszadik századi madonna (Fleischer György felvételei) Folkfórum ’86 A bratislavai seregszemlét két kiváló szerző és előadó neve fémjelezte: Vladimir Mertáé és Iva Bittováé. Mellettük a többieknek úgyszólván csak statisztaszerep jutott, jóllehet láttunk-hallot- tunk közöttük tehetségeket. A koncert azonban ilyen volt. Ez utóbbiak annyit mindenesetre megérdemelnek, hogy nevüket felsoroljuk: Bratislavából Dušan Valúch, Karol Svozil, Ivan Hoffman, Zuzana Homolová szerepelt, Pfágából pedig a Nerez együttes. A cseh folkzene elsó számú egyénisége, már csaknem egy évtizede, Vladimír Merta. Gitár- és szájharmonika-játéka, szövegei, énekmódja teljes egységet alkotnak. Nem azért, mert tehetséges hangszerelő és szövegíró áll a háta mögött, vagy mintha ő vigyázna kínos pontossággal előadásának egyes összetevőire. Koncertjei egyéniségének őszinte megnyilvánulásai, ez teremti a meggyőző erőt is. A közönséghez fűződő kapcsolata nem a lemez-, a rádió- és tévéfelvételeken alapul, hanem az előadásokon, koncerteken, melyeknek a zene csak egy részét alkotja. A másikat a zenével egyenrangú összekötő szöveg, mely szinte teljes egészében a pillanat műve - itt nyilvánul meg leginkább kézzelfoghatóan a folk- énekes egyénisége. A cseh folk kiváló egyéniségei éppen azáltal válnak eleven részeseivé egy jellegzetes cseh szubkultúrának, hogy az általuk feldolgozott témák felölelnek valamennyi olyan impulzust, melyek a közönségüket érik. „Távolmaradásuk“ a popzenei élettől - biztosítja számukra a közönséggel való élő kapcsolatot, ami kizárja a formalizmust vagy a hamis pátoszt. Annál is inkább, mivel e közönségréteg összetartó ereje nem merül ki „csupán“ a folk szeretetében. A brnói Iva Bittová muzsikájában két zenei hatás dominál: a morva népdalok világa és napjaink komolyzenéjének útkereső nyugtalansága. Uralkodó hangulati elemként azonban a népdal jelenik meg, a komolyzenei hatás az eszköztár bővítéseként értelmezhető - ez természetesen nem öncélú. Bittová felfogásában a népdal legősibb formáját fedezhetjük fel: az egykori sámánénekek hangulatát, a pogány kor emberének a képzelet és a realitás határán mozgó valóságértelmezését, hiedelmeket, földöntúli erők világát, a fantázia szabad csapongását. Zenéjét ugyanakkor a mesék felől is megközelíthetjük. Itt nem gyermekkorunk szokványos tündér- és boszorkánytörténeteire gondolok, hanem ezeknek az álmainkban, szorongató pillanatainkban vissza-visszatéró kavargására. Ilyenkor minden sokkal élesebb, kézzelfoghatóbb, félelmetesebb. Nem kívülálló hallgatók, hanem aktív résztvevői vagyunk az előadásnak. Bittová a „második popzenei réteg“ talán legtehetségesebb egyénisége, szerzőként és előadóként egyaránt. Kezében a hegedű sokféle hangszerré változik; az ének az emberi lélek hallható megnyilvánulása lesz; Pavel Fajt ütőhangszerei pedig szellemek sejtelmes játékát idézik. Lenyűgöző ez a kirándulás őseink világába és saját tudatunk „elfeledett rétegeibe“. Miért (is) hat ránk Bittová zenéje ilyen elemi erővel? Talán túlságosan is elszoktunk a fantázia és a képzelet játékaitól, eltűnt alázatunk a természet még ismeretlen erői iránt. Ezért megdöbbentőnek találhatunk egy kötetlen, mindent lehetségesnek tartó, megszokott elképzeléseinket szétzúzó zenét. Kár, hogy ezt a muzsikát eddig csak amatórfel- vételek örökítették meg. GYUROVSZKY LÁSZLÓ Václav Hybš térzenéje Václav Hybš és kitűnő tánczenekara már nem egy remek lemezzel örvendeztette meg a dallamos könnyűmuzsika kedvelőit. Újabb lemeze Hybš hraje na kolonáde (Hybš a sétatéren játszik) címmel jelent meg. Václav Hybš, miután befejezte kon- zervatóriumi tanulmányait, különféle tánc- és jazz-zenekarokban játszott mint trombitás, tagja lett egy cirkuszi zenekarnak is, néhány évig pedig Podébradyban működött az ottani fürdőzenekar tagjaként. Ez utóbbi éveire emlékezik Hybš új lemezével, melynek tizenkét száma a fürdőhely hangulatát, az ott előadott zeneszámokat idézi fel. A zenekar a hét minden napján szórakoztatta a vendégeket, repertoárján elsősorban hangversenyindulók, operettrészletek, operaária-egyvele- gek, keringők szerepeltek. A lemezen is ilyen számok csendülnek fel a kiváló tánczenekarra annyira jellemző újszerű, üde, ötletes és szellemes hangszerelésben, amelyre technikai szempontból az a jellemző, hogy Hybš kiemeli a vonósokat és a korszerű elektronikus hangszereket, s háttérbe szorítja például a régi tánczenekarok olyan jellegzetes hangszerét, mint a szaxofon. Az Offenbach-, Mascagni-, Delibes-, Noack-műveken kívül felhangzik a jó dramaturgiával szerkesztett lemezen Julius Fučík egyik népszerű koncertindulója, Ricardo Drigo Harlekin milliói című népszerű szerzeménye, Pazeller közismert keringője, a Herkulesfürdói emlék, A. W. Ketelbey Perzsavásár című szerzeménye és egy remekül összeállított egyveleg Lehár Ferenc legnépszerűbb operettjeinek dallamaiból. SÁGI TÓTH TIBOR A szerepjátszás - gyermekkorban Gyermeklélektani megfigyelésekből tudjuk, hogy a gyerek viselkedése másik ember, felnőtt vagy gyerek jelenlétében igen hamar megváltozik. Ha a két év körüli gyermek magányosan játszik s ezt észrevétlenül figyeljük, majd a megfigyelő láthatóvá válik, a gyerek másként viselkedik. Ez lényeges tapasztalat. Az embertárs számunkra indítékforrás. Oda kell figyelni, esetleg oda kell fordulni, viselkedésben számolni kell a jelenlétével. Bizonyára vannak, akik ezt a külvilági hatást a minimumra csökkentik, de az emberi jelleghez ez az odafigyelés hozzátartozik. S amint a másik jelenlétével összefüggő feszültségtöbblet megjelenik, a gyerek már alkalmas a szerepjátszásra. Ez persze még önmagában nem elegendő, ehhez még szükséges lesz a kifejezés kedve: hogy neki, magának örömet szerezzen a kiállítás, az önmegmutatás. S még bizonyos tapasztalat kell majd ahhoz, hogy gesztusban, szóban, viselkedésben meg tudja fogalmazni azt, amit mutatni akar. Ez a kedv négyéves kor körül mutatkozik meg hangsúlyozottan, s tart nagyjából az óvodáskor végéig. Igazi szereplési, magamutogatási vágy is vezérli ebben a korban a gyerekek magatartását. A feszültség érzelmi színképe változatos: benne van az az igény is, hogy a felnőttek elégedettségét, dicséretét provokálja: a mama, a papa, az óvónéni lássa, hogy ő milyen ügyes, milyen szép: benne van továbbá ebben az indítékban a gyors és könnyed beleélókészség, az a varázslat, ahogy ő át tud változni, s ennek a páratlan lehetősége, hiszen királynő lehet, tündér lehet, esetleg csavargó vagy kutya,- s ha kedve van hozzá, még óriáskígyó is. Az átváltozásnak ez a szédülete, a mássá válás vágya fontos hajtóereje ennek a szereplési készségnek. S ehhez járul még a gyermeki fantáziának és gondolkodásnak a jellegzetes, mágikus mindenhatósági érzése. Nemcsak átváltozik, ami önmagában is nagy gyönyörűség, de ó az, aki átváltoztat, tehát varázslatos erővel is rendelkezik. Az óvodás korú gyerek, aki próbálgatja az életet, ezen belül a lelki életet is, ugyanúgy, ahogy ugrándozás közben próbálgatja erejét, ügyességét, éppen úgy játszik a megismerés, a beleélés lehetőségével. Amikor játszik a tárgyakkal, ismerkedik is velük: játszik saját mozdulataival, mozgásával, így próbálja ki, hogy mire és mennyire képes. Ebben a korban a gyerekek lelki életének egyik, kiemelkedő vonása az azonosítás. Olyan utánzó beleélés a másikba, amelynek révén egy kicsit olyan leszek, mint ó, azonosulok vele. A szerepjátszás ilyen játékos próbálkozás az azonosulással: egy kicsit utánozza az újságárust, s így pillanatnyi beleéléssel szinte belekóstol az életébe; egy kicsit fátyolként bontja szét a kendőjét, így azt játssza, hogy olyan, mint a tündér a mesekönyvében, s ezzel egy játéknyi időre megtud valamit a tündérségről. Ilyen korú gyerekek egy jelmezes játék után megkérdezik, hogy „jó volt-e tündérnek lenni“, „jó volt-e királykisasszonynak lenni“ stb., s ez mutatja, hogy az ilyen átöltözés valóban átváltozás; aki felöltötte a fátylat, az tündér volt, amikor leveti, megint visszaváltozik, s így számukra hiteles üzenetet hoz a tündérségből. Az óvodáskorban, az azonosuló, beleélő átváltozásoknak ebben a nagy korszakában a kosztümös óvodai előadások nagyon megfelelnek a gyerek igényének, kedvének. A szerep fontosabb a történésnél, s a kosztüm a szerep egyik realizálása, amely hozzásegít ehhez a beleéléshez, átváltozáshoz. Az óvodáskorban a magamutogatás, a szerepjátszásnak a kedve életkori jelenség. Megint találkozunk a szerepben való magamutogatásnak a tendenciájával a kilencedik életév körül. Ilyenkor is fellép a gyerekekben a színészkedés kedve, de ezen a szinten már a szerepnél lényegesebb a történés. Ilyenkor is beleélés vezérli a gyerekeket, de most már nem egy szerepet, hanem egy sorsot szeretnének megélni. Sorsot, amelyben kifejezésre juttatják azokat a tulajdonságokat, amelyekkel rendelkezni szeretnének, azt a sorsot, amely ideálképként szövi át képzeletüket. Az indián-játék, amit parkokban, játszótereken folytatólagosan szerveznek a gyerekek, olyan történetek lejátszását kínálja, amelyben a bátorság, a szolidaritás, az ügyesség tulajdonságait, s ideáltulajdonságaikat realizálhatják. Ebben az életkorban a szereplés igénye már nem életkori jelenség, inkább személyiségvonás. Sok előzmény kell hozzá. Olyan minták és hatások, amelyek ezt a diszpozíciót kibontják, és olyan pszichés beállítottság, amely a szerepszerú lejátszást és kifejezést megvalósításként, az önkifejezés örömeként éli meg. Erre a szerepszerű, valójában még színészi játékra a gyerekeket rá kell vezetni, segíteni kell az ilyen irányú fejlődésüket, egyszóval erre kell szocializálni őket. (Részlet) MÉREI FERENC ÚJ SZÚ 4 1986. V. 4.
