Új Szó, 1986. február (39. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-11 / 35. szám, kedd
Az egyensúlyozás az atomháború szélén az emberi civilizációt veszélyezteti / (Folytatás a 3. oldalról) Harcolunk a közvélemény tájékoztatásával és a fegyelem fegyverével is. KÉRDÉS: Gyakran halljuk, hogy a szovjet ifjúságot nem érdekli a politika és közömbös a társadalommal szemben. Így van ez? VÁLASZ: A Nyugaton azok mondják ezt, akik nem kívánnak nekünk semmi jót. Megmondom önnek egyenesen, hogy ezek az óhajaikat valóságként tüntetik fel. Semmi okunk sincs arra, hogy panaszkodjunk ifjúságunkra. Általában a magas fokú állampolgári öntudat, a társadalom ügyei, valamint a bel- és külpolitika iránti nagy érdeklődés a jellemző rá. A fiatalok korántsem cselekednek rosszul - sem az üzemekben, sem a kolhozokban, sem az egyetemeken, sem pedig a hadseregben. És elszántan, saját akaratukból - s nem félek kimondani - lelkesedéssel mennek dolgozni oda, ahol nehezebbek a körülmények, a nagy szibériai építkezésekre, az ország északi részébe és a Távol- Keletre. Jelenleg ezeken az építkezéseken félmillió fiatal önkéntes dolgozik. Semmiképpen sem érthetek egyet tehát ^zzal, hogy a szovjet ifjúság közömbös és passzív. A bennünket felváltó nemzedék élvezi a mi teljes politikai bizalmunkat. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy e tekintetben nincsenek problémáink és nem merülnek fel bizonyos kérdések. Ezek léteznek. Bennünket például rendkívül aggasztott, hogy a fiatalok egy részénél terjedt az alkoholizmus. Találkozunk élősködőkkel és kifejezetten fogyasztói hangulatokkal, rossz ízléssel, leszűkített szellemi érdeklődéssel és a kulturális örökség nem elégséges kihasználásával. Ezeket a jelenségeket jól látjuk és természetesen figyelmet szentelünk nekik. E téren a Kom- szomolnak széles korú hatásköre van. És egyáltalán, már régóta ismert: a jó példa ereje sokkal hatásosabb, mint bármilyen gyönyörű jelszó. Úgy gondolom, hogy mindaz, ami jelenleg országunkban és pártunkban történik, az ifjúság nevelése szempontjából nagyon hasznos lesz. KÉRDÉS: Beszélnek a zsidók üldözéséről a Szovjetunióban, a politikai foglyokról és a cenzúra létezéséről. Egyes neveket is emlegetnek. Például Szaharovét. ön mit mondana minderről? VÁLASZ: A szovjet zsidókkal kezdem. Ez a kérdés a szovjetellenes kampány, a Szovjetunió elleni valódi lélektani hadviselés részévé vált. Nálunk az antiszemitizmus, valamint a'faji megkülönböztetés más formáinak propagálása a törvény által tiltott, büntetendő cselekménynek számít. A Szovjetunióban nem lehetséges az, ami gyakran megtörténik az USA-ban s Franciaországban éppúgy, mint más nyugati országokban: a zsidótemetők megszégyenítése, az újnáci szervezetek tevékenysége, amelyek a sajtóban és a rádióban gyűlöletet szítanak a zsidók ellen. A zsidók nálunk ugyanolyan szabadok és egyenjogúak, mint bármely más nemzetiség tagjai. Aktívan részt vesznek az ország társadalmi és állami életében. Könyveket, folyóiratokat és újságokat adunk ki héber nyelven, a zsinagógák pedig nyitva tartanak. Véleményem szerint az a tény, hogy az antikommunista és cionista propaganda állandó „figyelemmel“ kíséri a zsidók sorsát a Szovjetunióban, az álnoksággal egyenlő, amellyel politikai célokat követnek. Olyan célokat, amelyeknek semmi közük a zsidó nemzetiségű szovjet állampolgárok érdekeihez. Úgy vélem, a civilizált társadalomban nincs semmi helye sem az antiszemitizmusnak, sem a cionizmusnak, sem a nacionalizmus, sovinizmus és általában a rasszizmus egyetlen megnyilvánulási formájának sem. Ezeknek az átfogó felszámolása nagyon időszerű. A Dél-afrikai Köztársaságban a fajüldözők véres megtorlást alkalmaznak a lakosság fekete bőrű többségével szemben. Nyugat- Európában pedig egyre gyakoribbak az afrikaiak, indiaiak, törökök, s más ázsiai országokból származó bevándorlók elleni pogromok. Az utóbbi években a rasszizmus az USA-ban is láthatóan ellen- támadásba lendült. S már hány éve tart - az indokok jól ismertek- Palesztina arab népének száműzetése a saját hazájából? Most pedig a politikai foglyokról. Nálunk nincsenek. Éppen úgy, mint ahogy nem létezik az állampolgároknak a politikai meggyőződésükért való üldözése sem. Az embereket nálunk nem ítélik el a meggyőződésük miatt. Azonban minden államnak védekeznie kell azok ellen, akik támadják, akik az állására, vagy megsemmisítésére törekednek, s akik végső soron a külföldi ügynökségek számára kémkednek. Az ilyen tetteket a mi törvényeink úgy ítélik meg, mint az állam elleni bűntettet. Amint tájékozódtam, az utóbbi időszakban a Szovjetunióban az ehhez hasonló cselekedetekért valamivel több mint kétszáz ember tölti szabadságvesztését. Szaharovról. Hasonló kérdésre már válaszoltam, ezért tömör leszek. Amint ismeretes, államellenes cselekedeteket hajtott végre. Erről többször írt a sajtó. Intézkedéseket foganatosítottunk ellene, a mi törvényeinkkel összhangban. Ma a helyzet a valóságban így néz ki: Szaharov Gorkijban él normális körülmények között, tudományos munkát végez, továbbra is rendes tagja a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának. Az egészségi állapota, amennyire én tudom, normális. A felesége nemrégiben külföldre ment gyógykezelésre. Ami magát Szaharovot illeti, továbbra is rendkívüli jelentőségű állami titok birtokában van, s ez okból nem utazhat külföldre. Most pedig a cenzúráról. Ez nálunk létezik, s feladata megakadályozni azt, hogy a sajtóban állami és katonai titkokat tegyenek közzé, megakadályozni, hogy a háborút, az erőszakot, a durvaságot és a pornográfiát propagálják, és hogy sértsék az emberi méltóságot. A közlésre kerülő anyagok kiválasztása, szerkesztése, rövidítése stb. a tömegtájékoztató eszközök és a könyvkiadók, ezek szerkesztői kollégiumainak és szerkesztőbizottságainak a feladata. Ehhez csak annyit fűzhetek hozzá, hogy cenzúra ilyen vagy olyan formában minden országban van. önöknél például a lapok és a kiadók tulajdonosai vagy az általuk alkalmazott szerkesztők döntenek arról, hogy mi jelenik meg nyomtatásban. A rágalmazásért vagy az állami titkok elárulásáért a bíróság bünteti őket. S most nem beszélek például az USA-ban elterjedt gyakorlatról, amikor a reakciós csoportok nyomására az iskolai könyvtárakból eltávolítják a különböző könyveket, beleértve - amint a Pen-klub legutóbbi kongresszusán közölték- az olyan szerzők műveit, mint Dosztojevszkij, Hemingway, sőt Dickens, Anna Frank naplójáról már nem is beszélve. Ezek a tények, s tudvalevő, hogy ezek napvilágra kerülnek. Kár, hogy Franciaországban, s általában Nyugaton az emberek oly kevéssé ismerik a szovjet sajtót, televíziót és rádiót. A szó szabadsága, a kritika szabadsága nálunk nagyon széles körű. Országunkban nyílt, s esetenként nagyon éles vita folyik. Különösen tapasztalható ez a kongresszus előtt. Ha őszinte akarok lenni, a^ olyan hangos kampányokat, melyek célja „bizonyítani“, hogy a Szovjetunió (s az egész szocializmust is értik alatta) olyan társadalmat képvisel, amelyben az egysíkúság, a hivatalos nézetazonosság stb. uralkodik, hazugságnak tartom. Társadalmunkban az aktív életmód, az igazságtalanság és a törvények, valamint a társadalmi erkölcs megsértése elleni harc az alkotmányban is rögzített magatartási forma, amely minden állampolgár jogának tartja a bírálatot. És nemcsak ez. Azok, akik ezt akadályozzák - véleményem szerint nálunk ezt túlságosan elnézően úgy emlegetik, mint a kritika elnyomását - a törvénnyel kerülnek összeütközésbe. Az ilyen magatartásért a funkcionáriust - legyen bármilyen szinten- bíróság elé állíthatják. Lehet hogy sajtónk, rádiónk és televíziónk még nem tökéletes, de általában véve a nép, a közvélemény szabad fórumának tekinthetők. KÉRDÉS: A Nyugaton különböző körök sokszor felteszik a kérdést, hogy felszámolták-e a Szovjetunióban a sztálinizmus maradványait? VÁLASZ: A „sztálinizmus“ olyan fogalom, amelyet a kommunizmus ellenségei találtak ki, s amelyet széles körűen alkalmaznak a Szovjetunió, s általában a szocializmus befeketítésére. Amióta a XX. kongresszuson felvetették Sztálin személyi kultusza felszámolásának kérdését, s amióta az SZKP KB ezzel kapcsolatban határozatot fogadott el, harminc év telt el. Nyíltan megmondom, hogy pártunk számára ezek nem voltak könnyű döntések. A pártos elvszerűségnek, a leninizmus iránti hűségnek a próbája volt ez. Úgy gondolom, hogy ebben becsülettel helytálltunk, s hogy a múltból levontuk a megfelelő következtetéseket. Ez magának a pártnak, s általában a szovjet társadalomnak az életére is vonatkozik. Egyik legfontosabb feladatunknak tartjuk továbbra is a párton belüli demokrácia fejlesztését éppúgy, mint általában véve a szocialista demokrácia fejlesztését. A munkában a kollektivitás alapelveinek szilárdítását, s a tevékenységünkről való jobb informálást jelenti ez. A párt és központi bizottsága az irányító tisztségekbe választott emberektől szerénységet követel, s arra irányítja a kommunistákat, hogy tanúsítsanak kérlelhetetlenséget a lekenyerezéssel, a talpnyalással szemben. Hatalmas jelentőséget tulajdonítottunk és tulajdonítunk a szocialista törvényesség védelmének és szilárdításának, s kitartóan és szigorúan fogjuk ellenőrizni a biztonsági és bírósági szerveket. Ezek fontos irányai annak a politikai munkának, amelyet pártunk jelenleg végez. Éppen ez a munka, valamint egész mai életünk ad meggyőző választ az ön kérdésére. KÉRDÉS: Az önök országában végbemenő jelenlegi folyamatok hogyan nyilvánulnak meg a Szovjetunió kulturális életében, amelyről egyébként a Nyugaton keveset tudnak? VÁLASZ: A Nyugaton az emberek valóban nagyon rosszul ismerik a mi kulturális életünket. Ha teljesen nyílt akarok lenni, a Nyugaton bárki kihasználja s a dolgok valódi állásának meghamisításával és kiforgatásával megzavarja az emberek fejét. A Szovjetunió kulturális téren jelenleg a szembetűnő fejlődés időszakát éli. Polgáraink között nagyon sok a kiváló író, költő, zeneszerző, képzőművész, színházi és filmrendező, az operaénekes és balettművész. Nemcsak a mi mércénk, hanem a világ mércéje szerint is kiválóak. Az irodalom, a művészet országunkban nemcsak a szakértők és mecénások maroknyi csoportjának a tulajdona, hanem a széles néptömegeké. A Szovjetunióban a klasszikus és modern költészet és próza- mind a szovjet, mind pedig a külföldi, természetesen beleértve a franciát is - olyan példányszámban jelenik meg, amihez nincs fogható a világon. Kulturális életünk legfigyelemreméltóbb megnyilvánulása a népi művészeti tevékenység széles körű fejlődése. Gondolom, hogy az ilyen irányú változások társadalmunk életében kétségkívül befolyásolják a szovjet kultúrát, s kedvezően jutnak benne érvényre. További gyors fejlődéséhez, sokoldalúbb felvirágzásához minden feltételünk adott: a széles néptömegek iskolázottsága, a szellemi értékek mély tiszteletének kiváló hagyományai és az ezen értékek iránti érdeklődés, e gazdagság és országunk sok- nemzetiségű és sokszínű kultúrájának hozzáférhetősége és végül a párt politikája, amely a társadalom szellemi életének fejlődését az egyik elsőrendű feladatának tartja. Jelenleg azon is gondolkodunk, hogy miként lehet jelentős mértékben szilárdítani a kultúra és az egész szellemi szféra anyagi alapját. KÉRDÉS: Most engedje meg, hogy áttérjünk a nemzetközi kérdésekre. Háborúhoz vezethetnek-e az amerikai „csillagháborús“ tervek? Most, a genfi csúcs- találkozó után tapasztalta-e annak a jeleit, hogy a nemzetközi kapcsolatokban felújulóban volna az enyhülés? VÁLASZ: Egyszerre két dolgot kérdezett. Az első az amerikai „csillagháborús“ programot érinti. Mély meggyőződésünk, hogy ez a program valóban növeli a háborús veszélyt, s bizonyos időszakban ezt valószínűvé teheti. E következtetés okairól kellő részletességgel már sokszor szó volt. Csupán a probléma egyetlen vonatkozására szeretnék figyelmeztetni. Annak ellenére, hogy az elképzelések szerint az egész „csillagháborús“ program megvalósítása évtizedeket venne igénybe, s megvalósíthatóságában csupán néhány „lelkes híve“ bízik, ha az USA nem mond le róla, akkor már a legközelebbi jövőben komoly következményei lesznek. Arról van szó, hogy Washington a „csillagháborús“ program megvalósításával a valóságban a most folyó tárgyalások meghiúsítására, a fegyverzetkorlátozás terén jelenleg érvényes megállapodások felszámolására törekszik. Ilyen esetben a Szovjetunió és az USA, valamint szövetségesei és az egész világ már a legközelebbi években az abszolút ellenőrizhetetlen lázas fegyverkezés stádiumában, a stratégiai káosz, a stabilitás fölöttébb veszélyes megsértésének, az általános bizonytalanságnak és félelemnek az állapotában lenne, s ezzel összefüggésben növekedne a katasztrófa kockázata is. Ismétlem, olyan veszély ez, amely nem dédunokáinkat fenyegeti, hanem bennünket, az egész emberiséget. Minek fokozni az ilyen kockázatot? Tételezzük fel, hogy Reagan elnök személyesen hisz a „csillagháború megváltó“ küldetésében. Ha viszont a dolog lényege a nukleáris veszély felszámolása, elvben miért nem érthetne az USA egyet a Szovjetunió legutóbbi javaslataival, hiszen azok az atomveszély felszámolásának sokkal rövidebb, közvetlenebb, olcsóbb, s főként biztonságosabb útját ajánlják - az atomfegyverek teljes megsemmisítését. Hangsúlyozom: biztonságosabbat. Hiszen a cél elérésére az amerikaiak által ajánlott út reménytelen. A „csillag- háború“ híveinek állításai ellenére az atomfegyvereknek egyszerűen nem lesz módjukban „elöregedni“, ellenkezőleg, tökéletesedni fognak. Az egész ügy olyan mesz- szire juthat, hogy ezek a fegyverek annyira bonyolultak lesznek, hogy a döntést teljes mértékben a számítógépekre, az automatikus berendezésekre kell bízni. Az emberi civilizáció így a gépeknek, tehát a műszaki hibáknak is a túszává válik. Hogy ez mennyire veszélyes, azt ismét igazolta a Challenger amerikai űrrepülőgép közel- múltbani katasztrófája, amely megbízható, sokszor kipróbált és olyan mértékben leellenőrzött volt, amennyire az csak napjainkban lehetséges. Meggyőződésem, ezt Washington is tudatosítja, hogy ott az atomveszély felszámolását célzó ilyen szürrealista terv egyetlen hívére legkevesebb tíz olyan cinikus ember jut, akik teljesen más célokat követnek, mint amilyenekről Reagan elnök beszél és álmodik. Egyesek például tudatosítják, az „áthatolhatatlan pajzs“ egyszerűen létrehozhatatlan, s ezért készek engedni a dologból és elfogadni egy korlátozottabb rakétaellenes védelmet, amely összekapcsolva a meglepetésszerü csapásmérés eszközeivel - a másik fél válaszadó erőivel szemben - lehetővé tenné a büntetlen nukleáris agressziót. Mások ezen egyszerűen keresni akarnak. S vannak olyanok, akik szívesen belerántanák a Szovjetuniót a kozmikus fegyverkezésbe, hogy így aláássák a gazdaságát. Megint mások pedig az USA-tól technológiailag el szeretnék távolítani Nyugat-Európát, s így biztosítani annak függőségét... Úgyhogy a „csillagháború“ kérdése nagyon tág. E konkrét programmal kapcsolatban nemcsak két nézet, hanem két hozzáállás és két biztonsági koncepció is ütközik itt. Az amerikai koncepció a biztonság garantálását mindenekelőtt a katonai technikai eszközökön keresztül, adott esetben a műszaki csoda „szuperfegyverének“ segítségével képzeli el, amely kiutat is jelentene a nukleáris zsákutcából. Tekintet nélkül a nagyon bizonytalan és nevetségesen valószínűtlen amerikai állításra, miszerint „egyszer“ hajlandók lesznek e „csodálatos technológiát“ megosztani más országokkal (beleértve a Szovjetuniót), egyedül szeretnének kikerülni a zsákutcából: úgy, hogy a maguk számára elérjék az abszolút biztonságot, s hogy mindenki mást az „abszolút fenyegetettség“ állapotába sodorjanak. A szovjet koncepció egyenlő biztonságot kínál mindenki számára, a fegyverek csökkentésével és a leszereléssel - egészen minden tömegpusztító fegyverfajta teljes felszámolásáig. Hiszen jelenleg a Szovjetunió biztonsága nem lehetséges az USA biztonsága nélkül, a Varsói Szerződés biztonsága a NATO-államok biztonsága nélkül. És az ő kölcsönös biztonságuk nélkül nem létezhet általános biztonság sem. Az ön kérdésére adott válaszban különösen az európai atomfegyverek eltávolításának problémájára akarok figyelmeztetni. Mindenekelőtt a közepes hatótávolságú eszközökről van szó, amelyek komolyan fenyegetik az európai biztonságot. És itt joggal bízhatnának a brit, és érthetően a francia politika realizmusában és körültekintésében. A nukleáris fegyverkezés hívei azzal érvelnek, hogy ha az atomfegyvereket felszámolnák, a Nyugat állítólag „védtelen“ maradna az ún. hagyományos fegyverek terén mutatkozó szovjet „fölénynyel“ szemben. S most nem fogok arról vitatkozni, hogy létezik-e ilyen „fölény“ vagy sem. A lényeg valami más - javaslataink e fegyverek csökkentését is feltételezik, valamint további bizalomerősítő intézkedéseket is. Nem azért terjesztettük elő az atomfegyverek felszámolásának javaslatát, hogy a lázas fegyverkezést egy más területre helyezzük át, amely idővel éppen olyan veszélyessé válik. Megértjük, hogy a mi biztonsági koncepciónk megvalósítása óriási erőfeszítést, munkát, energikus harcot követel, az ezeréves hagyományok leküzdését, amint már erről beszéltem. A világ azonban már egyszerűen nem élhet és nem cselekedhet a régi szerint, amikor most az atomháború reális veszélye fenyeget. Elképzelhető-e egyáltalán a fegyverek, a háborúk nélküli világ? Erre a kérdésre kérdéssel válaszolnék: elképzelhető-e az emberi civilizáció megőrzése, ha szüntelenül gyorsítani fogjuk á lázas fegyverkezést, fokozzuk a feszültséget, s a háború szélén fogunk egyensúlyozni? Azt kérdezte, hogy a legfelsőbb szintű genfi találkozó után vannak-e érzékelhető jelei az enyhülés felújításának a nemzetközi kapcsolatokban. Véleményem szerint e téren az értékeléskor óvatosnak kell lenni. Igen, bizonyos jelek kezdenek megnyilvánulni. S nem is annyira az egyes apró előrelépésekről van szó a szovjet-amerikai kapcsolatokban, mivel azok túlságosan korlátozottak, és nem érintik az alapvető kérdéseket. A politikai légkör bizonyos változása már érezhető. Ez sok ország népében felkeltette azt a reményt és hitet, hogy lehetséges visszatérni az enyhüléshez, (Folytatás az 5. oldalon) ÚJ SZÚ 1986. II. 11.
