Új Szó, 1986. február (39. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-27 / 49. szám, csütörtök
ÚJ szú 5' 1986. II. 27. AZ SZKP KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK BESZÁMOLÓJA (Folytatás a 4. oldalról) datosan, lépésről lépésre haladjunk a megválasztott irányban, s a felhalmozott tapasztalat alapján tökéletesítsük és kiegészítsük a gazdasági mechanizmust, felszámoljuk mindazt, ami túlhaladott vagy nem vált be. A siker sok tekintetben a központi gazdasági szervek, s mindenekelőtt a Szovjetunió Állami Tervbizottsága tevékenységének átszervezésétől függ majd. A tervbizottság arra hivatott, hogy az ország igazi tudományosgazdasági vezérkarává váljék, s mentesüljön a napi gazdasági kérdésektől. Ezt a munkát megkezdtük. Új szervek jönnek létre az ágazatközi gazdasági komplexumok irányítására, az operatív irányítás alapvető funkcióinak részét közvetlenül a vállalatokra és az egyesülésekre ruházzák át. A tervbizottság és a többi gazdasági főhatóság összpontosítsa figyelmét a tervezés távlati kérdéseire, a népgazdaság arányos és kiegyensúlyozott fejlődésének biztosítására, a struktúra- politika megvalósítására, a gazdasági feltételek és ösztönzők megteremtésére annak érdekében, hogy a népgazdaság minden lácszemében a lehető legnagyobb végeredményeket érjük el. Komoly mértékben meg kell javítani a statisztikai munkát. Az utóbbi időben gyengült a pénzügyek, hitelek szerepe a gazdaságban. A pénzügyi rendszer nem befolyásolja kellő mértékben a gazdaság hatékonyságának növekedését. Nagy méreteket öltött a jövedelmek újrafelosztásának helytelen gyakorlata, amikor is az elmaradó vállalatok, minisztériumok, körzetek veszteségeit a nyereséges vállalatok rovására fedezik. Ez aláássa a gazdasági önelszámolást, oda vezet, hogy a vállalatokat el kell tartani, s a központi segítség végnélküli követelésére orientálja őket. Elvesztette tényleges jelentőségét a hitel. „Minden radikális reformunk kudarcra van kárhoztatva, - mutatott rá Lenin - ha nem érünk el sikert pénzügyi politikánkban“ (36. kötet, 331. oldal). Ebből kiindulva gyökeresen meg kell változtatni a pénzügyi és hitelnyújtó szervek munkájának tartalmát, szervezését és módszereit. E szervek legfontosabb feladata nem az, hogy aprólékosan szabják meg a vállalatok tevékenységét, hanem a gazdasági ösztönzés, a pénzforgalom, az ellenőrzés szempontjából is igen hasznos gazdasági önelszámolás megszilárdítása. Mindent a végeredménytől kell függővé tenni. Nyilván megérett az a kérdés, hogy tökéletesítsük a forgalmi, a jövedelem adó és az egyéb költségvetési befizetések gyakorlatát. Ezek mértékének és befizetési rendjének aktívabb hatást kell gyakorolniuk a termelési költségek csökkentésére, a termékek minőségének javítására, a korszerű termékek gyártására. A gazdaság és a szociálpolitika aktív eszközévé .kell tenni az árakat. Ennek érdekében tervszerűen át kell alakítani, egységessé kell tenni az árrendszert, a hatékony gazdasági elszámolás bevezetése érdekében és a lakoság reáljövedelme növekedésével kapcsolatos feladatokkal összhangban. Rugalmasabbakká kell tenni az árakat, az árszintet összhangba kell hozni nemcsak a ráfordításokkal, hanem az áruk fogyasztási jellemzőivel, a gyártmányok hatékonyságával, s azzal, hogy a termék mennyiben felel meg a társadalmi igényeknek, a lakossági keresletnek. A limitált és szerződéses árak szélesebb körű alkalmazását tervezzük. Komoly tökéletesítésre szorul az anyagi - műszaki ellátás rendszere. Ennek a rendszernek olyan rugalmas gazdasági mechanizmussá kell válnia, amely segíti a népgazdaság ütemes és stabil működését. Az anyagi-műszaki ellátási bizottság közvetlen feladata az, hogy aktívan segítse a közvetlen és tartós gazdasági kapcsolatok létrejöttét a gyártók és fogyasztók közötti szerződések alapján, a szállítási fegyelem megszilárdítását. Fejleszteni kell a termelési eszközök nagykereskedelmét. Végső fokon mindaz, amit az irányítás és a tervezés tökéletesítése, a szervezési struktúrák átalakítása érdekében teszünk, arra irányul, hogy megteremtsük a feltételeket a gazdasági rendszer fő láncszeme, a vállalatok, egyesülések hatékony munkájához. Ideje véget vetni annak a gyakorlatnak, hogy a minisztériumok és főhatóságok kicsinyesen gyámkodnak a vállalatok fölött. A minisztériumoknak a műszaki politika kérdéseire, az ágazaton belüli arányosságok kialakítására, valamint arra kell összpontosítaniuk figyelmüket, hogy kielégítsék a népgazdasági szükségleteket ágazataik kiváló minőségű termékeiből. Jogot kell adni a vállalatoknak, intézményeknek a terven felüli termékek, a fel nem használt anyagok és nyersanyagok stb. önálló értékesítésére. Hasonló módszereket kell meghonosítani a lakossággal való kapcsolataikban is. Vajon ésszerű dolog-e megsemmisíteni vagy kidobni a szemétdombra azt, ami még felhasználható a háztartásokban, a lakások, garázsok, hétvégi házak építésében? Át kell értékelni a gazdasági normatívák szerepét. A vállalati kollektívák ha előre ismerik a tervezett időszak feltételeit, a termékszállítási feladatokat, az árakat, a költségvetési befizetéseket, a béralapképzés normatíváit, az önelszámolás ösztönzési alapjait, akkor alkotó módon nem félve a tartalékok feltárásától, olyan terveket dolgoznak ki, amelyek biztosítják a termelés jóval magasabb növekedési ütemét, a hatékonyság jelentős mértékű emelkedését. Ennek során lehetővé kell tenni a vállalatoknak, hogy a VÁZ autógyár és a Szumi Gépgyár példájához hasonlóan maguk keressék meg a termelés bővítéséhez és műszaki megújításához szükséges eszközöket. Különösen fontos növelni a vállalatok és szervezetek önállóságát, a közszükségleti cikkek gyártása és a szolgáltatások szervezése terén. E vállalatok feladata, hogy érzékenyen reagáljanak a fogyasztók igényeire. Éppen ebben az irányban folyik jelenleg a gazdasági mechanizmus átalakítása a könnyűiparban. Lényegesen szűkül a fentröl jóváhagyott feladatok köre a könnyűipari vállalatok számára, terveik mindenekelőtt a kereskedelmi vállalatokkal megkötött szerződések alapján formálódnak majd. A kereskedelmi vállalatoknak kell felelniük azért, hogy rendeléseik megfeleljenek a lakosság reális keresletének. Más szóval nem az összes termék a fontos, hanem a termékek mennyisége, választéka és minősége, mindaz, ami az embereknek kell. Ezenkívül tervbe vettük ágazatközi termelési és ipari-kereskedelmi egyesülések létrehozását könnyűipari cikkek gyártása és értékesítése érdekében, valamint a cég- boltrendszerű kereskedelem kiszélesítésére. Eljött az ideje a következő kérdés megoldásának is. Szükséges, hogy a vállalatok béralapjának összege közvetlenül függjön a termékeik értékesítéséből származó bevételektől. Ez segíteni fogja annak kiküszöbölését, hogy szükségtelen, rossz minőségű termékeket gyártsanak és szállítsanak, ahogy mondani szokták raktárra termeljenek. Egyébként ezt a módszert nemcsak a könnyűiparban kell alkalmazni. Nem tűrhetjük a továbbiakban, hogy a használhatatlan készítményeket gyártó vállalatok dolgozói különösebb gond nélkül éljenek, maradéktalanul megkapják fizetéseiket, prémiumaikat és egyéb javakat is. Átgondolt megközelítést igényel a n a g y, közép ós kisvállalatokközöttiösszhang kérdése is. A tapasztalat azt mutatja, hogy a műszakilag jól felszerelt kisvállalatoknak sok esetben megvannak a maguk előnyei. Ezek a vállalatok gyorsabban és rugalmasabban reagálnak a technológiai újdonságokra, a kereslet változásaira, operatívabban ki tudják elégíteni a szükségleteket a kis sorozatban gyártott és egyedi termékekből, jobban fel tudják használni a szabad munkaerőforrásokat, különösen a kisvárosokban. Az átalakítás még egy lényeges oldaláról szólnék - a területi szempontok fokozottabb igénybevételéről a tervezésben és az irányításban. Ez különösen fontos egy olyan nagy kiterjedésű, természeti feltételeit tekintve sokféle, és soknemzetiségű országban, mint a miénk. A pártkonferenciákon, a szövetségi köztársaságok kongresszusain jogosan bírálták azoknak a minisztériumoknak és főhatóságoknak az eljárását, amelyek figyelmen kívül hagyják az egyes régiók feltételeit és szükségleteit, aminek következtében aránytalanságok keletkeznek a gazdaságban. Javaslatok is érkeznek erre vonatkozóan. Úgy tűnik, érdemes fontolóra venni a köztársasági és helyi szervek jogainak kiszélesítését az építkezések, ágazatközi termelés, a szociális- ós termelési infrastruktúra és a közszükségleti cikkeket gyártó számos vállalat irányításában - az agráriparhoz hasonlóan. Az Állami Tervbizottság és a minisztériumok tevékenységében jobban figyelembe kell venni a területi igényeket. Tanulmányozásra érdemes az a kérdés, hogy a népgazdaság irányítása nagy gazdasági körzetekként valósuljon meg. Legközelebbi és távlati terveink jelentős mértékben kapcsolódnak Szibéria és a Tá- vol-Kelet természeti kincseinek kiaknázásához. Ez nagyfontosságú ügy, amit az állam érdekeiből kiindulva kell kezelni, biztosítva a térségek komplex fejlődését. Megkülönböztetett figyelmet kell szentelni a gyümölcsöző munkához és a teljes élethez szükséges alapvető feltételek kialakításának. Ma ez a fó kérdés és ennek megoldásától függ majd a kitűzött feladatok teljesítése. Kongresszusunkon fel kell hívni a figyelmet az oroszországi nem feketeföld-övezet további fejlesztésének társadalmi-gaz- dasági feladataira. Két dolgot hangsúlyoznék. Az SZKP Központi Bizottsága és a szovjet kormány külön határozatokat hoztak a nem fekete föld övezet mezőgazdaságának fejlesztésére és ezeket a határozatokat feltétel nélkül és teljes mértékben végre kell hajtani. Ez az első. A második pedig az, hogy a helyi párt-, tanácsi és gazdasági szervezetek, dolgozó kollektívák tanúsítsanak sokkal nagyobb figyelmet az itt felhalmozott potenciál és az erőforrások felhasználása iránt. A területi irányítás elvének megszilárdítása megköveteli a gazdasági vezetés színvonalának emelését minden köztársaságban, területen, városban, kerületben és járásban. A helyi szervektől gyakran érkeznek javaslatok, amelyek nincsenek kellőképpen kidolgozva, s amelyeket nem népgazdasági, hanem inkább szűk becsvágyó érdekek diktálnak, költséges, csekély hatékonyságú tervek megvalósítására késztetve az országot. Nem mindenütt fordítanak kellő figyelmet a termelés hatékonyságának növelésére. Kazahsztánban például a termelési állóalapok minden egysége után egy harmaddal kevesebb nemzeti jövedelmet érnek el, mint amennyi a népgazdasági átlag. Türkméniában tizenöt év alatt egyáltalában nem nőtt a munka termelékenysége. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogyan lehetne szorosabb összefüggést kialakítani a szociális szükségletek kielégítésére előirányzott erőforrások volumene és a körzet gazdaságának hatékonysága között. Elvtársak! A gazdasági mechanizmus minden fajta átalakítása, mint ismeretes, a tudat átalakításával kezdődik. Azzal, hogy szakítunk a gondolkodás és a gyakorlat beidegződött sablonjaival, s világosan megértjük az új feladatokat. Ez vonatkozik mindenekelőtt gazdasági kádereink, az irányítás központi láncszemeiben dolgozók tevékenységére. Többségük helyesen látja és aktívan támogatja a párt kezdeményezéseit, bátran vállalja a bonyolult feladatokat, felkutatja és megtalálja megoldásaik legjobb útjait. Az ilyen szemlélet támogatásra méltó. Nehéz azonban megérteni azokat, akik a kivárás álláspontjára helyezkednek, vagy a gogoli figurához hasonlóan mindenféle ábrándokat szövögetnek, gyakorlatilag semmit sem tesznek és nem változtatnak. Az ilyen állásponttal nem lehet megbékélni. Az ilyenekkel egyszerűen nem haladhatunk együtt. S főleg nem haladhatunk együtt azokkal, akik abban reménykednek, hogy majd minden elcsitul és visszatér a régi kerékvágásba. Ilyesmi nem lesz elvtársak! A népgazdaság és a gazdasági mechanizmus átalakításáért folyó munkában minden eddiginél fontosabb, hogy a tudományra támaszkodjunk. Az élet követelményeiből kiindulva újszerűen kell vizsgálnunk egyes elméleti elképzeléseket és koncepciókat. Vonatkozik ez olyan nagy horderejű problémákra, mint a termelőerők és termelési viszonyok kölcsönhatása, a szocialista tulajdon és azok megvalósulásának gazdasági formái, az áru- és pénz- viszonyok, a központi irányítás és a gazdasági szervezetek önállóságának összehangolása, és mások. A gyakorlat azt mutatja, hogy tarthatatlanok azok az elképzelések, amelyek szerint a szocializmus körülményei között mintegy automatikusan biztosítva van a termelési viszonyok és a termelőerők összhangja. Az életben minden bonyolultabb. Igen, a szocialista termelési viszonyok teret adnak a termelőerők fejlődésének, de ehhez állandóan tökéletesíteni kell őket. Ez pedig azt jelenti, hogy idejében észre kell venni az elavult gazdálkodási módszereket és újakkal kell azokat felcserélni. A termelési viszonyok jelenlegi formái, a gazdálkodás és az irányítás rendszere javarészt az extenzív gazdasági fejlődés viszonyai között alakultak ki. Ezek fokozatosan elavultak, elveszítették ösztönző szerepüket és bizonyos tekintetben már fékezőleg hatnak. Most arra törekszünk, hogy megváltoztassuk a gazdasági mechanizmus orientációját, s az eddigi ráfordítási szemlélet helyett a minőség javítására és a hatékonyság növelésére, a tudományos-műszaki haladás meggyorsítására, az emberi tényező szerepének növelésére összpontosítsunk. Ez a legfontosabb, ami a gyakorlatban fogja a szocialista termelési viszonyok további korszerűsítését jelenteni és új távlatokat nyit a termelőerők fejlődéséhez. Ebben nem állíthatnak meg bennünket a régi elképzelések, s még kevésbé az előítéletek. Ha például szükséges és indokolt valamely mutató helyett gazdasági szabályozókat alkalmazni, akkor ez nem jelent eltérést a tervszerű irányítás elvétől, mindössze változást jelent annak módszereiben és eszközeiben. Ugyanez mondható el arról is, hogy növelni kell az egyesülések ós vállalatok önállóságát, kezdeményezőkészségét és felelősségét, s növelni kell szerepüket mint szocialista árutermelőkét. Sajnos, elterjedt az a nézet, hogy a gazdasági mechanizmus mindenfajta módosításában csaknem a szocializmus elveinek megsértését látják. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni szeretném: az irányítás csakúgy mint a szocialista termelési viszonyok rendszere tökéletesítésének legfőbb kritériuma a társadalmi-gazdasági fejlődés meggyorsítása, a szocializmus megszilárdítása kell, hogy legyen. Fölöttébb időszerűek a szocialista tulajdon problémái, hiszen ez a tulajdonforma alkotja társadalmi rendszerünk alapját. A szocialista tulajdonnak gazdag tartalma van, magában foglalja a termelőeszközök és eredmények felhasználásának, valamint emberek, kollektívák, ágazatok, térségek közötti elosztásának egész rendszerét és a gazdasági érdekek egész skáláját. Ez a bonyolult kapcsolatrendszer bizonyos összhangot, állandó szabályozást követel annál is inkább, mivel szüntelen mozgásban van. Ha nem gondoljuk át mélyrehatóan ezeket a változásokat elméleti vonatkozásaiban, akkor nem tudunk helyes gyakorlati megoldásokat sem találni, következésképpen nem tudunk idejében intézkedéseket kidolgozni a szocialista tulajdon iránti igazi gazdamagatartás kialakítása érdekében. Fokoznunk kell a dolgozók érdekeltségét a nópvagyon jobb felhasználásában és gyarapításában. Hogyan oldjuk meg ezt a feladatot? Naiv dolog lenne azt képzelni, hogy a gazdaérzetet szavakkal bele lehet nevelni az emberbe. A tulajdonnal kapcsolatos magatartást, mindenekelőtt azok a tényleges viszonyok formálják, amelyek közé az ember kerül; a lehetőség a termelés szervezésének, a munkából származó termék elosztásának és felhasználásának befolyásolására. A probléma megoldása ilymódon a szocialista gazdasági önigazgatás további elmélyítésében rejlik. A társadalmi tulajdon felhasználásában határozottan növelni kell a dolgozó kollektívák szerepét. Fontos következetesen érvényesíteni azt az elvet, amely szerint a vállalatok és egyesülések teljes mértékben felelnek azért, hogy veszteség nélkül dolgozzanak, az állam pedig nem visel felelősséget kötelezettségeikért. Pontosan ez a lényege a gazdasági önelszámolásnak. Nem lehetünk az ország gazdái, ha nem vagyunk igazi gazdák üzemünkben, vagy a termelőszövetkezetekben, a műhelyben, vagy az állattenyésztő telepeken. A dolgozó kollektíváknak mindenért felelni kell, s gondoskodniuk kell a közvagyon gyarapításáról. Ennek, miként a veszteségnek is, meg kell mutatkoznia a kollektíva valamennyi tagjának jövedelmében. És természetesen megbízható gátat kell emelni minden olyan kísérlet elé, amely arra irányul, hogy munka nélküli jövedelemre tegyen szert a közvagyon kárára. Még mindig vannak nálunk üzemi szarkák, akik nem tartják bűnnek, ha kivisznek a gyárból bármit, ami kezük ügyébe akad. S vannak még mindenfajta korrupt és harácsoló emberek, akik saját önző céljaikra használják fel hivatali beosztásukat. Ezekkel szemben a legszigorúbban alkalmazni kell a törvény, a társadalmi elítélés erejét. Figyelemre méltó a szocialista tulajdon- viszonyok szabályozásának olyan időszerű kérdése is, mint az országos érdekek elsődlegességének biztosítása, az ágazati és körzeti érdekekkel szemben. A minisztériumok és főhatóságok, a területi szervek nem tulajdonosai a termelő eszközöknek, hanem mindössze az állami irányítás hivatalai, amelyek felelősek a társadalom előtt a népvagyon hatékony felhasználásáért. És nem engedhetjük meg, hogy az ágazati és helyi szemlélet akadályozzák a szocialista tulajdon előnyeinek realizálását. Szeretnénk, ha teljesen világos lenne a szövetkezeti tulajdon kérdése is. Ez a tulajdonforma még távolról sem merítette ki minden lehetőségét a szocialista termelésben, az emberek igényeinek jobb kielégítésében. Sok kolhoz, más szövetkezeti szervezet tapasztalata arra vall, hogy hatékonyan képesek működni. S ott, ahol erre igény van, teljes mértékben támogatni kell a szövetkezeti vállalatok és szervezetek létrehozását és fejlesztését. Az ilyen szervezeteket széles körben el kell terjeszteni a termények termelésében és feldolgozásában, a lakásépítésben és a kiskertek létrehozásában, a szolgáltatási szférában és a kereskedelemben. Ideje már annak is, hogy leküzdjük az előítéleteket az áru és pénzviszonyokat illetően is, hogy ne becsüljük le ezek jelentőségét a gazdaság tervszerű irányításának gyakorlatában. Ha tagadjuk, hogy e viszonyok aktív hatása fontos az emberek érdekeltségének, a termelés hatékonyságának növelésére, akkor gyengül az önálló gazdasági elszámolás, illetve ;nás nem kívánatos következményeket oko(Folytatás a 6. oldalon)
