Új Szó, 1986. február (39. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-21 / 44. szám, péntek

Önmegvalósítás és elkötelezettség Jegyzetek a politikai dalok 14. szlovákiai fesztiváljáról A politikai dal tulajdonképpen nagyon régi zenei műfaj, fejlődése szorosan kapcsolódik az osztály­társadalmak kialakulásához, a tér­hódítása is egybeesik a munkás- osztály öntudatra ébredésével, a múlt század forradalmi mozgal­mainak kialakulásával. Hazánk­ban a politikai dalnak gazdag ha­gyományai vannak, nem is be­szélve századunk húszas-harmin­cas éveinek felerősödő proletár dalkultúrájáról, később az illegali­tásba kényszerített kommunista párt által irányított ellenállási moz­galom harcaihoz erőt, s hitet adó partizándalokról. A felszabadulás utáni politikai dal, amely a vulgarizálásoktól sem volt mentes, a közéneklés rangjá­ra emelték, ám ennek hangereje a hatvanas években csaknem tel­jesen elveszett. Egy évtizedes ki­hagyás után a hetvenes évek ele­jén jelentkező új nemzedék érezte szükségét az elkötelezett dal felé­lesztésének. A nemes törekvés­nek Közép-Szlovákia egyik pati­nás városa, Martin kínált otthont, ahol az idén immár a 14. szlovákiai dalfesztivált rendezték meg. Az előző rendezvények nem kis eré­nye és eredménye, hogy szlová­kiai viszonylatban már-már kiala­kult, sajátos hangvételű könnyű­zenei irányzatról beszélhetünk. A fesztiválok amellett, hogy hoz­zájárultak együtteseink és éneke­seink repertoárjának bővítéséhez, a dalszerzők és szövegírók szá­mára is alkalmat teremtettek a máról alkotott nézeteik művészi megfogalmazására és tolmácso­lására. A politikai dalok ma elsősorban a fiatalok hétköznapjairól, minden­napos küzdelmeiről szólnak, első­sorban a hazafiság, az internacio­nalizmus és a békevágy jut ben­nük kifejezésre. Az elmúlt napokban véget ért martini seregszemle is ezt az irányzatot erősítette meg. A dalok a nemzedék elkötelezettsége mel­lett azonban kifejezésre juttatták a fiatalok felelősségérzetét, és ag­gályait is jövőjükkel szemben. A háború fenyegető veszélye mel­lett éppen ezért többen hangsú­lyozták a környezetvédelem fon­tosságát, és kompromisszum nél­küli harcot hirdettek a laza erköl­csök, a tunyaság és a közömbös­ség ellen is. Az idei fesztivál egy neves tör­ténelmi évforduló és két időszerű politikai esemény jegyében zajlott. Az első napon Csehszlovákia Kommunista Pártja megalakulá­sának 65. évfordulójáról emlékez­tek meg a résztvevők, a második nap dalai a nemzetközi békeév jegyében csendültek fel, míg a zá­rónapon fellépő előadók pártunk közelgő XVII. kongresszusát kö­szöntötték időszerű produkció­ikkal. Ami az amatőr együttesek és énekesek versenyét illeti, a jól is­mert arcok mellett örömmel fedez­tünk fel újakat, bizonyságjelét lát­va ezzel könnyűzenei életünk pezsgésének, kiapadhatatlan for­rásának. Az ismert résztvevők kö­zül hadd említsük meg a Prešov­is. Két kerületi szintű versenyen szerzett győzelme után tavaly már Martinban is „befutott“. Dalainak minden korosztály számára van mondanivalója, hiszen olyan idő­szerű témákat feszeget, mint a nemzedékek kapcsolata, az idős emberek gondjai, vagy a békeharc kérdése. A bratislavai Acylpyrín öttagú együttese sem első alkalommal vendégeskedett Túróc központjá­ban, viszont most találjuk először a nyertesek között. Számai pergő ritmusúak, dallamosak, s Peter Wolf és Daniel Mikletič versei a fiatalokhoz, a fiatalokról szólnak. A hlohoveci Exponent-együttes a fesztivál kiemelkedő csoportjai közé tartozott. čatá gyermekkórust, mely egy év­tizede nemcsak jelen van, hanem programjával mindig valami újat hoz, valami érdekeset. Az együt­tes 1974-ben alakult azzal a szán­dékkal, hogy ápolója lesz a sárosi, a zempléni és a Kárpátukrajnai népdaléneklésnek. Bemard Hers- tek - aki egy személyben művé­szeti vezető, karmester és zene­szerző - érdeme, hogy végül is túlnőtték egy folklórcsoport kere­teit, s a mai nemzedékhez is szóló dalénekléssel bővítették reperto­árjukat. Dalaik könnyedek, játéko­sak és fülbemászóak, ugyanakkor tökéletesen kifejezik ennek a kor­osztálynak a mentalitását, érzé­seit és vágyait. Nem véletlenül készült már több hanglemez és rádiófelvétel az énekkarral, s az elmúlt évben részt vettek egy hosszabb NDK-beli turnén és a Volksstimme bécsi ünnepségein is. Visszatérő, rokonszenves ven­dége a fesztiválnak Peter Paulik Cseh folyóirat Huszár Tibor fotóiról ,, Huszár eddigi pályafutása nem volt könnyű. A ma harminc- három éves fotográfus (...) éve­ken át szerzett tapasztalatokat a Csehszlovák Televízióban, majd a Szlovákiában megjelenő hetilap, a Nő fotóriportereként. Természe­tesen kiválóan beszél magyarul és egyáltalán nem volt messze az igazságtól az a tréfa, amely a kiál­lítás megnyitása előtt a bratislavai köröket járta, miszerint a szlovák írókat magyar portrézta meg, hogy megmutassa a szlovák fotósok­nak, hogyan kell ezt csinálni. “-ír­ja elemző írásában - a Českoslo­venská fotografie februári számá­ban - az a Daniela Mrázková, aki a jelenkori cseh fotóművészet egyik legnevesebb teoretikusa, a tavaly megjelent Príbeh fotogra­fie című, minden idők egyik legsi­keresebb fotókönyvének nemcsak idehaza, de külföldön is osztatlan elismerést aratott szerzője. Nos, akiről ez a kedves, de ítéleteiben kíméletlen fotóteoretikus egész ol­dalas dolgozatot közöl, az már jelent valamit a fotóművészeiben. írása alapjául a mátyusföldi fo­tóművész azon fotográfiái szolgál­tak, amelyeken a szlovákiai érde­mes és nemzeti művészeket (író­kat) örökítette meg. Van abban némi igazság, amit Mrázková a tréfával kapcsolatban ír. Mráz­ková szerint Huszár éppen azt bizonyította, hogy ,.nálunk is lehet az ember személyiségét fotografí- kusan individualizálni". Képeinek eszmeiségét a világ egyik legne­vesebb portréfotósával, Arnold Newmanéval rokonítja, miközben kiemeli, hogy Huszár egyik legna­gyobb erénye a jól működő intuí­ció. Az íráshoz csak annyi meg­jegyzés kívánkozik, hogy Guyla Duba neve helyesen Duba Gyula, s ő szlovákiai magyar író. A népszerű, megjelenésekor napok alatt elfogyó prágai havilap februári számában Mrázková mel­lett Ludvík Baran, Bronislava Gab- rielová, a múlt századi cseh fotog­ráfia történetén keresztül pedig Pavel Scheufler is a portréfotózás kérdéseivel foglalkozik. A lap közli Kari Kestner múvészportréit, és Huszár főiskolai tanára, a világhírű Jaroslav Krejčí fölöttébb izgalmas, Huszárral szemben szemmel lát­hatóan nem „megrendezett“ port­réit a cseh szellemi élet olyan nagyságairól, mint Jan Zrzavý, Honza Sládek vagy Dana Medric- ká. A szinte tematikusra sikeredett folyóirat februári száma tehát el­sősorban azokat érdekelhet, aki­ket a portréfotózás titkai és forté­lyai érdekelnek. -szi­(Nagy László felvétele) A tíz éve alakult kassai (Košice) Herold-együttes is most érkezett el pályafutása egyik csúcsára. A korábbi gyakori személyi és stí­lusváltások után az együttes meg­állapodott, kifejezési formái kifino­multak. Már tavalyi harmadik he­lyezésük is jelezte útjuk helyes irányát, az idén pedig szinte töké­letes előadásmódjukkal elnyerték mind a közönség, mind pedig a zsűri rokonszenvét. Apropos, zsűri! A fesztivál egyik sajtóértekezletén a bírálóbizottság tagjai elmondották, hogy az együt­teseket, az énekeseket és a szer­zőket milyen sok szempontból ér­tékelik. A más könnyűzenei feszti­válokon is figyelembe vett kritéri­umok mellett itt különösen fontos szempont a dalok mondanivalója. A politikai dalnak ki kell fejeznie a mai nemzedék tiszta eszméjét, jövőbe vetett hitét, a társadalmi haladás gondolatát. Ennek az ál­talános elvárásnak teljes mérték­ben megfelelt az idei fesztivál is. Végezetül hadd ejtsünk néhány szót a rendezésről is, melyet a SZISZ Szlovákiai Központi Bi­zottságának rutinos szervezőgár­dája egy sor fővárosi és helyi in­tézménnyel karöltve oldott meg - közmegelégedésre. A fesztivál színvonalas rendezését többszáz önkéntes fiatal biztosította, hozzá­járulva ezzel az idei seregszemle sikeréhez. HACSI ATTILA Egy életmű értékei Collinásy György művészetéről Collínásy György, a kassai (Ko­šice) képzőművészeti élet egyik sajátos egyénisége, 1963-ban, 56 éves korában távozott az élők so­rából. A halála óta eltelt több mint két évizedben életműve, szeren­csére, nem merült a feledés ho­mályába. A Kelet-szlovákiai Kép­tárban, illetve a Horný Smokovec-i Tátrai Galériában megrendezett gyűjteményes kiállításának (1973), majd a Prešovban és Bar- dejovban a teljes életművét bemu­tató tárlatnak nagyon kedvező visszhangja volt mind a szakma, mind a közönség körében. S az sem véletlen, hogy a Kelet-szlová­kiai Képtár kassai új kiállítótermé­ben (šrobár u. 22.) megnyílt kiállí­táson is sokan megnézték Colli­násy festményeit. Collinásy Györgyről tudni kell, hogy autodidakta volt, mint meg­annyi más kassai képzőművész, akik századunk első negyedében indultak. Szerencsen született, vasutas családban, s minthogy édesapja Kassán kapott munkát, a család is ide költözött. Utólag már könnyű megállapítanunk, hogy Collinásy a városnak kö­szönhetően vált festővé. Kassán a húszas évektől kezdve ugyanis igen élénk képzőművészeti élet kezdett kialakulni, méghozzá olyan, amely Európa haladó festé­szeti irányzataira, mindenekelőtt a francia modernek törekvéseire is odafigyelt. A Kelet-szlovákiai Mú­zeum igazgatójának, Jozef Polák­nak a jóvoltából a két világháború között közel kétszáz olyan kiállí­tást rendeztek, amelyek Európa kortárs képzőművészetének leg­értékesebb alkotásait vitték a né­zők elé. A múzeum képzőművé­szetet kedvelő és értő igazgatója fogadta be a Magyarországról emigránsként menedéket kereső Krón Jenőt is, s teremtett számára lehetőséget a képzőművészeti szabadiskola megalapításához. Koloman Sokol, Jakoby Gyula, Jo­zef Fabíni, Feld Lajos mellett Colli­násy György is itt, ebben a sza­badiskolában ismerkedett meg a képzőművészet alapjaival. Ta­nulmányait katonáskodása idején Prágában, Vincent Beneš műter­mében folytatta. Benešrôl itt meg kell jegyeznünk, hogy modernista művészként ő készítette Kassák Lajos irodalmi és képzőművészeti folyóiratának, a Ma első számá­nak címlapjára a linóleummet­szetet. Collinásy Györgyre nagy hatás­sal volt Prága és főleg a kassai pezsgő képzőművészeti élet. A városban a két világháború kö­zött aránylag sok haladó gondol­kodású, köztük nem egy baloldali beállítottságú művész - Kernstock Károly, Bortnyík Sándor, František Foltyn, Käthe Kollwitz stb. - fordult meg. Mindez, valamint az ország és Európa társadalmi-politikai eseményei, a kapitalizmus válsá­ga, az egyre mélyülő kizsákmá­nyolás, a fasizmus erősödése a humánum elkötelezettjévé tet­ték, következésképpen vásznaival mindig őszintén vallott az ember­ről, a bennünket körülvevő világ­ról. Témáit tekintve azt kell mon­danunk, hogy Collinásy figurális zsánerképek, csendéletek, portrék és tájak ihletett festője volt. Élet­művét viszonylag leegyszerűsített kifejezőeszközökkel, a realizmus keretein belül alkotta meg. Sajátos színvilága, stílusa - amint az a mostani kiállításon is megfigyelhe­tő - a negyvenes évek végén ala­kult ki. Kezdeti munkáira a poszt­impresszionista jegyek, a dekora­tív stílus, a hatásos élénk színek a jellemzők. A pettyezó techniká­val festett képekhez ugyan né­hányszor visszatért (A kassai Dóm enteriőrje, tempera, 1953, Halot­taskocsi, olaj 1959), de úgy tűnik fel, hogy ezt a formát nem érezte igazán sajátjának. Főleg Van Gogh, Matisse és Gaugin volt rá hatással. Van Gogh-ot tulajdon­képpen nem csak elismert mű­vésztársnak, hanem „bajtársnak“ is tekintette, ugyanis mindketten hasonló betegségben szenvedtek. Az sem véletlen, hogy Collinásy utolsó képének Vincent, azaz Van Gogh keresztneve a címe! A mos­tani kiállításon a Van Gogh-hatás főleg a Női akt az ablakban (olaj, 1949), a Műteremben (olaj, 1950), a Fekvő akt (olaj, 1950), az Anyai szeretet (olaj, 1949) című vászna­kon figyelhető meg. Collinásy Hen­ri Mattisse fauvista stílusára emlé­keztető, vastag kontúrvonalakkal határolt, tiszta, alig kevert színfe­lületű képeket is festett. Ilyenek például a Gyerekek az asztalnál (olaj, 1953), Két lányfej (olaj, 1950), A tükör előtt (olaj, 1953) Collinásy György kétségtelenül intuitív festőtípus, olyan művész, akinél a legfőbb formaalkotó té­nyező a szín volt. Ilyen értelemben a példaképét nem is a határokon túl kell keresnünk, hiszen, Jakoby Gyulához hasonlóan, Collinásy is a kassai Kővári Szilárdot tekintette mesterének, noha a képzőművé­szeti szabadiskolában egy másik nagy tekintély, Halász Hradil Ele­mér is próbált néhány „titkot“ el­árulni nekik. Hogy Halászt még­sem kedvelték annyira, az talán annak tulajdonítható, hogy művé­szeti kérdésekben viszonylag ma­radi volt, elvetette például a mo­dernisták törekvéseit. Collinásyt nem lehetett elidegeníteni a kísér­letezéstől. Mint minden igaz festő, ó is sokat vívódott, de végül is sikerült sajátos szín- és formavilá­got teremtenie. A kék és zöld szí­nek harmóniájának létrehozásá­ért, a bennük rejlő kifejezési erők megszerzéséért például rengete­get fáradozott, s mint mondottuk, nem is eredménytelenül. Collinásy György igen érzékeny lelkületű ember volt, s mint ilyen, jó emberismeró is. Ez utóbbit főleg a portréi és figurális alkotásai bi­zonyítják. Letisztult, egyszerű esz­közökkel az ábrázolt személy lé­nyegét tudta láttatni, önarcképei­vel gyakran önmagáról is vallott. Jasszusch Antal, Jakoby Gyula, Bauer Szilárd mellett Collinásy György kétségtelenül egy további kimagasló festőművész volt, olyan, aki életművével századunk kassai és szlovákiai képzőművé­szeti kultúráját egyaránt gazdagít­ja. SZASZÁK GYÖRGY Ml MARAD A SZÍNÉSZBŐL? Hetvenöt éve született Básti Lajos A kérdésre, leegyszerűsítve, egyetlen választ is lehet adni: jelmezek, fotók, nyilatkozatok, kritikák. Sokáig így is volt, de korunk - mondhatnám úgy is - a színészeknek kedvez leginkább, mert ami évszá­zadokig a jelenvalóság pillanataival együtt szűnt meg, mára filmszalagon, videón, magnókazettán, hangle­mezen nyert,,örökéletet“. Bár ez a szerencse inkább az utókoré, a miénk, hiszen nekünk maradnak meg az alakítások képfelvételei, egy-egy elmondott vers egyedi értelmezése, a filmszerepek és a tévésze­repek. Ádám - Básti Lajos, Lear király - Básti Lajos. Két nagy szerep, két nagy alakítás az 1977-ben elhunyt színész pályáján. A kettő között húzott egyenes: gyémánttengely, melyen csikorgás nélkül fordulhat a világ - a színész világa. Madách és Shakespeare hősei egy színész-hérosz vérével átitatva, idegsejtjei­vel életre keltve. Ebben a pillanatban sem tudom milyen volt Básti Lajos Ádámja, csak elképzelni tudom milyen lehetett. Hangja mind a mai napig összetéveszthetetlen másokéval; úgy beszélt, hogy hallgatója nyugtalanságában megnyugodott, de meg­nyugvásában nyugtalan maradt. Nem tudom elkép­zelni, hogy valamikor is az ösztönösség határozta volna meg művészetét. Az intellektuson átsugározta- tott érzelem és gondolat telíti versmondását. Ezt már ismerem, ezt hallgatom írás közben, s innen indítom útra képzeletemet Madách világmindenségébe, ahol Ádámként Básti Lajos is helyet kért magának. Sorolhatnék még szerepeket, mintegy hangsúlyoz­va a teremtő színészi tehetség színpadon igazolt értékeit. Számomra azonban a film avatta ismerőssé, felejthetetlenné. Olcsó fordulatnak tűnhet ez egy effajta emlékező jegyzet befejezésében. A tény azon­ban tény marad, s önigazolásként még az is bevethe­tő hatáseszköz, hogy néhány nap múlva a tévé képernyőjén filmjeiben láthatjuk őt, és csodálhatjuk színészi teremtőerejét. Mert teremtő színész volt, egyike a belénk ivódottaknak, a felejthetetleneknek. Nem sokan vannak, akiket színháztörténészek „ is­tenbizonyiái“ nélkül szeretünk, órzünk emlékeze­tünkben. DUSZA ISTVÁN ÚJ szú 6 1986. II. 21.

Next

/
Oldalképek
Tartalom