Új Szó, 1986. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-03 / 2. szám, péntek
A költő tudománya Tőzsér Árpád tanulmánykötetéről Sőrzi László felvétele Mgeste; Shakespeare a Magyar Területi Színházban Az irodalom valósága című kötetének megjelenésétől (1972) esszé- és tanulmányirodalmunk élvonalába soroljuk Tőzsér Árpádot. írói rangját és közönségsikerét leginkább a kivételesen pontos lényeglátásának, tájainkon szokatlanul tömör kifejezésmódjának, a jelenségek végső konzekvenciáját fürkésző kíváncsiságának és kételkedő hajlamának köszönheti. Kerüli az irodalmi köreinkben oly elterjedt bőbeszédűséget, körmönfont mellébeszélést. Nem szentenciákat, ki nem fejtett és kellően alá nem támasztott ítéleteket, megállapításokat közöl, hanem szinte hangosan gondolkodva, az olvasói nyilvánosság előtt oldja meg a felvetett problémákat. Sohasem csak az eredményt tárja olvasói elé, hanem az odavezető utat is vázolja. Ezért válnak oly izgalmassá írásai műfajuktól és terjedelmüktől függetlenül. Egyaránt leköti olvasói figyelmét ha terjedelmes tanulmányt, rövidebb esszét ír, vagy néhány soros glosszában, reflexióban, jegyzetben tárja fel gondolatait. Alkotói műhelyének e jellemzői második kötetében (Szavak barlangjában, 1980) még fokozottabb hangsúlyt kaptak. A két kötet anyagából az is nyilvánvalóvá vált, hogy Tőzsér tudományos érdeklődésének középpontjában a líra kérdései állnak, erről a témakörről ír a legszívesebben, ezen a területen mozog a legbiztonságosabban, ezzel kapcsolatban mindig eredetien tud szólni. A legújabb, sorrendben harmadik tanulmánykötetében - Régi költők - mai tanulságok, 1984 - is a tőle megszokott írói tulajdonságokkal és kedvelt témakörével találkozhatunk. Bizonyos értelemben mégis új oldaláról mutatkozik be. A magyar irodalmi múlt három sajátos egyéniségéről fújja le az irodalomtörténet porát, mit sem törődve az irodalmi közvéleményünkbe ágyazódott merev állóképekkel, nagy tekintélyű irodalomtudósoktól nyomatékosított értékelésekkel. Friss és eredeti szempontok alapján újraértékeli, kiegészíti és méltóbb helyére teszi Szenei Molnár Albert, Amadé László és Baróti Szabó Dávid költői munkásságát. Szokatlan téma ez Tőzsér műhelyében, hiszen eddigi írásai zömükben a szerkesztői, irodalomszervezői és olvasói tevékenysége „mellékterméke“- ként születtek, s általában a kortársi irodalomról szólnak. Kötete bevezető írásában - Az én katedrám - azonban maga utal szokatlan tematikájú tanulmányai eredetére. Életének egy rövid szakaszában főiskolai szinten oktathatta a régi magyar irodalom történetét. Itt sem tagadta meg önmagát, a kételkedő, örökké tépelódó irodalmárt. Egyrészt bebizonyította, hogy nincsenek (nem is lehetnek) megdönthetetlen ítéletek, korrekcióra, kiegészítésre nem szoruló értékelések, vélemények, másrészt szakított az irodalompedagógia konvencióival, főként azzal a terméketlen beidegződéssel, amely „nagyokra“ és „aprószentekre“ osztja az irodalomtörténeti folyamatot. A cseh, szlovák, lengyel és más közép-európai irodalomtörténeti és irodalompedagógiai szemlélettől ihletetten megpróbált valóban irodalmat, s nem írókat tanítani. Az alkotói műhelyeket vizsgálva főként azokra a mozzanatokra ügyelt, melyek a továbblépést, a fejlődés folyamatosságát szolgálták. Minden irodalmi jelenségben a ,,korokon átnyúló érvényt, a mindenkori időszerűséget“ kereste. Ez irányú törekvései eredményezték a kötetébe felvett tanulmányokat, melyek egyúttal méltó emlékei az oktatói pályán töltött éveknek. A Szenei Molnár Albertról szóló terjedelmes írás a költő születésének 400. évfordulója alkalmával kapta meg végleges formáját. Az alkalom követelményeihez igazodva az eredetileg vizsgált témát - a zsoltárfordítások jelentőségét és prozódiai hozamát - Tőzsér életrajzi mozzanatokkal, a költőnek a szülőföldhöz fűződő kapcsolataival egészítette ki, ezzel az átfogó fejlődéskép műfajához közelítette írását. Elemző figyelmének központjában azonban a zsoltárfordítások, s a bennük megnyilatkozó reneszánsz ember problémái állnak. Szenei fordításait nem csupán egy variánsnak tartja a közismert német, francia stb. mellett, hanem egy jelentős költői vénából fakadó, az egyén sorsát, belső küzdelmeit is tükröző, az eredeti szöveghez mégis adekvál- tan simuló, a kor átlagából messze kiemelkedő művészi teljesítménynek. Irodalomtörténészi erudíció- val ráérzett - Németh László véleményével is vitázva - a bibliai szöveg „dialektikusságára“, így a nagymérvű formai-műfaji változatosság motiváltságára, a sorokból kisugárzó lírai hős ember- és világszemléletére, a változó, elbukó és felemelkedő reneszánsz ember képére. Számos meglátásával egyet kell értenünk, különösen a fordító prozódiai hozamával kapcsolatos véleményével. Szenei Molnár Albert valóban tudatos verseiének, jelentős költői tehetségnek bizonyult, akit méltán emlegethetünk a magyar reneszánsz másik nagy alakja, Balassi Bálint mellett. A második, egyben legterjedelmesebb tanulmány éle is az elmerevedett, elavult irodalomtörténeti képletek, értékelési sablonok ellen irányul. Tőzsér a magyar rokokó „szegénylegényé“-nek, az ugyancsak a tájainkon született Amadé Lászlónak költői hagyatékát veszi szemügyre. Irodalmi közvéleményünk meglehetősen ellentmondó képet őriz a lírikusról, az elmúlt századok folyamán kora nagy költőjének csakúgy tartották, mint üres, könnyelmű verselőnek. Tőzsér fogalmazása egyértelmű és pontos: „ figyelemre méltó, de a nagysághoz nem eléggé tehetséges költő“, akinek irodalomtörténeti szerepe, visszhangja, a későbbi korokra kisugárzó hatása a valódi értékeihez viszonyítva szokatlanul nagy. Nemcsak a játékos és könnyed rímkezelésével, nyelvi ötleteivel, halandzsakifejezéseivel stb. mutat példát a későbbi korok költőinek, hanem a rokokó mesterkélt nyelvét a nép nyelvéhez közelítve Csokonainak, Petőfinek is ihlető elődje lehetett. A legizgalmasabb, a legtöbb felfedezést és újszerűséget, az író elemző készségének bizonyítékait tartalmazó tanulmányában Baróti Szabó Dávid költészetével, ill. az Egy ledőlt diófához című sokat emlegetett és vitatott versével foglalkozik. Egy detektívregény feszültségével felérő oknyomozó vizsgálódás eredményeképpen sok évtizedes beidegződéseket billent ki helyéből, megcsontosodott irodalomtörténeti véleményeket foszlat szét, meggyőző példáját mutatva a modern tartalomelemzés, a képi szemlélet, az idősíkok beleérző boncolgatása eredményességének. Olyan - az irodalomtörténészek figyelmét mind ez ideig elkerülő - rejtett összefüggések tárulnak fel elemző tevékenysége nyomán, amelyek hosz- szú idő óta elfogadott, megingathatatlannak tűnő ítéleteket tesznek hiteltelenné. Tőzsér okfejtésében az a legvonzóbb, hogy nem csupán a vers szövegét vizsgálja, hanem az egész életmű és a korabeli társadalmi háttér kontextusában veszi szemügyre a költő üzenetét, művének hírértékét. Tőzsér érvelése nem hagy kétséget afelől, hogy Baróti a diófa pusztulásának lenyűgözően érzékletes leírása mellett nemcsak a hazáját, hanem a rendjét is siratja versében, s éppen érzelmi zaklatottságában, az élménynek a perchezkötöttsé- gen túlmutató érvényében zökken ki az allegorikus folyamatból. A kötet mindhárom tanulmánya nemcsak Tőzsér tanulmányírói tevékenységének csúcsát jelenti, hanem kétségtelen bizonyítéka irodalomszemléletünk, irodalmi gondolkodásunk erősödésének, nagykorúságának is. Fő erősségük, hogy az aktív költő műhelygyakorlata és beleérző képessége, valamint a fegyelmezett kutatói logika és szorgalom szerencsés találkozásából születtek. így új színt visznek a hazai magyar irodalomtörténet gyakorlatába. Az érdekes, izgalmas, vitára és továbbgondolásra késztető tanulmányok méltán tarthatnak számot nemcsak a hazai, hanem az egész magyar nyelvterület irodalmi közvéleményének érdeklődésére is. (Madách) SZEBERÉNYI ZOLTÁN Shakespeare-1 játszani mindig ünnep. És nemcsak ünnep, erőpróba is. Egy-egy színtársulat erőinek összegezése, lehetőségeinek felmérése. Nos, ilyen egyidejűleg lezajló ünnepben és erőpróbában lesz része ma este a komáromi (Komárno) Magyar Területi Színház közönségének. Színházunk vezetősége ugyanis immár az ötödik Shakespeare-múvet, a Corio- lanusl tűzte műsorra, melynek bemutatójára az eredetileg tervezett időpont (december 13-a) helyett ma kerül sor. Korábban a Makrancos hölgyet, a Rómeó és Júliát, az Othellót, és A wind sori víg nőket láthatta a dél-szlovákiai színházi közönség a komáromiak előadásában. Ne firtassuk most, hogy egy, idestova három és fél évtizede működő színház életében sok vagy kevés-e ez az öt Shake- speare-bemutató. A Magyar Területi Színház történetében az eddigi négy mindegyike valamilyen módon mérföldkőnek számított. A Corionalus Shakespeare viszonylag ritkán játszott, ám ismertebb tragédiáinál nem kevesebb erénnyel rendelkező műve. Magyarra először - angol elődjében szellemi rokonára találva - Petőfi Sándor fordította, s az ó magyarításában szólalnak meg Shakespeare szavai a komáromi színészek ajkán is. A reformkor egyik legnagyobb magyar színházi tekintélye, Bajza József írta 1842- ben a Coriolanusról, hogy „egyike a nagy brit örök műveinek. A gondolkodó bámulattal telik el, mint tudja e nagy géniusz mindennek hasznát venni, mit neki a história nyújt. Mennyi hűség jellemekhez és eseményhez, és mégis mi költői termék! (...) Shakespeare, e mindenható bűvös elhiteti veled, hogy ha volt Coriolán, ki Rómában azon zavargásokat okozta, melyeket a história feljegyze, az nem lehetett más jellemű ember, mint ilyen, minőt Shakespeare elónkbe állít; ha volt Volumnia, ki ez irtóztató fejességű patríciust meghajtani bírta, az nem lehetett más, mint éppen ez asszony, kit Shakespeare ily magasszerűen rajzol.“ Az érdekesség kedvéért írjuk ide, hogy az első magyar Coriolanus- elóadásban - Bajza József is ezzel foglalkozott imént idézett cikkében - a címszerepet Egressy Gábor, Aufidius szerepét Lendvay Gábor, Meneniusét Szentpétery Zsigmond, Volumniáét pedig Laborfalvi Róza alakította. Coriolanus történetét Shakespeare az ókori történetíró, Plutark- hos munkájából vette. Milyen ember is volt valójában ez a sok csatában győztes, sokak által ünnepelt hadvezér? Plutarkhos a következőképpen láttatja őt: bár mindenre kiterjedő, élénk értelme ót is nagy és kiváló tettek elkövetésére serkentette, daccal párosult fékezhetetlen indulatossága megnehezítette számára a másokkal való érintkezést. Kortársai bámulták a gyönyörökkel, a fáradalmakkal és az anyagi javakkal szemben tanúsított közönyét, s ezt a tulajdonságát önmérsékletnek, igazságosságnak és bátorságnak nevezték, társaságban viszont nem tudták elviselni ellenszenves, kellemetlen és fennhéjázó modorát.“ Számos erénye van tehát, de a hibái és tűrhetetlenek. Coriolanus kényszerű elbukásának okai végső soron önmagában, személyisége ellentmondásosságában kereshetők. Szembekerül a nép érdekeivel, s szembekerül önmagával is. Büszkesége, sértett önérzete korábban már legyőzött ellenfelének, Aufidiusnak, a volszk vezérnek a táborába hajtja ót, s vele szövetkezve fordul hazája, Róma ellen. Már-már úgy tűnik, nincs ami megállítaná, amikor rajongva szeretett édesanyjának, Volum- niának végül is sikerül megtörnie gőgjét, s megmentenie ezáltal Rómát és népét. Természetesen, miként minden Shakespeare-műnek, a Coriolanusnak is sokféle, egyaránt érvényes értelmezése lehetséges. A budapesti Katona József Színház jelenleg is műsoron levő Corionalusának főhősében Székely Gábor rendező például a magányos intellektus, az öntörvényű személyiség, a közvetlen környezete és kora által meg nem értett jellem tragédiájára helyezi a hangsúlyt. A ma este bemutatásra kerülő komáromi Coriolanus rendezője, Takáts Ernőd a népétől elszakadó vezér bukásának elkerülhetetlenségében, a mindenkori néptömegeknek az önkénnyel és a békét veszélyeztető hatalmakkal való szembefordulásában látja a mű legfontosabb üzenetét. Takáts Ernődnek egyébként nem ez az első közvetlen találkozása Shakespeare-rel. Ó volt a rendezője 1978-ban A windsori víg nőknek is, korábban, 1968- ban pedig ő játszotta a Rómeó és Júliában Escalusnak, Verona hercegének a szerepét. A ma esti előadásban, melynek jelmezeit Gabriela Duchoňová, díszleteit pedig dr. Platzner Tibor tervezte, a színház komáromi társulatának számos népszerű művésze szerepel. A címszerepet Dráfi Mátyás érdemes művész alakítja, ellenfelét, Aufidiust Holocsy István formálja meg. A további szerepekben Turner Zsigmondot, Kucman Etát, Ferenczy Anna érdemes művészt, Boráros Imrét, Ropog Józsefet, Bugár Bélát, Szentpétery Arankát, Fazekas Imre érdemes művészt, Varsányi Máriát, Varga Szilviát Tóth Lászlót, Pőthe Istvánt, Bugár Gáspárt, Benes Ildikót és Vörös Lajost láthatja a közönség.-ászEgy szellemiség eredői A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának hangversenye A világ legismertebb szimfonikus zenekarai között számon tartott együttest látott vendégül Szlovákia fővárosa, illetve ezt megelőzően Prága. A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarát, mindkét koncertjén Lehel György Kossuth-díjas karmester vezényelte, és szólistaként Perényi Eszter hegedűművész lépett pódiumra. A magyar kultúra napjai rendezvénysorozatának egyik kiemelkedő eseménye volt az a hangverseny, melyet a Szlovák Filharmónia koncerttermében adtak. Bár a közönség csökkent érdeklődése nem volt méltó a nagyhírű zenekar kitűnő teljesítményéhez. Lehel György tudatosan olyan szimfonikus műveket választott, amelyek méltóképpen reprezentálják a huszadik századi magyar zene legkiemelkedőbb alkotóinak - Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak - az életművét. Kodály Galántai táncok című zenekari darabja minden motívumában a Galánta (Galan- ta) környékén "egykor élő verbunkoshagyományhoz kapcsolódik. A fiatal komponista gyermekkora színhelyén gyűjtötte azokat a múlt századi verbunkos motívumokat, amelyek ebben a gyémánt tisztaságú szimfonikus alkotásban felismerhetőek. Az egyetlen pillanatra sem csökkenő feszültséggel teli előadásmód sajátossága volt, hogy az először csellókon felhangzó fótéma vissza-visszatóró melódiája mindig más-más érzelemmel telítődő feszültséggel szólalt meg. Ez a mesterien hangszerelt Kodály-mű Lehel György vezényletével úgy szólt, mintha a népi dallamok egyszerű építőköveiből katedrálist emeltek volna. Ez az emelkedettség azonban minden pillanatában játékos, vidám volt, szinte egy nép zeneiségben kifejeződő sorsát idézte fel. Az esten szólistaként közreműködő Perényi Eszter hegedűművész Soproni József Hegedűversenyét játszotta. A modern hangzásokból építkező mű középpontjában a szólista tolmácsolta disszharmonikus vezérmotívum áll. A zenekari kíséret itt mindvégig a háttérben maradt, csupán körvonalazta a hegedűszólót. Borongós hangulatú modern zenét komponált Soproni József; olyat, amely nem minden hangversenylátogató számára jelent élményt, hiszen mélyen a huszadik századi létezésben, művészi gondolkodásban gyökerezik. Perényi Eszter szenvedélyes játéka viszont éppen ennek az összetevőit, érzelmi formáit hozta felszínre. Szinte meggyőzte hallgatóját saját értelmezésének igazáról. Ezt elsősorban a virtuóz hangszertudással és a tolmácsolt művel való emberi azonosulással érte el. Az ünnepi hangulatú est csodálatos fényű záróakkordja volt Bartók Concerto-jának előadása Lehel György vezényletével. A nagy magyar zeneszerző művészetének és művészetbölcseletének összefoglalásaként számon tartott öttételes művet az ó felfogásában hallva meggyőződhetett mindenki: több ez, mint puszta zene. Az ihlető egyéni életút, a nemzet sorsa, a világ és az ember mellett tett hit himnusza, zenében megfogalmazott filozófiája. Lehel ezt az örök érvényű alkotást úgy tolmácsolta, hogy mindvégig az emberi harmóniát hangsúlyozta. Ez nem idegen Bartók Béla világától, hiszen maga a Concerto is az V. tételben (Finale, Pesante-Presto) egy felszabadult szárnyalássá változik. Lehel Györgynek és zenekarának a derűjét, az élet és az ember teljességébe vetett hitét koronázta meg ennek a bartóki műnek a vezénylése. önmaga (valamint a hegedűs szólista) előadóművészi világát mintegy „közérthetőbben“ képviselte és fogalmazta meg Berlioz Rákó- czi-induló című művének tolmácsolásával. Ez a ráadás-szám nemcsak a közönség ovációját váltotta ki, hanem egyben a bartóki és kodályi - nemzetet összetartó - szellemiség múltbeli eredőit is egyértelműen jelezte a koncert valamennyi hallgatója számára. SZÚNYOG JUDIT ÚJ szú 6 1986. I. 3.
