Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-13 / 50. szám
a félelmet és a bátorságot életre és halálra, a nagyon nehéz s a nagyon könnyű halált! Férfiak, e kincsetek megénekelték! Férfiak, e kincsetek eltékozolták! ' * Talpig férfiak, akiknek a reménytelenség táplálja a remény emésztő füzét, bontsuk ki együtt a jövő utolsó rügyét! Páriák! a halál, a föld és ellenségeink ocsmánysága az éjszakánk színébe öltözött! De meglátjátok, elbánunk majd velük! RADNÓTI MIKLÓS fordítása Szemed íve Szemed íve szivemet körülzárja, Tánc és báj karikája, Idő dicsfénye, biztos éji bölcső, És ha már nem tudom, mit éltem életemben, Azért van, mert szemed nem látott mindig engem. Nap-lombozat és harmat-mohaágy, Illatos mosoly, szélfuvalma-nád, Szárnyak, világot fénybe takarók, Tengerrel, éggel megrakott hajók, Zaj zavarói, szín forrásai. Mindig csillagok almán fészkelő Hajnal-tyúkaljból rebbent illatok, Ahogy a tisztaságtól függ a nappal, Úgy az egész világ a te tiszta szemedtől S minden csöpp vérem a tekintetedbe árad. RÓNAY GYÖRGY fordítása sm, hogy ugrik, én re/' szerint k! iki annyit, 5 legyőzni s a színen kkel a kelem, hogy mi baj éri. mert már í, aki teát észüléket it tartana csomag- t is, egy- etet. Mert hét biztos Ezenkívül irélni párz idegeim miatt) hideglelést kapok, amint látom, hogy a táncos trikója túlságosan szűk. Szerintem, könnyebben tudna ugrálni ha történetesen golfnadrág lenne rajta. A balerinák miatt már nem izgulok annyira, mert mi történhet velük abban a kis rövid szoknyácskában. Nem is tudom, hogy ezt az én állapotomat hogyan tudnák a pszichiáterek megfogalmazni. Amint látják, minden gondolatom arra irányul, ami végül is nem történik meg. Ellentétben velem, a legtöbb ember egyáltalán nem izgul. Különben nem jönnének össze annyian az ökölvívó mérkőzéseken és az autóversenyeken. Én, ha elmennék egy ilyen mérkőzésre, meghalnék az izgalomtól. Szeretnék megszabadulni ettől a félelemtől, szeretnék én is telítve lenni boldog életkedvvel. Mély ráncok barázdálják az arcomat. Talán mégis kedvet kapok, hogy megint elmenjek a cirkuszba. De mit fogok ott csinálni? Élvezhetem-e majd a betanított fókákat, amelyekért senki sem izgul? BÚS MÁRIA fordítása r~)áchel Widén szomszédunk volt n a Tanyán, s az ötödik próbálkozás után is halott gyermeket hozott a világra. Barna házuk volt, nagyon barna: mintha külön életet élt volna. Fájt, hogy laktak benne. Ráchel kislánya - Ida - akár a barátnőm is lehetett volna. Arra vágytam, hogy megszólítson. Ha szóba elegyedett velem, jó napom volt. Éveken át kanárisárga ruhát viselt. Nagyon beteg volt. Én meg korán megtanultam, hogy a színek sok mindent kifejeznek. Akik még a Tanyán éltek - vagy tízen -, azt hajtogatták, hogy ez a ház elátkozott, meg hogy a Teremtő üti őket, csak egyelőre nem tudni miért. Amikor ezt meghallottam, a nagymamámra gyanakodtam. Annak idején Ráchel Widén apósa egy délután így szólt hozzám: - Mosd meg a játékbabád haját, már nagyon piszkos...- Hajlottam a szóra. Vízbe mártottam. A hajacskája levált. A nagyim addig átkozhatta érte az öreget, amíg meg nem halt. A barna ház maga volt a gyász remíze. Ráchel anyja mindig feketében járt. Mintha önmagát gyászolta volna. Miután az öreg Simont elföldelték, és Regina asszony egyedül maradt, éjszakánként azt álmodta, hogy halálra súlykolják. Reggelente a tükörhöz vonszolta magát: megbizonyosodni, hogy él-e még. Különben Ráchel Widén akkor ment szülni, amikor anyám. Mint ázott bogár: olyan volt. A lábai alig bírták el. (Felidéztem ama epizódokat, midőn Ráchel mamát a folyó gátjáig követtem. Utána osontam. Ha észrevett, elmarasztalt. Nem tehettem mást, hazamentem. De fél óra múlva már a portájukon ődöngtem. Rendíthetetlenül szép volt. Az a meggyőződésem támadt, hogy hajnalonta a kövér körtéket ő hajigálta a kertünkbe. Szerettem volna tetten érni, de, mint afféle hétalvó, későn ébredtem. Napok, hetek múlásával már szentül hittem, hogy a köröttünk zajló életeket is befolyásolta. Akárha minden csodának nyitja Ráchel lett volna. - Nem, nem... gyűrte hátra hollófekete haját.- Ez teljesen más... Ez más... Csak a Megváltó képes arra, hogy csodát teremtsen... Velem is csupán ő tehetne csodát.) Szegény Ráchel: minden esztendőben felkészült az új gyermek jövetelére. A korábban vásárolt babaruhácskákat használatlanul eltávolította, akárha attól tartott volna, hogy beléjük költözik az elmúlás szelleme. Új rékliket vett: kék meg rózsaszín kötött holmikat. Minden ruhadarabból kettőt vett. Rideget meg meleg színűt. A közeli városba ment. Hosszan turkált a ruhácskák közt. Mintha ama őrült tudat vezérelte volna, hogy a fenséges ruhaköltemények semlegesíthetnék a reá szakadó rontást. Esténként meg ezeket csomagolta. Az utazótáskájába rakta, majd eszelősen kiszedte, mintha egyéb dolga sem lett volna. Fura módon, minderről tudtam. Éjszakánként kisurrantam az udvarra. A fülledt némaságban: a fatönkön üldögélt. Sohasem szólítottam meg. Azt akartam, hogy egyedül legyen. A mieink nem örültek a szomszédolásaimnak. Különben sem tudtak örülni. Ebben a kábultságban a mama vitte a prímet. Határozottan arra gondoltam, hogy ha a világrahozza a testvéremet, majd felnevelem, ahogyan a személyemet is fölneveltem. Anyám gyakran elhúzta a plánétát otthonról: a nagyi ilyenkor cikornyásan káromkodott, a tüzelő vérét szidta. Volt, hogy önkéntelenül beállított. Megnézte, hogy érik-e a gyümölcs, majd elment. (Ez idő tájt számos háziállat vett körül. Anyám kitekerte a tyúkok nyakát, a szatyrába gyömöszölte, s már vitte végig az árnyát az udvaron. Mögötte: pötty-pötty, véres szeplő... Kiabáltam vele éppen elégszer, hogy meghalnak a barátaim. Aztán észbe kaptam, s vagy harminc csirkét elaltattam, hogy ne nőjenek fel. Legközelebb alkonyatkor jelent meg: átvágta a gida nyakát, s nyomban távozott. Fölnótt volt. Nem úgy, mint én. Az állatokhoz való ragaszkodásom abban nyilvánult meg, hogy nem ettem a húsukból.) Nagyival napszálltakor a Kiserdőbe jártam rozséért. A nagymama a farakásokat tűz- és fénytelepeknek nevezte. - Sehogy sem jó az, hogy egyedül vagy... akkor csak téged lát az ember, aztán csak téged óv szüntelenül, hát ez a bajok kútfője. Ha testvéred lesz, a te nyomdokaidban halad majd. Érted...? - A szavaival meg a nézésével szapult nagyanyám. Bosszantott, hogy hozzám beszélt. Beszélt, beszélt: szüntelenül mondta a magáét. A hugocskám vasárnap született. A nagyi táncra perdült. Eszelősen énekelt. Szegény Ráchel meg ismét gyermek nélkül jött haza a kórházból. Nagy ívben elkerültem őt. Amíg a mama otthon tartózkodott, arra kért, hogy vigyázzak a testvéremre. Én ugyan nem ügyeltem rá. Szerettem, ha sírt. Azt hiszem: ezt az egyet szerettem. Csak sírjon, bömböljön még jobban, amíg közöttünk van, nem nézhetek Ráchel képébe. Egy napon - akaratlanul - mégis elébe sodródtam. Hogy elviselhető legyen jelenlétem, szemlesütve ezt mondtam: A HUGOCSKÁM NAGYON BETEG, NEM ÉRI MEG A HOLNAPOT.. Végig kellett néznem Ráchel Widén menekülését a Szigetről, amelyet csak tévedésből neveztek Szigetnek, mert valójában emberárnyéknyi imaföld volt, torz ábrázatú fatönkökkel, amelyek e földnek néhány évtized alatt eltávozott áldozataira emlékeztettek, tehát kicsike földecske, szigorúan körülhatárolva a mindenséggel. Tanúja voltam, hogy - korábban - az állatai végigvonultak a tájon. Igen. Ök mentek el elsőként. A lovak közt voltak, kik félőrülten vágtattak a szélrózsa minden irányába. Csak néhány öszvér tétovázott. Úgy tett, mintha nem lenne kedve a meneküléshez. Végül is Ráchel mama magára maradt. Arra az időszakra emlékezett, mikor szatyrocskájával naponta elment háznak valóért. Kezdetben ö maga sem hitte, hogy az út széli porból megmentett lécecskék, a romok közül kikotort néhány tégla és cserép majd viskóvá áll össze. Valami szélsőséges megszállottság vezérelte. Ida lányáért tette, aki hónapokkal később, a ház felépítése után - vízbe fúlt. A sintérek kergették ót a halálba. Jöttek a Tanyára, befogni a kutyákat, akik után a gazdák nem fizettek adót. A nyím-nyám agárjukat is vitték volna. Idának ama ötlete támadt, hogy egy jómódú ház portájára csempészi. De a házőrző csakhamar megszökött, s már a kerevet közelébe vackolta magát. Ida elvitte a negyedik tanyára. Egy diófához madzagolta. Reggel a kutya vonítására ébredtek.És arra, hogy a sintérek majd betörik a tenyérnyi ablakot. Aztán, hogy haladékot kapjanak, a lány kikiáltott, hogy menten bemegy a városba, és adózik. A sintérek eloldalogtak. Ó pedig úgy gondolta, hogy ha a VlZEN TÚL VISZI, MÁR NEM TALÁL HAZA. Átkelt a Folyón. Többé nem látták öt. Ráchel Widén nem vett részt a jelképes gyászszertartáson. Azzal ámította magát, hogy nem halt meg, külországba szökött, és jól megy a sora, van egy méné, és mivel naponta látja a Tengert, azon argoválódik, hogy jó lenne a tulajdon két kezével betemetni és termőfölddé alakítani. Miután a háziállatok eltávoztak, s ó is szedelózködni készült, a közeli töltésről végigpillantott a törődött kalyibák során, amelyeket a pőre két kezével emelt, abban a reményben, hogy előbb-utóbb legyőzi a romlás ármányát. Éjszaka ment el, éjszaka: a baglyok nagy zenebonával egy kört ír ak le e menedékhelyek fölött. A fáma szerint senki sem gondolt arra, hogy ezek az emberi akiok nem élik túl néhai alkotójukat. Egy napon arra eszméltem, hogy az Idő repkény-tobzódása már eltakarta a házakhoz vezető utat. Egyetlen csapás sincs, amely kiutam lehetne. És azóta riadozom az eltévelye- dett emberektől. Már dőlnek ezek a szélverte pagodák, s a léceket lopják. A romok közt akad egy ajtó, és ezek a sárga ruhások belépnek és... Valahol kilépnek ... Gyúrók Éva rajza
