Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-13 / 50. szám
szú 3 XII. 13. A _ imperialista „keresztes lovagok“ lankadatlan propagandaháborút /ÍZ folytatnak a béke, a demokrácia és a társadalmi haladás erői ellen. Különösen nagy hévvel támadják a létező szocializmust. Ennek célja: a szocialista közösséghez tartozó országok egységének és öszeforrottságá- nak „fellazítása", aláásása, az új társadalmi rend alapvető előnyeinek lejáratása. Hiábavaló törekvések! Az első munkás-paraszt állam létrejötte óta eltelt nem egész hét évtized alatt a történelem több ízben is a legmeggyőzőbb formában megmutatta a tudományos szocializmus eszméinek legyőzhetetlenségét. Sok ország népeinek életében érvényesülnek a társadalmi igazságosság nagy elvei, amelyek nem ismerik el a kizsákmányolást és az ebből fakadó egyenlőtlenséget, szegénységet és jogfosztottságot, az elnyomást. A kapitalizmus farkastörvényeivel szemben meghonosodott és egyre tökéletesedik a szocialista életmód. Ennek olyan tartós értékei, elmaradhatatlan vonásai vannak, mint a szavatolt jog a díjazott mlinkára, a társadalom gondoskodása az emberről születésétől idős koráig, a szellemi kultúra hozzáférhetővé tétele a tömegek számára, a személyiség méltóságának és jogainak tisztelete, a dolgozók mind szélesebb körű részvétele az irányításban. Az alábbi elemzés a szocialista életmód felsorolt vonásai közül az elsővel foglalkozik. Az összeállítás a Szovjetunióra és a szocialista közösség más európai országaira vonatkozó tényekre és adatokra épül. TELJES FOG LALKOZTATOTTSÁG Az olyan ember számára, aki a szocializmusban nőtt fel és kezdi meg önálló életét, gyakorlatilag nem kérdéses, hogy talál-e munkát. Törvény biztosítja a jogot a munkához és a végzett munka mennyiségének és minőségének megfelelő bérezéshez. Sőt, a fejlett szocializmus szakaszában ez kiegészül még azzal a joggal is, hogy mindenki képességeinek, szakmai felkészültségének, iskolai végzettségének és, természetesen, a társadalmi szükségleteknek megfelelően válasszon szakmát, foglalkozást. Ez persze nemcsak törvényes rendelkezéseken múlik. Ahhoz, hogy a tényleges helyzetet fejezze ki és rögzítse, a törvényhozásnak meghatározott objektív feltételekre kell támaszkodnia. A népesség foglalkoztatottságának jellegét és fokát, a munkához jutás lehetőségeit mindenütt a termelőerők fejlettsége és - ami legalább olyan fontos - a társadalom jellege, szociális berendezése határozza meg. Marx kimutatta, hogy a viszonylagos túlnépesedés és a munkanélküliség á tőkés termelési mód alapvető ellentmondásával függ össze. Csakis az alapvető termelési eszközöknek társadalmi tulajdonba vétele teremti meg a szükséges feltételeket a munkanélküliség megszüntetéséhez, csakis ez teszi lehetővé és szükségessé a kereső népességnek társadalmilag hasznos munkával való teljes foglalkoztatását. v A teljes foglalkoztatottság objektív lehetősége a szocializmusban abból adódik, hogy mivel a termelési eszközök az egész társadalom tulajdonában vannak és nem állnak idegen erőként szemben a társadalom tagjaival, e társadalom minden tagjának megvan a lehetősége arra, hogy dolgozzon. A teljes foglalkoztatottság ugyancsak objektív szükségszerűsége abból adódik, hogy nincsenek kizsákmányoló társadalmi csoportok, amelyek a munkásosztály meg nem fizetett munkájából tartják fenn magukat. A társadalom minden munkaképes tagja köteles dolgozni, mert a javakat munka szerint osztják el; aki nem vesz részt (közvetlenül vagy közvetve) a termelésben, nem vehet részt a fogyasztásban sem Egyszerűbben szólva: aki nem dolgozik, az ne is egyék. Persze, a teljes foglalkoztatottság objektív lehetőségének a megvalósulása nem megy végbe automatikusan. Ehhez megfelelő gazdaságpolitika kell, amely figyelembe veszi a gazdasági fejlődés sokféle tényezőjét és tervszerűen irányítja az újratermelés folyamatát. Ellenkező esetben óhatatlanul bonyodalmak támadnak a munka „kereslete“ és „kínálata“, vagyis a foglalkoztatás méretei (a munkahelyek száma) és a népesség munkaképes részének nagysága közötti egyensúly megteremtésében. A szocialista építés nemzetközi tapasztalataiban akad példa ilyen helyzetekre. De térjünk át az elméletről a gyakorlatra. A forradalom előtti Oroszországban a munkásosztály jelentős része munka nélkül volt. 1913-ban csak a legnagyobb ipari centrumokban vagy 500 000 lehetett azoknak a száma, akik nem találtak munkát. Az októberi forradalom után az imperialista háború és a polgárháború által előidézett gazdasági bomlás folytán tovább növekedett a munkanélküliség, s ez több mint 10 évig tartott. A legmagasabb szintet 1929 elején érte el, amikor a városokban csaknem 1,75 millió munkanélkülit tartottak nyilván. Igen súlyos probléma volt az agrár-túlnépesedés. A munkanélküliségnek ez a rejtett formája 8-9 millió föld nélküli vagy kevés földű parasztra terjedt ki, a falu munkaképes népességének mintegy egyheted részére. Nagy arányokat öltött a munkanélküliség több olyan európai országban is, amely a második világháború után lépett a szocializmus útjára. A harmincas évek végén Bulgáriában 1,2 millió embert súly- tott a rejtett munkanélküliség, Lengyel- országban 5 milliót, Magyarországon 0,8-0,9 milliót, Romániában 3 milliót. Ennek a problémának a végleges megoldását csakis a munkanélküliség társadalmigazdasági gyökereinek a kiirtása, a legfontosabb termelési eszközöknek a társadalmasítása, az iparosítás, a mező- gazdaság szövetkezetesítése, a szocialista szektor gyors növekedése tette lehetővé. Az egyes országok történelmi és gazdasági feltételeinek a sajátosságaiból adódott eltérésekkel így oldották meg a szocialista országokban azt, hogy állandóan növekedjen a foglalkoztatás, míg a dolgozók teljesen meg nem szabadulnak a kapitalizmus egyik legfájdalmasabb örökségétől. A Szovjetunióban ez igen rövid idő alatt ment végbe, a városokban 1930 végén már nem volt munka- nélküliség, és hamarosan sikerült leküzdeni az agrár-túlnépesedést is. Gyors ütemben mentek végbe a hasonló folyamatok a szocialista közösség többi európai országában is. A gazdasági fejlesztés gyakorlata megmutatta, hogy a teljes foglalkoztatottság eléréséhez szükséges társadalmi és anyagi előfeltételeknek egységet kell alkotniuk. A népgazdaság szocialista (állami és szövetkezeti) szektora vált ennek az egységnek a megtestesülésévé és e probléma tartós megoldásának alapjává. Ez a szektor öleli fel a Szovjetunióban és Bulgáriában az egész foglalkoztatott népességet, Csehszlovákiában és Magyarországon csaknem az egészet, a Német Demokratikus Köztársaságban 98 százalékot, Lengyelországban mintegy 94 százalékot. Ezek szerint a kereső népességnek társadalmilag hasznos munkával való teljes foglalkoztatása a gazdaság szocialista rendszerének objektív törvénye. A termelőerők fejlődése és a termelési viszonyok tökéletesedése során ennek a törvénynek a hatása tovább mélyült. Először, fokozatosan kialakulnak gazdaságilag optimálisabb foglalkoztatási struktúrák, emelkedik a foglalkoztatás gazdasági racionalitásának foka, érvényesül a munkaerő-tartalékok hatékonyabb fel- használásának a tendenciája. Másodszor, ahogy javul a kereső népesség általános műveltsége és szakképzettsége, változik a munkához való viszonya is. Erősödik az a tendencia, hogy a társadalmilag hasznos munka minden egyes ember elsőrendű, legfontosabb létszükségletévé váljon. Ennek egyik konkrét feltétele az, hogy fokozatosan csökkenjen a kétkezi munka, a kevés szakképzettséget igénylő és a nehéz fizikai munka. A munkaképes lakosság teljes foglalkoztatása, amelyet a szocializmus biztosít, a tőkés világ számára elérhetetlen. Különösen szemléletesen mutatkozik ez meg a tudományos-műszaki forradalom viszonyai között. A polgári „demokráciákban“ dolgozók újabb és újabb millióinak jut osztályrészül munkanélküliség és nyomor. A hetvenes évek végének és a nyolcvanas évek elejének válságfolyamatai, amelyek a legnagyobb erővel a „hagyományos“ iparágakat sújtották, a tőkés racionalizálás, a monopóliumok támadása a munkásosztály szociális vívmányai ellen - mindez azzal jár együtt, hogy csökken a foglalkoztatottság a termelés szférájában és a szolgáltatási szféra felszívó képessége is egyre gyengül. Vegyünk csak egyetlen tényt a sok közül: Franciaországban 1980 és 1984 között a munkahelyek száma (hivatalos adatok szerint) 539 000-rel csökkent. Hasonló jelenségek figyelhetők meg a fejlett kapitalizmusnak csaknem az egész övezetében. A munkát nem találók aránya még néhány, viszonylag „jól boldoguló“ országban is meghaladta a munkaképes népesség 5-6 százalékát, azt a küszöböt, amely a legutóbbi időkig kritikusnak számított. Nagy-Britanniában, ahol a munkanélküliek serege az utóbbi időben havonta 10 000-15 000-rel növekszik (International Herald Tribune, 1985. június 1-2.), ez a mutató meghaladta a 13 százalékot, Olaszországban és Belgiumban a 14 százalékot, Hollandiában 1984 tavaszán csaknem 18 százalék (!) volt. S ilyen „csúcsok“ felé tör néhány más tőkés ország is. Ma csak az iparilag fejlett tőkés országokban 32 millió a munkanélküliek száma (nem számítva azt a több millió embert, aki végképp kiábrándult és már nem is tartja nyilván magát a munkaközvetítőkben, és azokat a fiatalokat, akik hosz- szú és sokszor reménytelen munkakereséssel kezdik önálló életüket), s ez megcáfolhatatlan bizonyítók a burzsoá társadalom antihumánus szociális természetére. MINDENKINEK MUNKÁJA SZERINT A munka utáni díjazás a szocialista társadalom tagjainak fő jövedelme. A munkaképes lakosság teljes foglalkoztatásának az elérése, minden egyéb mellett, azt jelentette, hogy szilárd bázis biztosítja ezeket a jövedelmeket és növekedésüket. Vegyük a második világháború előtti időszakot, amikor csak egy szocialista állam létezett: a Szovjetunió. 1940-hen az ipari és építőipari munkások reáljövedelme, figyelembe véve a munkanélküliség megszűnését és a napi munkaidő csökkenését, átlagban egy foglalkoztatottra számítva 2,7-szer akkora volt, mint 1913-ban, a parasztoknál pedig -2,3-szer akkora. A háború lefékezte a szovjet nép szociális haladását, bizonyos tekintetben pedig még visszaesés is mutatkozott. Másképp ez nem is lehetett a roppant nagy emberveszteségek és anyagi károk miatt, amelyek kihatottak az életszínvonalra és a háború utáni emelkedésének ütemére. 1945-ben a Szovjetunióban a megtermelt nemzeti jövedelem 17 százalékkal volt kisebb, mint 1940-ben, a közszükségleti cikkeket gyártó ipar termelése 41 százalékkal esett vissza, a mezőgazdaság teljes termelése 40 százalékkal, az állami és a szövetkezeti kereskedelem kiskereskedelmi forgalma - 57 százalékkal. Nyilvánvaló, hogy a szovjet nép élet- színvonala ma jóval magasabb volna, ha nem kellett volna óriási eszközöket fordítani a háborús károk helyreállítására. De a szovjet emberek jóléte még ennek ellenére is számottevően növekedett. Már 1970-ben a munkások és az alkalmazottak reáljövedelme egy dolgozóra számítva, 1940-hez viszonyítva a 2,9- szeresére, a kolhozparasztok reáljövedelme pedig a 4,7 szeresére nőtt. Hasonlóan dinamikus fejlődés figyelhető meg a háború utáni időszakban ! a szocialista közösség többi európai országában is. Ennek egyik mutatója a munkabér növekedése. Az 1960 és 1983 közötti időszakban például a népgazdaság szocialista szektorában foglalkoztatott munkások és alkalmazottak átlagos havi bére Bulgáriában 2,7-szeresé- re, Csehszlovákiában 2-szeresére, Magyarországon, 3,1-szeresére, az NDK- ban csaknem 2-szeresére, a Szovjetunióban 2,3-szeresére emelkedett. A munkabér mellett a szocialista országokban a munkások és alkalmazottak A MUNKÁHOZ VALÓ JOG SZHUHTOIT a társadalmi fogyasztási alapokból is különféle juttatásokban és kedvezményekben részesülnek (a nemzeti jövedelemnek az a része, amelyet a társadalombiztosítási juttatásokra, nyugdíjra, különféle segélyekre, tanulmányi ösztöndíjakra, az ingyenes oktatás és orvosi ellátás finanszírozására, óvodák, bölcsődék fenntartására stb. fordítanak). Ezeket a juttatásokat és kedvezményeket is beleszámítva a munkások és alkalmazottak átlagos havi jövedelme jóval magasabb, mint pénzben kapott bérük, illetve fizetésük. A Szovjetunióban például ez 1983-ban 254 rubel volt 182 rubeles átlagos kereset mellett. Az állam lakások, iskolák, kulturális intézmények építésére egy családra számítva évente több mint 300 rubelt költ. A szocialista életmód fejlődése szorosan összefügg a társadalom szociális egyneműségének növekedésével, az osztályok és társadalmi csoportok közötti különbségek fokozatos elmosódásával, mivel a munka egészében véve a termelési eszközök társadalmi tulajdonán alapszik. Persze, itt nem teljes egyneműségről van szó, hiszen eltérő a munka jellege és ennek következtében a díjazása is, eltérők a különböző dolgozó csoportok és néprétegek életfeltételei és eltérő a színvonaluk. Ebből az következik, hogy a szocialista életmód megszilárdításában, a „mindenki képességei szerint, mindenki munkája szerint“ alapelv második részének érvényesítésében igen jelentős helyet kell hogy kapjon és kap az elosztási viszonyok szabályozása. Ennek a szemlének a keretében lehetetlen érzékeltetni, hogy mennyire összetett ez a probléma, amely a szocializmus gazdasági törvényeinek egész komplexumával függ össze. Csupán a következőket jegyeznénk meg. A munkabérek mint az elosztási viszonyok alkotórészének a területén két tartós tendencia érvényesül. Az egyik: a differenciáltság csökkentése annak arányában, ahogy csökken a szakképzettséget nem igénylő vagy csak kevés szakképzettséget igénylő munkát végző, alacsony keresetű dolgozók száma és aránya. A másik: a differenciáltság növekedése annak folytán, hogy az elvégzendő munkák egyre bonyolultabbak és felelősségteljesebbek. Ez a második tendencia erősödik, mivel a szocialista közösség országaiban a kommunista és munkáspártok stratégiája a termelés intenzitásának fokozására irányul. Például, az SZKP Központi Bizottságának 1985. áprilisi plénumán hangsúlyozták, hogy „hatékony intézkedésekre van szükség, amelyek megtisztítják az anyagi javak elosztásának mechanizmusát az egyenlősditől, a nem munkával szerzett jövedelmektől és mindattól, ami ellentétes társadalmunk gazdasági normáival és erkölcsi eszményeivel, s biztosítani kell azt, hogy minden egyes dolgozó és minden egyes kollektíva anyagi helyzete munkája eredményeitől függjön“ (Pravda, 1985. április 24.). Az elosztási mechanizmus és elsősorban kulcseleme: a munkabér hatékony felhasználásának a feladata, persze nem légüres térben keletkezett. Arról van szó, hogy tovább kell tökéletesíteni a munka szerinti díjazás elvének az érvényesülését annak alapján, amit a szocialista életmód kialakítása és fejlesztése során már sikerült elérni. S az elért eredmények nem csekélyek. 1961 és 1983 között a KGST-országokban az egy lakosra jutó reáljövedelem fegészében véve 2,5-szeresére nőtt. Hasonlítsuk össze ezt a fejlett kapitalizmus övezetében tapasztalható helyzettel. 1960 óta a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetbe (OECD) tartozó 24 országban a munkások és alkalmazottak névleges bére átlagosan 387 százalékkal emelkedett. Csakhogy az állandó infláció ennek a növekedésnek az oroszlánrészét felemésztette. A dolgozók reálbére mindössze 14,5 százalékkal emelkedett. Emellett az utóbbi években növekedésének üteme a legnagyobb tőkés országokban lelassult, egyes országokban pedig (például az Egyesült Államokban, Kanadában) csökkenés mutatkozott. Ezt a tendenciát fokozza, hogy az Egyesült Államok és más imperialista országok reakciós kormánykörei mind erőteljesebben folytatják az „improduktív“ szociális költségek csökkentésének a politikáját, hogy növelhessék a katonai kiadásokat, ami igen érzékenyen érinti a néptömegeket. Ehhez viszonyítva különösen szemléletesek a szocializmus, a szocialista életmód legfőbb előnyei, az új társadalmi rendszer nagy és visszafordíthatatlan eredményei. Ezek között első helyen áll a munkához való tényleges, általános, szavatolt jog és a munka igazságos díjazása. A Béke és Szocializmus információs és dokumentációs bizottságának munkacsoportja
