Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-29 / 48. szám
SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA VASÁRNAPI KIADÁS 1985. november 29. XVIII. évfolyam 48. szám Ára 1 korona Genfre figyelt a világ két és fél napon keresztül, s nem nehéz megjósolni, a nemzetközi élet eseményeinek elemzésekor még sokáig fogják majd idézni az ott elhangzottakat. Új remények születtek a svájci városban - állapították meg a tudósítók, s ez így igaz. A világ - érthetően - felfokozott várakozással tekintett már hónapok óta Genfre, bármennyire is szerették volna Washingtonban a csúcstalálkozó előtt lehűteni a kedélyeket. Természetes emberi tulajdonság ugyanis, hogy a legnehezebb pillanatokban is bízunk a jobbrafordulásban. A megelőző, az 1979- es bécsi csúcs óta eltelt hat és fél év alatt pedig jócskán voltak ilyen nehéz pillanatok a szovjet-amerikai viszonyt és az általános nemzetközi helyzetet tekintve egyaránt. Most ,,csendesebb“ hetek, a mélyreható elemzések időszaka előtt állunk. Az elvárásokat pedig az elkövetkező hónapok eseményei fogják igazolni - vagy nem. A szovjet-amerikai nyilatkozatot, a két vezető rövid ünnepi beszédét, Mihail Gorbacsov genfi sajtóértekezletének anyagát és a több tucat tudósítói jelentést újraolvasva először ez a két fogalom jut az ember eszébe: realizmus és optimizmus. A szovjet fél a nemzetközi helyzet realitásait számbavéve készült a csúcstalálkozóra, ahogy az SZKP KB főtitkára mondta: „...a legkisebb illúziókat sem tápláltuk az amerikai politikával kapcsolatban, láttuk, milyen messzire jutott ebben az országban a gazdaság militarizá- lása, sőt, a politikai gondolkodásmód militarizálása is.” A realitásokhoz tartozik, hogy a Reagan-kormányzat alatt a két nagyhatalom kapcsolatai a mélypontra zuhantak vissza, s ami a leszerelési - nyugati terminológiával: fegverzetellenörzési -folymatot illeti, Washingtonban azok a szándékok váltak uralkodóvá, amelyek az e téren korábban, az enyhülés éveiben született pozitív eredmények felszámolását vették célba. Ilyen realitás az is, hogy az értékelt időszakban az USA példa nélkül álló fegyverkezési versenyt bontakoztatott ki, a nagyszabású és rendkívül költséges programok gyorsított ütemú megvalósítása felölelte a stratégiai triász mindhárom komponensét, sőt 1983. márciusában Reagan meghirdette az úgynevezett stratégiai védelmi kezdeményezést, vagyis a világűr milita- rizálásának programját. Mindebből következik: a nukleáris konfrontáció veszélye még sohasem fenyegette akkora mértékben az emberiség létét, mint most, a nyolcvanas évek derekán. Napjaink valósága - s ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni -, hogy a nemzetközi életben nincs fontosabb feladat a béke és a biztonság megszilárdításánál, az atomveszély elhárításánál. Igaz az is, hogy ezt a veszélyt ma már minden kontinensen tíz- és tízmilliók tudatosítják, s amilyen mértékben fokozták a legreakciósabb imperialista körök a háborús készülődést, olyan mértékben nőtt a nyugati világban is a békemozgalom. S erre ma már Washingtonban sem mondhatják, hogy „Moszkva keze“ van a dologban, hiszen a nukleáris veszély ellen küzdők soraihoz tekintélyes politikusok, tudósok, orvosok és művészek százezrei csatlakoztak, olyan nem kommunisták is, akikről nehezen lehetne elképzelni, hogy a „szovjet propagandának“ dőltek be. Ezeket a rétegeket szintén a létező veszély érzékelése vitte a békemozgalomba. Tény az, hogy az USA-ban nagyon befolyásos körök kívánták meghiúsítani magát a csúcstalálkozót is. Ezt a legutóbbi példa szemléletesen bizonyítja. Arról a levélről van szó, amelyet Weinberger hadügyminiszter küldött Reagannak, s amelyben felszólította az elnököt a Szovjetunióval szembeni kemény magatartásra, arra, hogy ne kötelezze el magát semmilyen leszerelési kérdésben. S maga Reagan is rekordnagyságú katonai költségvetést hagyott jóvá néhány nappal Genf előtt. S itt kell visszautalni a háborúellenes mozgalmaknak, a népek békevágyának az erejére és szerepére. Ez volt ugyanis az egyik olyan tényező, amely kényszerítóleg hatott az amerikai kormányzatra - akár beismerik ezt a tengerentúlon, akár nem -, s amely végül is a csúcstalálkozó megtartására bírta a Fehér Ház vezetőjét. Sok olyan nyugati értékelés látott napvilágot, amelyek látszólag bírálják az elnököt, s tárgyalási „hajlandóságát“ azzal magyarázzák, hogy „békealkotó“ elnökként szeretne bevonulni a történelembe. Tegyük hozzá, a történelmet sosem az egyes személyek, politikusok óhajai formálják. (Folytatás az 5. oldalon) ■■■■■ A mZTDNIÄBOIAn UIUIGOT