Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-22 / 47. szám
Csingiz Ajtmatov: 'ÜB Him IMTTJlMWm M ár sokszor elgondolkodtam azon, hogy az 1985-ös év beköszöntével a kétezredik esztendőig pontosan tizenöt év van hátra századunk krónikájában. Tizenöt év! Gondoljunk csak bele! Minden számmágia nélkül, könnyen magunk elé képzelhetjük: azok a kamaszok, akik ma tizenöt évesek, 2000-ben töltik be harmincadik életévüket - életük legszebb, legértékesebb esztendei következnek -, éppen életük virágkorában érkeznek a harmadik évezred küszöbére. Nem titkolom, irigylem azokat, akik akkor lesznek harmincévesek, ám örülök is majdani sikereiknek és boldogságuknak. Páratlan, ha úgy tetszik, mágikus egybeesés! Várni már igazán nem kell sokat, ha ugyan a világ kivárja ezt a történelmi jelentőségű időhatárt, és nem szenved valamilyen totális katasztrófát. Vajon megadatik-e az emberiségnek, hogy az értelem és a civilizáció vívmányainak magasztos diadalával lépje át a harmadik évezred küszöbét? Vajon kell-e már most gondolkodni ezen? De hát miért ne? Hiszen ha képzeletben végigkísérjük az emberi nem földi létének időbeli kiterjedését, látjuk, hogy a történelem - viszonylagos értelemben - egy-egy konkrét esetben mindig „órákkal“ és „percekkel“ mérhető. Már halljuk a 2000. esztendő vonatát, amint az utolsó állomás felé robog, már kirajzolódnak körvonalai és a szemafor is szabad utat jelez. Ilyen távlatban nehéz elnyomni a sokunkból önkéntelenül kikívánkozó kérdést: hogyan él majd á XXI. század embere? Természetesen nem az akaratunktól függetlenül aritmetikai időszámításról beszélek, hanem arról, vajon mit hoz az új évszázad, és ebből mi lesz az, amit mi programoztunk be saját magunknak? Az embereket már foglalkoztatja ez a gondolat. Ezt tapasztaltam nemrég az Európai Tudományos, Művészeti és Irodalmi Akadémia ezúttal Stockholmban megrendezett közgyűlésén. Ez a nem hivatalos nemzetközi tudományos szervezet (melynek magam is tagja vagyok) a világ tudósait és kultúrmunkásait egyesíti soraiban. És lám, a tagok - tudósok és gondolkodók - felszólalásaiban szintén megjelentek a tudományos előrejelzések és futurológiái jóslatok „csírái“, amelyeket a Gergely-naptár szerint közelgő ezredforduló hívott életre. Feltesszük tehát a kérdést: hogyan menjünk a holnap elébe? A létezés ősi törvényé a folytonos növekedés és szaporodás. Ebben a mozgásban az eleven lét megmásíthatat- lanul legyőzi a pusztulás bármely megnyilvánulási formáját. Ebben jelentkezik a dolgok természetének legfőbb logikája, a fehérjék elpusztíthatatlan biológiai önfenntartási ösztöne. Ugyanezzel az axiomatikus „előírással“ jelentkezik a lét törvénye a társadalmi életben is - a békéért, a jobb körülményekért harcoló emberek életakarása és az vágyuk, hogy az eljövendő nemzedékekben éljenek tovább. A fékevesztett imperializmus napjainkban magukat a létalapokat támadja. És az, hogy az amerikai vezetők a szovjet fél felhívásait figyelmen kívül hagyva, állítólag önvédelmi célból a kozmikus térség fegyverekkel való betelepítését tervezik - nem más, mint az egész bolygó ellen irányuló globális gonosztett, mert hiszen egy gonosztevő bármely gonoszságra talál indoklást. Az űrfegyverek szívós továbbfejlesztése a gonoszság legvégső alkotmánya. Messzebb már nem mehetnek, csak az következhet, hogy magára az Úristenre is legyintsenek, akiben - ahogy ők mondják - hisznek. Lám, mi mindenre kell gondolnia az embernek, amikor arról a sokszor hangoztatott felhívásról van szó, amely már megszokott refrénné, ha ugyan nem könyörgéssé vált a Föld ember által lakott valamennyi szögletében - a világ- * béke megőrzésére mozgósító felhívásról. Őrizzük meg a békét! - milyen bizakodóan és tömören hangzik. De gondoljuk csak el: saját magunktól kérjük a békét. Hát nem a sors iróniája? Anélkül, hogy elmélyülnénk a világ meglehetősen jól ismert atomválságának okaiban és részleteiben, szeretném felhívni a ma élő nemzedékek figyelmét — végső soron tőlük függ a „tenni vagy nem lenni“ problémájának megoldása, a mindennapi kenyér előteremtésének fontos gondja mellett, meggyőződésem szerint, ennek a világon mindenütt, minden ember személyes gondjává kell lennie. Ez azt jelenti, hogy a Nyugat és Kelet közötti termonukleáris háború megakadályozásának feladatát, a működő társadalmi struktúrák valamennyi szintjén, századunk feltétel nélküli és abszolút problémájaként kell kezelni, hiszen egy ilyen háború a civilizáció megsemmisítésével és a legtuda- tosabb formájú életnek mint olyannak az elpusztításával fenyeget. M indazt, amit aZ emberiség a mi Galaktikánkban egyedülálló, ezeréves kulturális fejlődése során elért, egy atomháború örökre megsemmisítené, és egyben az emberi nem utolsó akciója, az önpusztítás akciója volna. Éppen ezért eljött az ideje annak, hogy a népek és államok közötti világméretű megegyezés lehetőségeit kutassuk, abból kiindulva, hogy mindegyik fél kategorikusan állást foglal az atomfegyverek gyártásának és bevetésének betiltása mellett. Egy ilyen, az egész bolygót átfogó megegyezés esetén a két,,érintkező“ évezred határán ez lenne a „holnapnak“ szánt legnagyszerűbb örökség, vagyon, „vívmány“, a legfőbb adomány, amit tőlünk kapna a mai fiatalság és a jövő nemzedék. És most nyomban azon a gondolaton kapom magam, vajon nem a naiv pacifista és idealista beszél-e belőlem? Hiszen élesen konfrontálódó világunkban, a kibékíthetetlen ellenlábasok - a szocialista és a kapitalista világrend- JSZÚ szer - szakadatlan ideológiai harcának légkörében, közel sem olyan egyszerű elérni az atomtilalmat. Addig, míg í ? 'ij eljutnak a Nyugat és Kelet közötti stratégiai megállapodá- sig, heves vitákkal, kölcsönös vádaskodásokkal, versengéssel, munkával, tárgyalásokkal teli évek fognak eltelni, i. XI. 22. De hát csakugyan annyira kilátástalan lenne a jelenlegi helyzet, hogy semmiképpen nem tudunk megoldást találni? Valóban annyira reménytelenül tragikus az emberi szellem, hogy az anyag elemi felépítésének - az atom szerkezetének — felfedezése végső, végzetes lépésnek bizonyulhat a világmindenség titkainak megismerésében, mert a felek nem tudnak megállapodni egy általánosan elfogadható világrendben? Az őrület valójában a józan ész fölé kerekedik, s átlépjük az értelem határait.? V an egy legenda, bár lehet, hogy nem is legenda, hanem megtörtént eset. Azt mondják, a második világháború előestéjén tizenkét atomfizikus tudós eljutott az egymás közötti megegyezésig, sőt állítólag megkísérelték felfedezéseiket eltitkolni a világ közvéleménye elöl. Ez a kutatások legelején történt, amikor még semmi sem szivárgott ki a laboratóriumok falai közül. De a tizenkét egybegyúlt tudós, különböző okok miatt, mégsem jutott közös nevezőre. Meghiszem azt, hisz mi az atommag szerkezete az emberi természet kiismerhetetlen bonyolultságához képest! Bárhogy történt is, örökké sajnálnunk kell az elmulasztott lehetőséget. Egyes értelmiségiek napjainkban is őszintén sajnálkoznak, mondván, ezek a fizikusok helytelenül cselekedtek, amikor nem hagyták abba kutatásaikat, nem zárták el teljesen és örökre az e kutatási területtel kapcsolatos tudományos eredményeket, mert ezzel lökést adtak a bolygónkon bekövetkezett oly veszélyes fordulatnak. De ha ez mégsem legenda, akkor sem oszthatjuk komolyan az efféle véleményt, mert a történelmet nehéz ,,ledugaszolt palackban“ tartani. Egy ilyen végkifejletre hagyatkozni reménytelen, sőt mi több, rendkívül visszahúzó vállalkozás lenne. B ármely helyzetben az értelem az ember leghatalmasabb fegyvere. A világ végtelen megismerésében, a létnek, a végtelen emberi szükségletekhez való alkalmazkodásában és átalakításában az értelem mindenható és kiapadhatatlan. Úgy vélem, az értelem alkotó tartalékai csak a Nap energiaforrásaihoz mérhetők. A szépség megmenti a békét - állítja egy régi mondás. Csupán annyit szeretnék hozzátenni, hogy az utolsó szó mégiscsak az értelemé. Nem ezt tanúsítja-e, hogy ma az emberiség mozgalmaiban, a népek békeharcában, az atombomba és a fegyverkezési hajsza ellen folytatott küzdelemben korunk kollektív értelme a harc „reaktorában“, a tömegkommunikációs eszközök „gyorsítójában“ a társadalmi tudat minőségileg új, korszerű szintjére emelkedik. Földünkön a békéért, a termonukleáris katasztrófa megakadályozásáért folytatott sokéves mozgalom árama önmagában is alámossa a nemzedékekben évszázadok és évezredek alatt kialakult háborús gondolkodás hagyományos „technológiáját“, kifejleszti az emberekben az élet planetáris megőrzésének filozófiáját, amiben az új, világtörténelmi Nagy József: KÉK MADÁR (linómetszet, 1984) jelentőségű tényező fejeződik ki, amelyet már egyetlen józan gondolkodású politikus sem hagyhat figyelmen kívül és nem hallgathat el, bárki legyen is az. Mi több, itt az ideje, hogy felfogjuk napjaink e fontos jelenségét, amely a modern társadalom gondolkodási kultúrájának globális evolúcióját tükrözi. Éppen ezt elemzi többek között Anatolij Gromiko és Vlagyimir Lomejko nemrég megjelent, az Újfajta gondolkodás az atomkorszakban című, felelősségérzettel és a téma kiváló, ahogy mondani szokás, első kézbő' vett ismeretével megírt könyve. A szerzők mindvégig következetesen realisták, és mivel világosan látják az atomfegyverkezési hajsza kegyetlen valóságát, mivel leleplezik a militarizmus, az imperializmus védelmezőinek a társadalmi tudattal elkövetett manipulációit és e manipulációk antihumánus jellegét, mivel gondolataikat közvetlen párbeszédben, az opponensekkel folytatott vitákban, doktrínák és tézisek összevetésével, tények és személyes tapasztalatok felhasználásával fejtik ki, sikerült olyan összegezésekig eljutniuk, melyeket a mai világ legbonyolultabb megjelenési formájából, az atomfenyegetés problémája körül elemi erővel feltörő társadalmi harcból merítettek. A XX. század rettegéseinek, reményeinek, kételyeinek óceánján hajózunk, új partokat kutatunk. És megpillantottunk egy partot, ahol rendkívül sokan laknak. Ez a part az új emberi szellemiség, az új történelmi etika és morál, az új, bolygóméretú humanizmus születésének helye, azé a humanizmusé, melynek alapelve így hangzik: ne ölj, és az általános biztonságra, a nemzedékek fennmaradására tekintettel még csak gondolkodni se merj az öldöklésről. Mert az értelem alapállásából nincs és nem is lehet napjainkban olyan politikai cél és feladat, amelynek kedvéért bárki is megengedhetné magának, hogy elsőként mérjen atomcsapást. A Szovjetunió vállalta az emberiség színe előtt, hogy lemond az atomfegyver elsőként való alkalmazásáról. Ha pedig valaki politikai célokból atomzsarolást kísérel meg, vagy, teszem azt, az oly sok áldozatot követelő második világháború után megállapított határvonalak felülvizsgálata érdekében a revansizmus szellemének újjáélesztésével próbálkozik, netán az emberiség másként gondolkodó részének^ megfélemlítésére törekszik, cselekedetei a legteljesebb mértékben veszélyesek és elítélendők. Az ilyen tettek kezdetét jelenthetik annak a láncreakciónak, amely azzal fenyeget, hogy az egész Föld egyetlen atomcsatatérré válik. Ilyenek az ételkörülmények bolygónkon a jelenlegi történelmi helyzetben, ás ez a helyzet nem valakinek a szeszélyéből jött létre, hanem mert a kölcsönös túlélésnek ez az egyetlen lehetséges formája, amihez legalábbis alkalmazkodni kell. Az atomkorszakban kialakult újfajta gondolkodásmód - az életről való töprengés, a nemzetközi valóság geopolitikai szempontú megfigyelése és elemzése - azért is figyelemre méltó, mert e gondolkodásmód nem szigeteli el a szocializmus eszméit, hanem a dolgok kölcsönös kapcsolatában, a napjaink történelmére jellemző valamennyi lendítőerő, szerencsétlenség és bonyolult összefüggés egységes folyamatában vizsgálja azokat. Mindamellett nyilvánvalóan megállapíthatjuk, hogy a szocializmus, önnön természetéből fakadóan, egyike azoknak az alaptényezőknek, amelyek az általa meghirdetett elv - az eltérő politikai rendszerek békés egymás mellett élésének elve - értelmében kiváltják az emberiség „testületi“, tömbtudatának azt az átalakulását, amely a földi élet egységének globális világfelfogása irányában hat, és a népek létét mind jobban veszélyeztető, növekvő atomfenyegetés légkörében planetáris gondolkodást hív életre. A mi reménységünk az értelem. Ahhoz, hogy az értelem vívmánya valósággá váljon, emberek és népek különleges erőfeszítése, tudatosan szervezett akarata szükséges. Csak így kutathatjuk az emberiség mai fejlődésének általános érvényű tájékozódási pontjait, csak így indulhatunk általános érvényű erkölcsi törvények és kritériumok felfedezésére, amikor az embernek az „atomvilágban“ elfoglalt helyét, az ember szerepének és küldetésének új szintiét próbáljuk megérteni a beköszöntő új korszakban. U ” gy vélem, az ezredforduló közös, a világ egész lakosságára kiterjedő megünneplésének gondolata általánosan elfogadható bázis lehetne valamennyi békeszerető erő, valamennyi ország, irányzat, értelmezés számára - beleértve a vallási áramlatokat is - abból a célból, hogy nemzetközi viszonylatban olyan átfogó, a békét elősegítő, nagy horderejű intézkedéseket dolgozzunk ki, amelyeknek a ma és a jövő nemzedéke számára is komoly humánus és kulturális jelentőségük lehetne. A 2000. év mint a humanista ideálok diadalának fogadtatása, mint az emberi kultúra fejlődésének nevezetes fordulója, mint a világ civilizációs vívmányainak seregszemléje és mint az időszámításunk harmadik évezredébe való átmenet, elősegítené az önmagunknak feltett általános kérdésnek a megválaszolását: milyen „poggyásszal“ érkezik az emberiség a harmadik évezred küszöbére társadalmi, kulturális, tudományos, tudományos-technikai szempontból és az eddig létrehozottakból mi az, ami méltó arra, hogy magával vigye, mi az, ami a jövendő nemzedékek további haladásának és boldogságának éltető forrása lehetne? E z a koncepció a népek szervezett, közös akaratával végül megoldást hozhatna, egyike lehetne azoknak a világméretű megoldásoknak, amelyek segítségével kijuthatnánk a jelenlegi válságból, most, midőn az értelem az atomfegyverek fogságában vergődik. Amikor az atomkorszak szülte új gondolkodásmódból kiindulva a jövőbe tekintünk, ezt mondhatjuk és ezt kell mondanunk önmagunknak a mára és a jövőre vonatkozóan egyaránt: Rakéták és úrfegyverek nélkül tartsunk a 2000. év felé! 2000-ben minden ember, minden család éljen jólétben, boldogságban, békében!
