Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-15 / 46. szám
A ÚJ szú 15 1985. XI. 15 lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll Lassan elcsitulnak a belpolitikai ősz hagyományos viharai Nagy-Britanniá- ban, ebben az időszakban tartják szokásos évi konferenciájukat a szak- szervezetek és a szigetország pártjai. Az idei sorozatot a TUC, a legnagyobb brit szakszervezeti központ szeptemberi konferenciája nyitotta meg, majd a szociáldemokraták és a liberálisok tanácskozása következett. Október első fele a két nagy riválisé, a kormányzó Konzervatív Párté és az ellenzéki Munkáspárté volt. MÉG ÉS MÁR Bournemouth volt a színhelye október első hetében a munkáspártiak, Blackpool pedig október második hetében a konzervatívok tanácskozásának. Mindkettő alaphangját az adta meg, hogy választási félidőben tartották. Angliában a legkorábban 1987-ben esedékesek a parlamenti választások, s úgy tűnik, a pártok már most megkezdték szavazatgyűjtö hadjáratukat. Például Neil Kinnock munkáspárti vezér fellépése is inkább volt választási kortesbeszéd, mint a párt helyzetét, a labouristákhoz méltó programot kitűző elemzés. A választásokig hátralevő két év hosszú idő, még sokminden történhet. Akkor miért e nagy sietség? Mert a népszerűségi listán a feljövő pártoknak még két évük van arra, hogy tovább erősítsék pozícióikat. A kormányzó toryknak pedig már csak két évük van arra, hogy megkíséreljék helyreállítani alaposan megcsappant tekintélyüket. A két évvel ezelőtti, a nyolcvanhármas parlamenti választásokon Thatcher konzervatív- jai fölényes győzelmet arattak a szétzilált Munkáspárt felett, de hol van már ma tavaly(elótt)i hó...? Az angolok szívesen készítenek népszerűségi statisztikákat. A szeptemberi közvéleménykutatás adatai szerint a Munkáspárt 3—4 százalékkal vezet a Konzervatív Párt előtt, a szociáldemokrata-liberális szövetség pedig utolérte azt. A kormányfő személyét illetően is hasonló az elbírálás. A Harris-intézet kérdésére, hogy kit tartanának a legjobb miniszterelnöknek, többen voksoltak Kinnockra mint Thatcherre. A torykabinet népszerűségének rohamos csökkenése volt az oka annak is, hogy Thatcher asszony szeptember elején változásokat eszközölt a kormányban. A legfontosabb tárcák élén azonban a régi emberek maradtak, ami jelzi: a kabinet politikája a néhány új emberrel is a régi marad. CSAK TAKTIKA? A bournemouthi tanácskozás előtt úgy tűnhetett, a Munkáspárt már kiheverte az 1983-ban elszenvedett súlyos vereséget, s rendezte sorait. De a látszat csalóka, amint napirendre kerültek a legfontosabb kérdések, az egységnek csak a füstje maradt... Kinnock beszédében lényegében a párt jobbszárnyának engedett. Ellenezte például a bányászszakszervezet - ez más ágazati szakszervezetekhez hasonlóan kollektív tagja a pártnak - követelését, hogy a majdani munkáskormány adja vissza azon bányászoknak a munkát, akiket a nagy, egy évig tartó sztrájk idején bocsátottak el állásukból, s hogy kártalanítsa azokat, akiket bírsággal vagy börtönnel büntettek. Kinnock szerint ez sértené a (jelenlegi) brit törvényeket. Vagyis ugyanazt tette, mint egy héttel később a Konzervatív Párt új elnöke, Norman Tebbit, aki a liverpooli bányászok egy évig tartó sztrájkját nevetséges anarchiának nevezte. A munkáspárti vezér tehát feladta azpsztály- szolidaritást, elfordult a bányászok - általa és a jobbszárny által - fanatikusnak tartott balolda- liságától, amit Londonban a bányászszakszervezet vezetőjéről elnevezve scargillizmusnak is hívnak. Egyes lapértékelések szerint Kinnock jobbratolódásának tudható be, hogy a nyugalmát és kényelmét féltő brit kispolgárság körében nő a Munkáspárt népszerűsége, olyan arányban, amilyen mértékben a konzervatív kormány- politika megszorító intézkedései sújtják. A munkáspárti vezető tehát azon törvények megtartása mellett állt ki, amelyeket a konzervatívok hoztak osztályérdekeík védelmében, a munkások, a szakszervezetek ellen. A scargillisták szerint ez pedig akkor sem bocsátható meg, ha csupán választási taktika lenne, mivel szentesíti azt az eljárást, azt a brutális rendőrterrort, amit a kormány alkalmazott a bányászok ellen. A konzervatívok körében egyébként aggodalmakat keltett, hogy Kinnock bizonyos mértékig kiénekelte a sajtot a szájukból. Ókét természetesen nyugtalanítja, hogy a baloldaliságot, de a túlzottan konzervatív torypolitikát is elutasító (nem kis) tömegek a Munkáspárthoz csapódnak. Ez tükröződött Tebbit pártelnök és a kormány több miniszterének felszólalásában is. Tebbit a hagyományokhoz hűen élesen támadta az ellenzéket, főleg Kinnockot, aki szerinte csak szavakban képes irányt változtatni, a valóságban a pártjabeli és szakszervezeti baloldal, a ,,szakszervezeti bárók“ foglya marad. KI MIT KÍNÁL? Már a Thatcher-kabinet is felismerte, hogy az egyik legégetőbb belső gond a munkanélküliség. Jelenleg 3 millió 340 ezer az állástalanok száma, vagyis a munkaképes lakosság 13,9 százaléka. Természetes tehát, hogy a munkáspárti konferencián kilátásba helyezték: ha a párt két év múlva győzelmet arat a választásokon, elsősorban ezt a problémát fogja orvosolni. Véget akarnak vetni az eddigi konzervatív párti gyakorlatnak, hogy a jövedelmező állami vállalatokat magánkézre adják. A labouristák állami beruházásokat ígérnek a termelés és a szolgáltatások fejlesztésére. Thatcherék eddig folyamatosan csökkentették az iskola- és egészségügyre, valamint a lakásépítésre fordított összegeket. Kinnockék ennek az ellenkezőjét hirdették meg. A labouristák körében pozitív visszhangra találtak Mihail Gorbacsov leszerelési javaslatai, amelyeket a francia parlamentben ismertetett éppen azokban a napokban. Alapvető változást ígértek a brit védelmi politikában: a nukleáris fegyverkezés leállítását, a „független“ brit atomerő felszámolását, s az amerikai robotrepülőgépek eltávolítását az ország területéről. Elítélték az USA közép-amerikai politikáját, főleg a Nicaragua elleni agressziót, s számosán bírálták a Thatcher-kormányt a fajüldöző pretoriai rezsim támogatása miatt. A konzervatívok konferenciája a kormány eddigi irányvonalának folytatását hirdette meg. Vagyis: a kínálatuk kimerült a kormányt dicsérő nyilatkozatokban és az ellenzék, főleg a Munkáspárt programjának bírálatában, anélkül, hogy saját részről bármiféle változtatást kilátásba helyeztek volna. A toryk vezérkarából senki sem adott választ arra, miként kívánják csökkenteni a munkanélküliséget, amikor a kormány nem akar közbelépni az új munkaalkalmak létesítése érdekében, a magánvállalkozókat pedig elsősorban a nyereség érdekli. Épp a torykonferen- cia idején robbantak ki az angol főváros negyedeiben, Brixtonban és Tottenhamban a szociális indíttatású faji zavargások, a súlyos összecsapások a rohamrendőrök és a színes bőrű fiatalok között. Thatcherék ezekre is ugyanazt a receptet ajánlották, mint a bányászsztrájk idején: szigorúbb törvényeket és rendőri beavatkozást. A tanácskozás zárónapján pedig az ország minden részéből Blackpoolba sereglett munka- nélküliek tüntettek az utcákon - Munkát, nem bombákat!, hirdették a transzparensek. Norman Tebbit pártelnök a Thatcher-kor- mány vívmányainak felsorolásakor az infláció leszorítását (jelenleg hétszázalékos), az adóküszöbök leszállítását és az állami vállalatok magánkézbe adását jelölte meg. Tegyük hozzá, a kormány a szociális kiadásokat eddig 8 milliárd font sterlinggel csökkentette, s további 3 mil- liárdot juttatott a tőkés vállalkozóknak az adó- csökkentések útján. A konzervatívok a szociális programok további „átépítését“ tervezik, s a legszegényebb rétegeken ilymódon megtakarított összegek elsősorban a fegyverkezést szolgálják. Például 11 milliárdot szánnak az amerikai Trident rakéták vásárlására. A Szelsz- kaja Zsizny a konzervatív gazdaságpolitika eredményeit összegezve például azt állapította meg, hogy a szigetország feldolgozóiparának termelése jelenleg alacsonyabb az 1970-es évi szintnél, s Nagy-Britannia, a valamikori exportnagyhatalom most behozatalra szorul. A törvénytisztelő és vagyonos polgárok demokráciája - ez a toryk eszményi társadalma, tekintet nélkül arra, hogy a nagy többség ebből kiszorul. Ezt az eszményképet vázolta fel Tebbit, értésre adva, hogy a pártnak továbbra is legfontosabb célja az egyéni haszonszerzés, gazdagodás ösztönzése. A PUDING PRÓBÁJA... ... az, hogy megeszik. A Munkáspárt programjáé - amely a torykénál mindenesetre szim- patikusabb - pedig az lenne, hogy egy esetleges választási győzelem esetén mennyit valósítanának meg belőle. Nem egy példa akad ugyanis arra, hogy a munkáspárti vezetők a kormányrúdhoz kerülve egész másképpen cselekedtek, mint korábban ígérgették. MALINÁK ISTVÁN I mmár öt esztendeje folyik az értelmetlen, véres háború Irak és Irán között. S a két ország népeinek semmi egyebet nem hoz, csak pusztulást és nagy emberveszteséget. Bevezetésül néhány statisztikai adat. A Perzsa-öböl térségében folyó háborúban két kulcsfontosságú állam vesz részt, mindkettő jelentős emberi és természeti erőforrásokkal rendelkezik. Az ENSZ adatai szerint 1985 elején Irak lakossága meghaladta a 15 millió főt, Iráné csaknem 43 millió volt. Mindkét ország hallatlanul gazdag kőolaj-lelőhelyekben. Csak a feltárt készleteket Irakban 6 milliárd tonnára, Iránban pedig 7 milliárd tonnára becsülik. Ez egyötöde a fejlődő világ országainak birtokában levő „fekete arany“ tartalékoknak. Az elmúlt évtizedekben Irak is és Irán is szembeszegült a nyugati kőolaj-monopóliumok diktátumával, sík- raszállt a természeti erőforrások feletti nemzeti szuverenitásért. Ezzel kapcsolatban érdemes felidéznünk két eseményt: az iráni kőolajipar államosítását, amelyet a Moszadik vezette kormány hajtott végre az 1951-1953- as években, valamint a külföldi olajkoncessziók egy részének közel-keleti viszonylatban első sikeres államosítását a 70-es évek elején, Irakban. Irak és Irán 1960-ban részt vett a Kőolajexportáló Országok Szervezetének a megalakításában. Az OPEC-nek napjainkban 13 ország a tagja, s a tagországok összefogása a hetvenes években lehetővé tette a kóolajkinccsel rendelkező fejlődő országoknak, hogy jelentősen megszilárdítsák pozícióikat a kőolaj világpiacán és lényegesen növeljék az olajból származó jövedelmeiket. OPEC-forrásokból származó adatok szerint Irak bevétele az 1970. évi 800 millió dollárról 1980-ban 26 milliárd dollárra emelkedett, Iráné 1970-ben 2 milliárd dollárt tett ki, 1978-ban pedig - amikor kőolajexportja tetőzött - elérte a 21 milliárd dollárt. Ez mindkét ország számára lehetővé tette, hogy növelje az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés fejlesztésére és a lakásépítés céljaira fordítható összegeket. Irak és Irán az OPEC- tagországok közül az elsők között használta olajjövedelmeinek egy részét arra, hogy segítse Ázsia, Afrika és Latin-Amerika gyengén fejlett államait. Az Irakban megindított társadalmigazdasági átalakulások és Iránban a monarchia megdöntése meggyengítette az amerikai és más nyugati olajmonopóliumok pozícióit a Perzsaöböl térségében. Nemcsak az nyugtalanította e monopóliumokat, hogy elveszítik az ellenőrzést az iraki és az iráni olaj felett (s e két ország olajtartalékai másfélszer nagyobbak, mint a Nyugat összes olajtartaléka), hanem a szomszédos kőolajtermeló országokban is veszélyeztetve látták befolyásukat. Az 1979-1980-as években rendkívül kiéleződött a helyzet ebben a térségben. Washingtonban ebben az időszakban nyert hivatalos megfogalmazást az a doktrína, amely „a lét- fontosságú amerikai érdekek védelme“ ürügyén megindokolja az Egyesült Államok katonai beavatkozását a föld különböző részein. Nem sokkal ezután felállították a „gyorshadtestet“, amely Caspar Weinbergernek, az Egyesült Államok hadügyminiszterének szavaival élve ,,automatikusan a kőolajtermeló vidékeken vethető be“. A Perzsa-öböl térségében számos kísérlet történt a beavatkozásra és a politikai nyomásra - kezdve a kudarccal végződött teheráni deszant- akcióval és folytatva a haditengerészeti erők összevonásával az öbölben. A CIA egyidejűleg rendkívüli mértékben fokozta felforgató tevékenységét Irakban és Iránban. Számításait főként ahhoz fűzte, hogy sikerül ellentéteket szítani a különböző vallási és politikai áramlatok között, és felkorbácsolhatja a nacionalizmus és a sovinizmus szellemét. Ilyen körülmények között a harci cselekmények kitörése Irak és Irán között 1980. szeptemberében nem tekinthető másnak, mint az „oszd meg és uralkodj“ jelszóval folytatott hagyományos gyarmatosító politika következményének. A háború óriási károkat zúdított mindkét országra. Eddig több mint 700 ezer ember vesztette életét, százezrekre becsülhető a sebesültek száma. Nagyteljesítményű kóolajfel- dolgozó üzemek váltak működésképtelenné, kikötői berendezések semmisültek meg. Olajtartály-hajók váltak támadások célpontjaivá. Nagymértékben csökkent Irak és Irán részesedése a kőolaj világtermeléséből: a háború előtti maximális szinthez (440 millió tonna) viszonyítva a kőolajtermelés a két országban csaknem egyharmadára esett vissza, és 1984-ben mindössze 160 millió tonna volt. Ennek megfelelően csökkent az olajbevétel is. A gazdaság és társadalom fejlesztésének programjai közül jó néhányat le kellett állítani vagy végleg törölni kellett, hiszen a háború mindkét félnek hozzávetőleg havi egymilliárd dollárjába kerül. Nem nehéz kiszámítanunk, hogy a konfliktus eddig legalább 100 milliárd dollárt emésztett fel. A NATO és különösképpen az Egyesült Államok imperialista körei elégedetten szemlélik az iraki-iráni háború tragikus fejleményeit. Az Egyesült Államok üzleti köreinek folyóirata, a Business Week név nélkül idézte egy neves amerikai üzletember kijelentését, hogy „ameddig az irakiak és az irániak sorra felrobbantják egymás olajberendezéseit, addig növekednek üzleti esélyeink ezekben az országokban“. Az iraki és az iráni kóolajkincsek feletti ellenőrzés visszaszerzése régi vágya az amerikai és más nyugati monopóliumoknak. Ha hinni lehet a Washington Post című lapnak, az Egyesült Államok még arra is kész, hogy javasolja, milyen alapon lehetne béketárgyalásokat kezdeni, de csak azután, hogy „a harcoló felek már kimerítették egymást“. Ma már sokan beszélnek és írnak arról, hogy az Egyesült Államok igyekszik maximális hasznot húzni az iraki-iráni konfliktusból. De nemcsak erről van szó. A Dzsamahirija című líbiai lap például rámutat, hogy a háború nagymértékben meggyengítette a közel- és közép-keleti államok imperialistaellenes és anticionista frontját, és ezzel lényegesen megkönnyítette Izrael számára, hogy agressziót hajtson végre a szomszédos arab országok ellen. Különösen nagy nyugtalanságot vált ki a térségben a Pentagon leplezetlen készsége arra, hogy inváziót hajtson végre a Perzsa-öböl menti országokban „az Egyesült Államok és NATO-beli szövetségesei olajérdekei védelmében“. Ehhez bármely pillanatban ürügyként használhatja fel az elhúzódó iraki-iráni konfliktust. A föld haladó és békeszerető erői aggodalmat éreznek a Perzsa-öböl térségében folyó tragédia miatt. A különböző nemzetközi szervezetek, az el nem kötelezett országok mozgalmának és egy sor államnak a képviselői újra meg újra felajánlják közvetítő szerepüket a konfliktus rendezése érdekében, de egyelőre nem sikerült elvágni a konfliktus gordiuszi csomóját. Irak és Irán igazi barátai azonban nem veszítik el az események kedvező kimeneteléhez fűzött reményüket. Az a tény feljogosít erre, hogy Irak és Irán képviselői a konfliktus évei alatt is együtt dolgoznak a többi partnerországgal a Kőolajexportáló Országok Szervezetében (OPEC), védelmezve a közös gazdasági érdekeket az újgyarmatosítók mesterkedéseivel szemben. (Szputnyik) Kinek előnyös az iraki-iráni konfliktus?
