Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-10-25 / 43. szám

Egy életmű körvonalai Hatvan éve született Bébi Tibor Október 28-án lesz Bábi Tibor születésének hatvanadik évfordu­lója. Erről az eseményről azonban nem az ünneplés, hanem az emlé­kezés hangján szólhatunk. A költő nincs már közöttünk, hét éve, hogy örökre eltávozott, elsőként abból a nemzedékből, melyet az egyszerűség kedvéért „alapozó“- ként szoktunk emlegetni. A „jégtö­rő és gyümölcshozó“ februárt kö­vetően jelentkező költöket-írókat illeti ez a megnevezés. Dénes György és Ozsvald Árpád után harmadikként szólalt meg. Emlé­két és művét mégis méltatlanul kevésszer idézzük. Postumus ta­nulmánykötete - író, költő, mű­vész dolga, 1979 - és válogatott verseinek gyűjteménye - Keresek valakit, 1982 - kapcsán egy ideig visszhangzott a never de az egész munkásságát átfogó, helyét és je­lentőségét kijelölő tanulmány mindmáig nem született meg. Költői-emberi küzdelmeivel, el­lentmondásos, vitákat kavaró egyéniségével az időbeli távlat bir­tokában sem nézett senki szem­be. A megjelenő műveit mindig élénk és tartalmas vissz­hang kísérte, pályája egyes sza­kaszait többen mérlegre tették, de az alkotói portré egésze még min­dig homályban maradt. A leg- plasztikusabb képet, az egész életmű lényegére tapintó jellem­zést Duba Gyula alkotta róla, mi­kor a költő ötvenedik születésnap­ján így írt róla: „ Tragikus alkat, aki bizonyos romantikus kettősségtől sem mentes: költői szenvedélyét erős közéleti érdeklődés fűti, míg logikája lírai valóságképből táplál­kozik. Költészete híven tükrözi lé­lektani ellentmondásait, romanti­kus szépségvágyát és önpusztító kételyeit, naiv életszeretetét és romboló indulatát, forradalmi igaz­ság-érzetét és keserű, tanácsta­lan megtorpanásait. Verseiben egyaránt őszinte önmagához és a világhoz...“. Szavai az elmúlt évtized távlatából sem veszítettek jellemző erejükből, hiszen az élet­mű legfontosabb kérdésére: az al­kotó ember és a lírai hős sajátos dialektikájára tereli a figyelmet. E két tényező tüzetes vizsgálata, az életművel való egybevetése még várat magára. Ezt a hiányt nem pótolhatják ezek az emlékező sorok sem, csak felidézhetik - az évforduló ürügyén - Bábi munkás­ságának, hagyatékának körvona­lait. Mint a legtöbb csehszlovákiai magyar író, Bábi Tibor is az Új Szóban, a „harmadvirágzás böl­csőjében" hallatta először hang­ját, azt a költői hangot, amely már kezdetben különbözött a többi líri­kus hangjától. Ez a különbözés verselési készségében nyelvi ere­jében, a díszítőelemek tudatos ke­rülésében, eszmei átfűtöttségé- ben, a gondolatiságra törekvésé­ben stb. mutatkozott meg legin­kább. A korszak lírai buktatóit azonban ő sem kerülhette el. Mint az ötvenes évek elején megszóla­ló csehszlovákiai magyar költőket általában, Bábi Tibort is a felsza­badulás boldog lelkesedése és a nemzetiségi helyzet rendeződé­se feletti öröm ihlette költői meg­nyilatkozásra. Az ő költészetében is a hála hangja szólt a leghango­sabban, de a többiekénél keve­sebb szólamszerúséggel, keve­sebb közhellyel, sematikus megol­dásokkal, óvatosabban adagolt optimizmussal, s ami a legdön­tőbb: őszinte átéltséggel, szemé­lyes élményektől telítetten. Nyel­vezete, versérzéke, formakészsé­ge a magyar klasszikusokon, fő­ként Arany és Ady művészetén, a népi írók folklorizáló hajlamain nevelődve bontakozott ki. Költői hitvallásában demonstratíve az igazság és az egyszerűség mellett kötelezte el magát: írj igazat! írj egyszerűen, hamis póz és pátosz nélkül. Versed magától megszépül, s olyan lesz, mint a fiatal fa, mely él, virágzik, nap felé tör, akkor is, ha nem akarja... (Ars poetica) S hogy ez nem tetszetős szó­lam, hanem alkotói eltökéltség ná­la, a legszélesebb olvasóközön­ségre számító költő gesztusa, azt leginkább az a körülmény bizo­nyítja, hogy első, még életében megjelenő, költészetének mind­máig leggazdagabb válogatását tartalmazó - Se elevenen, se hol­tan - című kötetét is ezzel indítja. Különösen első köteteiben - Ez a te néped, 1954 és Hazám, ha­zám, 1955 - ragaszkodik az átté­tel nélküli fogalmazáshoz, a minél pontosabb, egyértelműbb közlés­hez. Ószintén és közvetlenül önti szavakba mondanivalóit. Különö­sen a múlt és a jelen ellentmondá­sait tükröző verseiben, valamint azokban a vallomásos költemé­nyekben érvényesül ez a törekvé­se, amelyekben háláját és köszö­netét tolmácsolja az osztályelnyo­mást és a nemzetiségi üldöztetést megszüntető népi hatalomnak: Magyar vagyok, magyar, ki hazájában is hontalan volt, kit két ország is megtagadott. Köszönöm forrón a Pártnak, mely visszaadta méltóságom,- jogot és hazát adott... (Köszönöm forrón a pártnak) A nemzetiségi viszonyok, egyáltalán a szlovák-magyar együttélés, a közös történelmi múlt, az elnyomó osztályok szított torzsalkodás és elfogultság, elő­ítélet kérdései sokat foglalkoztat­ták. Talán a legtöbbet a kortársai közül. Senki sem írt a szlovákiai magyar költők közül ebben az idő­ben oly gyakran, oly megszenve- detten és bátran ezekről a problé­mákról, mint Bábi Tibor. Töretle­nül, csorbítatlan optimizmussal hitt a múlt terhes örökségének teljes i* felszámolásában: Ami gyalázat ért, eltörölték rólunk a februári nagy napok, aki üldözött volt és hontalan, mind, mind hazát kapott... (Eltörölték) A pályakezdéskor megütött hang később sem módosult lénye­gesen, csak átszíneződött, gazda­godott. Minden ízében közösségi költőként jelentkezett, s ettől so­hasem tért el, még válságai idején sem. Első köteteiből olyan költő arcéle bontakozik ki, akinek szinte nincs magánélete, illetve, akinek magánélete azonos a közösség életével. Az újjáépítés, a szövet­kezetek megteremtése, a kulturá­lis forradalom megvalósítása har­sány lírai visszhangot keltett ben­ne. A költő hitt a vers, a művészi szó közvetlen társadalomalakító, tudatformáló erejében, költemé­nyeit egy-egy csapásnak szánta a múlt maradványai elleni harc­ban. Versei átéltsége, élménysze­rűsége óvta meg a túlzó egyszerű­sítéstől, s emelte kortársai fölé. Fábry Zoltán a Harmadvirágzás című tanulmányában is ezt a vo­nását emelte ki. Ebben érezte meg a többletet, a biztatót, ennek alapján várta Bábiban a két hábo­rú közötti csehszlovákiai magyar líra legszebb hagyományainak folytatóját. Az ötvenes évek közepén bekö­vetkező társadalmi-politikai válto­zások, a személyi kultusz leküz­désére irányuló törekvések az ö költészetében is alapvető átren­deződést, szemléletváltozást idéztek elő. Ez előbb a formai­műfaji kérdések iránti érdeklődé­sében, témái személyesebb jelle­gűvé válásában mutatkozott meg. Harmadik kötete (Vándormadár, (1960) például túlnyomórészt a szonett műfaja feltámasztásá­nak kísérlete. A mélyebb szemlé­leti-művészi, eszmei-esztétikai fejlődés a Tízezer év árnyékában, 1964 című kötetében figyelhető meg, amely egyúttal első összeg­zése költői elgondolásainak, mű­vészi-politikai tájékozódásának, sajátos, nehezen körvonalazható gondolatrendszerének. A kötet ki­emelkedő versei (Ki lopta el?, An- teusz panasza, Stószról jövet, Híd a Dunán, Tízezer év árnyékában, Sic itur ad astra) a költő legbelső problémáit, népe s az emberiség jövőjét boncolgató gondolatai tük­rözik. Ez a kötet jelenti az átmene­tet Bábi Tibor legérettebb, leg­inkább elmélyült és gondolati köl­tészetet teremtő korszakába, me­lyet utolsó két kötete - A forrás éneke, 1965; Könny a mikroszkóp alatt, 1966 - fémjelez. Ezek a kö­tetek a gondolkodó, a filozófiai magasságokba törő költő teljesít­ményei, az élet csúcsára felért művészember számvetései ön­magával, a világgal, az eredmé­nyeivel, élete értelmével. Mindkét kötet líránk maradandó értékei kö­zé tartozik. Bábi társadalmi elkötelezettsé­gét, eszmei-politikai meggyőződé­sét tükrözik publicisztikai írásai is. Élete utolsó évtizedében legin­kább közírással, élete és osztálya gyökereit, történetét feltáró írások­kal foglalkozott. Ezekből A hűség arca és Paták és forrás címmel jelent meg bőséges válogatás. SZEBERÉNYI ZOLTÁN Nem kell csodavárás Morvay Gyula 80 éves 1905-ben született Tardoskedden (Tvrdosovce), tizenhat gyermekes föld­műves családból. Elemi iskolába szülő­falujában, középiskolába pedig Kolozs­várott, Érsekújvárod (Nővé Zámky) és Budapesten járt. Az érettségi megszerzé­se után Prágában katonáskodott, majd tanítói oklevelet szerzett. 1929-tól Teée- dikovón, később pedig Rimaszombatban (Rimavská Sobota) volt tanító. Dél-Szlo- vákia megszállása után Abonyba, majd Nagykanizsára került tanárként. A fiatal író prágai katonai szolgálata idején megtanult csehül és oroszul, meg­ismerkedett a cseh forradalmi írók művei­vel, s tanulmányozta a marxizmus-leni- nizmus klasszikusait. A forradalmi cseh lírikusok közül elsősorban Jirí Wolker hatása látszik meg Morvay költői zsengé­in, s néhány verset is írt a fiatalon el­hunyt, tragikus sorsú nagy . cseh költő emlékére. Morvay 1930-tól tagja volt Csehszlovákia Kommunista Pártjának, és Sellyéi Józseffel együtt ő képviselte nemzetiségi irodalmunkban a radikális népies irányt. Morvay rendkívül termé­keny író, kevés kivétellel szinte vala­mennyi csehszlovákiai magyar újságban, és folyóiratban közölte írásait. Verseket, politikai cikkeket, elbeszéléseket és re­gényt is írt. A hazai lapokon kívül a buda­pesti 100 %, a kolozsvári Korunk, a moszkvai Új Hang jelentette meg prózai műveit, Fábry Zoltánnak Az Úfcímú kom­munista szellemű lapjába nagyrészt ör- tényi Gyula álnéven írt, mert az iskolai hatóságok nem nézték jó szemmel, ha a tanító „államellenes és egyházellenes“ folyóirat munkatársa. Expresszionista szabad verseinek dübörgő, néha modo­rosán patetikus sorait ebben az időben gyakran szavalták a szlovákiai nagyar ifjúmunkások szocialista szavalókórusai. Az író aktív tagja volt a Sarló-mozga­lomnak, s 1931-ben a Sarló bratislavai kongresszusán úgy méltatták költészetét, mint „a forradalomig feszült parasztvaló­ság felmutatását, a csehszlovákiai ma­gyar dokumentumirodalom ígéretes kez­detét“. Morvayt ekkor még lírikusnak te­kintették, s rövid idő alatt három verses­kötete is jelent meg: Forróra fülledt a talaj című verseskötetét a Sarló segítségével adta ki 1930 karácsonyán. Morvay költé­szete lényegében megfelelt annak a tár­sadalmi igénynek, melyet a Sarló akkori esztétái a munkások és a parasztok kö­veteléseit megfogalmazó költő elé állítot­tak. Költészete valóban harcos, valóban agitatív, szinte dobogóra, a szavalókórus számára íródott; a paraszti élet nyomorú­ságát és a költő lázadozó gesztusait fejezi ki. Morvay költészetéből azonban hiányzott az igazi művészi egyéniség, maga a költő is felolvadt benne, általános emberi gesztussá, akarattá s jajszóvá sűrűsödött. Szólam költészet lett a szó .nemes értelmében, s kétségtelen, hogy mély szociális igazságot fejezett ki, de nyersen, mély művészi megformálás nél­kül. A versek egyetlen sémára készültek: a költemény elején a szociális helyzet érzékeltetése, után a parasztság jelsza­va, majd a puskagolyóként süvítő fenye­getés. Morvay költészete a munkástö­meg előtt így is rendkívül népszerű és erősen agitációs hatású volt. Agitációs lírájának bemutatására idézzük a Forróra fülledt a talaj bevezető költeményéből: Jövünk és nem kell csodavárás, ifjú szívünk zuhogós taktusa már széjjelvert a szegény tarisznyások gyulladt sorsa között, új csapást hasítunk erős karral begyomosodott lelkek áliáján. Belénk zsúfolódott a világ szélessége, fiatal szánk már nem tudja létániázni öregek sárga jeremiádjait térdreesve, és felszórjuk tiszta szavainkat, mint búzát a galambnak idők érkezése elé. Morvay költészetét a „valóságiroda­lom“ szempontjából, némi túlzással jel­lemzi Fábry Zoltán: „ Ingerlő új szavak dadognak itt egy furcsa ritmust, de a mag a sallangos szócifrákban elvész. Ex­presszív kisülésekkel még csak maga a költészet fülledt itt, a talaj, az emberek forradalmi forróságából még nem érzünk sokat. Az ideológiai valóság pedig szo­morú rezignáció: »Nem segit itt senki, se angyal, se ördög, csoda és térdeplés se Senki«. Ezt a semmibe sikoltást a vers primérsége eredményezi. Morvay még mindig »idők érkezése elé« dalol. Holott már itt az idő. Már a tett kell, a dokumen­tum, az agitáció. Ez a folytonos idők érkezése elé dalolás szüli a bajt: ez szüli a lírát. A líra: óhaj. A valóság kényszer­parancsa megöli. A költő tehát a tett pillanatában még egyszer behunyja a szemét, és dalol egyet, hogy verse értelmet kapjon, létjogot, hogy ne süthes­se rá senki a bélyeget, a menekülés tényét. Morvaynak még nincs pozitív mondanivalója, és ezért megreked a versnél. Ha ez a görcs feloldódik, akkor hallani fogjuk és megértjük majd a zsellér hangját.“ (Korparancs 1934. 102.) Morvay később egyre inkább eltávolo­dott a lírától, és epikussá vált. Első jelen­tősebb prózai alkotása, az Emberek a majorban című regénye, 1936-ban je­lent meg. A regény a maradékbirtokokon nyomorgó béresek sorsát és a Magyar Nemzeti Pártban ülő földbirtokosok ki­zsákmányoló arculatát mutatja be. A mű főhőse egy Igor nevű béres, aki az első világháború után a Szovjetunióból haza­térve élére áll földmunkástársai ösztönö­sen kibontakozó osztályharcának. A bé­resek lázadozásai egyre jelentősebb •eredményeket érnek el. A szlovenszkói magyar irodalom egyik müveit baíoldali esztétája és kritikusa, Vass László a Magyar Nap című kommu­nista napilapban így értékeli Morvay első regényét: „ Morvay Gyulából valaha a Sarló mindenáron költőt szeretett volna nevelni szociális költőt. Hogy ez mennyi­re erőszakolt jelenség volt, versei mutat­ták amire évekkel ezelőtt e sorok írója is célzott már: mintha sok versét szavalókó­rusok rendelték volna meg. (Most újab­ban kínos látni a rímmel való kísérletezé­seit.) Néhány szép, különös lendületű epikus költeménye azonban már régen sejtette velünk, hogy Morvayban van va­lami elfojtott ismeretlen terület. Az isme­retlen íme most megmutatkozott: a re­gényben.“ A fenti regény kissé semati­kus, didaktikus jellegű, stílusán a kezdet­legesség nyomait látjuk. A béresek sor­sának közvetlen, néhol riportszerű ábrá­zolásával a mű a magyarországi szocio­gráfiai irodalom alkotásaihoz hasonlít. Ek­kor írt költeményeinek nagy részében is a közvetlen élmény tükröződik; találóan nevezték ezeket lírai naplónak. A Ko­runkban megjelent Johákim krónikája (1933) már szándékában is szociográfiai írás: egy falusi földmunkás naplója. A felszabadulás óta az író a Magyar Népköztársaságban, Nagykanizsán él. Fekete föld című regényével, melyet ké­sőbb cseh nyelvre is lefordítottak, elnyer­te a Szikra Kiadó első díját (1948). Azóta főként dunántúli lapokban és folyóiratok­ban publikálja írásait. Több írása jelent meg az Új Szó vasárnapi számának hasábjain is. Születésnapja alkalmából további sikeres alkotómunkát kívánunk az írónak. CSANDA SÁNDOR 0) 3 A f > o *3 '«O Q. C/) o £

Next

/
Oldalképek
Tartalom