Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-11 / 41. szám
an - miért i vagyok én t férjhez, át igen, férjle akaratom 5Z. gény, akkor íz ilyet, elö:ették, Viia? én a szüle- ícsenek is 3yan volt. it számom- , ilyen cse- i lenne még kényszert'erftett. Mert tgy az gon- szegény is butaság az y, megteszi em történe- felénk a faszép szál arcú, mint ág, és 6 az tevezte, és at vele kapván szere- tzá az em- hagyjuk, ki > és csipke- i, hát ez az perecfüzért len, és én és szerető, - én különbereket, és télit valaki, így van ez. én is azt mondom így van ez. Miért ellenkeznék én az emberekkel? Hanem az az Antti különben is tetszett nekem. Ő az enyém, gondoltam, és lett volna is, ha ez a Matti, ez a mafla, éppen a legrosszabbkor közbe nem jön. Szerencsétlenségemre jött, és nem is másképp, mint hogy elkezdett engem kéregetni. Ugyanis amikor elszegődtem a városba, ez a Matti itt szolgált, ugyanezen az udvaron. Az elején még csak észre sem vettem, pedig nálam nemigen szokott észrevétlenül maradni a férfiember, pláne, ha jól megtermett. Hanem ez a Matti kicsi volt és jelentéktelen. De ez nem akadályozta meg abban, hogy egyszer csak előttem ne teremjen, és azt mondja, hogy:- Viia.- Nicsak, ez Matti - mondtam.- Matti, igen, Matti.- Mi újság?- Hát mi volna?- Hát mi volna.- Nesze, vedd ezt - mondta, és az öklét a markomba nyomta, azután meg elcammogott az istálló felé. Nahát, egy tízmárkás. Ezt ő most nekem adta, gondoltam. Valóban, nekem is adta. És mivel én szegény leány vagyok, és a bérem mindössze hat márka havonta, az is most ráment a cipőmre, gondoltam, hogy hiszen jó is, hogy adta, most aztán veszek rajta kesztyűt Anttinak, és csinálok magamnak egy igazi, városi szabású kabátot, mert nekem amolyan falusi subám volt, ami eddig megfelelt, bántam is én. No, hát csináltam is kabátot, piros szövetből csináltam. Csinos is volt. De hátha ő ezt a pénzt csak tréfából adta, ötlik az agyamba,- akkor még vissza is akarhatja kérni. Ettől féltem, és menekültem előle mindig, amikor csak megláttam. De ő állandóan a nyomomban volt, mintha csak bosszantani akarna. Ha ez valamit talál mondani, gondoltam, letépem magamról a kabátot, odahajítom a mogorva képébe, és megmondom neki: „Vedd a szemetedet.“ De ő nem mondott semmit, nem is volt rá ideje, ha ón mindig elillantam előle. Hanem egyszer utánam kiált az utcán, hogy „Viia, várj meg“, és megvártam. De hát nem is mertem volna otthagyni.- Merre mégy?- A Tiihonen boltjába, megyek lisztet venni a disznónak. A mi marha nagy disznónk rengeteg lisztet eszik, soha ilyen disznót nem etetnék, ezt aztán a pogány- és én csak beszéltem neki egész úton a disznóról, úgyhogy ez a mogorva Matti szóhoz sem juthatott, hogy azt a tízmárkást visszakérje. No, de hagyjuk. Amikor odaértünk a Viik órás elé, azt mondja hogy:- Menjük be és vegyünk gyűrűt, Viia.- Hát csak menjünk - mondtam én. De hát mi egyebet mertem volna mondani, szegény leány létemre? S nézem, a fene egye meg, megveszi-e vagy sem. És megvette az a pogány, jobbat nem mondhatok rá.- Most már jegyben is volnánk- mondja Matti, amikor az utcára értünk.- Lehet, hogy így van - mondtam. De hagyd csak, gondoltam magamba, kapjam én meg a béremet, majd megmutatom neked, jegyben vagyunk-e. Megkapod akkor a pénzedet, a gyűrűdet és a kabátot is. „Vedd a szemetedet“ mondom majd, nem adom magamat ennyiért. De még magamban tartottam, amit tudtam, mit tehettem volna egyebet, mert még visz- szakérhette volna azt a tízmárkást, a pogány. No, gratulált aztán otthon a gazd- asszony is, hogy hát úgymond, jegyben vagyunk, és én pukedliz- tem neki. Gratuláltak mások is, és én pukedliztem mindenkinek. De hát mi egyebet tehettem volna? És még sopánkodott a gazdasszony, hogy hát ő ezt nem is tudta, és én mondtam, hogy ugyan ki tudta, csak ez a Matti, ha már akarta, no nem tesz semmit. „Nem tesz semmit, nagyon helyes“, mondta a gazdasszony. „Hiszen a Matti jó ember.“ Lehet, de mit nekem az ő jósága, nincs nekem abból semmi hasznom úgysem. És még jól is mehetett volna minden, ha az a gonosz Matti oda nem lopakodik este a hálókamrámhoz.- Nem kell most megharagudnod - mondom engesztelőleg -, visszafizetem én azt a pénzt, mihelyt csak tehetem. Ebből a jegyességből úgysem lesz talán semmi.- Miért ne lenne?- Lehet, hogy másra várok - mondtam. De akkor Matti dühbe gurult. A szemei úgy forogtak, mint a pörgettyű, és felordított, hogy ő nem tűri a csúfolódást.- Hagyd abba - mondta -, és ne csökönyösködj, most, amikor egy becsületes ember szekerébe jutottál. Hagyd abba, és jusson eszedbe, hogy nem tűröm a csökönyösséget. No, hát mit tehettem volna mást, és egyedülálló teremtés, mint hogy hagytam. Lehet, hogy még a hasamba is szúrt volna a késével ha ellenkezem, ki tudja. Végül is Matti ot maradt a hálókamrámban, aztán kihirdettek a következő hétre. Az esküvőre vett nekem igazi, fekete ruhának való szövetet, és hozott hozzá melldíszt is, amin tüllcsillagra angyal volt hímezve, és a tüll olyan volt, mint a lehelet, és egy rigmus is volt rajta, na ez aztán igazán szép ajándék volt, és ez nekem még most is ott van a fiókos szekrényben. Jó volt ez a Matti is, szó se róla, megtett ő mindent, limonádét vett az eskövőre, meg minden, és amikor mondtam neki, hogy feleslegesen pazarol, ő csak azt mondta, hogy ha van egy kedvére való menyasszony, akkor az ital is lehet bizony sűrűbb a víznél. Rendben is lett volna különben minden, hanem egyszer csak, szerencsétlenségemre, Antti írni talált onnan a faluból, hát csak ez hiányzott nekem. Pont az esküvő napjának reggelén kaptam kézhez a levelét, és írta, hogy ősszel eljön, hogy engem megkérjen. Még akkor is sírtam, amikor az eske- tésnél álltam, ha arra gondoltam, hogy Anttinak most már egyáltalán semmi megkérnivalója nincs rajtam. Én sírtam az esküvőn, de úgy, hogy a zsebkendőmet akár ki is csavarhattam volna, ha akarom. Még a pap is mondta Mattinak, hogy „légy most kedves a feleségedhez, Matti, mert nagyon finom érzésűnek néz ki“. „Kedves is kell hogy legyek“, mondta Matti. És az is volt valóban.- Mi a csoda vetett téged akkor az utamba, és mi a csodáért adtad nekem azt a tízmárkást? - kérdeztem kíváncsiskodva Mattitól.- Mi, hát nem tudod? Az, hogy csinos vagy, és piros az orcád - mondta. No hiszen, azt a piros orcát Antti is nézhette volna, gondoltam, de nem mondtam semmit. Én aztán azt az Anttit akár el is tudtam volna talán felejteni, ki tudja, de hát nem eljött ősszel a városba, úgy ahogy mondta, és még eljött hozzánk, én otthon vagyok a tűzhely mellett, és , gyúrom a krumplit a disznónak, mert akkor nekünk már saját disznónk volt. Egyszerre csak megjelenik ott, és azt mondja:- Eljöttem megkérni Viiát, hogy a szavamat megtartsam, de hát már mások is jártak itt kérőben.- Mások is - mondtam -, mások is jártak már itt. - És belehasított a szivembe, hogy éppen ez az Antti az, akiről én mindig úgy éreztem, mintha egyenesen nekem lett volna teremtve. Letöröltem a krumplit a kezemről, és keményen kezet fogtunk.- Üljön le, Antti, iszunk mindjárt kávét - mondom -, nem kell most már azért haragudni.,- Hát nem is, azért a semmiségért - mondja Antti, és leül. Ittuk aztán a kávét, de nem ízlett, pedig jó kávét főztem, jó sok kávét tettem bele és cikóriát is, nagy darabot, Anttinak különösen. De nem ízlett sehogy sem. Hol lehetett vajon a hiba? Megesik az ilyesmi az emberekkel, ha van még szerelem, hívhatják azt aminek hívják, ha valaki után vágyik, hiába, amikor még fiatal, ha van érzés... B. SZŐKE AMÁLIA fordítása JULO POLÁK rajza tm svtusenko lymá’bapegyenisták“ A vers a moszkvai Pravda 1985. szeptember 9-i számában jelent meg. m eszme ered meg, aszfaltot bármily mag nem üti át. pkodta himédész e bolygót: ekem egy szilárd pontot fordul sarkaiból a világ. “ >ták meg neki azt a pontot: ihogy má' baj legyen“. iá’ baj legyen...“ első mozdony kerekei közé i/ letaszítsa, . inköt dugott a bátor világ, ésébe, amikor megmenteni a szívhez nyúlt, ikapaszkodtak minden ujjúkkal a lódoktorok. iá’ baj legyen“ - ikottan és nagypofájúan >ák a villanyt s az első repülőt, iá’ baj legyen“ - mondták, (erek húsz évet késve olvashattuk s és Margaritát" - én s önök. stának megválni a motyogástól kínok kínja, iák az uborkalevesbe vagy úgy bele kell ugornia. más részegesek is, a gyávaság iholistái, s ez külön kategória, í’bajlegyenisták“ - őket festi e szócska. linóig vedelnek, s már be is vedeltek ízük remeg, a lábuk gabalyog, lük teszed, hogy engedélyeznék lémát és a rajzot, izesüveg is sóhajt s bugyborog. S mint édes tömlőkön át, a telefonvonalakon kúszik tovább fültől fülig a motyogás, a hazudás hogy mi készül itt megint. Gondoskodás a kenyérről a Húsról, az öntvényről? Helyette mindig csak letyefetye, hogy ,,nehogy má’, hogy nem és ne...“ A. vonalban Aggályos Péter. Őt kéne közkosztra küldeni. Óriás - közállampolgári - szamovárként egész testében aggály zubog. Szétolvad végül a rézhomlok, a forróvíz a varraton kifut. Nevetségesen világos megint: „nehogy.. .csak nehogy... valahogy“. Kiállításra Filonov képeivel, úgy hogy ámuljon Párizs is? <5, nem. Égésszagot érezve újra a hang: ,,Nehogy má’, nehogy...“ S míg mindenre szépen fény derülhet, a nehogymá'bajlegyenisták jóvoltából elúsznak sorra a kiszívott évek. A nehogymá’bajlegyenizmus, mint az aszály, mindent kiéget. Szégyen ám szitával fogadni az amúgy is megkésett esócskéket. Vannak emberek, akik arra tették fel az életüket, hogy kijöjjön valami, És vannak, akiknél a munka egyetlen módja, hogy ne jöhessen ki semmi. Tekintetük, ahogyan hozzájuk belépsz, rádszegeződik, mint a kétágú nyárs, mintha te, szegény folyamodó maga a tambovi farkas volnál. A vasszekrény, amelyben annyi emberi sors pihen, a halasztás skatulyája. Kérdezel, s rámondja minden problémádra, farkasnyelven, hogy: ,,Csett!“ A határozatok vértjébe öltözötten, ime, a mélyfiókok lovagjai, olyan mélyeké, hogy fenékig ott nem érne Nessie ormánya se. Minden kolorádóbogár-járásnál s a száj- és körömfájásjárványnál jobban felfalták a kenyeret és a teheneket, no meg a szántóvetöket. Megözvegyült a földanya, megfosztva a magvető gyengédségétől, bynak adta a fejét a köles, S a lóhere elfeküldt megfonnyadva, és gyökerében vágta el az elkínzott kalászt a liszenkóskodás gyakorlata. Brekegni tanultak a tyúkok, hogy ne kelljen a gazdának miattuk adóznia. Vásott mundérjában Nehogymá’bajlegyenke, őrizve polgártársait az állítólagos ártalomtól, a kibernetikában nem látott egyebet, csupa ködöt és misztikát s elcsente leendő gyermekeink elől a számítógépeket. És elvetve minden újat, e halogatók, a nem engedélyezők - „Erre nincs precedens” - hadonászták a pecsétekkel, elfelejtve, hogy öreg puskákkal fölfegyverzetten, mezítlábasán, tetvesen, lerongyolódva, precedens nélküli a forradalom is. Október forradalma. És örökre precedens nélküli Lenin és Majakovszkij. Nem volt precedens arra, amit Gagarin tett, az egész földgolyót átölelve, s precedens nélkül való a magfegyverek moratóriuma, és a béke megannyi matrózbravúrja. Precedens? Én azt az időt köszöntőm, amikor a ballisztika szigorú szabálya szerint kirepülnek a karosszékeikből fejjel lefele mind a nehogymá'bajlegyenisták. Jó hazánk, nagy hazánk, az irodákból őket kivesd, hatalmasak nálunk a terek, ki oda őket, egy kicsit szellözködjenek. Ugyanaz a szín a lobogóé és az áthúzó ceruzáé, de szakadék van e két piros között. Zászlónkra nem véletlenül van sarló és kalapács varrva, s nem az, hogy ,,Hagyjuk abba...“, ,,nehogy má’ valami baj legyen" HÉRA ZOLTÁN fordítása I
