Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-04 / 40. szám
I rodalmunk hőskorában, az ötvenes évek közepén szemébe hulló hajú, kemény tekintetű fiatalember lépett hozzám a Slovan mozi előcsarnokában és megszólított: - Te vagy a Duba? Igenlő válaszomra azt mondta még: - Én meg Tőzsér vagyok! Kezet fogtunk. Fiatalabb volt nálam, a nézésében, hangjában és kézszorításában nyíltságot és határozottságot éreztem, ezt az eltökéltséget és céltudatosság jelenének vettem. Azóta tudom, hogy több annál, egy sajátos és egyéni drámai létforma és életérzés megnyilvánulása, amely meghatározza a költő alkatát. Megírtam már, hogy a most ötvenéves Tőzsér Árpád költészetének, érzelemvilágának alapja a megismerés- és kifejezésvágy, az élet tettre- kész önvédelme és állandó drámaérzete. Mintha a költő minden pillanatban lét és nemlét határmezsgyéjén élne és állandóan közelében tudná a halált. Arról is szóltam, hogy Tőzsér költészete irodalmunk legférfiasabb lírája, tiszta, mint az igazság, és kemény, mint a kor, melyben élünk. Az irodalmi hőskor tehát az ötvenes éveket jelenti, nemzetiségi írásbeliségünk háború utáni újjászületésének idejét. A kezdet után az évtized második fele a lerakódott alapok minőségi javításának munkálatait hozta - mint amikor a közút egyetlen, durva kőalapjára finomabb őrölt kavicsot, majd sima aszfaltréteget raknak fel, hogy járható legyen és a hősi építkezés egyik „hőse“ éppen Tőzsér volt. Akkor - 1958-ban - jelent meg Turczel Lajos válogatásában és előszavával a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája, egy új hangú, fiatal költőcsoport - az Előszó szerint „20 - 25 évesek“ - bemutatkozása, akik „elsősorban a művészi forma terén múlják felül az előző nemzedéknek formailag eléggé szimpla, egyszínű költészetét. Hajlékonyabb és gazdagabb költői nyelv, bátrabb kifejezéskeresés és képalkotás, erősebb gondolati jelleg, dúsabb ritmikai árnyaltság és szélesebb műfaji skála jellemzi termésüket.“ Mindezek ellenére - az irodalmi fejlődés természetét ismerve: érthetően! - jelentkezésüket közelről sem fogadta egyértelmű üdvrivalgás és megértő hálaének. Az antológia megjelenését - 1956-ban - az Új Ifjúság hasábjain széles körű, éleshangú vita előzte meg, amely a fiatal költészettel szemben számos ellenvéleményt sorakoztatott, és szélsőségeiben elfogultságtól sem mentesen, annak társadalmi létjogát is megkérdőjelezte. S bár jelentkezésük szükségszerű és jövőbemutató volt, az antológia megjelenése után is védekezniük kellett - s védeni őket; helykeresésük továbbra sem lett problémamentes. Költészetük művészi igazságainak és társadalmi életrevalóságának köszönhette, hogy nem csak helyet talált a* hatvanas évek nemzetiségi irodalmában, hanem annak élvonalába került és jelentős fejlődését, minőségi előrelépését eredményezte. Az új költői-művészi igazságok egyik céltudatos képviselője Tőzsér volt. Versei közvetve, véleménye és állásfoglalásai közvetlenül tükrözték, hogy érzi - vagy legalább is sejti — a költészet értelmét, az irodalmiság - induló irodalmunk hiánycikke - megnyilvánulásai korán jellemzik őt. A korszerű esztétikai gondolkodás jegyeit mind témaválasztásában, mind formate- remtó útkeresésében megtaláljuk. Érdemes ezt aláhúzni, mert ezek a jegyek általában nem jellemezték akkori költészetünket. Későbbi, önvallomásos írásaiból tudjuk, hogy abban az időben a kortárs magyar költők - Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Nagy László, s a prózában Veres Péter könyvei - jelentették olvasmányélményeit, talán példaképeit is, bár erős egyénisége folytán utánérzésekkel és formai másolással korai verseiben alig találkozunk. Egyéni verseket ír, bár a Ki rikoltott című négysorosában úgy véli, a héja analógiájára: verse „is így rikolt“, de ,.hogyha nem írnám alá nevem, senki nem találná el, hogy ki volt“. (A kétely inkább csak önkritikái érzékét dicséri!) Korai költészetéről azt mondhatjuk, hogy a valóság megértésére tett kísérletnek és élménnyé avatásának a jegyében született. Fábry-i értelemben vett „névadó“ költőnek indult, mondanivalója a költői képben kifejeződő élmény, elsősorban a saját élménye. Számára a világ az élményszerzés lehetősége és az élet a versírás közege, a költészet pedig - valóságlátás és életmód. (Ettől a líra- eszménytől a későbbiekben sem tér el, évtizedek múltán sem, amikor képi világa bonyolultabbá válik és - szinte végletesen - elvontnak tűnik fel.) Verseinek anyaga közvetlenül életszerű, konstruálás helyett kifejez, nem képzelődik, hanem vallomást tesz. Mindig önmagát adja, de sosem rafináltan, hanem egyenesen, szinte nyersen - született költő. A személyes élmény és a belőle következő eszme (idea) alkotómunkája minden korszakában jelen van verseiben. l/epalkotásának törvényeit a korai, í\ négysorosokból álló ciklusaiban látjuk legtisztábban. A költői kép az alapeszköz, mely közé lírai tartalmat épít. íme egy példája az egyetlen képből álló versnek: Csordakút Betonból van, a vödre meg ragyog,-csak a vályú tudja, hogy valaha Vidrócki, a betyár, itt itatott mindig, hogyha Szombatból jött haza. A téma nem túl gyakori, de nem is szokatlan kép: gémeskút a mezőn (vagy legelőn). De - a költő figyelmeztet - nem akármilyen kút: csordakút. Mélyét, vizét betongyűrű védi, s vödre ragyog, tehát új, a kutat felújították. De a vályú még „tudja“, hogy régen ide járt Vidrócki itatni, a vályú még a régi: történelmi tanú. Az egyszerű kép metaforává nő, a jelenben élő múlt jelképévé, történelmi sugallattá, hogy az idő múlására és régvolt dolgok jelentőségére figyelmeztessen. A kép és tartalma egyszerre érzéki és gondolati, konkrét és elvont, életesen összetett. Tőzsér költészetét jelentésbeli történelmi összetettség jellemzi, kezdeti lírájában, látszólagos egyszerűsége ellenére már megvan az a gazdag bonyolultság, amely - valószínűleg - a modern lírai kifejezésmód értelme és lényege. A vers önmagát jelenti, s még valami többletet, árnyalt mögöttes tartalmat, az érzékletes képeknek gondolatiságukra utaló filozófiájuk van. A lírájára jellemző összetettség érdeklődésének mélységére és gazdagságára is érvényes, önmagáról vallva teremt költészetet, s közben állandóan kérdezi magától: mi a költészet? Mi a vers? Mitől költészet a líra, a vers? Mik az irodalom benső törvényei, lét- és mozgásformái, lényege? Mi a forma? És a tartalom? Milyen a kettő kölcsönviszonya, átfedése, egymásba való feloldódása? Csupa kérdés, az életet, a valóságot vallató kérdésekhez hasonlóak és velük egyformán fontosak. Az ilyen típusú költőt maga a művészi kifejezésmód, a forma épp úgy érdekli, mint a kifejezés tárgyát képező emberi lét, a tartalom. Szellemi érdeklődésének szintjén mondanivaló és kifejezésmód alkotóelemei szembesülnek. Poéta doctusnak nevezik az ilyen „tudós“ költőt, akinek költészetét mély kulturáltság és gazdag elméleti tudás, mesterségbeli tökély támasztja alá. Tőzsérnél azonban nem pontosan erről van szó. Úgy érzem, számára a valóság és a költészet oly közeli kettősben élnek bensőjében, hogy minduntalan találkoznak, átfedik egymást és egyesülnek. Az irodalmi törvény élettörvénnyé válik és a valóság képe irodalmi alakot ölt. (Elméleti-kritikai irodalmunkba ö vezette be az irodalom valóságának fogalmát!) K öltői jelentkezése óta ír esztétikai tárgyú írásokat. Ezek nem kritikai céllal íródnak elsősorban, hanem az állandóan feltett elméleti kérdésekre keresnek válaszokat. Ezért erősen szubjektivek, de mindig érdekesek. Bizonyítják, hogy az egyénien megfogalmazott művészi törvényszerűség sosem érdektelen, mert az alkotó gondolkodás kimunkálásának ügyét szolgálja. A műelemzés, a nyilvános értékelés és elvi állásfoglalás közéleti tett és társadalmi érték, e téren Tőzsér munkássága gazdag, köreinkben sokszor meghatározó érvényű. A hatvanas évek elején Egy szemlélet ellen című vitairatában a sematikus irodalomszemlélet és dogmatikus társadalmi gyakorlat ellenébe az esztétikai értékre alapozott művészet-eszményt és a dialektikus valóságszemléletet állítja. Ezzel kezdődött az ismert „sematizmus-vita“, amely egyértelműen és általános érvénnyel elítélte a leegyszerűsítő irodalmat, felfedte a sematizmus okait, gyökereit kutatva és egészségesebb irodalomeszményt körvonalaz. A nemzetiségi irodalom hamut szór fejére és fogadkozik, hogy megjavul. ígéretét fejlődése során be is tartotta, s ebben a Tőzsér indította mozgalomnak a továbbiakban is jelentős része volt. A korszakból való elméleti írásait, pub- , licisztikai jegyzeteit és reflexióit Az irodalom valósága (1970) című kötetében gyűjtötte össze. Ezek az írások megalapozott szellemi magatartásformát tükröznek. Fejlett plebejus gondolkodást, erős közéleti érdeklődést, színvonalas esztétikai-elméleti ismereteket és mindenekelőtt álló irodalomközpontúságot mutatnak. Gondolatgazdag könyv - elméletiesztétikai gondolkodásunk első, határozott körvonalazója -, melynek értékét az egymás mellé került írások heterogenitása sem csökkenti. Műfajok feletti benső egységét a költő egyéniségének meggyőző ereje biztosítja. (Állításom annak ellenére érvényes, hogy a könyv megjelenése idején a szerző néhány koncepcionális gondolatával vitatkoztam.) Aktuális kulturális jegyzetek és tudósítások, nyelvi kérdéseket feszegető eszmefuttatások, színházi problémák és irodalmi táborozások (a Napló fejezet írásai) mellett műelméleti és esztétikai fejtegetéseket, kritikai elemzéseket találunk. Az irodalom valósága ciklus írásai jelzik benne annak a folyamatnak a kezdeGyökeres György felvétele tét, melynek során Tőzsér alkotótevékenysége új irányt vett a kiteljesedés felé. Kényszerítő erővel merül fel újra, új helyzetben a régi kérdés: mi a költészet lényege? Megválaszolására nagyvonalú kísérletet tesz A lírai vallomás hogyanja Ozsvald Árpád, Zs. Nagy Lajos és Gál Sándor költészetében című tanulmányában. Dolgozatát vitatható részletei ellenére esztétikai rendszerünk első vázlatának tekinthetjük. Nemcsak Tőzsér művészetfilozófiái gondolkodásában jelent határkövet, hanem kritikai gondolkodásunk egészét tekintve nagy jelentőségű. Az elemző tanulmány korszerű módszere, gondolatrendszere és lényeglátása jelzik a költő útkeresésének új irányát, s egyben tudatosítják és összegezik a kortárs kritikai orientáció - nyelvi szövegvizsgálatok - alkalmazott hazai eredményeit. Tőzsér ekkor válogatja az Egyszemű éjszaka (1969) című antológiát és írja Előszavát. A kor a társadalom válsághelyzete, eszmei bizonytalanság és új értékek keresésének ideje, s a költő az irodalom terén az esztétikai értékben keresi - és találja meg - az érvényt, a bizonyosságot, a folyamatosság letéteményét. Történelmi adottság, hogy míg Tőzsér nemzedéke - 1956 után - a valóság irodalmi értékeknek jogaikba való visszaállításáért küzd, az újabb fiatal nemzedéki csoport - 1968 után - a kísérletezés lehetőségéért és a művészi forma jogaiért harcol (tegyük hozzá: kezdetben végletesen!) Tíz év múltán - 1980-ban - újabb elméleti könyv, a Szavak barlangjában, vall a költő-esztéta művészetfelfogásáról, írásait a hetvenes évtized terméséből válogatta. Költészetében ez az Érintések versvilágának idejével kezdődik, a hetvenes évek elejével, az „elvont képiség“ rövid korszakával. Kétségtelen, hogy az Egyszemű' éjszaka anyagának válogatása és indoklása révén ez az esztétikai orientáció messze túlnő a személyes kereteken. Az antológia megjelenése, a sematizmus-vitához hasonlóan, korszakformáló irodalmi eseménynek bizonyult. E nnek a formaérzékeny, kísérletező korszakának a gyökerei messzire visszanyúlnak. Az irodalmi korszerűség és a modern lira formaproblémái iránt korán kezdett érdeklődni. Az ötvenes évek végén már ismeri a fiatal szlovák költészet úgynevezett „nagyszombati iskolájának (Miroslav Válek, Lubomír Feldek, Ján Stacho és mások költészete), a „metafora-iskola“ eredményeit. Az irodalom valóságában a ,'titok“ költőiről, a vers „sejtető" hatásáról, a képiségról és szimbólumokról ír le lényeges gondolatokat. A korszerű líraeszmény megszállottja, a világirodalom fogalomkörét érintő korai tájékozódásából terebélyesedett ki a hetvenes években művelt, kísérletező és formacentrikus lírája, melynek esztétikai törvényeit és értékredjét a Szavak barlangjában című kötetében találhatjuk ímeg. Lírájának alapeleme a kép maradt, nézzük, milyen: bika megölték piros héja lerepedezett erős testéről komoran állt még egy percig aztán szétdőlt A kép átvitt értelme - a letaglózott bika víziószerú látványa - nem a metafora felé mutat, hanem a látomásos élmény irányába. Nem is az állat végét - halálát - érzékelteti, hanem minden véget és minden erőszakos halált, a látomásos képben az élet „áll komoran“, aztán „szétdól“. Az érzéki és értelmi bonyolultság egysége megvan a képben, de erősen az elvontság térfelére tolódott. Az Érintések versei bonyolult, átmeneti állapotot tükröznek, mondhatnánk úgy is, hogy egyéni és közösségi válsághelyzetnek (is!) a termékei. Emellett erős világ- irodalmi hatásokról tanúskodnak. A Szavak barlangjában írásai gondolatgazdagon és pompás színvonalon körvonalazzák Tőzsér költészetének esztétikai alapjait és eszmerendszerét. Alapvető tanulmányokban vizsgálja Vilém Závada és Lubomír Feldek költészetét. Múvészetesz- ményének a kiteljesedését és világirodalmi tájékozódásának összegezését találjuk meg a Csingiz Ajtmatov prózájáról leírt gondolatban: .....minden kornak (és társad alomnak) más a kifejezési anyaga, s ezt a kifejezési anyagot keresi, próbálgatja Tehát nem elsősorban a kifejezési formákkal, a nyelvvel, a regényidő, -tér és cselekmény bontásával bíbelődik, hanem új kifejezési anyagot, a kort felmutató új témákat, hősöket, problémákat keres. “ (Ajtmatov irodalmi társaiként a gua- temalai Asturiast és a kolumbiai Garda Marquest jelöli meg.) Megfogalmazásával kilép az „elvontság“ köreiből, olyan irányban lép tovább, melynek körvonalait Adalékok a Nyolcadik színhez (1982) című kötetében találjuk meg. Az irónia, az abszurd és groteszk látás fényében, erős gondolatisággal olyan líra irányában tör a költő utat, amely új esztétikai minőségek felé vezet. S zép, gondolatgazdag könyvében a Genezisben költői és emberi gyökereit vizsgálja, művészete fejlődés- rajzát vázolja fel. A programosan megkomponált kötet versei és vallomásos prózája élesen bizonyítják, hogy Tőzsér Árpád egyetemességvágya és a modern világirodalomra érzékeny figyelme menynyire a szülőföld melegéből, a gömöri táj élményéből, népi és nyelvi közösségéből, történelemtudatából táplálkozik. Költészete erős, értékes fa, hazai talajból nyúlik a magasba, hogy láthatóan és érvényesen jelezze létünket és ittlétünket. Személyes - de bizonyára nem egyedülálló - élményem, hogy jó foglalkozni egyéniségével és művészetével. Költészetét és eszmevilágát ízlelgetve úgy érzem, megtelek az írott szó komolyságába és a gondolat erejébe vetett hittel, a meggyőződéssel, hogy a művészet - irodalom - továbbra is - változatlanul! - az emberiség legjobb erkölcsi és szellemi értékeinek kifejeződése, erős vár, mely dacol az idővel és a létünket fenyegető veszélyekkel. Válogatott verseinek kötetét - Körök (1985) - lapozva túlzás nélkül állíthatjuk: életmű, még nyitott s már fontos része alkotói eredményeinknek, melyek a szlovákiai magyar nemzetiség életerejét bizonyítják és irodalma jövőjét készítik elő. DUBA GYULA TŐZSÉR ÁRPÁD ÉLETMŰVÉRŐL
