Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-23 / 34. szám
ÚJ szú 1985. Vili. 23. S agman (zacskós férfi) és (baglady) (zacskós hölgy) a neve az amerikai zsargonban azoknak a hajléktalanoknak akik egy-két papír- vagy műanyagzacskóval a kezűkben (vagy azt gyerekkocsiban tolva) róják naphosszat a nagyvárosok utcáit; ezekben van minden vagyonuk; egy párna, egy takaró, egy villa, egy kanál, egy fésű, egy váltás fehérnemű, egy pulóver. Ott fekszenek le aludni, ahol éppen rájuk esteledik; parkban, kapualjakban, hideg télen a kanális rácsán, a közmű-aknák fémfedelén, ahol az alulról felfelé szálló meleg levegő tartja bennük a lelket. Ezeknek az embereknek semmiféle lakásuk nincsen. Operatőr barátommal, Eugene-nel elhatároztuk, hogy róluk, meg az egyéb ínséget szenvedőkről riportot készítünk New Yorkban a Magyar Televíziónak. Kollégámnak azonban mindössze csak egyetlen napja volt erre. Később rájöttünk, hogy sajnos ez a roppant korlátozott idő is bőségesen elegendő. A riporter-bölcsesség szerint a téma az aszfalton hever. Nos, a mi témánk a szó szoros értelmében ott hevert. Egy február végi reggelen, amint kivilágosodott, úgy nyolc óra körül indultunk neki a Bowerynek, a hajléktalanok utcájának. A kapualjakból, az óriási kukásládákból egymás után kászálódtak elő ág- rólszakadt, rongyos figurák, nagyobbrészt, de nem mind idősek, fehérek, feketék vegyesen. A Chinatown sarkán, a hótól letisztított járdán, szétszedett kartonládában vagy valamiféle derékaljon, de a szabad ég alatt akkor ébredezett néhány ember. Volt köztük, aki szakadt paplannal, volt aki zsákvászonnal, egyikük pedig egy kartonlappal takaródzott. Egy játszótér végében nyolc-tíz bag- man tüzet rakott újságpapírból, rongyokból, a fákról letört gallyakból, s amellett melegedtek. Némelyikük falatozott vagy ivott valamit. Eugene néha megkért, hogy lassítsak. Le-lecsavarta az oldalablakot, néha a szélvédőn keresztül forgatott. Aztán fokozatosan rájöttünk, riportunk alanyait egyáltalán nem izgatja, hogy filmezik őket. Meg-megálltunk, az operatőr egy szer-kétszer egészen közeli felvételeket készített a járdákon üldögélő, toporgó szerencsétlenekről, de azok ugyanúgy nem vetettek rá ügyet, akárcsak az a pár férfi, akit a pádon fekve, álmában örökített meg a kamera. Csak néhányszor jöttek oda hozzánk kéregetve. Egyiküket-mási kukat megszólítottam és megpróbáltam a mikrofon előtt szóra bimi, de kevés sikerrel. Noha többnyire nem tűntek részegeknek vagy drogtól kábultnak, vajmi ritkán adtak értelmes választ, s rendszerint csak motyogtak valamit. Egy nem is túl idős asszony kérdésemre azt felelte, hogy Elizabeth -a neve, és két fia van Észak-Dakotában, vele azonban nem törődnek, mert ö beteg. Egy nagy darab, ugyancsak rozoga állapotban lévő néger férfi Kochot, a polgármestert szidta, mondván, hogy mindenért az a felelős, míg egy legfeljebb harmincéves férfi rettentő gorombán küldött el bennünket, de magatartásában nem volt semmi fenyegető. A legmegdöbbentőbb mégiscsak az volt, hogy mennyien vannak. Egy óra leforgása alatt egy alig néhány utca határolta negyedben több százan kerültek a kameránk elé. Délelőtt tíz órakor appointment-ünk (találkozónk, megbeszélésünk) volt a Koalíció a hajléktalanokért 22. utcai irodájában. Egy Marcia néven bemutatkozó, huszonöt év körüli hölgy vállalkozott rá, hogy elmondja, kamera előtt, amit a hajléktalanokról tudni kell. Később ezzel az interjúval és egy nagy csomó brosúrával, tájékoztatóval, newsletter-rei (szó szerint; hírlevéllel) a hónunk alatt távoztunk. Ezen kívül jó tanácsokat kaptunk arra nézve is, hogyan, merre folytassuk utunkat, sót, egy helyre oda is telefonáltak, bennünket ajánlva. Nagyjából a következőket tudtuk meg; „A Koalíció a hajléktalanokért azoknak az aggódó állampolgároknak és szervezeteknek a csoportja, akik azért tömörültek, hogy szembenézzenek a New York-i utcákon és menhelyeken élő hajléktalan férfiak és nők problémáival." Az Egyesült Államok nagyvárosaiban mindig is éltek csövesek, hobók, alkoholisták, hajléktalanok, a munkanélküliség következtében az utcára sodródottak. Az utóbbi időben azonban számuk ugrásszerűen megnőtt, és összetételük is megváltozott. Az Egyesült Államokban ma mintegy félmillió embernek nincsen semmiféle lakása sem. New Yorkban a hatóságok szerint 36 000 a számuk, valójában sokkal többen vannak. A 60-as évek közepén a gyógyszeres kezelés bevezetésének hatására a New York-í elmegyógyintézetek ápoltjainak háromnegyed részét (mintegy 60 000 férfit és nőt) elbocsátották. Ezeknek csak kis részét fogadta vissza családjuk. A többiek a város anyagi segítségével fenntartott ún. magányosok szállóiban kaptak kis szobát. A dotáció azonban fokozatosan megszűnt, a szállókat bezárták vagy hasznot hajtó hotelekké alakították át. Lakóik - magukról lényegében gondoskodni nem képes emberek - az utcára kerültek. Mivel ezzel lakcímüket is elveszítették, immár a nagyon szerény összegről szóló szociális segély-csekkek sem találják meg őket. ,,ötven esztendő óta első ízben akadnak nagy számban New York-iák, akik sem nem alkoholisták, sem nem elmebetegek, hanem egyszerűen a munkanélküliség miatt, valamint hozzáférhető lakhatási lehetőség híján találták magukat a hajléktalanok között." New Yorkban a városi és a magántulajdonú (egyházak, az Odv- hadsereg és egyéb jótékonysági szervezetek birtokában levő) éjjeli menhelyeken riadús ételt tálaltak itt fel minden nap 12 és 14 óra között a rászorulóknak. Sorban tudakoltam az itt ülőket; kicsoda, és miért jár ide.- Alkalmi munkás vagyok, másfél éve munka nélkül.- Kórházi takarítónő vagyok. Munkám van, de a férjemnek és a nagyfiamnak nincs munkája. Még három kiskorú gyermekünk is van.- New Jersey-böl jöttem fel munkát keresni.- Nem kívánok válaszolni.- Szociális segélyből élek.- Nyugdíjas vagyok.-Színésznő voltam és felszolgálónó. Most magamnak szolgálok fel az önki- szolgáló leveskonyhán. * * * Télen korán alkonyodik. Már sötéteösszesen 4000 ágy áll a rászorulók rendelkezésére. Akik nem tudnak oda bejutni (hivatalos adatok szerint is több mint 30 000-en) elhagyott épületekben, kapualjakban, nyilvános parkokban, a kikötő dokkjaiban, csatomanyílásokon, alagutakban alszanak, vagy a metrón utazva töltik az éjszakáikat. Csupán a legutóbbi télen húsz hajléktalan fagyott meg New Yorkban, de hogy hányán haltak meg tüdőgyulladásban, tuberkulózis és más betegségek következtében, azt senki sem tudja. McAüLEY WATER STREET MISSION A haven for men in need, for over one hundred years. Következő utunk a Nyolcadik sugárút- ra, egy körzeti munkaközvetítőbe vezetett. A hatalmas teremben nyolc sorban álltak az emberek a postaihoz hasonló ablakok előtt. Itt kell hetenként jelentkez- niök a munkanélkülieknek, hogy segélyben részesülhessenek. Hirtelen az egyik sorból kilépett egy negyven év körüli férfi, odajött hozzám és megkérdezte:- Melyik társaságtól van?- Nem helyi tévétől, a Magyar Televíziónak forgatunk - feleltem.- Annál jobb. Hadd tudják meg Európában is... Be van kapcsolva a gépe?... Hát akkor figyeljenek ide. Jim Ferguson a nevem, emelőgép-kezelő vagyok, vagyis voltam egy építkezésen. Négy hónapja nincs munkám, és nagyon sokáig nem is lesz, mert az építőiparban még senkit sem vettek vissza, ellenkezőleg, javában bocsátják el az embereket. Ahelyett, hogy dolgoznék, minden héten ide járok a köpködőbe.- Mondja, Mr. Ferguson, mit tapasztalt, amióta idejár? Növekszik e hivatalban .... vagyis a köpködőben sorbanállók száma?- Szerintem csökken az utóbbi időben. Tudják, a munkanélküli segélyt hat hónapig fizetik. Azután már nincs miért idejárni. És a többség most már túllépte a hat hónapot... Következő utunk egy egyházi leveskonyhára vezetett, amelyről a Daily World-ben, a kommunista párt napilapjában olvastam dicsérő riportot. A „Róbert bácsi" itt egy Kilencedik sugárúti protestáns egyházközség volt, amely néhány hónappal azelőtt, a gazdasági válság súlyosbodása közepette szervezte meg a jómódú hívek pénzén ezt a melegedö- és étkezőhelyet. Két tál meleg, állítólag ízletes és kálóthe lower light MCAULEY WATER STREET MISSION 90-92 LAFAYETTE STREET • NEW YORK 10013 • Az éjjeli menedékhely „szórólapja" dett, amikor visszatértünk az alsóvárosba, az úgynevezett Waiter Street-i McAu- ley Misszióhoz, amely a szó szoros értelmében néhány saroknyira a Wall Streef-től, a Lafayette Street 90-92 szám alatt található. A Koalíció valószínűleg azért ajánlotta ezt az intézményt, mivel a maga nemében patinánsnak számít. Mint szórólapján hirdeti; Több mint száz esztendeje menedék a szükségben lévő férfiaknak. A szórólapot a kapu alatt nyomták a kezünkbe, hogy addig is olvasgassuk, amíg előkerül a szállásfelügyeló. A papírról megtudtuk még. hogy egy Jerry McAuley nevű, jó útra tért volt Sing-Sing fogoly alapította 1872-ben ezt a menhe- lyet, ugyanitt, egy faház bein, amely az akkori Water Streeten állt. Fennállásának 110. évfordulóján nemcsak a polgármester és a kormányzó, hanem maga Reagan elnök is levélben köszöntötte a Misz- sziót. Közben előkerült a szállásfelügyeló, egy összenőtt szemöldökű, nagyon alacsony, barátságtalan öregember és vele a Misszió pújxis káplánja. Mintha csak egy Dickens-regény lápjáról léptek volna elő. A Koalíció közbenjárása sokat nyomhatott a latban, mert beleegyeztek, hogy forgassunk náluk, noha szemmel láthatólag a pokolba kívántak mindkettőnket. A szállásfelügyelő elmondta, hogy a menhely éjszakánként ötvenkét férfinak képes fekvőhelyet biztosítani, majd hosz- szasan ecsetelte, hogy a legfontosabb tulajdonképpen a „látogatók" lelkiüdvének megmentése. Ebben az időben már vagy ötven férfi állt sorba a kétemeletes épület kapuja előtt, többnyire kiskabátban vagy hosszú szvetterben. A hőmérő 30 fokot mutatott Fahrenheit szerint, azaz enyhén fagyott. De azután még jó másfél óra is eltelt, amig az igazgató kitárta a kaput és váratlanul harsány hangon így kiáltott:- Kopogtassatok és bebocsátást nyertek! Vagy százötvenen mindjárt be is tódultak, többségük jól ismerte a járást, mentek egyenesen az első emeletre, a melegedőbe. Ott lajstromba vették majd néhány perc múlva esti fohászra hívták ókét. Annak végeztével az ebédlőbe vonultak, ahol mindegyikük kapott egy tál meleg ételt és - mint az igazgató külön felhívta rá a figyelmünket - „annyi kávét ihatott és annyi kenyeret vehetett, amennyit csak akart." Ezután kiválasztották (máig sem tudom, milyen módszerrel) azt az ötvenkét szerencsést, aki az éjszakát a menhelyen tölthette, a többieket a szó szoros értelmében szélnek eresztették. Az ötvenkettők, vagy legalábbis zömük, törzsvendég lehetett itt, mert a vacsorát követő istentiszteleten - a kiosztott könyvek lapjait szemmel követve bár, de csaknem hibátlanul fújták a zsoltárokat. Magasan szárnyalt a káplán hangja, amikor a bűnbocsánatról beszélt, viszont - amennyire követni tudtam - túlnyomórészt éppen az ellenkezőjét emlegette: a gyehennát, amelynek tüzén a bűnösök megéget- tetnek. A „látogatók" - az egész napot a hideg utcán töltött, részben idős és beteg férfiak - elég nehezen viselték az újabb megpróbáltatást, le-lecsukódott a szemük, s némelyikük annyira elbóbiskolt, hogy csak akkor állt fel az énekléshez, amikor szomszédja ismételten megbökte. A prédikáció egyre folytatódott... Az istentisztelet véget ért, s mi, akik addig hátulról filmezhettük az ötvenkettőket, engedélyt kaptunk arra, hogy - ugyancsak hátulról fényképezve, arcukat nem mutatva - beszélgethessünk közülük azokkal, akik jelentkeznek. A káplán háromszor ismételte el az önként szót, hozzátéve, hogy nem ő, nem a Misszió kéri a testvéreket az interjúra, hanem a két „televíziós úr". Meglepő módon ketten is felálltak, és hangsúlyozottan kijelentették: a kamerával szemben is szívesen beszélnek. így aztán ezt a lelkész nem akadályozhatta meg. Nem tudom, hogy e kettő mennyire volt jellemző a másik félszázra, de tény, hogy mindketten olyanok voltak, mintha egy brosúraízű brosúrából léptek volna elő. Az első egy huszonöt év körüli fiatalember, aki gyengén beszélt angolul, elmondta, hogy 1980 elején jött el Kubából (élve az ismert Mariel-kikötői lehetőséggel), de azóta mélységesen megbánta, mert odahaza nem is volt rossz dolga, csak a gazdag élet reménye csábította el, ám az itt töltött két év alatt mást, mint néhány órás alkalmi munkát még nem kapott, többnyire kapualjakban alszik, és előbb vagy utóbb bizonyosan megfagy. A második férfi, ugyancsak fehérbőrű, viszonylag jól öltözött, hatvan és hatvanöt közötti (az volt az érzésem, hogy alkoholista, de erre nem esküszöm), előadta, hogy postás volt, alig néhány évvel a nyugdíjkorhatár előtt elbocsátották, nem kap és már nem is fog kapni nyugdijat, a felesége meghalt, a fia kitaszította, télidőben évek óta majdnem minden éjszaka itt alszik a Misszión, máskor csövez. A hálóteremben öt sorban sorakoztak az emeletes ágyak a luxus netovábbjával: tiszta lepedőkkel, huzatokkal, takarókkal. Pontosan 22 órakor a szállásfelügyelő a villanykapcsolóhoz lépett és fennhangon így szólt:- Békesség eiz ínségben szenvedők testének, szellemének és lelkének. Azzal lekattintotta a kapcsolót és a terem közepén egy szál zsinóron lógó hatvanas égő kialudt. Búcsúzás elótt a káplán megpróbált barátságos lenni hozzánk:- Ha van kedvük, térjenek vissza még reggel és örökítsék meg a kibocsátást. A hat órai ébresztő után testvéreink biblia- olvasáson vesznek részt és reggelit kapnak. Nem mentünk vissza. KULCSÁR ISTVÁN f Baglady-k a New Yorki utcán
