Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-23 / 34. szám
>p*- A HALÁLOS SZORONGÁS SZIGETE ziklához úszni, kiugrott a szűk jához húzta a hajót, ahogyan végét annak a fiatal fának ly a masszívum hasadékában talajba kapaszkodott meg és letet. Visszatért a fedélzetre, ss az italt tartalmazó kosarat, ssövét, és egyenesen útnak 1 domb felé, amelynek csúcsa snló szimmetrikus mélyedésé- Imet. gy rálép a további dombhoz vagy pedig kényelmes úton ihol a füves tisztások pilonok- Dmok közül. Hatalmas épület- lolta, amikor maga alá nézett, ilasztotta, görnyedve kúszott jdogált, leült hát egy fatönkre, Iz volt a legjobb, amit tehetett, /elykujjával lenyúzta a mohát yűrűket, és semmi más sem gy valaha már járt itt. Emlékea távcsövet, és lenézett ölött a tűz füstfelhője emelke- i női kolostor erkélyfolyosójá- 30k helyiségből a holttestek i német katonák büntetőcsa- zatlan szerelem által elutasí- ali üveget húzott elő, s megkí- tölyek kissé az üvegecske z étet ilyen borzalmas meg- inbocsánatot kérő rövid ima adárkák az eső után. Borzal- étüket, de mit tehettek, féltek a a kínzástól is. nélkedés nyugalmában, ami- a szárazföldről robbanásokat, hallottak, s nem akadt más ^növényeket gyűjtögetni és Mám csónakot vetett a partra, üdt, akiket golyószóró lövései ;el megköszönték a nővérek- atszert, a fiúk hálásak voltak jukkái megnyugtatóan meg- I később a fekete göndörhajú enniük, de valószínűleg nem írtak, mert helyettük a néme- szándékkal. k, akik megmérgezték magu- ^letükben elkerülték a kísér- snütt vannak ereik, s ezek üsszentésükben, mozgásuk- ik rejtőznek, akik féktelenül életének. Érintés, mozgás, äsen visszataszítónak lenni, i halálosan odaadónak lenni, 3t a léttől. Hittek abban, hogy meghalniuk, mert az oda, ■ bármennyire is vágyódnak hosszadalmassá válna szá- lázatosságot, és senki sem i bűnbánat fösvénység. Nem leggyorsabb. Az első. Öcsöket, és nem hagyja őket nák azoknak a testét, akik el, lábuknál fogva kihúzták >en“ kiegyenesítették, hogy sák őket. Herman Ditrich te- in formás testre szegezte, ak. Megjegyezte a mellkas jk a gömbölyödő melleket, fan léggömb alakúak voltak. íz képest, amely a csontokat fehérségére emlékeztetett, tt, rútul vezetett széles ívben ürül. Walter volt az, bizonyá- dolgokat. Vagy Hans, ez 3 fickó, aki kedves szóval és ököllel mindig kikényszeritette, hogy egyetértsenek vele. Herman Ditrich a távcsövet azon épület felé irányította, amelyben az apácák háziállatokat tartottak. Nem hallotta a lángok robajában a megszűnő és elhaló tehénbőgést, de látta társait, akik a szakadt rongyokat viselő apácákat puskatussal csépelték. A férfiak igyekeztek az úr még élő, vézna lányait egy csoportba terelni, és rendezett csapatban elvezetni a dúlás színhelyéről. Úgy tesznek, mint a tyúkok a lángoló ólban, gondolta. Támolyognak, és nem értik, hogy a repülésre amúgy is alkalmatlan, megégett szárny nem segít rajtuk. Egy, rövidre vágott fekete hajú, magas lány, akinek szoknyára emlékeztető öltözetéből már csak egy darabka maradt, kirohant a csoportból, többször is megpróbálta fölemelni hátrakötött kezét, valamit kiáltott a többieknek, és a kinyomott ablakon át az égő istálló szennycsatornájába ugrott. A többiek követték, némelyek zavartan megálltak, mások határozottan, hogy leküzdjék a félelmet, feltartóztathatatlanul egymáson át ugráltak a szennyvízbe, amíg teljesen bedugaszolták a halálkaput. Minden irányban rúgkapáltak az ablakkeretbe szorult lábak. Az egyik jóságos gazember meghúzta a fegyver ravaszát, és megrövidítette szenvedésüket. A férfiak hahotáztak a szokatlan cirkusz láttán, s egyikük azt javasolta, vonuljanak vissza, és dobjanak gránátot a végtagok tömkelegébe. A tető leomlott, és ezzel mindennek vége volt. Herman Ditrich, a megfigyelő és őrszem, olyan tábornoknak érezte magát, aki messziről és elfogulatlanul néz közelharcot, csodálatos zűrzavart, csatát csata után. A színt férgek és legyek foglalják el. És ez mindig az egyértelmű vég. Levette szeméről a távcsövet, és puskájáért nyúlt. A kosár tartalma a földre borult. Az uzsonnát elrúgta magától, és sört nyitott. Ivott, és amikor az üveget elvette a szájától, maga alá nézett a gyommal és a bokrokkal benőtt romokra. Csupán limlom, jó harminc éve nem lakik ott senki. Hogy is lakna? De én mindig csak néztem, ott voltam ugyan, de ez volt minden. Mohón megitta a sört, és eldobta az üveget. Herman Ditrich őrszem, rendes akcióra képtelen, a földkerekség leggyávább katonája.- Kaptak ezek a lányok, a seggükre, ugye? Nem kellett volna közösködniük és kurválkodniuk a partizánokkal a lotyóknak - mondta akkor Hans a vacsoránál. Jól emlékszik, mit ettek. Háziszalonnát, puhát, mint a túlérett körte, s égetően erős zöldpaprikát. És rákiját, sok demizson megszentelt pálinkát ittak. Jó zsákmány. Ez volt az egyetlen, ami néhány órával túlélte a nőket. Emlékezetből visszatért, a lába magától vezette. LETZTE LIEBE, az odaadó kutyus és nagy barátja, a csónak, a hullámokon ringatózott, és oldalával a kiálló sziklatömbnek ütközött. Megnézte, nem horzsoló- dott-e le a törzse, eloldotta a kötelet, s elrúgta a parttól. A kikötőben Herman Dtirich megkerülte a halászok boltjait. Ma nem halászott, ezért ki kellett gondolnia, mit vacsorázik. Az utcát hangok, mozgások és siránkozások diszharmóniája töltötte be. Ebből a hangzavarból négysoros mondókák hangzottak ki, amelyeket melankolikus önbizalommal mondott egy száj. Tőr és kard alakú font veszőkkel felfegyverkezett legények lányokat hajszoltak maguk előtt. Amikor valamelyik női feneket megütötték, cuppanós találattal, ízot népies kiáltás tört elő egy-egy férfitorokból. Bizonyára népi szokás, gondolta Herman Ditrich. Levett a pultról egy lapos halat, fölemelte, és alaposan megnézte. Oldalról látta, hogy az állat egyik szeme még mozog. Visszatette a halat. Az egyik lány elesett, és fekve maradt a földön. Szemét behunyta. A falka rávetette magát, felhajtották a szoknyáját s miután alaposan megrugdosták derekát és lábát, a dacos és üldözött lánycsapat után vetették magukat. A megvert lány felállt, körülnézett, a csoport már nem volt ott. Visszatartotta könnyeit, megtapogatta sajgó tagjait, bizonytalanul megfordult, és csoszogó lépésekkel elvegyült a többi gyalogos között az utcán. Herman Ditrich számára a lány olyan esetlennek tűnt fel, mint aki becsinált. Nézte, míg el nem tűnt a tömegben, emlékezetébe véste görnyedt, megalázott hátát. A szemben levő háznál meglátta azt, amit keresett. Vett egy kis fiatal tintahalat, amelynek fehér uszonyai annyira gyűröttek voltak, mint egy gyermeknadrág. Éppen egy férfinak való egyszeri eledel. DEÁK PÉTER fordítása Szabó Gyula. ASSZONYOK FÉRFIAK NÉLKÜL (A Forradalom című ciklusból) G yakran szoktam gondolkozni azon: micsoda keserves állapot, hogy egy-egy szegény regrutát hogy ütnek, vernek, hogy megcsúfolnak kiképzés közben! Pedig amikor én újonc voltam, hozzám egy ujjal sem nyúlt senki. Dehogyis nyúlt volna! Az igaz: megtanultam ón egykettőre a katonai regulát. A káplár egyetlenegyszer megmutatott valamit, és ment nekem mint a parancsolat! Ki is jelentette az őrnagy úr:- Semmi értelme, hogy továbbra is itt lézengj a Wehrbezirksko- mando körül; ha vége lesz a kiképzésnek, mehetsz az ezredhez. Hát mentem is. Az ezredünk akkoriban a Bánátban állomásozott - jó messzire. Csaknem két hónapig meneteltünk, míg odaértünk. Engem a gránátosokhoz osztottak be, második század, harmadik szakasz... Az egyik faluban voltak elszállásolva, nagyon jó helyeken. Szerb családoknál laktak, azok meg, tudják, mind jól bírják magukat. Micsoda gazdag földek vannak ott, nem olyanok, mint a mienk, annyi biztos. Engem a káplár egy idősebb baka mellé kvártélyozott be - Sza- fat Zinicsnek hívták a társamat. Micsoda délceg katona volt az! S hogy mennyire büszke volt, azt már mondanom sem kell: igazi bukovinai. Szinte féltem tőle, mint valami tiszttől vagy más effélétől. Hát szóval ilyen ember volt ez a Zinics, még a tekintetét is kerülte az ember. Egy özvegyasszonynál volt a szállásunk. Úgy hírlett, hogy valaha jó módban élt, de öregségére mindenéből kikopott. És gyenge lábon állt az egészsége is - többnyire az ágyat nyomta. Csak egy gyermeke volt, egy lány, Mártának hívták, olyan fiatalka, csendeske, félénk, mint az erdei madár. Elég volt belenézni csendes, szelíd szemébe, vagy halvány, szomorú arcába, és már ettől is majd elájult. Hát szóval ilyen szerencpótlenke volt szegény. Annál az özvegynél úgy éltünk, mint az anyánk házában. Egy kenyéren, egy családban. Szafat olykor fát is vásárolt (volt pénze még hazulról), máskor meg valami jobb falatot hozott, szóval gondja volt mindenre; nagyon sajnálta szegény özvegyet. Én meg fát hasítottam, vizet hordtam, segítettem, amiben csak tudtam, hogy a lánynak könnyebb legyen a dolga. Az a kedves meg szinte sírva hálálkodott: - Úgy látszik, magukat valami jó szellem küldte a mi szegény házunkba. Hát nem? Amikor ott laktunk, járt hozzájuk egy fiatal szerb legény, Jankónak hívták. Jóravaló fiú volt. És hogy szerette a mi csendes kis Mártánkat! Még a mesében sincs ilyen szerelem. Ha valamelyik este nem látta, hát már nem vacsorázott, és Jurij Fegykovics* majd kisírta a két szemét, hogy kis híján megszakadt az ember szíve. Jegyesek voltak, mert tudják, ott az a szokás, hogy két vagy három évvel előbb jegyet váltanak, és csak úgy házasodnak össze. Az a Jankó meg csak járt hozzájuk, járt - és egyszer csak nem jött többet. Megüzente, hogy a Duna másik partjára készül, vándor- kereskedő lesz. Azután már hallani sem lehetett róla - úgy látszik, el is ment. Egy nap aztán hazafelé tartunk a szolgálatból, és halljuk ám, hogy a kvártélyunkon nagy a zsivaj. Odasietünk, hát látjuk, hogy a szomszédok mind ott sürögnek a szegény Márta körül, az meg * Tizenkilencedik századbeli ukrán elbeszélő holtan fekszik a földön, mint a leütött madár. Persze, mindjárt megkérdeztük, miféle szerencsétlenség történt, mióta elmentünk hazulról. Az emberek meg azt mondják:- Jankó visszaküldte a gyűrűjét. Egy másikkal jegyezte el magát;, talán ismerik is: a gazdag Vaszil Karadics lányával.- Hát így? - kérdezte Szafat, és a földbe fúrta két hiúzszemét. Többet nem mondott, egy mukkot sem. Harmadnapra eltemették Mártát is, az anyját is, mi meg más szállásra mentünk. Vagy két hét múlva aztán mondogatni kezdték a faluban, hogy a Karadics lány nemsokára férjhez megy, Jankó pedig házról házra jár a vőfélyeivel, a násznépet szedi össze, vendégeket hív a lakodalomba. Estefelé Szafat is szedelözköd- ni kezdett.- Hová, hová? - kérdem.- Hát lakodalomba - feleli a bajtársam. - Eredj csak, hozz nekem egy korsó jó bort és kalácsot! - Es odavetett nekem egy aranyat. Azonnal fogtam magam és mentem. S ahogy visszajövök, Zinics már nincs sehol. „Hát most mit csináljak?“ - tanakodom magamban. Fogom a bort és gyerünk, utána! És a Karadicsék udvaráról micsoda kiabálás, micsoda hangzavar hallatszik!- Mi történt ott? - kérdem.- Szafat Zinics agyonlőtte a vőlegényt - újságolják. Szinte a földbe gyökerezett a lábam.-És hol van? - érdeklődtem. (Mármint Zinics.) Elment, hogy feladja magát - mondják az emberek. Persze, mindjárt vasra verték, és börtönbe vetették. Elítélték azután szegény fejét tízévi nehéz rabságra. Egész a városig elkísértem, és olyan nagyon fájt érte a szívem. - Testvérem, édes egy cimborám, miért is szenved ilyen hiába?...- Az igazságért, bajtárs! - dörögte, és a szeme sem rezdült. Nagyon derék katona volt! BALLÁ LÁSZLÓ fordítása Miian Rúfus Történelemóra i Nem karddal vágtál, testvér, csak ekével. S ez bizony kevés e világnak, melynek határa kard és eke nyomán barázda. A tiédet átlépi egy gyerek (a hörcsög is elhordja pofájában termésed kalászát). S trénszekered néma. Nem okád ólmot, sem tüzet. Fonott kosárban, erőtlen szavakkal vetegeted önnön történelmed. Túlontúl ember. Vagy túlontúl nem az? Ártatlan. Csak ártatlan. II így hát nem kötött ki Noé bárkája ezen a lejtőn. A háza népét nem itt rakta ki: szaporodjatok. Nem itt lépkedett a fáraó lába, nem csikorogtak a kerekei. A császár sem itt szállt le a lováról baldachinba. Idegen kiskirályok űztek csak néha szarvast, majd elvonultak. Istenek háta mögött a ki nem választott barázdát forgatott, s mint kő, taposta a búzaszemet. Ő, termékeny asszonya, és sok gyerek. CSELÉNYI LÁSZLÓ fordítása Lubomir Feidek Természetszoba Az ablaktól az altóig érő szőnyeg út az erdő két széle között Bekapsz valamit csak úgy menet közben az asztal bokráról / s hogyha lábad alatt megreccsen a padló ijedten nézel hátra tán csak nem medve Úgy nézel a falitükörbe akár egy lejtősen folyó patakba A fal hatalmas fatörzs nekitámaszkodsz Két ága közé ablak nézed a mozduló eget Úgy dőlsz ágyadba akár a fűbe s a könyv a kezedben névtelen virág forgatod nézegeted Aztán mintha forráshoz ülnél feketét főzöl írógéphez ülsz mintha elegáns mozdulattal fészekből kihulló gyönyörű tollak kapnál utána S mintha kalapod mellé akarnád tűzni hogy lássák erdőben lártál hol medvék tanyáznak Megírsz egy verset TÓZSÉR ÁRPÁD fordítása
