Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-16 / 33. szám
A _ élelmiszerüzlet előtt háromkerertt kű kis járgányával egy kisfiú állja el előttünk az utat.- Nem engedlek el - mondja csinytevő huncutsággal Vanczák Istvánnak, s várja, hogy mihez kezd, mert az egész neki, nem nekem, az idegennek szól. Az anyja észreveszi, restelkedve húzná félre a gyerkőcöt, de Vanczák István leinti. Megpróbál átlépni a háromkerekű előtt- nem sikerül! Most hátul - ott sem! A kisfiú visong a boldogságtól. Harmadszorra mégis átlépünk, és mi is nevetünk. Nincs harag, a kisfiú búcsúzóul csattanós pacsit ad a tenyerünkbe.- Hát ez az elnök, elbolonditja a gyerekeket - veti oda az anyuka, és most már ő is mosolyog.- Szeretem a gyerekeket - mondja Vanczák István, a Bodrogszerdahelyi (Streda nad Bodrogom) Helyi Nemzeti Bizottság elnöke, amikor tovább indulunk az iroda felé. - Tudod, ha úgy adódik, én meg-megállok közöttük, elbeszélgetek, játszom is velük. Nem is hinnéd, hogy mennyire igénylik! Máskülönben kár, hogy mi, felnőttek leszoktunk arról a közvetlenségről, ami gyerekkorunkban még olyan jellemző ránk. Nekem meggyőződésem, hogy sok üzemben, szövetkezetben és faluban már akkor is jobban mennének a dolgok, ha az emberek a keresztnevükön szólítanák egymást... Bodrogszerdahelyen a helyi nemzeti bizottság az egykori Vécsey-kastélyban székel. Az egész kastélyt nemrégen újították fel. Más egyéb mellett gyönyörű házasságkötő termet rendeztek be, s itt nyitották meg a bodrogközi képzőművészek galériáját is. Igen, itt a faluban! Az elnök a tanácsterembe vezet. Miután leültünk, azt kérdezem tőle, gondolta-e valaha, hogy egyszer itt fog dolgozni?- Ugyan, miképpen gondoltam volna! Azt sem tudtam, hogy én, a Hernád menti gyerek a Bodrogközben fogok kikötni- mondja minden gondolkodás nélkül, s ezzel meg is lep, mert én mindig azt hittem, hogy tősgyökeres bodrogközi.- Miglécen (Milhosf) születtem, 1938- ban, parasztszülők második gyerekeként- folytatja most már elgondolkodva, s azt is elárulja, hogy eddig neki valahogy nem is volt ideje arra, hogy a sorsa, az élete alakulásán töprengjen.- Még jól is jön ez a beszélgetés- mondja kicsit tréfásan, majd elkomolyodva, csendesebben törnek fel belőle a mondatokká összeálló emlék- és gondolatfoszlányok.- Fontosak a gyökerek. Az ember indulását nagy mértékben meghatározza az a környezet, az a légkör, amely gyerekkorában körülveszi. Az őseim akaratos emberek voltak. Nem békültek ki a helyzetükkel, szüntelenül változtatni próbáltak rajta. Nagyapám a jobb élet reményében Amerikát is megjárta. Igaz, nem gazdagodott meg, de sok mindent látott és tapasztalt. Könyveket vásárolt, a fiát taníttatni akarta. A felemelkedés egyetlen járható útjának a tanulást látta. A tanuláshoz persze nemcsak adottságra, hanem rangra meg pénzre, sok pénzre volt szükség. A magunkfajtának pedig éppen ezen utóbbiakból volt a legkevesebb. Apám megmaradt a földnél. A könyveknek azért így is hasznát látta. Olvasottságának köszönheti, hogy sokat tudott újítani a földművelésben. Mindenáron taníttatni akart, jóllehet, ő már tudta, ahhoz, hogy a helyzetünk más legyen, alapvető változásra, társadalmi változásra van szükség. ÚJ SZÚ 5. Vili. 16.- Ez nemsokára be is következett. Te a háborút gyerekként élted meg. Milyenek az emlékeid?- Rosszak. Emlékszem, hogyan lőtték szét a lakásunkat. Láttam a németeket gyilkolni - szörnyű képek voltak ezek. Menekülni kellett a családunknak is. Göncruszkán (Ruskov) fogadtak be. Egyszer egy katona kopogtatott az ajtón. Magyarul szólt be, kenyeret kért. Megismertem a hangját, az apám volt. Ha láttad volna azt az örömet, amit ez a váratlan találkozás szerzett Szabadságot kapott. Együtt mentünk haza, megnézni maradt-e valami a házunkból! Útközben egyszer megrémülve rántottam félre apámat. Izgatottan mutattam, hogy onnan, a bokor mellől egy katona ránk céloz. Apám odanézett, aztán magához szorított és csak ennyit mondott: ne félj, az már soha nem fog lőni, meg van fagyva...-És a háború után hogy alakult a helyzet?- Semmink sem maradt. Kanalat is kölcsön kellett kérni. Megfogtuk az ekeszarvát, dolgozni kezdtünk, így aztán lett kenyér, lassanként talpra állhattunk. A háború után apámat választották meg bírónak, mert egyedül ő tudott szlovákul a faluban.- Hol tanult meg?- Valahol a katonaságnál, vagy a fronton - nem is tudom. Igen jó nyelvérzéke volt. Jól beszélt németül is, sőt még cigányul is tudott.- Említetted, hogy édesapád mindenáron taníttatni akart...- Igen, s ehhez a felszabadulás után a lehetőségek is fokozatosan megnyíltak. Az alsó tagozatot még otthon, a szülőfalumban végeztem, de amikor 1951-ben Kassán (Koáice) megindult a magyar nyelvű oktatás, a felső tagozatot már ott végeztem. Ez volt az úgynevezett kilencéves középiskola, úgynevezett kisérett- ségivel végződött. A szüleim mindent megtettek azért, hogy tanulhassak. A mezei munkába nem igen kellett bekapcsolódnom, csak a ház körüli tennivalókban kellett segítenem. Ezt kötelezően és rendszeresen.- A tanulásban ellenőriztek?-Szigorúan és komolyan. Édesapám nagyon precíz volt. Kérges parasztkeze én is pedagógus lettem, szívesen alkalmaztam.- Mi vitt a pedagógusi pályára?- Még egészen kicsi voltam, amikor édesanyám egyszer azt mondta: fiam, ne feledd, hogy a világon a tanító a legnagyobb ember, még a királyt is ö tanítja meg írni és olvasni. Ez a mondat mindig a fülemben csengett, és hát tudod, minden ember nagy akar lenni, amikor kicsi. Hát ez is közrejátszott, meg hát ki tudja, még mi minden. Egy azonban biztos: tudatosan erre a pályára készültem. Persze előbb még jött a királyhelmeci (Králóvsky Chlmec) gimnázium - job- banmondva a tizenegyéves középiskola. S miért nem a közelebbit, a szepsit (Moldava nad Bodvou) választottad?- A szüleim akarták így. A Bodrogköznek valahogy hangzatosabb neve volt, volt, ám nagyon szépen írt. Ezt tőlem is megkövetelte. Máskülönben, ha valamit nem jól csináltam, mindjárt odavert. Nem volt durva ember, csak azt akarta, hogy amit csinálok, az szép és jó legyen. Bizonyára ennek a nevelésnek az eredménye, hogy a környezetemet rend és tisztaság, meg virágok nélkül nem tudom elviselni. Engem legjobban megnyugtatni a virág és a zene tud. Kassán a tanárok nagy hatással voltak ránk. Gönner Bélá- né - vagy ahogy mi hívtuk, Elza néni - minden órán szinte a szívét adta, aztán Lahotai Béla bácsi! Fantasztikus matematikus volt. És tudnia kellett mindenkinek. Igen szerettük, igaz az óráján még oldalra se mertünk nézni, de kint ő volt a legjobb barát. Kirándulni is vele szerettünk a legjobban. Ó a tanítási órák közötti szüneteket is rendszerint közöttünk töltötte. Itt tudta meg, mi az, amit nem értünk, s a következő órát aztán ezzel kezdte. Ezt a módszert később, amikor meg talán azért is, mert Helmechez közel volt Sárospatak, a maga nagy pedagógiai múltjával.- Jöttek többen is Kassáról és környékéről?-Jöttek, rajtam kívül a mi falunkból még két lány. Ha jól emlékszem 38-an voltunk az osztályban. A tanári kar minden tagjának nem volt meg a szakképesítése, de igen lelkesek voltak. Abban a korban lelkesedéssel sok mindenre rá lehetett venni bennünket. A gimnázium kultúrcsoportjának oszlopos tagja voltam. Táncoltam, énekeltem, verseltem - tettem, amit kellett. És akkor sok mindent kellett. A Bodrogközt főleg mi láttuk el magyar kultúrával. Az iskolánkban különben nagy rend, fegyelem uralkodott. Ha mentünk ki az intemátusból, az igazgató megnézte, hogy milyen zokni van a lábunkon, milyen az ing, a nyakkendő. A zsebkendőt és a fésűt előre meg kellett mutatni. Ha nem mutattad meg, mehettél is vissza. A pontosság akkor egyben létkérdés is volt. Kezdő gimnázium volt a miénk, de már szép eredményeket ért el. Több itt érettségizett tanuló ma fontos tisztségeket tölt be szerte az országban. Munkájával, rátermettségével öregbiti a gimnázium jó hírnevét.- Te hol kezdted a pedagógiai pályát?- Bratislavában szereztem meg a képesítést, majd 1960-ban visszajöttem a Bodrogközbe. Még most is a fülemben cseng Palágyi Bandi bácsi hangja, amint a járási nemzeti bizottság oktatási osztályán így szólt hozzám: „Szervusz, Pista! Hallom, hogy te vagy itt. Ugye, hogy munkát keresel? Ugye, hogy elmégy Szerdahelyre? Ugye, te biológia-kémia szakos vagy? No, pont ilyet keresünk!" Hát, biológiát azt később tanítottam, de kémiát nem. A tornát bízták rám, meg hol ezt, hol azt. A járásban ma is torna- biológia szakosként ismernek.- Milyen volt a negyedszázaddal ezelőtti Bodrogszerdahely?- Valahogy kevés vágy lakozott itt az emberekben. Hiányoltam belőlük a többet, a szebbet akarást. Ha voltak jó eredményeink az iskolában, ennek örültek egy kicsit, de aztán hideg elhallgatás, csend. Ez nem tetszett nekem! A magam módján igyekeztem felrázni az embereket. Tánccsoportot alakítottam, színdarabokat tanítottam és játszottam magam is. Valami mozgás azért megindult. Jártunk, jobban mondva eljutottunk Gombaszögre is. 1968-ig elég sokat dolgoztam a Cse- madokban.-1970-ben viszont áthelyeztek Szo- motorra (Somotor), iskolaigazgatónak..- Valóban. A járás részéről minden támogatást megadtak, de titokban azért féltem, mert nem voltak igazgatói tapasztalataim. Az akarat, az elszántság természetesen nem hiányzott, s így megbirkóztam a feladattal. Sikerült egy valóban ütőképes tantestületet létrehoznom. Amikor odakerültem, a húsz tanító közül csak négynek volt képesítése. Ot év után már mindenkinek. Igen szépen kezdtünk dolgozni, öröm volt ott lenni.- De ekkor meg visszarendeltek Bod- rogszerdahelyre, itt neveztek ki igazgatónak.- Igen, 1976-ban visszajöttem, de közben kicserélődött a pedagógus-gárda. Főleg a szakkörök színvonala romlott le. Akadtak olyan nevelők is, akik csak muszájból tudták le az egészet. Az ilyen munkában pedig nincs köszönet. Ezzel csak eltaszítják a gyerekeket. Én ma is azt mondom és vallom, hogy egy gyerek több, mint egy pedagógus. A gyerek előtt a jövő áll, nem tudni, mi rejlik benne, mi lesz belőle - ezért kell mindent megtenni érte. Az ötlettelen pedagógusnál nincs rosszabb látvány. Engem igen elszomorít, ha azt tapasztalom, hogy a tanító valamilyen unalmas, közhelyszerű foglalkozással bízza meg a tanulókat, csak azért, hogy csendben legyenek, ő meg leül újságot olvasni. Olvasni persze kell, de nem az órán! A jó pedagógusnak szeretnie kell a gyerekeket és önmagát is állandóan művelni, hogy fejlődni tudjon. Egy tanító, aki leáll, annak vége, az elveszett ember. Bodrogszerdahelyen egyébként hét évig voltam igazgató.- Miért hagytad ott mégis az iskolát?- Nekem ma is szívügyem ez az iskola. Nem ellene, érte beszélek. Nem akartam én otthagyni, de a járási nemzeti bizottságon úgy vélekedtek, hogy máshol nagyobb szükség lenne rám. A helyi nemzeti bizottság elnöke lettem. Ezeket az embereket itt ismerem és szeretem. Ezt a falut az otthonomnak érzem, mindent kész vagyok megtenni érte. Örülök, hogy sikerült megoldanunk a nők foglalkoztatottságát, elektrogépipari üzemünkben a következő öt évben további négyszáz nőnek nyílik jó munkalehetőség. Sokat tettünk a szolgáltatások javításáért is, ezek színvonalát néha még a városiak is megirigylik. Új üzletközpontot építünk, művelődési házat is, és lépéseket tettünk a gáz bevezetése érdekében, de a legfontosabb mégis az, hogy itt tudjuk tartami a fiatalokat.Az idén 12 üzemi lakást adunk a fiatal családoknak, jövőre harmincötöt építünk, a Bak hegyen ötvennégy telket mérünk ki. Mit mondjak? Dolgozunk.- Elégedett vagy?- Nem egészen, de tény: vannak eredményeink, s ezeknek örülni tudok. Tudod, én azt tartom, hogy az apáink kiharcolták nekünk a szabadságot, és a nagy lehetőségeket, amelyekkel nekünk, s az elkövetkező nemzedékeknek kell élni. Sok, még nagyon sok a teendő. S dolgozni kell, értelmesen, céltudatosan. Egyre jobban - ez a kor szava, parancsa.- Köszönöm, hogy beszélgethettünk. SZASZÁK GYÖRGY Gyors ütemű fejlődés A szakmunkásképzés fejlesztése Kirgiziában Szovjet-Kirgiziában - ebben a csaknem négymillió lakosú közép-ázsiai köztársaságban - jelenleg 118 szakmunkásképző intézetben, 230 szakmában folyik a jövő szakképzett munkásainak oktatása, s tanításukkal és nevelésükkel mintegy öt és fél ezer mérnök-pedagógus foglalkozik. A köztársaság költésgvetéséböl a szakmunkásképző intézetek fenntartására és fejlesztésére fordított anyagi eszközök állandóan növekednek: csupán a legutóbbi 10 év alatt több mint kétszeresére emelkedtek. A szamunkásképzó intézetekből kikerülő, szakképzett káderek száma pedig ebben az időszakban jó másfélszeresére nőtt. Mint más szovjet szövetségi köztársaságokban, a szakmunkásképzés fejlesztése iránt tanúsított figyelem Kirgiziában is a tudományos-technikai haladás követelményeivel magyarázható, valamint azzal, hogy a népgazdaságnak nagy szüksége van ilyen káderekre. A szakmunkásképzés kirgiziai szervezetének megvannak a maga sajátosságai. Ezek például a régi nemzeti kézműipari szakmák újjászületésével és gondos megőrzésével függnek össze. így például a köztársaság valamennyi vidékéről fiatalok érkeznek a fővárosba, Frunzéba, hogy elsajátítsák a kő- vagy fafaragó, vésnök, a nemezszőnyeg-készítö mester szakmáját. Ezeknek az intézeteknek a végzett növendékei a népművészeti kézműipari szakmák köztársasági egyesülésében - a „KijaT-ban dolgoznak (mellesleg szólva, termékeinek egy részét a világ 22 országába exportálják.) A juhtenyésztés gyors fejlődésével kapcsolatban egy olyan, Kirgiziában hagyományosan elterjedt foglalkozásnak a jelentősége is állandóan fokozódik, amilyen a juhászé: manapság évente mintegy másfél ezren tanulják ki ezt a szakmát. A kirgiz szakmunkásképző intézetek további sajátossága az, hogy e falusi intézetek kihelyezett tagozatai mind nagyobb számban közvetlenül a kolhozokban és a szovhozokban jönnek létre. A Szovjetunióban jelenleg megvalósuló, általános és szakiskolai reform arra hivatott, hogy szavatolja a szakmunkás- képzés rendszerének további tökéletesítését, anyagi-technikai bázisának erősítését, az oktatási folyamat javítását. A reform egyes tételei már megvalósultak: Kirgiziában például valamennyi szakmunkásképző intézet középfokú szakmunkásképző iskolává alakult át, amely szakmát és teljes középfokú végzettséget nyújt a fiataloknak. ALEKSZEJ KOLOSZOV
