Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-12 / 28. szám
A Bratislava! Népművelési Intézet kiadványai, már szinte hagyományosan, a borítón jelzett évszámhoz képest később kerülnek az olvasók kezébe. Peter Scherhaufer Kapitolky z rézie (Fejezetek a rendezésről) című, alig kilencvenoldalas füzete is így indult útjára, tavalyi kiadásban az idén olvashatjuk. A szerző hivatásos rendező, profi a javából, hiszen a brnói Divadlo na provázku (Színház a pórázon) arculatát meghatározó rendezőként dolgozik. Közben egy pillanatig sem feledkezett meg az amatőrökről, akiknek ezt a könyvet szánta. Elolvasva a kissé rapszodikusan megkomponált füzetet, szembeötlik, hogy csupán egyes fejezetek íródtak ezzel a „megszorítással“. A lényeg, a gondolatok forrása mindvégig a hivatásos színház alkotóműhelyében található. Nem véletlenül hangsúlyozom ezt. Végül is a színház eredője egyetlen helyen kereshető. Minősítő jelzőit sem az ott dolgozó alkotók státusza adja,-hanem a végtermék - a művészi alkotás. Ez a könyv a színház fiatalságáról szól. Nincs egyetlen gondolata sem, amely ne azt sugallná, hogy szüntelenül meg kell újulni, szakadatlanul törekedve a változó világ megismerésére, e változás gondolatokká, érzelmi folyamattá alakítására és mindarra, ami a színházművészetet az ember vérkeringéséhez hasonlatossá teszi: évezredes eszközök pillanatról pillanatra friss oxigénnel telítődnek, és hoznak mozgásba egy, születése pillanatában is változó színpadi világot. Ez a színpadi világ, feltéve ha nem múzeumi előadás, pedig ugyanolyan új, mint az, amelyet tükröz. Nem lehet egyetlen drámaíró teremtette konfliktusa, színészi gesztusa, rendezői gondolata sem, amely ne törekedne arra, hogy korrigálja, tökéletesítse is a tükörkép eredetijét. Érdekes gondolat az is, amelyet Peter Scherhaufer magáról a színházi szakírásról vázolt fel néhány sorban. Szerinte korunk sugallja, hogy aki színházról ír, törekedjék arra, hogy házi feladatként megtanulja mindazt, amit lát. Ez nem azt jelenti, hogy az eleve nélkülözhetetlen színházművészeti ismereteket tanulgassa: Az önmaga megújulásában is dolgozó színház új, eredeti eszközeit kell ismernie. Lényeges eleme a szerző szemléletének az is, hogy elméletek konstruálása helyett, saját gyakorlatából vett példákon mutatja be azt a folyamatot, amelynek végén a színház, mint művészi alkotás mozog. Szüntelenül változva, estéről estére más arcát mutatva. Egy hivatásos rendező írja e könyvében: „Az amatőr színház, amely közvetlen kötődéseivel pontosan érzékeli a dolgos hétköznapok érverését, felismerte, hogy az intézményesített színházak eszközei nem elegendők a teljes valóság, minden jelenség megmutatásához. Bizonyos jelenségek, tények és nézők iránt a hivatásos színházművészet nem érdeklődik... Az amatőr színház érthető módon tudatosította, hogy a kétfajta színház csupán két különböző terep, ahol megvalósíthatók a kölcsönösen átadott tapasztalatok; megértette, hogy a negyedik fal nélkül játszó színház csupán egyetlen lehetőség, ezért új térbeli játéklehetőségeket keresett. Az új színházi terek szorosan kapcsolódnak a színház új funkcióihoz, és a régi funkciók elutasításához; egyben más' jellegű színészi felkészülést is kívánnak. Az amatőr színház felismerte önmagában sajátos, eddig ismeretlen erőit és képességeit. Mindenekelőtt önmaga komoly mozgatójára - a játék örömére - támaszkodott. A hivatásos művészek jól ismert alkalmazotti viszonya, a sikertelenségtől való félelme és az ezt követő egzisztenciális bizonytalanság a »műkedvelők« körében szinte ismeretlen. “ Ilyen gondolatok után kísérli meg Peter Scherhaufer, hogy közreadjon valamifajta használható útmutatót a rendezésről. Elsősorban saját gondolkodásának mechanizmusát próbálja meg felvázolni, szemben az effajta kézikönyvek univerzális tanácsaival. Izgalmas kitekintés a Brecht-fejezet, amelyben nemcsak a Divadlo na provázku előadásairól ír, hanem utalásaiban szól más megvalósult előadásokról is. A Karamazov testvérek adaptációját négy esztendeig készítette, amíg végül is próbálni kezdték. Jellemzője az effajta rendezői igényességnek, hogy önmagával is birkózott, ugyanakkor várta (persze nem tétlenül), hogy az együttes is megérjen erre a feladatra. A rendezői „kézifüzet“ gerincét A katona hazatér a frontról című fejezet adja. Ebben az alábbi szituáció rendezői megoldásán, gondolati és érzelmi síkjainak tisztázásán „dolgozik": A katona hazatér a frontról. Felismeri, hogy távollétében feleségének egy más férfitól gyermeke született. Megveti az asz- szonyt. Ebben aztán minden elemét megtaláljuk annak az alkotói küzdelemnek, amit a rendezés jelenthet. Pedig első pillanatra egyszerű a történet. A tér megtervezésétől, a tárgyak közölte üzeneten, a bútorok elhelyezésén,a színészi játék aprólékos megkomponálásán, a szín- pad(játék)térben való mozgások rögzítésén át, a közlésre szánt gondolatok, érzelmek, hangulatok soráig mindent felvázol. íme, ez lenne hát a rendezés egyik módozata! Egy pillanatig sem kételkedünk abban, hogy ennek a füzetnek a jellemzője az egészséges kétely. Egyetlen bizonyossága van: A színházművészet talaja, gyökerei, eszközei közösek, csupán intézménye- sítettsége különbözteti meg az amatőrt a hivatásostól. DUSZA ISTVÁN Fejezetek a rendezésről Egy hivatásos művész könyve az amatőröknek A színház összetevőinek a legfontosabbika a közönség. „Őt“ kell megnyerni, elkápráztatni, meggyőzni arról hogy számára a színház létfontosságú dolog. Ennek legegyszerűbb módja, hogy a színpadról mindig jót kapjon. Ugye, milyen egyszerűnek látszik?! Csakhogy olykor-olykor rosszat is kínálnak. Valaki azt is mondhatja, hogy van ember, akit azért fizetnek, hogy meggyőzze a nézőt az ellenkezőjéről. Ha ez a „fizetett“ ember megfelelő adottságokkal rendelkezik, újra meg újra be tudja csalogatni a magát becsapottnak hitt nézőt a színházba. Két évtizede az volt a színházi felelősök törekvése, hogy úgynevezett „kultúrközpontokat“ kell létesíteni, és az előadások alkalmával oda kell utaztatni a környező helységekből a közönséget. Az oda-vissza utaztatás legtöbbször a színház autóbuszával történt. A kirándulásszerú színházlátogatás megszervezése általában nem kívánt nagy energiát, mert néha az élvezetek „összekapcsolása“ is ösztönözte a látogatókat. Sőt, az is előfordult, hogy csak olyan feltétel mellett voltak hajlandók bejönni, például a komáromi (Komárno) előadásra, ha szavamat adtam, hogy előadás után egy-két órácskára beülünk „egy pohár“ italra, és eldalolunk néhány szép nótát. Új ember voltam a szervezési osztályon, a táj részletes térképén tanulmányoztam a lehetőségeket, így akadt meg a szemem T. helységnéven. A térkép fölött visszarémlett a múlt, és fölvillanyozott az a tudat, hogy egy régi bajtársamat most újra láthatom. Siettem is módját ejteni a találkozásnak, megszerveztem a „kirándulást“. Amikor aztán szemtől-szembe álltunk, huncutkásan, vagy inkább gyanús szemmel végigmustrálga- tott és nem kis erőfeszítésembe került rábírnom öt, hogy visszategezzen. De amilyen tartózkodó volt a viszontlátás órájában, olyan fölszabadult, rajongó barát lett az előadás napján. Amint megérkeztek és leugrott az autóbuszról, a nevemet rikkantotta, majd hogy „előállottam,“ a nyakamba ugrott és - kis növésű ember lévén - úgy mutatta ki örömét, hogy a lába sem érte a földet. Még mielőtt egyetlen tisztességes szót szólKét előadás hattam volna, a közeli vendéglőbe találtam magamat. „Jancsika“ italt rendelt, amit azonnal fel kellett hörpinteni, mert nyomban kérte a következő kört, csak most már három adaggal megtoldva, mert akkorra már a vendéglő három alkalmi zenésze is hozzánk szegődött. Talán mondanom se kell, hogy a számlát Jancsika állta. Tőlem viszont nem szép, hogy nem említettem még meg nejét, aki szintén a társaság tagja volt. Talán azért, mert ó, nyilván tapasztalati okokból, a történések csaknem passzív szemlélője maradt. Az elióadás megkezdése előtt még segített ugyan Jancsikát a terembe invitálni, de amikor férje-ura a másik ajtón visszaszökött a kocsmába, mint arrafelé mondani szokták: „letten hagyta“ az egészet és „árván" gyönyörködte végig élete első színházi estéjét. Az előadás után azonnal felkeresett és cinkostársi segítségemet kérte - de inkább követelte - Jancsika buszra tuszkoltatásához... De a nevezett egyelőre még a nótáját húzatta az ivó pultja előtt, pedig a T-iakkal azonnal el kellett volna indulni, hogy mikorra a színészek civilt öltve, útrakészek lesznek, akkorra a busz is visszajöjjön. így követeli meg ezt a fogaskerék rendszerű szervezés. Igen ám, de amint hamarosan megtudtam, ha Jancsika mulat, akkor számára nem létezik „fogaskerék“. Nosza, elő a behízelgő stratégiával, ami hasonló esetekben akkor a leghatásosabb, ha azonosítjuk magunkat a delikvenssel. Pontosabban: nekem akkor olyan magatartást kellett tanúsítanom, amivel megnyerhettem Jancsika feltétlen bizalmát!: Jobb tenyeremet tarkómra szorítva tánclépésben közelítettem meg öt, aztán derékon ragadtam és mintha csak egy megrajzolt koreográfia szerint tenném, elindultam vele az autóbusz irányába. Mögöttünk szorosan felzárkózva a két hegedűs és a nagybőgős. Mert mindenhez idő „kelletik“, mire az illusztris menet a busz elé érkezett, a színészek már átöltözve a közönség meg szinte még teljes létszámban ott téblábolt a művelődési ház előtti kivilágított térségen. Sót, a szenzáció hírére még az indulóban lévők is visszafordultak. Úgy rémlett, némelyek jobban derülnek rajtunk, mint ahogy az előadáson mulattak. Játékom tehát sikerült, senki sem vette eszre, hogy én csak imitálom az egész cécót! így szerveztem azon az estén két előadást. KOVÁCS JÓZSEF Gyárfás Miklós: II MŰFAJOK SKALAJA VÍGJÁTÉK A vígjáték a színmű mulatságos megfelelője. Nem különc műfaj, nem uralkodnak benne különleges törvények. Van azonban benne valami, ami a többi drámai műfajtól megkülönbözteti. Egyértelműen humorral ábrázol. A vígjátékíró a humoros ábrázolási módszer segítségével rajzolja meg hősei jellemét, s még ennél is érdekesebbet művel: az életbeli cselekményszálak kiválasztását is humorérzékére bízza, azzal bonyolítja és oldja meg. A vígjáték és színmű között a megoldásban sincs rendkívüli különbség. Általában jóízű társadalomkritikát tartalmaz. A magyar polgári vígjáték-irodalom egyik pompás darabja Molnár Ferenc Olympiája. Társadalomtörténetileg az Osztrák- Magyar Monarchia gunyoros, bár nem túlságosan mélyreható kiritkájából táplálkozik. Az ötlet magával ragadó: Kovács huszárkapitány beleszeret egy osztrák fürdőhelyen Plata- Ettingen herceg lányába, Olympiába. A hercegnő rangja miatt nem viszonozhatja egy „paraszt“ érzelmeit, bár szeretné. Ekkor a kapitány szélhámosnak adja ki magát, s így magáévá teszi a Habsburg márványistennőt. Mint zsaroló szélhámos elérte célját, megbüntette a hercegi családot, és mire Olympia igazán beleszeret a magyar kapitányba, Kovács ezekkel a szavakkal hagyja faképnél: „Elégtételt vettem. Ezzel tartoztam magamnak és minden parasztnak ezen a világon.“ E vígjáték iskolapéldája a könnyed, anekdotikus dramaturgiának, komikuma egy remek ötlet körül forgó emberek színpadias jellemvilágából fakad, alakjai egy pillanatra sem lépnek ki az írói kritika fényéből, és mondanivalója egy bizarr ötlet ellen-happy endjében válik társadalmilag is méltányossá, s ha szabad így mondanom, történelmileg erkölcsössé. BOHÓZAT A bohózat olyan műfaj, amelyben egymásra halmozódnak a nevetséges helyzetek, vihar támad a félreértésekből, össze- tévesztésekból, a komikus helyzetek kergetik egymást, s a jellemek bizony nemegyszer eltűnnek ebben a forgatagban. A bohózati ideálban is jelentékeny szerepe van a költészetnek. A valóságos és tündérvilág összekeveredése, a népmeséi stilizálás, a groteszk képzelődés, a köznapiság fölötti könnyed átlendülés csak néhány motívum az igazi bohózat tárházából. A csodálatos vargáné című bájos színdarabját García Lorca szilaj bohózatnak nevezi. Ebben a darabban valóban megvan egy átlagbohózat minden szilajsága, ugyanakkor látomásbősége és angyali költészete is. A báb és emberszínház különös egymásra kopírozottságában, a meseigazság harsány valóra válása közben Lorca bohózata felrázza, és új utakra serkenti ezt a műfajt. SZATÍRA Ilyen körülhatárolt drámai műfaj nincsen. Ha nagyon akarjuk, a komédia legszélsőségesebb eseteire ráaggathatjuk ezt a műfaji cédulát. A modern szatíra idézőjelesen bohóckodik, még az összetévesztésekbe is társadalomkritikai tartalmat présel. A szatíra homorú tükröt tart a társadalom elé, de úgy tesz, mintha a tükörnek nem lenne görbülete. A szatíra valóságábrázolásában a stilizáltság reálisnak kíván mutatkozni. A világirodalom legnagyobb szatíráit ne keressük a drámák között. A szocialista szatíra óhajtott, de meg nem valósult műfaj. A legnagyobb nehézséget az okozza, hogy az élet torz jelenségeinek bírálata nehezen fordítható az új jelenségek javára. Majakovszkij látványos tündérjátéknak nevezett Poloska című szatírája és a Gőzfürdő (drámai cirkusszal és tűzijátékkal) valóban sikeres műfaji kísérlet a szocialista mondanivaló groteszk kifejezésére. Mindkét mű propagandadarabnak nevezhető, harsány, plakátszerú, nyíltan agitatív, szenvedélyes ellenszenvet ébreszt a szocialista társadalomi kispolgár, nagypolgár, dogmatikus, anarchiahirdető, nagyképű és gépies lelkű alakjai iránt. Dühödten nevet a szocializmus kinövésein. E szatirikus komédiák formai zavarosságai azonban azt mutatják, hogy Majakovszkij nemcsak kinyitotta, de csaknem be is zárta annak a színpadi iskolának a kapuját, amelyben az agitatív gúny hangján szólni lehet a társadalomhoz. TRAGIKOMÉDIA A magasba szárnyaló komikum időnként súrolja a tragikus égboltozatot. Moliére Dandin Györgye vérbeli tragikomikus hős. Kinevetjük, mert úrhatnámságból nemesi famíliába nősül, de szánjuk is, mert nem tud szabadulni szerencsétlen helyzetéből. A darab elején komikus sopánkodásával, tervforralásával egyértelműen nevetséges, de később, amikor kétségbeesett erőfeszítéssel igyekszik bebizonyítani igazságát, s ez nem sikerült, megrendülést érzünk. Szeretnénk, ha Dandin minden nevetséges jellemvonásával együtt fölébe kerekedne a hazugoknak és képmutatóknak. Moliére komédiái, vígjátékai, sót bohózatai is át- meg átszövődnek a tragikum szálaival. Egyszer könnyű, egyszer súlyos, olykor (Mizantróp, Don Juan) egyenesen komor vígjátékokat írt, melyek olyan mulatságosak, hogy már nem lehet könnyedén nevetni sem rajtuk. Hőseit tragikus szenvedély hatja át. A Fösvény Harpagonja a vígjáték-irodalom legtöbb emlegetett hőse. Nevetésre, gúnyra, megvetésre méltó alak, zsugoriságának fordulatait felkorbácsolt indulatokkal követjük, s közben azon kapjuk rajta magunkat, hogy döbbenetét is érzünk. Amikor a dráma negyedik felvonásában eltűnt pénzét kutatja, s telejajgatja a színházat, torkunkra forr a nevetés. A tragikomédia fordítottja is gyakori a drámairodalomban: a komikus tragédia. Polonius mondja a színészek músorbósé- gének felsorolása közben: „The best actors in the world, either for tragedy, commex, historical, pastoral, pastoral-comical, historicalpastoral, tragical-historical, tragical-comical-historical...“ Dürrenmatt A nagy Romulusát pontosan fedi ez a Shakespeare által ironikusan használt műfaji meghatározás: tragical-comical-historical. Dürrenmatt számos művében - mindenekelőtt Az öreg hölgy látogatásában - keres komikus kifejezési formát tragikus mondanivalójához. Nemcsak Dürrenmatt műveiben hódít a komikus tragédia újnak nevezhető műfaja. A modern polgári drámairodalom jelentős részében érezhetően népszerűsödik e mély kiábrándulást és szorongó aggodalmat hirdető dramaturgiai szemlélet. *> < ÚJ SZÚ 14 1985. VII. 5.
