Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-09 / 32. szám
ANA RALCSEVA * A sárga gömb egyre lejjebb száll. Ahogy közeledik, egyre nagyobb lesz, aztán egyszerre csak elpattan, túzkígyók ugranak ki belőle. Még egy szemvillanás, és a fához ér.-Jaj, a bölcső... - nyöszörgi a sötét kunyhó sarkából egy báránybőrbe bu- gyolált asszony.- Félrebeszél. Még nem tért magához- sóhajtott fel az öreg juhász. Kiverte a hamut a feketére szívott csorba pipájából, és jól teletömte apróra vágott dohánnyal.- Bárányt is itattam, borjút is etettem, csak csecsemőt nem gondoztam még soha. Talán csak nem hal meg?- Semmi se kell neki. Pedig miatta fejtem meg a legszebb juhomat. Egy lógó fehér bajuszú aprócska öreg- fején a haj akár egy fehér kucsma - és egy széles vállú vörös legény melegedett a düledező juhászkunyhó mellett rakott tűznél. A legény egy csecsemőt ringatott a térdén. A frissen fejt tej édes illata dércsípte bozót fanyar szagával keveredett.- Jaj, izzé-porrá ég az egész! Hamu se marad belőle... - nyöszörgőd az asz- szony, és hányta-vetette magát a sarokban.- Miből, lányom?- A bölcsőből.- Nyugodj meg, lányom. Sértetlen a bölcső. És a gyereknek sincs semmi baja - nyugtatgatta a galambfehér öreg. A bükkös felől szél kerekedett, gyógy- füvek fűszeres illatát hozta. Az asszony kinyitotta a szemét. „Ahá, hát ez az a sárga gömb. A tűz, aminél a juhászok melegednek. És a bölcső is itt van.“- Megetetném - akarta mondani, és kinyújtotta a kezét a tarka bölcső felé. Fel akart kelni, hogy megfogja. Na még egy kicsit feljebb... de miért lefelé, és hová tévedt?- Miért kapkod úgy a kezével?- Bölcsőt ringat az árva. ...Odahaza van, a szólólugasban. Eszébe jut az első pingálás. Bölcsőt pingált, hímes, tarka bölcsőt. Azt szerette volna, hogy különb legyen minden másnál, hogy magára vonja a tekinteteket. Hogy akárhová is megy, utánaforduljanak az emberek: „Bizony, a fiáért mindent megtesz!“ Kilenc esztendeig várt erre a fiúra. Mindig lányok sikeredtek. Bárcsak fiú lenne a hetedik, álmodozott a hosszú éjszakákon. Minden évben misét fog érte mondani. És már jóelóre pingálni kezdte az új bölcsőt. Most eszébe jut a zöld. Akár a hirtelen sarjadt tavaszi fű. Mint a mező, ahonnan a tanító virágot hozott neki. Ő odafent ült, a dombtetőn, és vékony fonalat sodort a fehér gyapjúszöszból. A göndör cserjésekben versenyt daloltak a madarak. Vaav eav tucat gyenge elválasztott bárány és juh ropogtatta a friss zöld füvet. Lentről gyerekzsivaj' hallatszott. Hosszú fürtös hajú, magas férfi vezette őket. Akkor adta neki a virágot. A zöld mellé halványsárgát festett, olyan volt, akárcsak a szántó kalászainak színe aratáskor. Ez a föld táplálta őket, amióta csak az eszét tudja; amikor meg felcseperedett, elvette tőlük a molnár az adósságaik fejében. Aztán a barna jött, olyan, mint a tanító szeme. Két festékbe is bemárto- gatta az ecsetet, amíg sikerült elkapnia. Szép szeme volt a tanítónak. Meleg, beszédes szempár. Amikor átadta neki a négyrét hajtott levelet, akkor is a szeme árulta el, hogy mit írt benne, Csak rá kellett nézni. De a lány nem meri mozdulni sem, annyira pironkodott.- Add oda apádnak - mondta a tanító. Este, mikor körülülték az asztalt és megzörrentek a fakanalak az agyagtál- ban, ő előhúzta a papírt takaros mellénykéje alól. * Mai bolgár írónő- Apa, a tanító küldi neked ezt a levelet, kéri, hogy olvasd el. Ö maga nem tudott olvasni.- Hm... No nézd csak azt a tudós szamarat. A mi Dafinánkat akarja menyecskének. Ide van írva! Dafina úgy érezte, száz kard járja át, száz tűz perzseli. Elsomfordát az asztaltól, elbújt a fészerbe. Megfordult vele a világ. Forogni kezdett a törött köcsögben virágzó muskátli, a borzas gyékény- szőnyeg, a kapufélfán száradó két pár bocskor is. Majd elsüllyedt szégyenében. Ám a szíve táján melegséget érzett. Hiszen még álmában sem jutott volna eszébe, hogy a tanító menyasszonya lehet... A gömb újból elgurult. A tűzgömb. Közeledett a bölcsőhöz, a legújabb szín felé öltögette lángnyelveit.-Takarjátok el a napot. Kifakítja nekem a színeket. A tűz vakítja. Izzik a gömb belseje. A gondolatai is ilyen izzók. Égetik a lelkét. A legény ringatni kezdte a térdén a csecsemőt.- Hallod, nyöszörög... - mondta az öregnek. A fehér olyan, mint a menyasszonyi fátyla. Vagy mint a tanító lova. Erős, fürge, hú az a ló. Azon jár el a titkos dolgai után. Vagy mint a két galamb, amelyik fészket rakott a házuk eresze alatt. Végzett a kékkel is. Világos, derűs, akár az ég; olyan, mint Nevena, a legnagyobb lánya szeme színe. Nevenával együtt tanult írni. A kislány az iskolában, ő meg a tisztaszobában a faládán.- Szépen fested, Dafina - kukkantott át többször a szomszédasszonya a fonott sövényen. - Ó de szép!... Mondd, vendégetek volt az este vagy beteg valaki? Láttam, hogy későig világos volt nálatok. Dafina kezéből kicsúszott az ecset. A keze nem akart engedelmeskedni neki.- Vendégek voltak az uram falujából. Rokonok. Az este a tanító barátai voltak náluk. Dafina késő éjszakáig font. Sodorta a vékony fonalat, pörgette az orsót. Virrasz- tott. Egyre az utcai ablakot figyelte - nem szalasztott el egyetlen lépést, egyetlen árnyékot se. A tanító soha nem avatta be a dolgaiba. De egyszer azt mondta neki:- Nagy dolgok vannak készülőben, Dafina. Amilyenek még nem voltak. De te halgass, nehogy elszóld magad valahol. Es ő hallgatott. Az orsó meg késő éjszakáig dalolt a befüstölt ablak mellett. Bárcsak fiú lenne! Hogy megörvendeztesse vele az urát... Nagy dolgok... De ha történik vele valami, ha elfogják! A hatóságok nem ismernek tréfát.- Ku-u-vikk, ku-u-vikk. A fene ebbe a kuvikba!... Ringasd csak, fiam, erősebben ringasd. Akkor elalszik... Tényleg kuvik volna? A tanító azt mondta, hogy a kuvik hangján fog jelentkezni. „Jegyezd meg - mondta -, mint a kuvik!“ A bölcső fölé hajolt, megcsókolta a kicsit, aztán elnyelte a sötétség. Két hónapja sem volt, hogy megszületett a gyerek, amikor kitört a felkelés. Puskákkal, pisztolyokkal ugráltak elő a házakból. Lefogták a bírót és a jegyzőt, megszólták a községházát. A férje vezette őket. És hegedű szólt, és duda, még körtáncot is jártak a piactéren. De nem telt bele egy-két nap sem, és szörnyű hír érkezett: jön a katonaság. A katonák visszahelyezték tisztségébe a bírót, az írnokokat, a jegyzőt, felgyújtották a házakat. A községháza pincéje megtelt nőkkel és öregekkel. Érte azonban nem jött senki. A katonaság, miután lecsillapította a falut, visszatért a városba. Akkor egy este a hátsó kapun beosont az ura. Egyik karja bénán csüngött alá a nyakán átvetett piszkos kötésben. A tarka bölcső fölé hajolt, borostás, sápadt arcát odadörgölte a kisfiú arcocskájához és azt mondta:- A nagybátyám szőlője körül fogok rejtőzködni. Arrafelé jó barlangok vannak. Menj el a boltoshoz, mondd meg neki, hozza ki holnap este a pisztolyt meg a töltényeket, amit elástunk az almafája alá. Háromszor szóljon, mint a kuvik. A boltos nem volt sehol. Senki sem tudta, hová tűnt. Dafina sajátmaga ásta ki a pisztolyt és a töltényeket. Bebugyolálta a gyerek mellé, és kiment a szőlőbe.- Hová mész ilyen lehetetlen időben?- jött vele szemben Szotir, a sánta csősz.- Fokhagymát ültetni.- Se van sózva a feneked, Dafina. Nem asszonyoknak való most a határ. Dafina azonban csak ment tovább. De hirtelen, mintha a földből nőttek volna ki, katonák toppantak elé. Akik már elhagyták a falut.- Gyerünk — mondták —, te fogsz vezetni bennünket.- Hová?- Tudod te azt nagyon jól. A tanítóhoz.- Dafina nem tudta, hol rejtőzik a férje. Csak annyit tudott, hogy úgy kell szólni, mint a kuvik. De ezek sohasem fogják tőle hallani a kuvik szavát. Csak a gyermekéért retteget.- Erre bujkál?- Nem tudom.- Erre? Halgatott. Hirtelen megvillant valami a szeme előtt, elvakította, aztán nagyon sötét lett, és ó elmerült valahová... Már megint a sárga gömb...- Ne, a mellemet ne! Elapad a tejem.- Apadjon el mindened, a tejed meg az egész kutyafajzat pereputtyod! - rikácsolta az altiszt. - Közlegény, kötözd csak meg alaposan. - Aztán a gyerek felé bökött: - Sokáig úgyse bírja ki éhen...- Hallod, megint dörög! És mekkorát villámlott... Ilyen se volt még ősszel- mondta a legény.- Ha isten segít, nem is lesz - felelte rá az öreg. - De te hogy kerülsz ide? És honnan volt merszed idehozni őket?- Valami vinnyogást hallottam. Azt gondoltam, macska van a pusztában. Megyek a hang után, hát látom, gyerek fekszik a földön pólyában. Odébb meg a fához kötözve egy asszony. Nézem, a kötél eírágva. Az aszony nem mozdul, a feje a mellére konyul. Megérintem, meleg. Nyilván elájult, ahogy a kötéllel kínlódott. Megsajnáltam őket. Felkaptam a gyereket, vállamra vettem az asszonyt és idejöttem.- Ku-u-vikk, ku-u-vikk.- Mintha nem is madár szólna - mondta a legény.- No induljunk. Ne rakj több fát a tűzre! ... Nincs már többé a sárga gömb. Eltűnt. Az éjszakai madár szava kiragadta az asszonyt a feneketlen mélységből. Kinyitotta a szemét. „Úgy fogok szólni, mint a kuvik. Két rövidet, egy hosszút.“ Elkínzott arcán halvány mosoly dereng. Ó az, az ura. Él. ZAHEMSZKY LÁSZLÓ fordítása M atyi már nagy fiú volt, amikor először járt a városban. Meglepte a sok villamos, a zaj; álmodozva nézte a ragyogó kirakatokat, a száguldó autókat, de leginkább a neonfények tetszettek neki. A nagy paloták homlokzatain, az üzletek fölött színesen váltó gatták egymást a betűk. Pillanatonként gyulladtak föl és aludtak ki, hogy aztán megint ragyogva, meglepetésszerűen a szeme elé villanjanak. Mágikus erővel vonzották. Talán azért, mert szivében is váltakozva gyúltak ki, majd hamvadtak el a vágyak. Hazatérve is a neonfényekre gondolt, miközben a munkáját végezte. Édesapja hallani sem akart arról, hogy végleg a városba menjen. Szükség volt rá odahaza. Matyi többé nem volt a régi. Édesanyja megfigyelte, hogy a gémeskút- nál megáll a vödör a kezében, és a bizonytalan messzeségbe bámul. Az étvágya megcsappant; keveset beszélt, s a nevetése hallgatag mosollyá változott. Megesett rajta az édesanyja szíve, s ő maga engedte el egy hűvös tavaszi hajnalon. Becsomagolta kis motyóját, s Matyi útra kelt.- Menj fiam! Csak ne felejtsd el, hogy itt van az otthonod! Mindannyian elkísérték az állomásra, ellátták jótanácsokkal. A falu közelében levő dombról még egyszer visszafordult. Még soha nem látta olyan jókedvűnek a piros háztetőket, mint ebben a pillanatban. A fák ágai összeverődtek a hajnali szélben, mintha búcsút intenének. A fiú piros zsebkendőjével intett vissza. Aztán már csak a vonat egyhangú zakatolását hallgatta. A városban egy öreg néninél lakott. A kis szoba ablakán nem hullott be a fény, a nagy bérházak falai elfogták a napot. Csakhamar akadt munkája. Fölvették bolti kifutónál«. Szerette a munkáját, s bár mindig rohannia kellett, annyi ideje mégis maradt, hogy pár percre megálljon a fényes kirakatok előtt, megfigyelje az emberek öltözékét és szokásait. A legjobban mégis az estéket szerette, amikor szabadon kószálhatott, s a neonfények sziporkázva omlottak a járda kövére. Szerette volna összeszedni a széthulló színeket. Az óriási folyót is megszerette; hajók úszkáltak rajta, csónakosok evezője szelte a vizet, sirályok csipkés szárnya érintette a fodrait. Átellenben hatalmas fák törtek a magasba. Terebélyes koronájukon nem süti a szobája abjakár Élvezte az’étel dékben mindig m Be-bekukkantott ; nyeges cukrászda polcokon finom róttak. A napok hetek! nőttek. Otthon á ták hófehér és gyümölcsüket az con árulták. Mat} Ilyen napokon nel M zaját. Minél több körül, annál máj magát.- Szürke, névti aki végigfutja a s egyszerre csak miért fut - gondc nak látszott szárr sem vonzották mi Az emberek, a tok helyett az otí Fáradtan érkezett Egy ilyen elszü eszébe az öreg Iá tói örökölt. A bars magával hozta. E tóttá.- Milyen mele szökkenő lángocs ga, zöld színe látt nem, nagyapó arc gok között. Látta fiatalos, biztató te- Mosolyog, m és mintha nagyó simogatta volna é A lángokban f Egészen közelrő mukat.- Anyám virág goknak. .ÜL 2? I » HU I 5 I hu I Ul c jjj (A ? 3
