Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-01 / 5. szám
kÚJSZÚ 3 1985. II. 1. A „tudományos“ munka Waterlooja »A fasizmus veresége nem győzelem volt, hanem a „normális“ Európa veresége. Olyan helyzetet teremtett, amely szöges ellentétben állt „Európa néptömegeinek tényleges szükségleteivel és vágyaival“, s ez az „abnormális állapot“ már 40 éve tart. Az Egyesült Államok és Nagy-Britan- nia végzetes hibát követett el, amikor szövetséget kötött a Szovjetunióval (természetesen ezt ma még helyre lehet hozni, ha azt tennék, amit Hitler akart: megsemmisíteni a Szovjetuniót). Ez a tévedés már négy évtizede nyugtalanítja „a valódi demokrácia, szabadság és haladás“ erőit...« Az ilyen hivatalosan terjesztett hamis nézetek nem ritkák Nyugaton. A cikk szerzője Heléne Carré- re d’Encausse, a párizsi Sorbonne professzora három könyvet jelentetett meg, amelyeket a burzsoá propaganda igyekszik sikerkönyvvé tenni: A feldarabolt birodalom, Az elkobzott hatalom és A nagy testvér. A professzorasszony az elsőben megpróbálta bebizonyítani, hogy a Szovjetunióban sohasem oldották meg a nemzetiségi kérdést. Szerinte „a nemzetek és a nemzetiségek között éles anta- gonizmusok következtében e sok- nemzetiségű államalakulat a vég felé közeledik“. A másodiknak említett könyvben élesen bírálja a szovjet rendszert. A végkövetkeztetés teljes mértékben összhangban van törekvéseivel és szándékaival: a Szovjetunió esetében még beszélni sem lehet semmilyen demokráciáról, szabadságról vagy emberi jogokról, mindenütt jogtalanság, totalitarizmus és rendőri önkény uralkodik ... A professzorasszony harmadik munkája tudományos munkásságának valóban a „csúcspontját“ jelenti. Elárulja ezt az alcím is: A Szovjetunió és a szovjetizált Európa. Ezek után senkinek sem támad kétsége afelől, hogy a szerző valójában mire is gondol. Lényegében meghamisítja a második világháború tényeit s kontinensünk jelenét és jövőjét illetően erkölcsi tanulságokat von le. Egyáltalán nem véletlen, hogy a könyv az emberi történelem legszörnyűbb háborúja befejezésének 40. évfordulója előtt pár hónappal jelent meg. Nyugaton már számos kiadvány jelent meg, amely megkérdőjelezte és meghamisította a Szovjetuniónak a fasiszta Németország leverésében játszott meghatározó szerepét, s igyekezett a szovjet hadsereg internacionalista, felszabadítói missziójának más értelmet adni, de a professzorasszony munkája még ezeket is felülmúlja. Még a jobboldali történészeket is túlszárnyalja, s a neonácizmus álláspontjára helyezkedik. D’Encausse professzorasszony szerint a Szovjetunió számára szerencse volt, hogy a fasiszta Németország megtámadta. Óriási ember- és anyagi áldozatokkal fizetett ugyan, de ennek fejében „megvalósíthatta álmát“: behatolhatott Európa szívébe, és saját elképzelései szerint hozhatta létre az „új, kommunista Európát“. Figyelemre méltó a szóhasználat is. Eszerint a Szovjetunió nem felszabadította, hanem „megszállta az elveszített területeket“. Lengyelország nem először jutott szilárd határokhoz, és nyerte vissza történelmi területét, hanem „megszállta Németország gazdag területeit.“; Csehszlovákiát, Bulgáriát, Magyarországot és a többi országot nem szabadították fel, hanem „annektálták". Más szóval a szovjet hadsereg nem szabadságot hozott Közép-és Délkelet-Európa leigázott népeinek (amelyek valószínűleg csupán meg nem értésből és „faji alacsonyabbrendúség- böl“ nem akartak megbékélni a náci „jótettel“), hanem az állam- rendszer „szovjet modelljét“, amelyet akarva, nem akarva el kellett fogadniuk. Mit szól a professzorasszony ahhoz, hogy az Egyesült Államok és Naqy-Britannia megnyitotta a második frontot? Szerinte ez is óriási tévedés volt, s inkább a szovjet csapatoknak segített „további területek gyors megszállásában és a szovjet rendszer megteremtésében“. Mentségül csupán az szolgálhat, hogy Sztálin lépre csalta Rooseveltet és Chur- chillt: úgy tett, mintha a barátjuk lenne, s kilátásba helyezte az ún. forradalmi állam bizonyos változásainak lehetőségét. Valójában az észak-amerikai és a brit segítségnek köszönhetően vált a Szovjetunió eléggé erőssé ahhoz, hogy szövetségeseit „hátba támadhassa“... A csehek és a szlovákok is az ún. szovjet terjeszkedés áldozatai a professzorasszony szerint. Azt ^llítja, hogy a csehek és a szlovákok vissza akartak térni Franciaország és Nagy-Britannia védőszárnyai alá, de nem mertek. A hazai ellenállás, a Szovjetunióban megalakult külföldi egységek, a Szlovák Nemzeti Felkelés, a cseh nép Májusi Felkelése és 1948 Februárja a Sorbonne professzora szerint nem létezik, vagy pedig „kívülről kényszerítették“ a csehekre és a szlovákokra. Nem csoda, hogy a szerző krokodilkönnyeket hullat a „szovjet blokk“ országaiért, s a szocializmusról azt állítja, hogy nem a nép hatalmát testesítik meg, hanem a nép nevében és akarata ellenére tartják fenn. Hasonló okokból nem hajlandó elismerni azt az óriási fejlődést, amelyen az európai szocialista országok az elmúlt negyven év alatt keresztülmentek. Ellenkezőleg, leplezetlen örömmel emlegeti lehetséges, tényleges - többségében azonban vélt - nehézségeiket. A kommunisták a professzorasszony szerint önjelöltek, akik kizárólag Moszkva parancsait teljesítik, és egyáltalán nem veszik tekintetbe a szociális és politikai valóságot. A szocializmusban semmi jót nem lát. Nem logikus tehát, hogy „a magyarok, a csehszlovákok és a lengyelek megpróbáltak visszatérni a tényleges szabadsághoz és demokráciához“? Az ellenforradalmi erők fellépését „a szocializmus spontán megdöntésére“ tett kísérletként kezeli s az antiszocialista erők vereségét a „normális Európa“ Waterloojának tartja. A szerző azonban „jogos“ haragjában még tovább megy. Kinyilatkoztatja azt a semmivel sem indokolható tézist, hogy „a kommunistáknak forradalmuk érdekében van szükségük a háborúra". Aligha várható el egy hasonló beállítottságú „szovjetológustól“, hogy ismerje Lenin eszméit a békés egymás mellett élés lehetőségeiről, amelyek gyakorlati megvalósításáért a Szovjetunió megalakulása óta harcol. Szerinte elég csak körülnézni, háború mindig volt, s az ellenforradalom szokásos eszköz. A professzorasszony kijavította a történelmet és a jelent, s sikerült neki antikommunista szellemben összekapcsolni a közelmúlttat a jelennel, hogy kioktassa olvasóit. S hogy milyen szellemben? Szerinte a Szovjetuniónak sohasem lehetett, és ma sem lehet hinni, a szocializmus „a történelem tévedése“, az európai népekre erőszakkal kényszerítették, s az ilyen rendszerrel együttélni lehetetlen, „a szabad világ“ történelmi feladata, hogy... Talán mégsem mondja ezt komolyan a professzorasszony, bár a figyelmes olvasó azt olvassa ki belőle, hogy mielőbb orvosolni kell „a történelem tévedését“, egyesíteni az erőket, és egyszer s mindenkorra megsemmisíteni a kommunizmust. így azután elviselhetőbbé válik az amerikai támadó rakéták nyugat-európai telepítése és a Reagan-kormány szovjetellenes irányvonala... A történelmet - s még inkább a jelent - azonban nem lehet oly könnyen a feje tetejére állítani, ahogyan azt a tekintélyes címekkel ékeskedő szerző elképzeli. Ellenkezőleg, a világon egyre "többen készek arra, hogy ezt az értelmetlen és tragikus fordulatot megakadályozzák. De ameddig napvilágot láthatnak ilyen és ehhez hasonló müvek, amelyek népeket és államokat feketítenek be és sértenek meg, valóban -nehéz „normális“ világról beszélni és keresni a megértéshez vezető utat. A professzorasszony akkor jutott az eszembe, amikor egyik barátom arról az időről beszélt, amelyet egy Franciaországból hazánkba érkezett énekegyüttessel töltött. Az együttes tagjainak többsége meglepődött, de másképp, mint ahogyan azt a Sorbonne profesz- szora szeretné. Nem akarták elhinni, hogy a prágai várat nem veszik körül barikádok, hogy az emberek félelem nélkül közlekednek a metróval, színházba, moziba járnak, hogy az üzletekben áru is van, hogy... IVO KAREN • A belorusz Belaz autógyár kollektívája sikeresen teljesítette a 11. ötéves terv negyedik eveneK feladatait. A közelmúltban új szerelőszalagot helyeztek üzembe, amelyen a 75 és 110 tonnás bille- nószekrényes teherkocsikat szerelik. A felvételen az itt készülő Belaz jelzésű nehéz tehergépkocsik láthatók. (ŐSTK- képtávíró) A Szovjetunió Kommunista Pártja az OSZDMP1903- ban tartott II. kongresszusától számítja fennállását. Három és fél ezer orosz marxista forradalmár küldte el akkor delegátusait a kongresszusra, amelyen megalakították a bolsevik pártot. Napjainkban az SZKP XXVII. kongresszusára készül, és 18,5 millió tagot számlál soraiban. Ma a Szovjetuniónak körülbelül minden tizenegyedik 18 éves és ennél idősebb állampolgára a párt tagja. A párt sorainak gyarapodása a jelenlegi viszonyok között objektiv irányzat, amely a szocializmusbeli társadalmi fejlődés alakulásából, a párt vezető szerepének megnövekedéséből következik. Az SZKP-ba a munkások, a parasztok, az értelmiség legméltóbb képviselőit veszik fel. Ennek során következetesen érvényesül ez az elv. a párt sorait mindenekelőtt a munkásosztály - amely jelenleg az ország dolgozó lakosságának kétharmada - legkülönb képviselőivel kell bővíteni. A fejlett szocializmus viszonyai között az SZKP, miután az egész nép pártja lett, egyáltalán nem veszítette el osztályjellegét, és továbbra is proletárpárt maradt. A legutóbbi harminc év alatt az SZKP-ba tagjelöltként felvett munkások száma több mint a kétszeresére emelkedett. Jellemző körülmény, hogy a párt sorai mindenekelőtt a vezető szakmákban működő öntudatos munkásokkal, dolgozókkal gyarapodnak. A pártba felvett kolhozparasztok körében is ehhez hasonló irányzat figyelhető meg. Az SZKP a számok és a tények tükrében A munkások és a kolhozparasztok együtt jelenleg az SZKP új tagjainak valamivel kevesebb mint kétharmadát teszik ki, 26 százalék pedig értelmiségi: mérnök, orvos, agronó- mus, tudós, irodalmár és művész. A pártba most felvett, új tagok több mint egyharmada nő. Ennek folytán az SZKP összetétele a következő képet mutatja: a pártban a munkások és a kolhozparasztok vannak többségben - számarányuk 56,5 százalék. A nők hányada az SZKP-ban - 27,4 százalék (a háború utáni időszakban ötszörösére nőtt.) A kommunisták végzettség szerinti összetétele megfelel a szovjet nép magasabb általános műveltségi, kulturális és szakmai színvonalának. Míg 1927-ben, a párttagok országos számbavételének idején, a tagok és tagjelöltek 63 százaléka csupán elemi iskolai végzettségű volt, és jelentős részük írástudatlan, most a kommunisták háromnegyed részének főiskolai, nem teljes felsőfokú vagy teljes középiskolai végzettsége van. Majdnem 30 ezer kommunista a tudományok doktora, körülbelül 220 ezer pedig a tudományok kandidátusa fokozatot szerezte meg. Ezeket a számadatokat lehetetlen összehasonlítani az 1927- es adatokkal (nincs összehasonlítási alap!), de ha - mondjuk - az 1952-es adatokat nézzük, akkor kitűnik, hogy jelenleg tizenegyszer több kommunistának van tudományos fokozata, mint akkor. A járási, városi és kerületi pártbizottságok titkárainak 99,8 százaléka, a területi, határterületi titkárok és a szövetségi köztársaságok KB- titkárainak 99,9 százaléka főiskolát végzett. A vezető pártfunkcionáriusok majdnem kétharmadának mérnöki, közgazdász-, mezőgazdasági szakember-oklevele van. Az SZKP nemzetiségi összetétele visszatükrözi soknemzetiségű államunknak és az ebben a kérdésben követett lenini politikának a lényegét. A párt a Szovjetunióban élő (több mint 100) valamennyi nemzet és nemzetiség képviselőit egyesíti soraiban. Jellemző, hogy például 1946-tal, a háború utáni első évvel összehasonlítva, az orosz nemzetiségű kommunisták százalékaránya kissé csökkent, a szövetségi köztársaságok őslakos nemzetiségeinek képviselőié pedig nőtt. A párt soknemzetiségű összetétele vezető szerveiben is megfelelően kifejeződik. A kommunisták párttagságának ideje és életkora a nemzedékek folytonosságáról, a pártnak mint élő politikai szervezetnek szüntelen fejlődéséről tanúskodik. 1983. január 1-i adatok szerint az SZKP-ban 145, 1917 előtt a pártba belépett kommunista van, az 1917-es párttagok száma 806, az 1918-1921 között belépetteké 10 368, az 1941-1945-ös párttagoké pedig 1 488 309 (a Nagy Honvédő Háború frontjain 3 millió kommunista esett el, ugyanakkor pedig 5 millió szovjet hazafi lépett be azokban az években az SZKP-ba). Az SZKP tagjainak több mint 88 százaléka a háború utáni években csatlakozott a párthoz. A párt életkor szerinti összetétele, 1983. január 1-i adatok szerint, a következő (százalékban): 25 évesnél fiatalabb 6,4 26-30 éves 11,2 31 —40 éves 20,8 41-50 éves 25,4 51-60 éves 21,1 60 évesnél idősebb 15,1 A vezető pártszervek összetétele megalakításuk demokratikus alapjáról tanúskodik. A párt választott aktívájának létszáma jelenleg meghaladja az ötmilliót, ezen belül az alapszervezetekben a 4,7 milliót. A vezetőségekbe és a pártbizottságokba, az alapszervezetek és a múhelyi pártszervezetek titkáraivá és helyettes titkáraivá a XXVI. kongresszus előtt 1,5 millió munkást és kolhozparasztot választottak. A járási, városi, kerületi pártbizottságok tagjai és póttagjai és a revíziós bizottságok tagjai között a munkások és a parasztok számaránya 42,1 százalék, a területi, határterületi pártbizottságok, a szövetségi köztásaságok pártjai KB-tagjai és póttagjai és a megfelelő revíziós bizottságok tagjai között pedig több mint 30 százalék. A párt, amelyet a XXVI. kongresszus határozatai vezérelnek, feltétlenül tiszteletben tartja a demokratikus centralizmus elvét, a pártélet lenini normáit. (Partyijnaja Zsizny)
