Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-25 / 4. szám
O — oba, konyha egy csillag alapzatú OZ kassai (Kosice) panelház vala- hányadik emeletén. Feld Lajos grafikus- művész évtizedek óta él itt. Egyedül. Csend veszi körül. Aki csak úgy futólag lép be ide, annak talán idillinek, még irigylésre méltónak is tetszhet ez a csend, nem így Feld Lajosnak, gondolom. „Belső mennydörgései“ olykor-olykor széthasítják, hogy aztán új rend, új harmónia álljon össze, amihez persze óriási fegyelem és elszántság szükséges, meg akarat. Rendkívül érdekes öregember a nyolcvanéves Feld Lajos. Arca gyermeki tisztaságot ságároz. A szobájából már ki sem mozdul - igaz, negyven évvel ezelőtt, Auschwitzban egész Európával „találkozott“, és örökké fájó élményt kapott ... Közel két éve, amikor Kassán a Kelet- Szlovákiában élő grafikusok alkotásaiból rendeztek egy nagyszabású kiállítást, Feld Lajos ajtaján hiába csengettünk. Később tudtuk meg, hogy kórházban volt. Most - egy kis szünet után - nyílik az ajtó, s az idős mester mankóra támaszkodva fogadja köszönésemet, majd mindjárt mondja is:- A lábamra már nem fogok állni, csontkopásom van. A forgócsontomat is kidobták, protézist tettek helyébe. Operálni kellene a másik lábamat is. Térdtől lefelé igen erős fájdalmaim vannak. A hátgerincem végig beteg. Kezelték, de nem tudok ráfeküdni. Hát így vagyok - mondja mosolyt erőltetve az arcára, és tessékel befelé. Bent a konyhában, az ablak melletti asztalon rajztáblát pillantok meg, rajta megkezdett rajz, emberarcok kibontakozó kontúrjai.- Dolgozom, teljesen elmerülök. Ha meg nem megy a munka, olvasok, tanulok. Egyedül vagyok. Senki sem látogat, senki sem zavar. Igaz, ez nem valami jó. Úgy veszem észre, mintha ma valahogy elzárkóznának egymástól az emberek. Mindenki siet, mintha késésben lennének. Nem tudnak jelen lenni. Olyanok, mint a rossz diákok: mindig csak a következő órára akarnak készülni...- A kassai képzőművészek kétharmada öntől tanulta meg az alapokat. Már ők sem érzik a találkozások szükségét?- Azok közül, akik a művészi ranglétrán magasabb fokra jutottak, jóformán egy sem nyit be hozzám. Mások azért eljönnek. Én pedig örülök mindenkinek. Nekem nem maradt senkim. Anyám, apám, testvéreim mind odavesztek, a rokonaim is. Az én életem tulajdonképpen két nagyobb részre osztható: az Auschwitz előttire és utánira.- Beszéljünk akkor most az előttiről.- A szüleim Tisza mentiek voltak. Az egész rokonságom odaátra való - Tisza- namény, Tiszaszalka, Tiszagergely. Abból a kis földből, ami a szüleimnek volt, nem tudtunk megélni, ezért bejöttek a városba, ide Kassára. Apám harmincnégy éves korában tanult meg írni-olvásni, számolni. Egy faraktárba került anyagát- vevónek. Szegény anyám a haláláig sem tanulta meg az ábécét. Mosonö volt, meg takarításokat vállalt. Kellett a pénz, kilencen voltunk testvérek.- A kassai gyermekévek tehát korántsem voltak felhőtlenek...- Azt a fogalmat, hogy gondtalan gyerekkor, én valóban nem ismerem. Egész kicsi koromban komoly betegségem volt, aztán elég korán, már ötévesen iskolába kezdtem járni. Előbb a hat elemi, majd a reáliskola következett és az akadémia. Húsz évet töltöttem az iskola padjaiban.- Mi váltotta ki önben a vonzalmat a képzőművészet iránt?- Én gyerekkoromban festményt, képeket nem láttam. Nekünk sem volt otthon, ha csak a nedves, penészes foltokat a falon nem tekintettem annak. Akkor rajzoltam először, amikor a bérházban észrevettem, hogy az érettségiző diák képeslevelezőlapról festeget olajjal. Gyorsan beszaladtam a szobába és én is elkezdtem korsókat rajzolgatni, magyaros motívumokkal. Később, amikor a reálgimnáziumba kerültem, ott már kötelező volt a rajz.- Mindent eldöntő hatása, gondolom, mégis Krón Jenő képzőművészeti szabadiskolájának volt...-Igen. Ó 1921-ben alakította meg szabadiskoláját, s mint realista, több más iskolatársammal - Jakobyval, Collinásy- val, Kontulyval stb. én is nagy szeretettel jártam hozzá. Sokat kaptam tőle.- Szakmai ismeretet, vagy mást is?- Ezt is, azt is. Nézze, ott van a falon Krónnak ez az 1921-ben készített képe. A modern ember családja a modern városban. A kép építését nézze. Az embert ő már a saját eszménye által szült környezetbe helyezte. Krón mindig egy szo- Milyen volt, mit adott a Budapesten eltöltött hét esztendő?- Kiváló emberek közé kerültem. Ott volt Olgyai Viktor, Varga Nándor, Rud- nay, Aba Novák, Szónyi stb. Ők még az előbbi generáció neveltjei voltak, de már merészebben dolgoztak. Ezeknek a művészeknek a nagy része megjárta a frontot. Volt háborús élményük, meg hát az otthon, a falu, a természt valósága is bennük élt. Volt mit mondaniuk,' volt mondanivalójuk - és ez a lehető legfontosabb! Hozzánk, diákokhoz, igen közelálltak. Ha mentek ki rajzolni, hívtak: „Gyertek velünk! Nincs mit ennetek? Gyertek hozzánk. Adunk kenyeret és talán más is akad“. Hát ilyenek voltak. Igaz, 1933-ban már más szelek kezdtek fújdogálni. Fel- bolydult minden. Tőlem is elvették a vasrm im EIENDJI cialista világot képzelt el. Ő, mint magyar fogoly, Oroszországban vált kommunistává. Mikor hazajött, egy-kettőre futnia kellett a Horthy-rendőrség elöl. Kassára tulajdonképpen emigránsként jött. Itt akkoriban még enyhébb volt a széljárás. Krón a sok megpróbáltatás ellenére a halála órájáig hitt a kommunizmusban. Nem dobta sutba az eszmét akkor sem, amikor mások ezt tették. Mondom, ő végig hitt a kommunista eszme megvalósulásában.- Meggyőződését mennyire tudta a szabadiskola látogatóival megosztani?- A rendőrség és a múzeum igazgatója részéről - aki helyet adott a szabadiskolának - szigorú kikötés volt, hogy ott aktívan senki nem politizálhat. A politikai kérdésekről igy nyíltan ott sem Krón, sem a hozzá érkező baloldali gondolkodású festők nem beszéltek, de egyéniségükkel, élettörténetükkel, magatartásukkal mégis hatottak ránk. Krón szocialista emberszemléletét például azzal is kifejezésre juttatta, hogy a szegény növendékektől egy fillér tandíjat sem fogadott el. Később, amikor mi is eljutottunk annak megértéséhez, hogy egy új világ van születőben, mindig rágondoltunk.- Említette, hogy a két világháború között több baloldali beállítottságú művész fordult meg Kassán. Ezek közül megítélése szerint Krónra és a szabadis- kpla diákjaira ki volt a legnagyobb hatással?- Bortnyik Sándor a fasizálódó Németországból jött ide, Schiller Géza meg Bécsböl jött. Megfordult körünkben Kernstück Károly is. Talán az ó művészi felfogása gyakorolta ránk a legnagyobb hatást, meg Käthe Kolvitz, a proletár nők nyomorát festő művész.- Mennyire ismerték, hogyan ítélték meg Kassán ekkoriban az avantgárdot?- Mi, fiatalok, kezdetben még nem ismertük a nagy franciák törekvéseit. Az ezzel rokon felfogást hozzánk a kiváló cseh festő, Foltyn Károly és hát maga Schiller Géza hozta el. Ók mindketten állandóan kísérleteztek. Új formákat, kompozíciós rendeket gondoltak ki, olyanokat, amelyek akkoriban születtek az európai művészetben, a szürealizmustól a kubizmusig. Az avantgarde művészet, mint forma, bennünket is megfogott. Csináltuk, ha értettük, ha nem. Amit átéltem, szavakba foglalni nem lehet (Sidó Szilveszter felvétele) úti- és étkezési kedvezményt. Jött a rendőrség is, mivel csehszlovák állampolgárságom volt, felültettek a vonatra, visz- szaküldtek Kassára. Itthon, ugye, se lakás, se modell. Nem volt más hátra, mint kimenni az utcára és Kassát rajzolni. Ekkor különben már hetente kétszer jelentkeznem kellett a rendőrségen, és nem hagyhattam el Kassát.- Az elhurcoltatása hogyan történt?- Volt egy tanítványom, egy rtö, akinek össze kellett írnia Kassán a zsidókat és átadni őket a rendőrségnek; hogy kiket kell elvinni. Ó engem kihagyott a névsorból. A szüléimét, a testvéreimet viszont elvitték a téglagyárba, azaz a gyűjtőhelyre. Gondoltam egyet, vettem a hátizsákomat és telepakoltam akvarell-papírral, ceruzákkal, majd kisétáltam utánuk a téglagyárba.- Beengedték?- Oda csak bemenni lehetett, kijönni már nem.- Innen a szüleivel együtt vitték el?- Őket egy nappal korábban. Először az alsó téglagyárat ürítették ki, aztán a felsőt.- El tudott tőlük búcsúzni?- Mikor vagonírozták őket, átmentem a déli táborba, elbúcsúztunk. Azt mondták, ne legyek gyerek, ha csak lehet, mentsem az életemet. Én mondtam, csak azért jöttem be, hogy tudjam, mi történik velük. Ók különben azt hitték, hogy munkára viszik őket. Én sem menekülhettem, másnap már engem is bevagoníroztak. Három nap tartott az út. Láttuk a kéményeket. Azt hittük, pékség vagy vasgyár. Este lengyel fiatalokkal találkoztam. Az egyik odacsúszott hozzám és kérdezte, mit tudok Varsóról. Én aztán tőle tudtam meg, hogy az a tűz, melyet ott fent láttam, nem gyár, hanem krematórium. A hideg azonnal kirázott. A szüléimét, a testvéreimet ekkor már elégették. Nyomtalanul tűntek el, hamuvá váltak...- ön hogyan maradt meg?- Megérkezésünkkor azonnal felsorakoztattak. A hírhedt náci, doktor Mengele kísérletezés céljára néhány ikreket s engem, mint törpenövésül, kiválasztott. „Mi a foglalkozása?“ - kérdezte. Mondom, festőművész vagyok. „Meghagyni, nem lenyírni!“ - pattogtak- szájából a rövid parancsok. Reggel aztán parancsot kaptam tőle: „Rajzolni, rajzolni! A képeket átadni!“ Egy évig voltam a lágerben. Amit átéltem, amit láttam, szavakba foglalni nem lehet. Nincs nagyobb bún a világon, mint, amit ott csináltak. Volt egy kis papírom, melyet el kellett szakítanom, mert azt írtam rá: most már értem a múlt történelmét. A parancs szerint rajzoltam, de annyi eszem volt, hogy ott portrékon kívül mást nem csináltam.- Volt valami, ami reményt adott?- A helyzet kilátástalan volt, de azért az emberben ott lappangott a bizakodás szikrája, hogy hátha, hátha sikerül megmenekülni. Minket, akik megmaradtunk, 1945 január tizenötödikén éjszaka négy kilométeres gyaloglás után az „ultra németek“ még be akartak vagonírozni, de a szovjet fegyverek és az amerikai repülőgépek közbeszóltak. Megmenekültünk.- Mi történt ezután?-Én szinte szaladtam, hogy elkezdhessek rajzolni.. Mindjárt a második szabad héten már Aranyidán voltam. Egy bányász adott szállást és kosztot.- Mit rajzolt ott?- A szénégetést. Az értelmes munkát kerestem, persze az átélt borzalmakat nem lehetett felejteni, noha sokszor akartam. A szénégetők után a juhászok, a sajtkészítés lett a témám, majd a falu, a gyárak, a munkások. Tudja, nekem akkor az volt a legfőbb gondom, hogy ne gondolkozzam, ne töprengjek. Ha rajz közben eszembe jutott a láger, megállt a kezem és nem tudott mozdulni. Ez vagy tíz évig tartott. Borzasztó volt! Én azelőtt soha sem káromkodtam, de ekkor megtanultam. Teljes szívemből.- Szükség volt ezek után korábbi felfogásainak, művészi programjának a módosítására.- Nekem soha nem voltak programjaim. Én mindig a szépet kerestem. Egészen egyszerűen: a szépet. Az erőt, a munkát, az értelmet. Nekem nem kellett keresni a programot, az élet adta. A lágerben az igazi képeket csak a szememmel rajzoltam, most már hosszú éveken át ezek kívánkoznak ki belőlem. Nézze, itt van ez a rajz is - anyák és gyerekek, az a mozzanat, ahogy elszakítják őket egymástól. Itt vannak azok, akik az éhhaláltól rogynak össze, itt azok a zsidók, akik titkon imádkoztak, de elárulták őket, itt a kínzások. Az ilyen témájú képeim közül a legjelentősebbek a Dunamenti Múzeumba kerültek, de budapesti és amerikai képtárakba is eljutottak. A Kelet-szlovákiai Galériában hetven-nyolc- van képem van. Most már elég nehezen dolgozom, de nem adom fel. Ki kell mondani a rettenetét. A fiataloknak azt üzenném, hogy gondolkozzanak és cselekedjenek. Dolgozzák fel az emberi léttel kapcsolatos problémákat és keressék a jót. Rossznak lenni könnyű, a jót kell megtanulni. A jót. SZASZÁK GYÖRGY 985.1.25. világ egyik leghíresebb hegymászója beszél a tévében. Már nem fiatal, de szakállas arcában csak annál gyermekibbnek tűnik a szeme, mint bozótban bujkáló két kis madár, holott ezerszer is látta az ájulatos magasságokat és a borzongató mélységeket, az űrbe vesző havas ormokat és a sziklák pengeélét, amely halk szisszenéssel metszi át a rázuhant hátgerincet, mint a kék acetilén-láng; látta az iszonyú hógörgeteget és a fergeteget, olykor a halál fekete köpenyébe kapaszkodva tette meg az utolsó lépéseket a Himalája legmagasabb csúcsai felé, máskor odabukott a megnyílt égi kapu elé, a hidegen ragyogó aranylásba és sírni kezdett, ahelyett, hogy előbb leszúrta volna zászlaját a talajba; és vele zokogott a megszaggatott hátizsákja és benne a kétszersült meg a teafú, a sátorponyva meg a szárazkolbász, s könnyezett a bakancsa meg minden apró gomb a ruházatán, s könnyezett a lelke a megismerés válságos útja végén... , És sosem érezte magát egyedül, nem sújtotta le az árvaság, a magárahagyatottság, . amelyről mások oly gyakran beszélnek, fölidézve a kilátástalanság vagy az eltévelyedés rettentő óráit - faggatják, és a kedves okos ember mosolyog. Ó igen, egy ízben átélte a legteljesebb magányt, mintha koszos, jéghideg, földalatti üregbe hullott volna a szíve, de nem is találó a hasonlat, mert nem a hegyek nyugalmi helyzetében tört rá ez az érzés, hanem orkánban, amelytől egy idő után ordítani kezd az És jöttek a drága lovasok ember, hiszen a szél nemcsak az éltető levegőt sodorja el, hanem a gondolatot, a magabiztosságot is, s az élet ilyenkor oly kiszolgáltatottan lebeg, mint hópehely a vékony ágon. Egy idő után úgy érezte, elkövetkezett életének utolsó perce, ekkor azonban valami csodálatos történt: emberi hangokat hallott a tomboló vihar mögül, mind több ember hangját, ezer és ezer lovas közeledett felé, diadalmasan, több szólamban énekelve, a sistergő fehérségből, reményt s vigaszt hozón zengett a hangjuk, és az ő dermedt arca lassan fölengedett a boldogító érzékcsalódástól, a fújtató paripák meleg széna- és zabillatú párájában, s félelmén és magányosságán nemsokára átderengett a mosoly... így beszélt ez az ember, aki a legegyszerűbb, leghagyományosabb eszközökkel ostromolta meg a lehetetlent, hogy teljesítményét még önmaga előtt se csökkentse semmi, s miután végére ért rövid vallomásának, engem különös öröm ragadott magával, mintha én is részt vettem volna tanulságos és lélekemelő kalandjában. S elsőként mindjárt arra gondoltam, amin Wagner merengett egy ízben: vajon a művészet hivatása egyebek között nem épp az, hogy a legválságosabb helyzetekben, a magány és a kiszolgáltatottság szorongó pillanataiban, akár képzelmi úton is pótolja az igazi életet, amelyet akkor éppen nélkülözünk?... És vajon nirjcsenek-e mindig útban felénk az éneklő drága lovasok?... BÁLINT TIBOR
