Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-25 / 4. szám
I JSZÓ 1985. I. 25. A német fasizmus szélsőségei közé tartozott a koncentrációs haláltáborok létrehozása. A megszállt területeken és magában Németországban is egyre másra jöttek létre, főleg zsidó, lengyel és a harmadik birodalom számára ellenséges ,,elemek“ likvidálására szolgáló táborok. Auschwitz 1941 őszétől kezdett,,működni“, Höss ezredes irányítása alatt. Kezdetben lengyelek és szovjet hadifoglyok voltak a tábor lakói, majd idővel Európa 28 országából érkeztek ide, elsősorban zsidók és lengyelek. Naponta több százan, ezren, tízezren. A táborba érkezésünk után azonnal elvettek mindenünket. Meztelenre vetköztettek, kopaszra nyírtak és rongyos ruhákba öltöztettek. Betereltek egy barakba, amelybe több ezer embert is bezsúfoltak. Fekvőhelyül szalma szolgált. Parancsolóink között voltak SS-nők is, de minket főleg német foglyok kommandíroztak. Már az első nap estéjén felsorakoztattak bennünket a barakok előtti udvaron. Megszámoltak bennünket. Sokszor, rengetegszer. Ez volt az Appel. Két óránál rövidebb ideig sosem tartott, de gyakran megesett, hogy négy-öt órát is az udvaron ácsorogtunk. Esőben, hóban, mindegy volt. Lenge öltözékben, mezítláb. Aki nem bírta az ácsorgást és összeesett, azt elvitték. Kezdetben azt hittük, kórházba. Később tudtuk meg, hogy a gázba. Az Appel után enni kaptunk. Levest. De olyat, hogy az mosléknak sem felelt volna meg. Éjfél felé betereltek a barakokba.-Alvás helyett beszélgettünk az aznap átélt megdöbbentő eseményekről. Egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni az élményekkel, nem értettük a dolgot, nem akartuk elhinni, hogy ennyire lealacsonyodhat az ember... Arról suttogtunk, hogy ez a tábori élet nem tarthat sokáig, hogy dolgozunk egy ideig, aztán szépen hazamegyünk. Nem gondoltam volna, hogy erre három hosszú és nagyon keserves évet kell várnom. Hogy életben maradásomat csupán a véletlenek sorozatának köszönhetem. Hogy innen az ide érkezők kilencvenkilenc százaléka soha nem tér haza... Másnap hajnalban munkára vezényeltek. De milyen munkára? Kampós végű hosszú vasakat adtak a kezünkbe, azzal kellett egy magában álló falat lebontani. Délre az összeesés határáig elfáradtam. Az az ötletem támadt, hogy átszökök a szomszéd csoporthoz. Ók láncot alkotva téglát raktak egyik rakásból a másikba és vissza. A német felügyelőnönek átadtam a reggelire kapott kenyéradagomat. Ennek fejében nem küldött vissza. Szerencsém volt. A falnál maradt nyolc társamat még aznap helyben agyonlőtték. Hadd jegyezzem meg, hogy ilyen véletleneknek köszönhetem az élet- benmaradásomat. Mindig az ösztöneim szerint cselekedtem. A véletlenek, az ösztön diktálta tettek sorozata tartott életben. Mint akkor is, amikor az egyik éjszaka átszöktem a szomszéd barakba, ahol egyik unokatestvérem volt. Egyszer csak betoppant egy SS felügyelő- nő. Megkérdezte, ki tud közülünk németül írni, beszélni. Jelentkeztem. Fölírta a számomat. A számot, mert nekünk ott nevünk nem volt. Elment. Néhány nap múlva az Appelen hallom, a számomat olvassák. Kiléptem. Azt hittem, ez a vég. A fürdöbe'kísértek, majd jobb ruhát kaptam, sőt, cipőt is. Azt mondták, ezentúl néhány társammal együtt az irodában fogunk dolgozni. Fellélegeztem: újra megmenekültem. Rettegésekkel telt el a közel három esztendő minden napja. Minden perce. Sosem tudhattuk, mikor, miért ütnek arcon, köpnek szembe, visznek el a gázba... Az irodákban viszonylag jobb sorunk volt, mint a kint dolgozóknak. Én a beérkező telefonokat kapcsoltam az egyes tisztekhez és a levelezést intéztem. Később minket, irodistákat áthelyeztek egy külön barakba, ahol már volt fekvőhelyünk és zuhanyunk is. Az ágyat és a zuhanyt mint kiváltságot csak azért élvezhettük, mert németekkel egy irodában dolgoztunk, s nem akartak tetűt kapni tőlünk. 1942 végén már teljes nagyüzemben működött az auschwitzi halálgyár. Naponta emberek ezreit zsúfolták be a szűk gázkamrákba, ahol a gáz pillanatok alatt végzett velük. A halottakat a gázkamrákból maguk a foglyok szállították el a közeli, föld alatt lévő krematóriumba. A krematórium kéménye magasan emelkedik a kis domb fölött és éjjel-nappal különös, émelyítő füst árad belőle. A környéken lakók már sejtették, hogy ilyen bűz csak az elégetett emberi testekből származhat. Amint említettem, mi kicsit kiváltságos helyzetben voltunk, mert a németeknek szükségük volt a munkánkra. Ám a túlnyomó többséget nem munka céljából hurcolták ide, hanem azért, hogy azonnal, vagy néhány napon belül gázba küldjék, elégessék. Már egy évet töltöttünk a táborban, amikor a gázról, krematóriumról tudomást szereztünk. Ugyanis más csoportokkal szigorúan tilos volt az érintkezés. A táboron belül is csak nehezen terjedtek a hírek. Hogy hogyan zajlott le egy napunk? Nos, hajnali háromkor ébresztettek. Aki aznap élelemért ment és takarított, az még korábban kelt. Reggelire kávét kaptunk, egy nagyon kis darab kenyeret, hozzá picinyke vajat, illetve margarint. Majd következett az Appel, utána az irodai munka. A takarítást szívesen vállaltuk, mert ha szerencsénk volt, egyik, másik irodában bekapcsoltuk a rádiót és értesülhettünk a világ dolgai felől. Persze, ha ezt megtudták volna, nyomban agyonlőnek. De szükség volt hírekre, szükség volt valamilyen bíztatásra, amely életben tartotta bennünk a lelket. Az egyre közeledő front, a németek veszteségei számunkra mind bíztató hírek voltak. Tudtuk, éreztük, ki kell tartanunk. Hogy nem szabad elhagyni magunkat, beleörülni a meglehetősen kilátástalan helyzetbe. Szóval, délig dolgoztunk, következett félórányi ebédszünet. Ebédre répából főtt moslékot kaptunk. Én ezt a levesnek nevezett löttyöt sosem ettem meg, mert ettől hamar felpuffadtak és meghaltak az emberek. Sosem voltam nagyevö - újabb szerencsém - így elég volt, elégnek kellett lennie a reggeli és esti kenyéradagnak. Soványak, csont-bőr emberkék voltunk, de éltünk. Mert enni csak épp annyit kaptunk, hogy éhen ne haljunk. Az adag az éhhalálhoz sok volt, az éhség eloltásához meg kevés. És szörnyű dolog az éhség, nagyon tud fájni... Este hétig dolgoztunk. Következett az esti Appel. Legkorábban tizenegy óra körül kerültünk vissza a bara- kunkba. Napi három-négy órát pihenhettünk. De azt is rettegések közepette. Nappal, de főleg lefekvéskor - mindig a családomra gondoltam. Tudtam, itt van valahol a táborban apám, anyám, férjem, két testvérem, s én nem láthatom őket. Vajon élnek-e még? Sajnos, csak a bátyám élte túl. 1944 végén, amikor a front már közel járt Oswiecim- hez, a németek teljes erőbedobással minél több fogoly likvidálására összpontosítottak. Amíg korábban jegyezték, vezették az elhalálozottak nevét, adatait, az elhalálozás dátumát, óráját, addig már az utolsó napokban erre nem volt idő. így aztán az utókor számára csak annyi biztos - a fennmaradt feljegyzések adatai szerint -, hogy négymillióan haltak meg Auschwitzban. De valójában még ennél is sokkal többen. A németek a gázkamrákon kívül is gyilkoltak. A halálfalnál - amely előtt még ma is vöröses-barnás a föld színe - kétszázezer embert lőttek agyon. A legyengült rabokat - hogy egy lépcsőfokot kiküszöböljenek - még élve küldték a krematórium kemencéibe. 1945. januárjában, amikor már közeledett a front, a németek mentették a bőrüket, megkezdődött a tábor evakuálása. Mi, akik az evakuálás kezdetekor még életben voltunk, hosszú menetelésbe kezdtünk. Előbb harminc kilométert gyalog tettünk meg. Én egy lengyel faluban éjszaka átszöktem a férfi transzporthoz. A férfiak elbújtattak. Az autóikban szalma alatt voltam tíz napig. Majd megérkeztünk egy csehországi koncentrációs táborba, hol lengyel rabok dolgoztak. Ezek a jószívű lengyelek elbújtattak. Május első napjaiban, egy éjszakai bombázás után arra ébredtünk, hogy az őrtornyok üresek, hogy egyetlen német sincs a táborban. Alig tudtuk elhinni: szabadok vagyunk! Alig hittük el, hogy vége. Hogy vége a kínszenvedésnek, a háborúnak. Bár az az igazság, hogy bennünk, túlélőkben, az Auschwitzban elkezdődött szörnyűségeknek már sosem lesz vége. Még ma is megtörténik, hogy éjszaka felordítok, mert a táborról álmodok. S ha belegondolok, micsoda szörnyűségek mentek ott végbe s mindezek ellenére az emberiség még mindig nem tanult eleget az auschwitzi apokalipszisből! Nem, hiszen Chilében sportstadionok a haláltáborok, Afrikában és a világ számos pontján még van faji megkülönböztetés. A földkerekségen még ma, negyven évvel a második világháború után kisebb, nagyobb háborúk dúlnak. Emberek ezrei vesztik fegyverek által életüket. Nem tanulta még meg mindig az emberiség, az ember, hogy minden helyzetben embernek: tiszta, becsületes, igaz, Embernek lehet és kell is maradni ZOLCZER JÁNOS (A szerző felvételei) A tikétól Auschwitz. Négymillió ember temetője. Német haláltábor, amely ma már gyászos múzeum. Ami ott történt 1941 őszétől 1945. január 27-ig, amíg a Vörös Hadsereg katonái fel nem szabadították a tábort, arra nem volt példa az emberiség történelmében. Maradt néhány túlélő, akik még ma is köztünk vannak. Egyikük sem szívesen tekint vissza az eseményekre. A legtöbben elhárították a beszélgetést. Sikerült mégis találni egy 72 éves nőt, aki hajlandó volt feleleveníteni az auschwitzi éveit. Ám azzal a kikötéssel: nevét ne közöljem! Mielőtt elkezdtük volna a bratislavai lakásban a beszélgetést, N. asszony kezembe adott egy könyvet. A szerző, az egyik túlélő, Júlia Skodová. A könyv címe: Három év név nélkül. 1962-ben jelent meg. Az első oldalon magyarul ez a dedikáció áll: „N.-nek, az együtt eltöltött évek és annak emlékére, hogy mégis emberek maradtunk“. Április volt, 1942 tavasza. Tavasz, amely számunkra csúfos, gyászos kezdetet ígért. Észak-Szlovákiában voltam, férjem szüleinél. A férjemet már néhány héttel korábban elvitték. Amikor minket is összezsúfoltak a marhavagonokba, azt Ígérték, családtagjaink után megyünk. Gyűjtőtáborba, ahol dolgozni fogunk. Így én még a férjemnek is bőven csomagoltam ruhát. Hatalmas hátizsákot cipeltem magammal. Keserves utazás után megérkeztünk a lengyel határra. Ott láttam először SS-katonákat. Üvöltöztek, durván viselkedtek, azonnal elkobozták az ékszereinket. Később tovább mentünk. A következő megálló Oswiecim volt. Kiszállítottak. Kutyák és állandóan üvöltöző katonák tereltek bennünket egy hosszú úton. Gyors tempóban. Negyvenkét kilós voltam, nem bírtam a sok csomagot. Elhajítottam mindent. A társaim összeszidtak: rosszul tetted, jól jönne az még később! Szerencsétlenek, akkor még nem tudtuk, még csak nem is sejtettük, hogy többé nem lesz már szükség ruhára, semmire. Megérkeztünk egy szögesdróttal körülvett, téglaépületekből álló táborhoz. A bejárati kapu felett ez a felirat fogadott: „Arbeit macht frei! - A munka felszabadít! Munka. Ezt látva ismét abban reménykedtünk, hogy itt valóban dolgozni fogunk, s idővel majd elengednek bennünket, újra szabadok leszünk. Talán akkor, a megérkezés napján senkinek sem fordult meg a fejében, hogy ezen a kapun csak be lehet menni, de kijönni már soha. Hogy itt nem munka vár ránk, hanem halál. Hogy ez a világ legszégyenteijesebb létesítménye. Hogy ez itt maga a pokol. Nem is fordulhatott meg ez senki fejében, hiszen még mi sem, a világ sem tudott Oswiecimről - Auschwitzról. A halálgyárról.
