Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-25 / 4. szám

A közvélemény egyre élénkebben érdeklődik a háború és béke kérdései iránt, s ezt felismerve a polgári ideológusok Igyekeznek olyan termékekkel telíteni az „eszmék piacát“, amelyek a monopoltőke álláspontjának megfelelően irányítják az emberek gondolkodását. Ezekben a törekvésekben nem jelentéktelen szerep jut a kis formátumú, viszonylag olcsó kiadványoknak, amelyeket a nagyközönségnek szánnak.

E kiadványok közé tartozik Charles Zorgbibe, a párizsi egyetem jogtudományi kara dékánjának „A nagyhatalmak külpolitikája“ című könyve. A szerző elsősorban egyetemi hallgatóknak, aspiránsoknak, fiatal tanároknak és kezdő újságíróknak ajánlja müvét, egyszóval a formálódó értelmiségnek, de azoknak is, akik egyáltalán eltöprengenek a világpolitika kérdésein. A könyv kifejezésre juttatja egyes befolyásos nyugat-európai monopoltőkés csoportok nézeteit ^ „nagyhatalmak“ szerepéről és az imperializmus globális stratégiájáról.

őket még attól a viszonylagos „manőverezési szabadságtól" is, amelyre az enyhülés időszakában szert tettek (49. old.).

De amint tovább olvassuk a könyvet, nyilvánvalóvá válik, hogy az Egyesült Államoknak címzett egyes kritikai megjegyzések csak ügyes fogások, amelyek számolnak azzal, hogy Nyugat-Európában nagy az elégedetlenség és az ingerültség a washingtoni diktátum miatt. A kiadvány „amerikaellenessége“ gondosan mérlegelt és adogolt. Nemcsak az objektív megközelítési mód látszatának felkeltésére hivatott, hanem arra is, hogy előkészítse az olvasót azoknak a politikai javaslatoknak a befogadására, amelyekről a későbbiekben szólunk.

Az „elfogulatlanságnak“ még a nyoma sem marad, amikora könyvben a Szovjetunió külpolitikájára terelődik a szó. A szerző szinte szó szerint ismétli a reakciós propaganda téziseit, a többi közt azt az elcsépelt hazugságot, amely szerint a SzovjetMEGINT

Megemlítjük, hogy a szerző „nagyhatalmakon“ az Egyesült Államokat, a Szovjetuniót, a Nyugat-Európa országainak összességét, Japánt és Kínát érti. De mindenekelőtt az első három egymáshoz való viszonyáról van szó. Ezért mi is csak erre a témakörre szorítkozunk.

A szerző olyan látszatot akar kelteni, mintha a nemzetközi színtéren végbemenő folyamatok elfogulatlan, objektív megfigyelője lenne. Elismeri például, hogy az Egysült Államok, külpolitikai céljait követve, figyelmen kívül hagyja a nemzetközi jogot és az ENSZ Alapokmányát, nem riad vissza a közvetlen agressziótól. Megállapítja továbbá, hogy Washington gyakorlatában a nemzetközi jogot a legnagyobb mértékben eszközként kezeli „a demokrácia védelmére a totalitárius diktatúrák kihívásával szemben“ (a szocialista államokról van szó). Ez igazolja bármilyen eszköz felhasználását egészen „az erő preventív alkalmazásáig“ (16. old.). Igaz, Zorgbibe beéri csupán néhány ilyen példa felsorolásával, megemlítve az Egyesült Államok agresszív akcióit Kuba ellen, valamint fegyveres intervencióját Libanonban, a Dominikai Köztársaságban és Délkelet-Ázsiában. Valójában sokkal több hasonló cselekmény tanúskodik erről. A Reagan-kormány- zat, mint azt Grenadában és Libanonban, Nicaraguában és Salvadorban, Afganisztánban és Kambodzsában végrehajtott akciói mutatják, minden rekordot megdönt ezen a téren.

Az Egyesült Államok nyugat-európai politikájáról szólva Zorgbibe rámutat: Washington mindig arra törekedett, hogy NATO-parlamenti „felügyelője“ legyen. Nem kerüli el a szerző figyelmét az enyhülés elleni reagani stratégia egyik alapvető motívuma sem: letörni a NATO-n belül minden olyan kísérletet, amely az Egyesült Államok parancsnoki szerepe ellen irányul, gyengíteni a nyugat-európai államok nagyobb külpolitikai önállóságra való törekvését, megfosztani

>

unió arra törekszik, hogy „közvetlen uralma“ alá hajtsa az államok sokaságát, és „növelje befolyását a világra“, ezzel gyakorlatilag magáévá teszi a reagani „keresztes hadjárat“ logikáját. Szerinte az enyhülés és a hidegháború Moszkva két taktikai eszköze, amelyeket a helyzet alakulásától függően váltogat. A szovjetek fő célja Európában, jelenti ki Zorgbibe, hogy „megvalósítsák a kontinens újrafelosztását“ és „alárendeljék“ maguknak az itteni tőkés államokat az ezekben működő kommunista pártok segítségével (57-58. old.). Nos, mi ez, ha nem a hírhedt „kommunista összeesküvés" még csak fel sem frissített változata, amelyet a hidegháború éveiben minden rendű és rangú mccarthysta harsogott?!

A szerző alkalmazza a hamisítók még egy kipróbált fogását: nemcsak kiforgatja, hanem el is hallgatja a tényeket. A könyvben például említés sem történik a Szovjetunió és a többi szocialista ország számos kezdeményezéséről, amelyek célja a leszerelés, a biztonság és az együttműködés megszilárdítása az európai földrészen, valamint a súlyos nemzetközi problémák rendezése.

A francia politológus szovjetellenes gyakorlatai, akárcsak az Egyesült Államok politikájának állítólag kritikai megközelítése, pontosan meghatározott célt szolgálnak: elvezetni az olvasót a könyv fő következtetéseihez. Először, az állandó és egyre növekvő „szovjet fenyegetés“ hamis premisz- szájától megriadva azt állítja, hogy Nyugat-Európának nincs más lehetősége mint az, hogy egy kocsiban üljön az Egyesült Államokkal, és támogassa nemzetközi irányvonalát, bármilyen legyen is (121. old.). Másodszor a szerző azt követeli, hogy a nyugateurópai államok maximálisan gyorsítsák fel a katonapolitikai integráció folyamatát és haladéktalanul lássanak hozzá az egységes katonapolitika kidolgozásához. A könyv felszólít a regionális militarista rendszer megteremtésére, a brit és a francia nukleáris fegyverzet további növelésére, valamint arra, hogy egyeztessék a fegyvergyártást és egyesítsék a fegyverzetet (107-108. old.).

Az „európai védelmi közösség“ eszméje nem új. Az első kísérlet megvalósítására az úgynevezett európai hadsereg tervezete volt, amelyet 1952-ben fogadtak el, de a francia parlament ellenállása miatt meghiúsult. Az ötletet azonban korántsem temették el, minduntalan emlegetik Nyugat-Európa bizonyos politikai köreiben, a többi közt Franciaországban is. Az ismertetett könyv is az egyik bizonyítéka annak, hogy ezt az ötletet az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbban életre akarják galvanizálni. Mellesleg már tettek is valamit ebben az irányban, különösen a fegyverzetek közös kidolgozása terén.

Miről tanúskodik mindez? Mindenekelőtt a legreakciósabb nyugat-európai erőknek arról a törekvéséről, hogy aktívabban támogassák az amerikai imperializmus stratégiáját, amely a szocialista világgal való konfrontációra és a nemzeti felszabadító mozgalomnak elfojtására irányul.

Jellemző, hogy Washington, amely rendszerint feszült figyelemmel követi a nyugat-európai országok bármely egyesülési kísérletét, ebben az esetben leplezetlen érdeklődést mutat. Az „európai védelmi rendszer szüksé- gessége“volt az „első számú téma“ azokon a tárgyalásokon, amelyeket Reagan és Mitterrand ez év tavaszán, a francia elnök washingtoni hivatalos látogatásakor folytatott. A Fehér Ház úgy látja, hogy ez a gondolat egyáltalán nem veszélyezteti az Egyesült Államok pozícióit az európai kontinensen. Ellenkezőleg, úgy véli, hogy megvalósítása hozzájárul a NATO- partnerek katonai erőfeszítéseinek további növeléséhez (amire az Egyesült Államok kitartóan törekszik), s egyúttal gyengíti gazdasági versenyképességüket. Hiszen az „európai védelmi közösség“ egyetlen szervezete sem javasol valamilyen sarkalatos változtatást az észak-atlanti tömbön belüli szereposztásban. A nyugati védelem bármiféle európaizálásának, jegyzi meg a L’Express című francia jobboldali hetilap, az atlanti szövetség erősítését, nem pedig gyengítését kell szolgálnia.

Az Egyesült Államok vezető körei abban is reménykednek, hogy az új militarista csoportosulás segítségével sikerül fokozatosan újra integrálni Franciaországot a NATO katonai rendszerébe. A „közösség" ebben a vonatkozásban is beleillik az Egyesült Államok stratégiájába.

A „védelmi közösség“ tervezetei közül jelenleg támadt élénkségnek regionális oka is van. Nyugat-Európa politikai integrációja ugyanis, amelyet a Közös Piac vezetői évtizedek óta szorgalmaznak zsákutcába jutott. „Az európai egység fikció marad, amíg a kontinentális szolidaritás nem terjed ki a katonai szférára“ - jelenti ki Zorgbibe (106. old.) Nem titkolja a nyugat-európai monopolista körök számításait: a saját katonai szervezet megteremtésével meg akarják gyorsítani a politikai integráció folyamatát.

Tanulságos a Francia Kommunista Párt ezzel kapcsolatos álláspontja. Az FKP hangsúlyozza, hogy a jobboldali erők terve komolyan veszélyezteti az ország biztonságát és nemzeti függetlenségét. (Lásd l’Humanité, 1984. február 13.)

A könyvben propagált koncepció tendenciája elég nyilvánvaló. Ez a koncepció, amely az európai enyhülés és együttműködés eszméjének az anti- tézise, a nemzetközi légkör további lehűlésével fenyeget. Ami pedig a nyugat-európai országok belső helyzetét illeti, a javasolt elgondolás megvalósítása a jobboldali reakciós körök megerősödését jelentené, még kíméletlenebb támadásra ösztönözné a nagytőkét a dolgozók demokratikus

jogai és vívmányai ellen. ,,

ALEX ASON

Munkanélküli

brit

fiatalok

„A fiatalok megsegítéséért“ elnevezésű angol jótékonysági szervezet közzétette kutatásainak eredményeit, melyekből kiviláglik, hogy Angliában a munkanélküliség az ifjúság körében kétszer olyan gyorsan növekszik, mint más korcsoportokban. A szervezet számításai szerint a 18 éves angol fiatalok felének nincs munkája. A. Dubrovszkij, az APN tudósítója londoni tartózkodása során találkozott néhánnyal azok közül, akiket „munkanélküli nemzedéknek“ szokás nevezni.- Karriert akarok csinálni! Üzletember akarok lenni!

A 20 éves Tom Pearson semmiben sem különbözött azoktól a fiatalemberektől, akik egy szombati reggelen „Az utolsó ítélet“ nevezetű ivóban, London Chelsea negyedében gyülekeztek. A fiatalembereknek szombatonként azért kell eljönniük a közelben levő „jelentkezési pontra“, hogy egy rendőrtisztviselő számbavegye őket. Ilyen vagy olyan formában ugyanis valamennyien összeütközésbe kerültek már a törvénnyel: Tom Pearson az utóbbi két évben, mióta munka nélkül van, négy alkalommal került bíróság elé kisebb, a „lopás“ kategóriájába tartozó szabálysértésekért.

Miután elvégezte a személyi számítógép programozó tanfolyamot - ez egyébként egy divatos és nagy jövővel kecsegtető szakma -, nem tudott munkát kapni, ezért a konzervatív kormány által meghirdetett számtalan „segélyprogram“ egyikében, „az üzletindítási hitelben“ reménykedett. Ennek lényege, hogy a legalább három hónap óta munkanélkül levő személy 1000 fontos hitelt kaphat az „üzlet beindításához“.- Elgondolásom egyszerűnek és jövedelmezőnek tűnik. A gyermekek otthoni oktatásához szükséges programokat írok és sokszorosítok kazettán- mondja Tom. - A bank azonban, ahogy mondani szokták, kapásból elutasította hitelkérelmemet. A banktisztviselő azt mondta, azért, mert nem tudom bizonyítani, hogy ötletem biztos hasznot hoz. Enélkül pedig nem kaphatok kölcsönt. De ha az ember munkanélkül van, hogyan bizonyíthatja be, hogy elgondolása jövedelemhez juttatja?

Tom Pearsonnak édesapja segített, bár Angliában nem szokás, hogy a szülők felnőtt gyermekeiket támogassák. Ott más elv uralkodik: mindenki csak magára számíthat. Édesapja azonban odaadta Tómnak a hőn óhajtott 1000 fontot. Tom gyorsan megírt három programot és az édesapjától kapott pénzből 1000 fontot fizetett azért, hogy az egyik szakfolyóiratban néhány soros hirdetést tegyen közzé. A hirdetésre azonban senki sem válaszolt.- A kazettákat kidobtam és ismét az utcára kerültem. Az üzletem beindításához „elsődleges tőkefelhalmozással“ kellett foglalkoznom - ösz- szegzi Tom Pearson.

Az ivóban sok a látogató. Az ember nem is tudja, mi vonzza őket ide: talán a „jelentkezési pont" közelsége, vagy az apokaliptikus környezet. Az ivó falán egy óra mutatója lassan haladt a „végítélet“ felirat felé.

Két barátnő, Rachel és Bandy, arra panaszkodott, hogy reggeltől estig a Portobello bolhapiacon összevásárolt rossz minőségű anyagból próbáltak „ifjúsági divatot“ teremteni.-Készek vagyunk napi 12 órát dolgozni, hogy csökkentsük árainkat és versenyképesek legyünk a nagy üzletekkel. Vevők azonban nincsenek.

... Mike és Harry első pillantásra haszonnal kecsegtető üzletet indított be: motorkerékpárokat kölcsönöztek fiataloknak.- Harryval elhatároztuk, hogy kiadásainkat a minimumra csökkentjük, hogy tőkére tegyünk szert. Most havonta összesen 10 fontot költünk. Ennyi jut étkezésre, ruhára és minden egyébre. (Napjaink Angliájában ez hihetetlennek tűnő megtakarítás. 10 fontért néhány utat lehet megtenni valamely városi közlekedési eszközön, vagy egyetlen, két-három fogásos ebédet lehet enni egy közepes étteremben.) Elmondtuk tervünket a szociális gondozó munkatársának, ahol a munkanélküli segélyt kapjuk. Jóindulatúan meghallgatott bennünket és megdicsért a takarékosságért. Ugyanakkor azonban azt mondta, ha már belefogtunk valami üzletbe, csökkentik a munkanélküli segély összegét.

Mark Lewis egy kölcsönvett nyomdagéppel névjegyeket, meghívókat állít elő és hord szét a megrendelőknek. Az üzlet rosszul megy. Kevés a rendelés. Egyszer azonban úgy tűnt, hogy rámosolyog a szerencse: - Állami megrendelést kaptam- mondja. - Mikor azonban megláttam, egyszerűen nem hittem a szememnek: azt akarták, hogy kedvező feltételek mellett nyomtassam ki a „Kormány- program a fiatal munkanélküliek megsegítésére“ elnevezésű dokumentumot. Azt a döntést, amelynek következtében jómagam is tönkrementem. Ajmunkát nem fogadtam el.

(APN)

A REGI HŰ