Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-06-21 / 25. szám

Az emberiség évezredes rémét, az éhínséget a huszadik század végére sem sikerült megfékezni. Ma már biztosan tudjuk, hogy a történelem folyamán az éhség több emberáldozatot követelt, mint a háborúk és Járványok együttvéve. A föld lakosságának a fele most is rosszul táplált.. Napi kalóriafogyasztása a minimális 2500 kalóriánál kevesebb. Ez elsősorban a fejlődő országok tömegeit érinti. A világon naponta 40 ezren halnak éhen és félmilliárd ember éhezik, alig tudván megszerezni a puszta biológiai léthez szükséges táplálékot.

Időszámításunk kezdetétől tizenhat évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a világ népessége megkétszereződjék. Ugyanilyen növekedésre már a legutóbbi száz esztendő is elegendőnek bizonyult, s ma már csak 35-40 évre van szükség az emberiség megkétszereződéséhez. A jelenlegi népességnövekedés a közhiedelem ellenére nem csak a születési arányszám ugrásszerű növekedéséből adódik, hiszen olyan módszereket fejlesztettek ki, amelyek jelentősen kihatottak a népességnövekedésre (a halálozási arányszám csökkenése, az átlagéletkor meghosszabbodása stb). Ma már világos, hogy az élelmiszertermelés fejlesztése nagyban befolyásolja bolygónk jövőjét, de önmagában még nem elegendő a várható katasztrófa elhárítására. A népesedési problémákkal behatóan kell foglalkozni a kormányoknak és távlati terveket kell készíteni népességük növekedésére. Ezen a téren már kedvező jelenségeknek lehetünk tanúi.

Világviszonylatban mérséklődik a nép- szaporulat növekedési üteme. A hetvenes évek elején még 8 milliárdra becsülték földünk népességének várható nagyságát, de ezek az aggodalmak túlzottnak bizonyultak, mert az ENSZ népességi statisztikai osztályának vezetője 1978- ban már azt jósolta, hogy 2000-ben legfeljebb 6,2 milliárd ember él majd a földön, ecjy amerikai becslés szerint még

5,5 milliárd sem. A legdrámaibb segélyfelhívások Afrikából érkeznek, hiszen a kontinens lakossága 1960 óta 210 millióról, 400 millióra nőtt.

Etiópiában például több mint 6 millió embert fenyeget az éhínség, sót a világ leggazdagabb országának kikiáltott Egyesült Államokban is éhezik a lakosság 5 százaléka. A legsiralmasabb helyzetben a dél-szaharai országok vannak: Csád, Niger, Bourkina Fasso, (Felső- Volta), Mali, Mauritánia, Szenegál, Gambia és Zöld-foki-szigetek. Csádban az éhínség még nem olyan katasztrófális mint Etiópiában, de az utóbbi hónapok alatt az éhenhaltak száma már hétezerre emelkedett, s hatszázezren hagyták el otthonukat a szárazság elől menekülve, élelmet keresve. Niger már tavaly sem jutott élelmiszeradományokhoz, s az utóbbi évben 60 százalékkal alacsonyabb volt a termés mint a sokévi átlag. Mali és Mauritánia is hasonló helyzetben van. A nyolc ország közül négynek nincs

tengere, tehát halászatból sem segíthet magán. Erre az övezetre érvényes leginkább az ENSZ egykori főtitkárának, Kurt Waldheimnek az a mondása, hogy a sivatag terjedése alig 50 év alatt eltüntethet a térképről három-négy országot.

Az elsivatagosodás fó okai: az állatállomány szaporodása folytán bekövetkező túllegeltetés, az erdők gátlástalan irtása és a vízhiány. A tudósok tagadják, hogy az elsivatagosodást az időjárás ingadozásai okozzák, hiszen a Szahara éghajlata 3500 év óta nem változott, ennek ellenére az utóbbi 50 év alatt mégis egymillió négyzetkilométert borított el a homok. A lakosság és az állatállomány meghaladja a föld teherbíró képességét és sietteti e folyamatot.

Az éhínségben szenvedő elszegényedett lakosság kísérletet sem tesz arra, hogy megvédje földjét a terjeszkedő Szaharától. Feléli a készleteit és úgy tesz, mintha nem lenne jövő. Ma már Afrika területének egyötöde sivatag s ha ez így folytatódik, 2025-re a kontinens 45 százaléka válik sivataggá. Ennek megállítására helyre kell állítani az ökológiai egyensúlyi, illetve szabályozni az állattenyésztést és segíteni a hagyományos haszonnövények termesztését. A FAO (az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági

Szervezete) és a Világbank közzétették, hogy az afrikai országokban nem termett elég gabona 1984-ben. Ezekben az országokban élelmiszerhiánnyal kell számolni a jövőben is. Ez azt jelenti, hogy még 1988-ban sem számolhatunk - az előrejelzés szerint - jobb terméssel, mint a mostani aszályos időszakban. Az éhség fantomja tehát még hosszú ideig ott. fog lebegni Afrika felett.

Ezzel szemben nálunk és számos fejlett országban az emberek általában a bőséges táplálkozásból származó betegségek áldozatai lesznek. A túlzott kalóriafogyasztás (zsírok és cukrok formájában) összekötve a csökkenő fizikai tevékenységgel, az elhízás és érelmeszesedés elterjedéséhez vezet. E két jelenséghez gyakran társul a cukorbaj, magas vérnyomás, s a szív- és vérkeringési betegségek is, ezek okozzák a halálesetek 60 százalékát. így alakult ki a világban az a visszás helyzet, hogy míg az egyik oldalon milliók halnak éhen, addig a másik oldalon milliók ,,eszik“ halálra magukat.

A világ élelmiszertermelése ma olyan, hogy földünk egyetlen lakosának sem kellene üres gyomorral nyugovóra térnie. A Közös Piac országaiban jelenleg is több millió tonna élelmiszerkészlet halmozódott fel, főleg cukor, vaj, tejpor, hús és olívaolaj. Sót, az árak tartása végett 360 000 tonna paradicsomot 800 000 tonna narancsot és citromot semmisítenek meg. Az akció költsége 550 millió márka. Ezen a pénzen Afrikában egymillió ember túlélését lehetne biztosítani a szükséges élelmiszerek beszerzésével. A világélelmezési válságban az Egyesült Államok felelőssége is óriási, mert a már meglévő élemiszerkészletek és a termelési potenciál birtokában olyan belpolitikainak látszó, de valójában súlyos világ- politikai következményekkel járó döntéseket lehet hozni, amelyek negatív hatással vannak az éhező országok társadalmi-gazdasági rendjére.

Az atomháború veszélye mellett a világ második legnagyobb problémája tehát az, hogy hogyan lehetne az éhezést és a rosszul tápláltságot megszüntetni? Tudatosítanunk kell, hogy egyre éleződő világélelmezési válság kellős közepén vagyunk, amely nemcsak az élelmiszer- termelés és a túlnépesedés, hanem elsősorban az elosztás válsága.

Jelenleg a világban mintegy 3Ó0 millió család foglalkozik mezőgazdasággal, ebből 200 millió kezdetleges termelőeszközökkel (kézikapa, faeke) dolgozik, így a hozamok alacsonyak. Rendkívül sok élelmiszert vonnak el az emberi táplálkozás elől az igásállatok. A világon kb. 100 millió öszvér van, ezek olyan takarmányt és termékeket is fogyasztanak, amelyek közvetlenül, vagy közvetve emberi táplálkozásra is alkalmasak volnának.

A háziállatok tenyésztése is korlátozott, nemcsak a gyenge takarmányozás és az alacsony termesztői színvonal következtében, hanem a betegségek és a nagyarányú elhullások miatt is. Nagyon óvatos becslés szerint a világon évente a szarvasmarha-állomány 5 százaléka (60 millió darab), a sertésállomány 20 százaléka (130 millió darab), a juh- és a kecskeállomány 10 százaléka (100 illetve 40 millió darab) hullik el. A fejlődő országok viszonylatában ezek a veszteségek természetesen nagyobbak, mint a világátlag, mert betegségek és elhullá- áok következtében az állattenyésztés veszteségei náluk 40 százalékot tesznek ki. Ennek oka, hogy ezen országok kétharmadában nincs szervezett állategészségügyi szolgálat, hiányoznak az állatorvosok, gyógyszerek, vakcinák, műszerek és laboratóriumok. A gyógyítás (régi felfogás szerint) az egyes beteg állatokra irányul, nem a teljes betegségmentesítésre illetve betegségmegelőzésre, mint nálunk. Szocialista állategészségügyünk a fejlődő országok részére vonzó modell, mert hatékonyságát, munkastílusát megismertettük azon fejlődő országok lakosságával, ahol csehszlovák állatorvosk dolgoztak. (Algéria, Angola, Zambia stb.)

A FAO szerint azonban az éhség problémáját egyelőre csak az élelmiszersegélyek növelésével lehet megoldani. 1990- re már világméretekben 26 millió tonnában jelölik meg az igényt, az ezredfordulóra pedig 40 millióban. A humanitárius intézkedések önmagukban, hosszú távon kevésnek Ígérkeznek, mert a világ mezőgazdaságának fejlesztése nemcsak gazdasági, technikai és pénzügyi, hanem elsősorban politikai kérdés. Az élelmiszerelosztás válságának fő oka a gazdasági egyenlőtlenség. A fejlődő (főleg az olajjal nem rendelkező) országok gazdasági válsága lehetetlenné teszi a szükséges élelmiszerek importálását, sőt: a már megtermelt élelmiszerek egy részét is exportálni kénytelenek, hogy pénzhez jussanak kamataik törlesztésére. Ezen országok eladósodása 1984 végére „kozmikus“ magasságot ért el és több mint 700 milliárd dollárt tesz ki. Óriási hátrány, hogy az erőforrások, a hatalom és a jövedelmek nagymértékben a belvagy külföldi egyének és csoportok viszonylag kisszámú elitjének kezében összpontosulnak.

A nagy kapitalista monopóliumok ellenőrzésük alatt tartják a fejlődő országok iparának több mint a felét, a külkereskedelmet és minden befektetett dollárból 2-7 dollár hasznot húznak. Ennek a kizsákmányolásnak a következménye: fizetési mérlegük megromlása, illetve csődje. A feszült nemzetközi helyzet (és annak gócpontjai), a szociális egyenlőtlenség, a gazdasági megtorló intézkedések, a katonai fenyegetések és konfliktusok is fokozzák az élelmiszerellátás zavarait. Sajnálatos az a tény is, hogy az imperialista profithajsza és a fegyvergyárak mesterkedései folytán a fejlődő országok az utóbbi időben egyre többet költenek fegyverkezésre, ami jelenleg 100 milliárd dollárt tesz ki (és 300 millió dollárt jelent naponta).

Úgy tűnik, hogy az emberiség a vesztébe rohan, napjainkban még képtelen megoldani a leszerelést és felszámolni az éhezést. A világban évente 700 milliárd dollárt költenek fegyverkezésre, emellett milliókat hagynak éhenhalni csak azért, mert az élelmiszersegélyre már nem jut pénz. Pedig „csak 30 milliárd dollárról“ lenné szó, ami a fegyverkezésre szánt összeg töredéke. Ki érti ezt? Pedig a megoldás adva van. A világ egy részén a szocializmust építő nemzetek már felismerték a lehetőségeket. Ezért fejlesztik gazdaságukat, harcolnak a leszerelésért, a különböző társadalmi rendszerek békés egymás mellett éléséért, segítik a gyengén fejlett országokat, hogy azok is kiemelkedhessenek a szegénysorból.

Mindez azonban nem elég az alapvető okok orvoslására. Ennek feltétele az elnyomott népek felszabadítása, a tulajdonstruktúrák megváltoztatása, az elosztási aránytalanságok felszámolása, és végül, de nem utolsósorban a teljes leszerelés.

Ezek nélkül minden erőfeszítés csak ideiglenes és részleges megoldást eredményezhet. Dr. FÓTHY JÁNOS

ÍUIMIIZEnfllllAB

'ÚJszú

5

R

eagan amerikai elnök csillagháborús programjának védelmében egyik érvként azt szokta felhozni, hogy az úrfegyverek feleslegessé teszik a nukleáris rakétákat. Katonai szakértők egyértelműen légből kapottnak tartják ezt a híresztelést, s a Pentagon fejlesztési programjai is rácáfolnak. A nyugatnémet Stern szemleírója például megállapítja: semmilyen jele sincs annak, hogy az amerikai rakétapotenciált az évezred végéig csökkenteni akarnák. Ellenkezőleg, a washingtoni törvényhozás az idén jóváhagyta az újabb 21 darab MX típusú interkontinentális ballisztikus rakéta gyártásához szükséges összeget, s a Pentagon az atomrakéták új nemzedékeinek fejlesztésén dolgozik.

Egyre több információ lát napvilágot a Midgetman nevet viselő új rakétáról, amelyet Washington a kilencvenes években kíván telepíteni. A már említett nyugatnémet lap szerint a csillagháborús tervek csupán annyiban vannak hatással az új nukleáris rakétára, miszerint „úgy szerkesztik meg, hogy el tudja majd kerülni a világűrben a jövőben feltételezhetően megjelenő szovjet lézerfegyverek támadását“.

Fölösleges lenne ismét belebonyolódni a szovjet lézer- fegyverről a nyugati sajtóban megjelent találgatások indítékainak boncolgatásába. Az úrfegyverekkel kapcsolatos moszkvai álláspont ismeretes, a Szovjetunió moratóriumot javasolt az ezekkel kapcsolatos kutatásra, fejlesztésre és telepítésre, hangsúlyozva, hogy addig kell megakadályozni a világűr militarizálását, amíg van rá lehetőség. A legutóbb pedig Szergej Ahromejev marsall, vezérkari főnök húzta alá: az Egyesült Államok az „úrpajzs“ létrehozásával arra fogja kényszeríteni a Szovjetuniót, hogy növelje stratégiai támadóeröinek hatékonyságát.

Egyébként ezt teszi az USA anélkül, hogy a másik fél csillagháborús programmal fenyegetőzött volna, amit a Midgetman-terv is készzelfoghatóan bizonyít. Milyen lesz tehát az új rakéta?

A Pentagon elvárásai szerint kicsi, könnyű és könnyen

kezelhető. Innen a neve is: a Midgetmant magyarul törpének nevezhetnénk. Tizenhárom méteres hosszúságával csupán fele akkora lesz mint az MX rakéta, de az új hajtóanyagoknak köszönhetően hozzávetőleg azonos távolság - tízezer kilométer - megtételére képes. A kis méretek oka: a Midgetman az első interkontinentális amerikai rakéta, amelyet nem stabil, hanem mozgó kilövőállásból lehet majd indítani - a közepes hatótávolságú Pershinghez hasonlóan.

Az amerikai cégek már dolgoznak egy olyan 55 tonnás, 24 kerekű, 18 méter hosszú jármű fejlesztéséen, amely a rakétát szállítva sima országúton a 90 kilorciéteres

sebességet is eléri. De a nehezebb terepeken is meg kell tennie ennek a speciális monstrumnak az óránkénti 25 kilométert. A kilövés az elképzelések szerint a következőképpen zajlana le:

A jármű a kapott parancsra bármely terepen azonnal megáll. A különlegesen kiképzett, páncélozott kabinokban tartózkodó személyzet hidraulikus berendezés segítségével függőleges helyzetbe állítja a rakétát. Az indítást szükség esetén a becsapódó ellenséges rakéták közvetlen közelében is el kell tudni végezni. Ezt szolgálja a szállító- eszköz aerodinamikus karosszériája, hogy a nukleáris robbanáskor keletkezett légnyomással szemben a lehető legkisebb ellenállást tanúsítsa.

Szakértők szerint a műszaki haladásnak tudható be, hogy a rakétát kiszolgáló amerikai katonák elhagyják a biztonságos, mélyen a föld alatt kiépített bunkereiket. A rakéták találati pontossága nagymértékben javult. Jelenleg a tízezer kilométernyire lévő célpontnál az eltérés maximum kétszáz méter. Az ilyen találati pontosság pedig egy több megatonna robbanóerejú atomrakéta esetében elég ahhoz, hogy a levegőbe röpítse az ellenséges rakétakilövőállást. Nagymértékben megnőtt tehát a sebezhetőség, s ez magyarázza, miért részesítik mindinkább előnyben a földbe süllyesztett rakétasilókkal szemben a mobil indítóállásokat. Jelenleg az amerikai arzenál több mint tízezernyire tehető stratégiai nukleáris robbanófejeinek a fele a világtengereken úszkál atom-tengeralattjárókra telepítve, hiszen a mostani technikai eszközökkel még mindig elég nehéz feladat az ellenfél számára ezek helyezetének a meghatározása - különösen egy meglepő támadás esetén.

Tehát a szabad mozgás az, amit a Pentagon szakértői a Midgetman javára írnak. Miért telepítik az MX rakétákat is? (Az MX súlya megközelíti a száz tonnát, hossza 22 méter.) Az MX-eket a Minuteman rakéták szárazföldi kilövőállásaiba telepítik, tehát a sebezhetőségük elég nagy lesz, viszont egyenként tíz, önálló célpontra irányítható robbanófejjel látják el őket. A kis Midgetmanoknak ezzel szemben csak egy robbanófejük lesz. Ezt a „visszalépést" á robbanóerövel kompenzálják. Egy MX-fej robbanóereje 300 kilotonna, a Midgetmané 500 kilotonna. (A hirosimai atombomba 12 kilotonnás volt, s egy NSZK-ba telepített Pershing 2 robbanóereje 20 kilotonna.)

A Midgetmant azért telepítik különleges szállítójármű- vekre, hogy az ellenség ne deríthesse fel, ne semmisíthesse meg. Kért állandó mozgásban kellene lennie. Eljön az az idő, amikor a víkendre siető türelmetlen amerikai autós polgárnak ötszász kilotonnányi poklot kell kerülgetnie? Épeszű embernek lúdbórzik tőle a háta .. (-nák)

1985. VI. 21.