Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-05-07 / 23. szám

Szinte üresnek tűnt a pajtányi váróterem. A jelenlevők nemigen törődtek egymással. Ugyan kit érdekel, hova utazik a másik. Kivált ilyen éjszakai órán, amikor az embernek leragad a szeme. Van, aki horkol is. Az egyik sarokban fiatal pár szundikál fázósan összebújva. Talán nem is bánják, hogy késik a vonatjuk. Nem figyelt föl senki a nagy hangon társalgó három kiskatonára sem. Igaz, alighogy beléptek a helyiségbe, máris távoztak, mintha unalmasnak találnák ezt a környezetet. Vagy mert észrevették a dohányzást tiltó táblát a falióra alatt, melynek mutatói olyan lassan cammognak, mintha lopva azok is el-elszundítanának.

Korda Emil is lehunyta a szemét, s azt gondolta, mindaz ami körülveszi, nem a valóság, hanem csak egy álomkép. Azt álmodja, hat esztendőt töltött a bányában, s most visszautazik Duna menti szülőfalujába, hogy megint a szövetkezetben dolgozzon. Vissza gyermekkori környezetébe, ahonnan egyszeriben olyannyira akart menekülni. Mennél távolabbra. Otthon minden, de minden azt a szörnyű napot juttatta eszébe, amikor felesége és egyetlen kisfia koporsóján dörömböltek a sziklakemény- nyé fagyott rögök. Nem igaz, hogy az élet ilyen kegyetlen lehet! Nem igaz, hogy egyetlen baleset mindentől megfoszthat! Nem igaz, hogy ez megtörtént! - ismételgette eszelősen. - Csak álmodom mindezt. Fel fogok ébredni. Ébresszenek fel! - könyörgött a kórházban, s szentül hitte, hogy a kapott gyógyszerektől (altatóktól) föl is ébred. Hogy az álom a valóság, s ami az ébredéseket követi, nem más, mint egy kegyetlen álom... Elmegyek innen. Idegen környezetbe - mondta egy napon, amikor már néhány hete újból dolgozott, de fájdalmát-gyászát semmi sem tudta csillapítani. Elhatározását kezelőorvosai is helyeselték. - Talán többé vissza sem jövök... Vagy egyszer elmúlik ez a szörnyű álom?

A hat év gyorsan elsuhant. Legalábbis most úgy tetszett, mintha csak tegnap érkezett volna az idegen városba. Mintha tegnap indult volna először a legtöbb csallóközi számára szinte elképzelhetetlen, „ablak nélküli munkahelyre“, a föld gyomrába. Kezdetben bizony különösnek, mi tagadás, olykor még félelmetesnek is találta, de csakhamar megszokta. Talán meg is szerette ezt a kemény munkát. Jobban, mint az idegen várost. Nem is igen ment csatangolni a fiúkkal, hiába hívták. Pedig sokan tiz-húsz kilométert is elbuszoztak vagy villamosoztak, hogy mindig máshol ihassák meg a maguk söradagját. Mintha a munkásszálláson nem lehetett volna sört kapni.

Kinyitotta szemét, s meglepődve vette észre: egy nő telepedett mellé. Az arcát csak félig vehette szemügyre, mert a sarokba fordult. A nő teste ütemesen rángatózott. Hang nélkül zokogott. Vajqp miért sir? - nem, nem a kíváncsiság vett rajta erőt, hanem a részvét. A segiteni- akarás.- Bocsánat - fordult tapintatosan az asszonyhoz. - Segíthetek valamiben?

Az asszony még jobban a sarok felé fordult. Kissé odébb is húzódott. Rövidke időre abbahagyta a néma zokogást, de aztán folytatta.

Emil szive most már teljesen megesett az asszonyon. Megpróbálta kitalálni, mi érhette a szerencsétlent, de semmire sem jutott.- Segíthetek valamiben? Hátha tudnék segíteni - ismételte meg készségesen.

Az asszony válasz helyett belefújta az orrát könnytől átnedvesedett zsebkendőjébe.-Ez csak álom - motyogta Korda Emil. - Miért ne álmodhatná valaki, hogy egy vasúti váróteremben ücsörög?

FODOR KATALIN rajza

Az asszony újból a szemét dörzsölte, de mintha elgondolkodott volna a hallott szavakon.- Nem valami szép álom - folytatta Emil. - Persze lehetne sokkal rosszabb is. Igaz, jobb

is.

Az asszony most nézett először a mellette ülő férfira, s nem kis meglepetéssel látta, hogy nem látszik ittasnak. Valóban segíteni akar? Vajon segíthet valaki is az ő baján?- Az álom elszáll. A legszörnyúbb álom is elszáll egyszer.- Ez nem álom - szólalt meg az asszony saját magát is meglepve.- De az - mondta Emil, s úgy mosolygott, mint aki olyasmit állít, aminél nincs természetesebb a világon.- Én nem álmödom - vett erőt magán az asszony, hogy így köszönje meg az idegen

ember vigasztaló, de hiábavaló szándékát. Aztán, mint aki megcsípi magát, hogy ébren van-e, megfogta degeszre tömött utazótáskája fülét, s kissé közelebb húzta poggyászát. A vigasz hajszálnyi reménye is tovaszállt: bizony nem álmodik. A valóság az valóság. A következő szavak hallatán mégis úgy érezte, mintha feje tetejére állna nemcsak ez a csarnok, de az egész világ. Mintha már tényleg nem tudná, mi is az álom, s mi a valóság. E szavak ütötték meg fülét:- Én álmodom.

Az asszony újból végigmérte Emilt. Látta, hogy nyitva a szeme. Sőt, nem is tűnik álmosnak. Mielőtt kiejtené, nagyon is megfontolja szavait.- Azt álmodom, hogy várom a Szlovákiába induló gyorsot, de késik. S hogy egy fiatalasszony ül mellettem, aki valamiért sírdogál.- Ah, bárcsak álom volna! - sóhajtotta az asszony, mintha egy pillanatra maga is el akarná hinni ezt a képtelenséget.- Az is! - lángolt Korda Emil tekintete.

Az asszonynak sem ereje, sem kedve nem volt a vitatkozáshoz. De a szavak értelmére most már odafigyelt.- Furcsa egy álom. Én mindig ilyen furcsákat álmodom - folytatta Emil bizalmasan. Aztán arról beszélt, miért menekült el szülőfalujából, hogyan lett bányász, amit sosem gondolt volna. Visszapergette az elmúlt hat esztendő emlékeit- eseményeit.- És most? Most mihez fog? - kérdezte az asszony inkább csak illemből, amiért ilyen őszinte hozzá ez a pár perce még teljesen idegen ember.- Ha eddig nem tudtam megszokni ezt a várost, már ezután se tudnám - folytatta a saját magában már ki tudja, hányszor felidézett érvek sorolását. - Visszamegyek a falumba. A szülői ház, amelyben laktunk, még megvan. Amióta édesanyám a nővéremékhez költözött, árván áll a házunk. Régen épült, de egész jó állapotban

van. Tíz éve sincs, hogy tataroztuk. Akkor még apám is élt. ,- Dolgozni hol fog? - szólalt meg a fiatalasz- szony, miután Emil hosszabb szünetet tartott.- A szövetkezetben - vágta rá az ugyancsak ezerszer megfontolt választ. - Ott mindig szükség van a dolgos férfikézre. A gépeknél is, meg az állattenyésztésben is. Mindenütt. Igazán nem kell félnem, hogy nem kapok munkát. Akármikor visszajöhetsz - mondták, amikor otthagytam őket. - Szívesen visszavárunk. Tudván tudják, hogy nem szoktam a dolog könnyebbik végét keresni. Erről a bányában is egykettőre meggyőződhettek. Én aztán egyetlen műszakról se maradtam ki. Velem nem fordult elő, hogy leittam magam, aztán hiába vártak a társaim. Pedig olyanok is akadtak. De mennyire, hogy akadtak! Sokan közülük amúgy rendes fiúk voltak, a munkát is szerették. Jól is dolgoztak, de sose lehetett tudni, mikor robbannak le. Mikor veszi el a sör az eszüket. Meg az a rengeteg snapsz. Sosem értem meg, mit lehet rajta szeretni.

Az asszony szeme hirtelen meginLkönnybe lábadt.-Az az átkozott ital. Az az elátkozott ital - ejtette ki remegő ajakkal mintegy magyarázatul, miért vett újból erőt rajta a sírás.

Korda Emil egyszeriben sok mindent megsejtett, bár érteni semmit sem értett. Ezért elhatározta, egyenesen megkérdezi:- Talán iszákos a férje?

Az asszony nem válaszolt.- Elitta a fizetését? Az egész fizetését elitta?

Az asszony ajka keserű mosolyba torzult.-A fizetését? Hiszen ha csak annak vert

volna a fenekére... - nem folytatta. Nem, nem azért hallgatott el, mert nem érzett elég bizalmat Emil iránt, hanem mert borzongott a megtörténtek felidézésétől. Aztán mégis erőt vett magán,

hogy folytassa. De mintha nem Emil miatt ke; dett volna a történtek elmondásába, hanei hogy saját maga hallja, mi is a valóság. Minth még mindig nem akarná elhinni a puszta ténye két. - Az akárhányszor előfordult, hogy az égéi fizetését a kocsmákban hagyta, de már ki esztendeje nem ivott. Amióta ide jött át dolgoz: Észak-Csehországból, ahol lakunk. A pénzt i hazaküldözgette. Én otthon még spórolhatta! is. Azt terveztük, hogy végleg ebben a városba telepedünk le. Ennek nemigen örültem, de azé nem is bántam. Azt gondoltam, itt szokott le e italról, itt más ember lesz belőle. Hogy itt e életünk is más lesz. Azt irta, mindent adjak e s jöjjek utána. De előbb küldjék pénzt a szőve kezeti lakásra. Meg bútorra. Hogy egy szobát t akar rendezni. Már ki is nézte a bútort, ar biztosan nekem is tetszeni fog. Emiatt nem is fá a fejem, hisz a régi lakásunkba is ó választót! a bútorokat, s mindenki mondta, milyen jó ízlés van.

Itt újból elhallgatott, mintha meggondolta vo na a folytatást.- Elmulatta a bútor árát? - kérdezte Emil, d nyomban meg is bánta, mert az asszony (minth csak erre várt volna) megint sírni kezdett.- Se bútor, se lakás.- Lakás sincs? Hát hol lakik? A munkásszá láson? - képedt el Korda.- Nem: egy nőnél. - Ezt úgy ejtette ki é asszony, mintha ezt mondaná: ez van.

Emil nem ilyen folytatást várt. Ezért más nei is jött a nyelvére, mint ez:- Egy nőnél?

Az asszony fölöslegesnek tartotta a választ- És beszélt vele?- A növel nem - igyekezett olyan tárgyilagc hangon folytatni, mintha csak egy film cselei ményét mondaná el. - De vele igen. A műnké helyén.- És mit mondott?- Hogy menjek a francba - válaszolta a

asszony szenvtelenül, mintha valami elvont do got magyarázna. Vagy mintha álmában be szélne. _

A szemközti óra mutatói még mindig keiléfieni rótták unalmas útjukat. A vonat indulásána ideje még mindig messze volt. Hát még a vona hisz késett is. De ezt Korda Emil egyáltalán nei bánta. Inkább arra vágyott, hogy mennél továt együtt maradjon az asszonnyal. Hogy menni később röppenjen el ez az „álomkép.“- Most hova utazik? - fordult hozzá, s leih legmélyén azt remélte, ugyanarra a vonatra vá amelyikre 6.

Az asszony ajka megint keserű mosolyt rándult.- Ha én azt tudnám!

Emil most fogta fel igazán az asszony kilátá! tálán helyzetét.- A lakásunkat eladtam, a munkahelyemé fölmondtám. Habár oda visszavennének.- Melyik vonatra váltott jegyet?- Semelyikre - rázta fejét az asszony. - Cse kijöttem az állomásra, hogy legyek valahol.

Emil közelebb húzódott tpzzá, mint aki ösztc nősen védelmet akar nyújtani az arra rászorult nak. Egyszeriben mindennél fontosabbnak ta tóttá, hogy gondját viselje e’ törékeny asszon; nak. Hirtelen megfogta a kezét. A hideg kézé És bátortalanul, de bátorítóan ezt mondta:-Jöjjön velem.

Az asszony nem válaszolt. Ám Emilnek ez elég volt ahhoz, hogy most már határozottá mondja:-Jöjjön velem... Én sohasem hagyom el.

Megszólalt a hangosanbeszélő. Pattogó bí doghangja nem egy utas álmát elkergette. Ko da Emil is megrezzent, mint az éppen ébredői Mintha attól riadt volna meg, hogy elröppe a valóság, akár egy álomkép.

A hangosanbeszélő a vonat érkezését jí lezte.

Nem a képzeletem szüleménye. Valóban ismertem egy fickót, aki egy kutya idomí- tásával vesződött, s a végén szenvedélyévé vált a dolog. A fickó neve Hurrikán volt, és így hívták a kutyáját is. Huriikántól mindenki félt, s az emberek a világ minden kincséért sem mentek volna el éjszaka a háza előtt, mert ilyenkor leoldotta a kutyát a láncról, s az állatnak ott kellett aludnia egy ócska pokrócdarabon az ajtó előtt, ahol tökéletesen beleolvadt a sötétségbe, mert ó maga is olyan fekete és loboncos volt, akár az éjszaka. A környéken mindenki jól ismerte. Hurrikán is fekete volt, noha a koponyáján egyetlen hajszál sem ékeskedett; valóságos őserdőt képező szőrzete a füle alatt kezdődött, s elszórt, fekete foltok tarkították, amelyek közül sertéshez illő sörték me- redeztek a napvilágba, s ettől úgy festett, mint aki épp most jött a borbélytól, ám a mester elfelejtette elegyengetni a sortéit. Csakhogy Hurrikán nem szenvedhette a borbélyokat, és soha nem érintette borotva sem a bajuszát, sem a szakállát. Hurrikán óriás volt, a nyakát és az orra porcogóját nem is lehetett felfedezni rajta, és súrúbb szőrbozót borította, mint a kutyáját. Úgy festett, mint ódon metszeteken a vásári erómúvészek, amint feszes trikójukban könnyedén emelik fejük fölé az irdatlan gömbökben végződő súlyokat, s közben olyan komoly képet

vágnak, hogy a nézőkön borzongó félelem és a kishitűség érzése vesz erőt; Hurrikán is atléta volt. Szerette az útleírásokat és a szerelmes regényeket, rendszeresen eljárt hozzám kölcsönkönyve- kért, s minél több volt bennük az úti kaland és a szerelem, annál pompásabb- nak találta őket. Kutyája ezalatt kint ácsorgott az ajtó előtt, és csodálkozott. Nem volt ínyére, hogy Hurrikán csak besétált egy idegen házba, neki pedig odakint kell vesztegelnie, de aztán észbe kapott, és serényen dologhoz látott: lefröcskölte az összes kardvirágomat a ház körül, egyetlenegyet sem hagyott ki, úgyhogy a kutyahúgytól és a perzselő napfénytől sorra mind kiégtek.

Amint ez már történni szokott (ha az útleírásokban nem is, a szerelmes regényekben feltétlenül), Hurrikánt faképnél hagyta a felesége; meglépett valami könnyűsúlyúval, pehelysúlyú vagy legfeljebb kis váltó lehetett - Hurrikán szerint nem volt más, csak afféle satnya dug- hagyma. Azóta tartott kutyát: azt idomít- gatta, és nyers hússal zabáltatta, aztán valahonnan a katonaságtól szerzett egy vattával bélelt, hosszú ujjat - a kutya belecsimpaszkodott fogaival a vattaujjba, hogy csak úgy röpködtek a ruhacafatok és a nyálfoszlányok - aztán együtt futottak, elöl az öreg atléta, nyomában a fekete kutyája, fel, a keskeny ösvényen (a mi

házsorunk mögé), egy helyre kis domb tetejére, amelynek túlsó felén egy vén gesztenyefa mélázott s alatta egy még annál is vénebb pad.

A kutya mindig pontosan itt érte utol Hurrikánt, akiknek induláskor legalább jó száz méternyi előnye volt, és belekapott a vattaujjba. Aztán lehuppantak a földre, ide-oda hemperegtek az avarban és úgy kacagtak, mind a ketten, hogy senkinek sem kívánnám, hogy ezt hallja, még magamnak sem.

Ismertem még egy ilyen fickót, az sem vitte semmire. Vágtázó volt, salakfutó meg hosszútávfutó is, egyszer az országos bajnokságon hetediknek futott be, s ezzel Szlovákia bajnoka lett, mert a szlovákok közül ő végzett a legjobb helyen. Hát ez is valami. Ez a pofa egy cseppet sem hasonlított Hurrikánra: minden kicsi és keshedt volt rajta, csak a lábán voltak vastagok az erek, duzzadtak a vértől, körülfonták a lábikráját, és úgy lüktettek, akár a szívdobogás. Hatalmas orrával szelte maga előtt a levegőt - és futott. Vagyis hát igen: az orra is nagy volt a fickónak, és lehet, hogy még egyebe is, csakhogy olyan bő tornanadrág lötyögött rajta (ó ,,légnadrág“-nak nevezte), hogy akár három hozzá hasonló nyápic is kényelmesen elfért volna benne, s ezért nem lehetett látni, mi

mindent rejteget alatta: a lábszára viszont olyan pipaszár volt, hogy ha gyorsabban futott, a lábai valósággal eltűntek alóla. Ennek a fickónak Spicc volt a neve, s Hurrikánnal csak a kobakjukkal hasonlítottak valamelyest egymásra. Spicc is majdnem teljesen kopasz volt, de nem azért, mintha nem nőtt volna a haja:

válta a szőrt. Sz ellenállást, ame felemésztette lel oda se neki: m nyargalászott a csoda, hogy mii az ösvényt a a paddal, mert t tázó lévén réget

Spicc hetenként járt borbélyhoz, és csak egy kanadai sündisznósörtét túrt meg a fején, amolyan gyepfoltot vagy mohaszigetet, amelyen kies korpahordalékok világítottak áft. Az volt a rögeszméje, hogy a sörény fokozza a levegő ellenállását, s ezáltal csökkenti a sebességet: lehet, hogy ezt az úszóktól hallotta, s ezért a lábáról meg az alsókarjáról is leborotha az ember d megnyújtja lépt« iramodhatott vol előle senki, meri ösztövér volt, he lyek minden esti és úgy csíptek, mint apad a véri csei vagy unoké