Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-07 / 23. szám
SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA VASÁRNAPI KIADÁS 1985. június 7. XVIII. évfolyam 23. szám Ára 1 korona Magas-tátrai panoráma - szépségfolttal Füstölgő gyárkémény tövében senyvedő fák (S. Petráá-ŐSTK és K. Németh István felvétele) Savas eső. Tudományos körökben e fogalom immár száztíz esztendeje ismert. Oka a légkörbe nagy tömegben kerülő ipari szennyeződés, főleg a széntelepekre épülő hőerőművek kénes vegyületeinek feloldódása a csapadékban. Felette káros természeti következményeire azonban csak mintegy másfél évtizede figyelnek fel amúgy igazából. Főleg a leginkább sújtott Egyesült Államok és Kanada keleti partvidékén, de nemkülönben Európában is. Sok-sok millió tonna szennyeződés kerül a levegőbe, majd a földre, az erdőkre. Hazai és külföldi forrásokból a mi területünkre is. Tudományos felmérések bizonyítják, de szemmel is látható, hogy a savas eső kisebb-nagyobb mértékben fasorvadást idéz elő erdőállományunkban. A cseh országrészekben ilyen közvetlen veszély fenyegeti az erdők egyharmadát. S ha ennek a folyamatnak nem parancsolunk álljt, akkor ez az arány már a kilencvenes évek végén elérheti a 40-50 százalékot. A természet összefüggő, kölcsönösen feltételezett, kiegyensúlyozott rendszer. Egyensúlyi helyzetének megbontása tehát károsan hat nemcsak a földre, a fákra, hanem általában a növényekre, vizeinkre, állatvilágunkra és nemkülönben az emberi egészségre is. E veszély elhárítására már nem egy lépést tettünk és teszünk. így például az új és részben a régi gyárakat, hőerőműveket kénelvonó berendezéssel látjuk el, a Beszedekben a savtartalmat csökkentő mésszel kezelik az erdei földeket stb. Mindez azonban - bármennyire is szükséges és örvendetes - egyelőre csak a kezdet kezdete. A töménytelen tennivaló ismeretében csepp a tengerben. Az elhárítás üteme sem felel meg az igényeknek. Ez részben érthető is. Hiszen csak egy 800 megawattos hőerőmű kénszűrö berendezésének mintegy egymilliárd korona a beruházási költsége. Mégis, az a körülmény, hogy az államvezetés legmagasabb szintjein a környezet- védelmi kutatások megállapításait az utóbbi években rendkívül komolyan veszik és lassan gyorsuló iramban, lehetőségeink arányában gyakorlati lépések is történnek az életünket és a jövő nemzedékeinek életét fenyegető szennyeződés ellen - biztató jelenség. Még akkor is, ha tudva tudjuk, hogy e tekintetben nemzetközi összefogás szükséges, mert amiként iparunk más országok levegőjét szennyezi, úgy ennek a fordítottja is érvényes. S ma már minden európai országban tisztán látják: a környezetvédelemben a tétlenség, sőt, már a tétovázás is, megbocsáthatatlan és helyrehozhatatlan bűn lenne. Az erdeinket figyelmes szemmel járó ember is tudja ezt. Gyakran döbben rá pusztuló fák, élettelenné váló folyók, patakok láttán, hogy a technika törvényszerűen természetes és szükséges fejlődése nem kerülhet, nem szabad, hogy megoldhatatlan, megbékithetetlen ellentmondásba kerüljön a természet rendjével. Ennek a felismerésnek immár nemcsak intézményes, hanem lakossági, egyéni megnyilvánulási formái is vannak. Szűkül azoknak a köre, akik szabad idejükben a természetet ilyen vagy olyan formában csak kiuzsorázzák, rútítják, egyszóval kulturálat- lanságukról, nemtörődömségükről, esetenként vandalizmusukról tesznek tanúbizonyságot. S mind többen akadnak, akiknek apró-cseprő tetteikben, a természet iránti gondos magatartásukban kifejezésre jut a kedvezően változó szemléletmód. Legutóbb a Magas-Tátrában, amelynek csodálatos vonulatát évről évre milliók keresik fel, hallottam az alábbi történetet. Egy fontos gyógyintézmény hatósági engedéllyel, az erre törvényesen kijelölt helyen egy kisebb épülettel kívánta bővíteni befogadóképességét. A terv elkészült és már-már hozzáfogtak a kivitelezéséhez, amikor vita kerekedett az illetékes környezetvédelmi szervvel. Lényege: az eredeti terv szerint három sudár fenyőt kellett volna kivágni, csekély tervmódosítással pedig csak egyet. Mondanom sem kell, némi huzavona után az utóbbi megoldást választották. Úgy tűnhet, amolyan jelentéktelen, „piszlicsáré“ dolog ez - hiszen „csak“ két fa megóvása volt a tét. A fentebb ismertetett, riasztó tények megvilágításában ez bizony elhanyagolható tényező. Csakhogy néhány évvel ezelőtt még csak nem is indult volna el ilyen vita. A két fáért valószínűleg senki sem emelt volna szót, vagy ha igen, akkor eredménytelenül. Éppen a vajúdva változó szemléletről tanúskodik, hogy most másképp alakult a dolog. S ez önmagában is jelentős tény. Annál is inkább, mert már nem egyedülálló, szórványjelenség ez, hanem fokozatosan rendszerré terebélyesedő gyakorlat. Olyan rendszerré, amelyből kezdenek már „kilógni“, kivételnek számítani a természet kárára megengedett, elnézett vagy kiügyeskedett lépések, jobban mondva ballépések. S ez Így helyes, Így jó. Mert semmiképp sem „piszlicsáré“ dolog az, ha a természetet járó százezrek és milliók felismerik - kár letépni akárcsak egyetlen ritka növényt vagy virágot, s önönmagunk elleni vétek meggondolatlanul elhajítani akárcsak egyetlen üres konzervdobozt, üveget vagy egyéb hulladékot. A természet ezért nem tud sem fennhangon, sem halkan köszönömöt mondani. De annyi biztos, bőségesen meghálálja ezt mindannyiunk javára és örömére a ma és holnap nemzedékeinek. GÁLYIVAN * TIP BE TMP BnM IBi S ifll TB flü IT P NINCS mik