Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-31 / 22. szám
A második világháború befejezésének 40. évfordulója alkalmából a különböző társadalmi rendszerű országok tömegtájékoztató eszközei sok olyan irást közöltek, amelyek egészében vagy részeiben értékelik a nagy világégést, és korunk számára megpróbálják ‘levonni belőle a tanulságokat. Tekintettel arra, hogy a második világháború egészen rendkívüli méretű és nemzetközi jelentőségű esemény volt, nincs ebben semmi meglepő. Figyelembe véve az előbb említett tényt és azt, hogy negyven év telt el azóta, s volt tehát idő a háború beható tanulmányozására, úgy tűnhet, hogy a kulcsfontosságú események értékelése ma már nagyjából egységes, egyértelmű, s eltérő nézetek csak néhány részkérdésben, apróságban lehetnek. Nem így van! Az utóbbi hónapokban, figyelve a világsajtót, annak vagyunk tanúi, hogy a második világháború, annak legjelentősebb eseményei, azok okai és következményei körül olyan nemzetközi méretű ideológiai harc bontakozott ki, mint talán még soha az elmúlt negyven év folyamán. A tényekre támaszkodó és realista szemléletű írások mellett, melyek elsősorban a szocialista országok tömegtájékoztató eszközeiben jelennek meg, a kapitalista államok polgári sajtója igyekszik saját arcára formálni a második világháború történetét, átfesteni a fasizmusról kialakult sötét képet, s a háború utáni fejlődést az európai kontinensen a valóságtól eltérő színben feltüntetni. A jelenség okait kutatva megállapítható, hogy mindez azért van, mert a második világháború és az azt követő időszak legfontosabb történelmi tanulságai szöges ellentétbe kerültek a nyugati tőkés jobboldali körök mai érdekeivel. 985. V. 31. A burzsoá sajtó mindenekelőtt a kulcsfontosságú kérdéseket igyekszik újjáértékelni mai politikai érdekeinek megfelelően. Ide tartozik elsősorban a háborút kiváltó okok problémaköre. Bár a tények egyértelműen igazolták, hogy a föbúnös a fasizmus volt, melynek hatalomra jutását Németországban, Olaszországban és Spanyolországban a nyugati kormányok bár nem támogatták, de eltűrték, a burzsoá történészek most mégis igyekeznek a háború kirobbanásáért rájuk háruló felelősség egy részét áthárítani - bármenynyire képtelennek is tűnik ez - a Szovjetunióra. Ezen állítás tarthatatlanságát mi sem bizonyítja jobban, mint Csehszlovákia példája. Köztudott, hogy éppen az angol Runciman lord volt az, aki a háború előestéjén tett prágai látogatása alkalmával megértéséről és támogatásáról biztosította a heinleinistákat a cseh határvidék Németországhoz való csatolása ügyében. A müncheni egyezmény aláírásával pedig Anglia és Franciaország szabad utat nyitott a náci Németország hódító politikájának. Az egyetlen ország, amely ebben a helyzetben is szilárdan kiállt Csehszlovákia mellett és hajlandó lett volna segítséget nyújtani, a Szovjetunió volt. Ebből is nyilvánvaló, hogy teljesen hamis az a Nyugaton ma gyakran hangoztatott ún. totalitarizmusról szóló elmélet, mely szerint a második világháború az egyik oldalon a fasizmus és a kommunizmus, a másik oldalon pedig a szabad, demokratikus államok közti ellentétekből robbant volna ki. A másik kulcsfontosságú, széles körben tárgyalt kérdés az, hogy ki viselte a fasizmus elleni harc legnehezebb terhét, kinek van legnagyobb érdeme a fasizmus leverésében, megsemmisítésében. Napjainkban Nyugaton, de másutt is, sokszor találkozunk olyan állításokkal, miszerint a szocialista országok azzal, hogy a fasizmus legyőzésében döntő szerepet tulajdonítanak a Szovjetuniónak, meghamisítják a történelmet, s csökkentik az Amerikai Egyesült Államok, Anglia és Franciaország szerepét a győzelem kivívásában. Megint elég a mindenkinek hozzáférhető tényékhez, adatokhoz fordulni, hogy megismerjük azt a valóságot, melyet az objektív és realista nyugati történészek sem tagadnak. A. P. Taylor, a világszerte ismert angol történész, a Brit Akadémia tagja a The Second World War (A második világháború) című könyvében nyíltan megírta, hogy .....az or oszok a háború egész ideje alatt a német szárazföldi hadsereg 75 százalékát lekötötték, míg Nyugaton másodrangú német egységek harcoltak...” Ki kell mondani, hogy A. P. Taylorhoz hasonló józan szemléletű történészek száma Nyugaton ma nem elhanyagolható, azonban hangjukat Negyven évvel ezelőtt készült felvétel. A béke első boldog percei Ústí nad Orlicí-ben (ÖTK-arch.) < ■ ■■■ ' a sajtóban sajnos ritkán hallani. Utt ugyanis másfajta „történészek“ viszik a szót. Miért? Azért, mert a második világháború bebizqnyította nemcsak a szovjet hadsereg, hanem ezen keresztül az egész szocialista társadalmi rendszer erejét is. Ezzel párhuzamosan a nyugat-európai és az amerikai polgári sajtó igyekszik felértékelni a nyugati szövetségesek szerepét a fasizmus legyőzésében. A tények összességének - és nemcsak azoknak, melyek az adott koncepciónak megfelelnek - elemzése során hamarosan kiderül, hogy a nyugati szövetségesek politikája a második világháború alatt tele volt ellentmondásokkal. Itt nem az amerikai, az angol, a francia vagy más nemzetiségű katonák, partizánok, civilek hősiességének a lebecsüléséről van szó, hanem arról, hogy a széles néptömegek akaratát a fasizmus elleni harc folyamán a nyugati kormányok nem mindig vették figyelembe. A nyugati kormányok a háború alatti években, akárcsak az azt megelőző időszakban, azon igyekeztek, hogy a fasiszta támadások élét elsősorban a Szovjetunió ellen irányítsák, hogy az aztán meggyengülve összeomoljon. A második front megnyitása körüli huzavona jól érzékelteti a nyugati hatalmak ezen törekvéseit. Joggal jegyezte meg tehát a már idézett A. P. Taylor, hogy a második front megnyitásáról szóló döntés .. politikai és nem stratégiai megfontolások alapján született.“ Más szóval: a második frontot a nyugati szövetségesek csak akkor nyitották meg, amikor az a veszély fenyegette őket, hogy a szovjet hadsereg elfoglalja a fasiszta Németország egész területét. A fasizmus elleni harcban számos országban, így Jugoszláviában, Olaszországban, Franciaországban, Csehszlovákiában és másutt is, jelentős szerepet játszottak a nemzeti felszabadító mozgalmak. A burzsoá propaganda igyekszik ennek a spontán népi ellenállásnak, melyben döntő szerepet játszottak az antifasiszta erők és a kommunisták, a szerepét lekicsinyíteni, és úgy állítani be a háborút, mintha az csak a reguláris hadseregek közti harc lett volna. Ilyen szemszögből nézve a dolgokat, a háború utáni európai rendezést is úgy lehet beállítani, mint a diplomáciai tárgyalások eredményét. A teheráni, jaltai és a potsdami értekezletekről pedig el lehet mondani, hogy azokon Európát a nagyhatalmak „érdekszférákra“ osztották fel. Ebből aztán nem kisebb következtetést vonnak le Nyugaton, mint azt, hogy az európai szocialista országok létrejötte nem elsősorban a belső politikai erőviszonyok megváltozásának a következménye, hanem a külföldi beavatkozásé. A második világháború kulcsfontosságú eseményei reális értékelésének szükségességével szorosan összefügg a háború utáni fejlődés jellegének a meghatározása is, mint ahogy az már az előbbiekből is kitűnt. A Szovjetunió döntő szerepe a fasizmus legyőzésében a háború után fokozatosan a nemzetközi erőviszonyok lényeges megváltoztatását eredményezte. Teret nyert a demokrácia, a nemzeti önrendelkezés, a szocializmus, és ezzel arányosan csökkent a kapitalizmus befolyása, hatalma a világon. Létrejött a szocialista világrendszer, és egyre erősödik az el nem kötelezett országok mozgalma. A második világháború utáni békés fejlődéssel párhuzamosan egyre élesebbé vált a kapitalizmus és a szocializmus közti ideológiai harc. A második világháború kiváltó okainak, lefolyásának és a háború utáni fejlődésnek a reális, helyes értékelése ma ennek az ideológiai harcnak az egyik legfontosabb és rendkívül időszerű része. Ezért nem véletlenül próbálják most a nyugati jobboldali körök újramagyarázni a nagy világégés történetét. Továbbá arról sem szabad megfeledkezni, hogy a második világháború idején, amikor a fasizmus megsemmisítéssel fenyegette az emberi civilizációt, a népeknek sikerült összefogniuk és visszaadni Földünknek a békét. Ez a nemzetközi együttműködés, melynek kialakításáért a békés egymás mellett élés elve alapján a szocialista országok kitartóan harcolnak, ma, amikor bizonyos imperialista körök atomháborúval fenyegetik az emberiséget, újból rendkívül időszerű és szükséges. A múlt tanulságait nem szabad könnyelműen elfeledni, félretenni. Az igazságot ki kell mondani, mert a történelem nemcsak tanít, de egyben figyelmeztet is! kokes János realizmus A szovjet társadalom a fejlett szocializmus hosz- szú történelmi szakaszának kezdetén áll. A párt egész tevékenységének elméleti, alapja ezért a fejlett szocializmusnak mint a kommunizmushoz vezető út objektíve szükségszerű szakaszának a koncepciója. Ezen alapul az az irányvonal, amelynek célja az ország társadalmi-gazdasági fejlődésének meggyorsítása, gazdasági és védelmi erejének fokozása, a munkakörülmények és az életviszonyok megjavítása - mindezt a párt XXVI. kongresszusán, utána pedig az SZKP KB ezt követő plénumain tűzték ki célul Az SZKP szervezeteinek, a tanácsi és a gazdasági szerveknek a munkáját mindinkább a józan, realista, alkotó szemlélet, a hiányosságokkal szemben tanúsított kérlelhetetlenség, valamint az állandó tettrekészség jellemzi. A párt mindenkor arra törekszik, hogy cselekedeteit a tudományos megalapozottság vezérelje. Annak idején már Lenin is nyomatékosan óva intett attól, hogy leegyszerűsítő módon értékeljék a társadalomban végbemenő különféle folyamatokat. Rámutatott arra, hogy a tömegek alkotó tevékenységéről szerzett tapasztalatokat sokoldalúan elemezni kell, és a gyakorlaton kell rendszeresen lemérni az elméleti következtetéseket, a politikai döntések helyességét. A társadalom tudományosan megalapozott irányításához az szükséges, hogy a politika folyamatos legyen, a múlt tapasztalatait gondosan figyelembe vegyék, és a gyakorlat, az élet során felmerült kérdéseket átgondoltan fogalmazzák meg. Lenin is azt tanította, hogy állandóan ki kell javítani, felül kell vizsgálni mindazokat az értékeléseket és következtetéseket, amelyek nem állták ki az élet gyakorlati próbáját, és végül is akadállyá váltak a kitűzött feladatok megvalósításának útjában. Ami pedig a gazdaságpolitikát illeti, itt nem mellőzhető az a tény, hogy a szovjet gazdaság óriási mértékben megnőtt, és szükséges lett az, hogy az intenzív fejlesztés vágányára állítsák át. Mindezeknek a körülményeknek okvetlenül módosítaniuk kell azt a szemléletet, amelyet a párt a gazdasági stratégia döntő fontosságú kérdései terén alkalmaz. A hangsúlyt a műszaki-tudományos haladás meggyorsítására, a munkatermelékenység világviszonylatban is élenjáró szintjének elérésére, valamint a gazdasági mechanizmus és az irányítási rendszer tökéletesítésére kell fektetni. A gazdasági problémák között egyetlen olyan sem akad, amely a politika kikapcsolásával, a párt politikájának a gazdasági folyamatokra kifejtett hatása nélkül megoldható volna. Minél bonyolultabbak ezek a folyamatok, annál jelentősebbé válik a párt politikai irányító szerepe. De a politika is csupán akkor számíthat sikerre, ha a gazdaság helyzetének és fejlődési irányzatainak mélyreható, sokoldalú, tudományos elemzésén alapszik. Ma különösen aktuális Leninnek az a gondolata, amely szerint nem mellőzhető az, hogy milyen áron sikerül elérni a gazdasági haladást. A párt, miközben az emberek jólétének fokozásához szükséges gazdasági, társadalmi és más feltételek létrehozására törekszik, úgy véli, hogy a jólét fokozása a legközvetlenebb módon magának a népnek a munkájától, valamint minden egyes embernek attól a törekvésétől függ, hogy emelkedjen a társadalmi termelés, jobb legyen a munka termelékenysége. A végzett munka mennyisége és minősége: az emberek jólétének legfőbb forrása, és egyúttal az elosztás döntő elve is a szocializmusban. A párt óvakodik attól, hogy megalapozatlan ítéleteket és következtetéseket vonjon le, amelyek könnyű, gyors sikereket ígérnek, és odaadó, kitartó munkára serkenti az embereket. Politikai irányvonalának megvalósítása során a párt az SZKP szervezeti elveire, a pártélet lenini normáira, a vezetés lenini stílusára épít. Nagy fontosságot tulajdonít a társadalmi folyamatok iránti tudományos megközelítésen alapuló, realista és alkotó szellemű, lenini munkastílusnak. Ennek szerves eleme: az állandó támaszkodás a tömegekre, a feladatok kezdeményező és alkotó szellemű megközelítése, az igényesség és a céltudatosság, a formalizmusnak, a bürokratizmusnak minden megnyilvánulásával, a tettek szószaporítással való felváltásával szemben tanúsított engesztelhetetlenség. Ez persze nem csupán a vezetés stílusára érvényes. Igen fontos, hogy társadalmi méretekben is erősödjön a munka-, állami- és pártfegyelem, eltökélt harc folyjon minden olyan jelenség ellen, amely ellentétben áll az élet szocialista normáival. Az egész társadalom érdekeit figyelembe véve, a pártnak politikájában azokkal a sajátos érdekekkel is számolnia kell, amelyek a nemzeti, a helyi és a különböző társadalmi csoportok körében érvényesülnek. Mindezeknek az érdekeknek végső soron azonban alárendelt szerepük van az elsőbbséggel rendelkező össznépi, állami érdekekkel szemben. V. SZERGEJEV (Moszkvai Pravda)
