Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-24 / 21. szám
N egyednap gabonával megrakodva, egyenest a szovhozból jövet, a teázó 1 elé kanyarodtam. Ott ül az én legénykém a tornácon, harangoz a lábacskájával. Minden jel arra vall, hogy éhes. Kihajoltam a kisablakon és kikiáltottam: ,,Hé, Vanyuska! Gyere, ülj fel gyorsan az autóba, megkocsikáztatlak, elviszlek az elevátorig, aztán, ha onnan visszajövünk, megebédelünk." Kiáltásomra felrezzent, leugrott a tornácról, felkapaszkodott a kocsi lépcsőjére és halkan azt kérdezte: „Honnan tudja a bácsi, hogy Ványának hívnak?“ Tágra nyitotta szemecskéjét és várta, mit felelek. No, hát azt mondtam neki, hogy tudod, én világotjárt ember vagyok, én mindent tudok. Jobbfelől került, kinyitottam az ajtót, magam mellé ültettem és elindultunk. Máskülönben eleven kis kölyök, de most valahogy hirtelen elcsendesedett, eltűnődött, minduntalan rám tekingetett felfelé hajló, hosszú pillái alól, és felsóhajtott. Olyan kis madárfióka még és máris megtanult sóhajtozni. Pedig nem neki váló még az! Azt kérdem: „Hol van az apád, Ványa?“ „Elesett a fronton" - suttogja. „Hát a mamád?" „A mamát agyonütötte a bomba a vonatban, amikor jöttünk." „Hát honnan jöttetek?" „Nem tudom, nem emlékszem...“ „És nincsenek itt rokonaid, nincs senkid?“ „Nincs.“ „Hát hol hálsz?“ „Mikor hol." Erre majd kibuggyant a szememből a forró könny, és egyszeribe eltökéltem: „Az nem lehet, hogy elpusztuljunk külön-külön. Fiammá fogadom." Mindjárt úgy megkönnyebült, olyan derűs lett a lelkem. Odahajoltam hozzá és halkan azt kérdeztem: „Hát azt tudod-e, Vanyuska, ki vagyok én?" „Kicsoda?" - kérdezte vagy inkább sóhajtotta. „Én az apád vagyok“ - mondtam neki ugyanolyan halkan. Uramisten, mi történt ekkor! A nyakamba ugrott, csókolta az arcom, a szám, a homlokom, olyan harsányan és vékonyan kiabált a kis pintyőke, hogy csakúgy zengett belé a fülke. „Édesapám! Tudtam én, tudtam, hogy megtalálsz! Úgyis megtalálsz! Olyan régóta várom már, hogy mikor találsz meg!“ Hozzám simult, minden izében remegett, mint a fűszál a szélben. Az én szememre meg köd ereszkedett és nekem is minden porci- kám remegett, reszketett a kezem is... Még most is csodálkozom rajta, hogy nem engedtem el akkor a kormányt! De egy kis árokba mégis belehajtottam véletlenül; leállítottam a motort. Nem mertem továbbindulni, amíg el nem száll a szememről a köd, attól féltem, még elgázolok valakit. Ott álltunk vagy öt percig, az én kisfiam teljes erejéből szorongat, csak hallgat és remeg. Jobb karommal én is átöleltem, gyengéden magamhoz szorítottam, a ballal megfordítottam az autót, és visszafelé, a szállásomra idnultam. Mit nekem most az elevátor, kisebb gondom is nagyobb nála! A kapu előtt hagytam az autót, a karomra vettem új fiacskámat és bevittem a házba. Úgy körülfonta kis karjával a nyakam, hogy el sem engedte, míg a tetthelyre nem értünk. Orcáját borostás arcomhoz nyomta, szinte odatapadt. így vittem be. A házigazdámék éppen otthon voltak. Ahogy belépek, rájuk kacsintok mind a két szememmel és vidáman azt mondom: „No megtaláltam az én Va- nyuskámat! Fogadjatok be bennünket, jó emberek!“ Gyermektelenek voltak, egyszeribe megértették hát, miről van szó, és sürögni-forogni kezdtek, szorgoskodtak. Én meg először sehogy se tudtam lehán- tani magamról a fiamat. De addig beszéltem neki, míg sikerült. Megmostam a kezét szappannal, asztalhoz ültettem. A háziasszony scsit mert a tányérjába, és amikor látta, milyen mohón eszik, megeredt a könnye. Ott áll a kemencénél és sír, - sir a kötőjébe. Az én Vanyuskám meglátta, hogy sir, odaszaladt, megrángatta a szoknyája alját és azt mondta. „Minek sir, néni? A papa megtalált hát most örülni kellene mindenkinek, a néni meg sir.“ De a háziasszony, én édes istenem, erre még jobban sirva fakadt, csupa könny lett az arca! Ebéd után elvittem a kisfiút a borbélyhoz, megnyírattam, otthon magam megfürdettem egy teknöben és becsavartam tiszta lepedőbe. Átölelt és úgy aludt el az ölemben. Óvatosan lefektettem, aztán elmentem az elevátorhoz, leraktam a gabonát, az autót visszavittem a kocsiparkba és futvást indultam az üzletekbe. Vettem neki hosszú nadrágot, ingecskét, szandált és háncsból font sapkát. Persze kiderült, hogy egyik sem őrá való, és mind silány portéka. A nadrág miatt össze is szidott a háziasszony: „Megbolondultál - azt mondja ilyen melegben posztónadrágot adni a gyermekre?!“ Egy pillanat alatt az asztalra tette a varrógépet, keresgélt valamit a ládában, és egy óra múlva már el is készült az én Vanyus- kámnak egy szatén nadrág meg egy rövid újjú fehér ingecske. Együtt feküdtünk le és hosszú idő óta először aludtam el nyugodtan. De éjjel négyszer is felkeltem. Felébredek - ott van a hónom alatt, oda fészkelte be magát, mint a veréb az eresz alá, halkan szuszog, nekem meg olyan boldogság tölti el a lelkemet, hogy szóval azt ki sem lehet mondani! Nem akartam meg se mozdulni, hogy ne ébresszem fel, de aztán mégsem álltam meg, csendben felkeltem. Gyufát gyújtottam és úgy gyönyörködtem benne... Hajnal előtt arra ébredtem, hogy mintha fojtogatna valaki. Hát a fiam lerúgta magáról a lepedőt és keresztbe feküdt rajtam, szétvetette a lábát és az egyikkel a torkomat nyomta. Nem valami nyugodtan lehet aludni vele, de megszoktam, és most már unalmas volna nélküle. Éjjel hol megsimogatom, amikor alszik, hol megszagolom a haját és olyankor megenyhül, ellágyul a szívem; mert már kővé keményeden a sok keserűségtől... Eleinte velem járt a kocsin a fuvarokra, aztán rájöttem, hogy ez így nem lesz jó. Mi kell nekem, egymagámnak? Egy karéj kenyér, egy fej vereshagyma, só - és már egész napra jól is lakott az öreg katona. De ővele más a helyzet: hol tejet kell szerezni neki, hol egy-egy tojást főzni, meg aztán ő csak nem lehet meg meleg étel nélkül. Viszont a munka nem vár. Egyszer rászántam magam: a háziasszony gondjaira bíztam. Hát egészen estig sirt-ritt, este meg elszökött, elébem jött az elevátorhoz. Késő éjszakáig ott várt. Eleinte bizony nehéz dolgom volt vele. Egyszer még napvilágnál lefeküdtünk, mert napközben nagyon kimerültem; hol csipog folyton, mint a kis veréb, hol meg szótlanul töpreng. Azt kérdem. „Min gondolkozol, kisfiam?" A mennyezetre bámul és azt mondja: „Hová tetted a bőrkabátodat, papa?“ Soha életemben nem volt bőrkabátom! Ki kellett vágnom magam valahogy: „Voronyezsben maradt" - mondtam. „És miért kerestél olyan sokáig?" „Kerestelek fiam Németországban is - feleltem neki -, Lengyelországban is, egész Belorussziát is bejártam, aztán kiderült, hogy itt vagy Urjupinszk- ban." „Urjupinszk messzire van Németországtól? És Lengyelország messzire van a mi házunktól?" így csevegtünk elalvás előtt. Azt hiszed, öcsém, hogy csak úgy vaktában kérdezte azt a bőrkabátot? Nem, nem ok nélkül kérdezte. Úgy látszik, az igazi apja valamikor olyan kabátot viselt, és ez megmaradt az emlékezetében. Hiszen a gyermek emlékezete olyan, mint a szárazvillám: fellobban, egy pillanatra mindent megvilágít, aztán kialszik. Az ő emlékezete is olyan, akár a szárazvillám, fel-fellobban olykorolykor. Talán eléldegéltünk volna még egy évig Urjupinszkban, de novemberben nagy baj történt velem: ahogy a sáros úton hajtok, egy faluban, megcsúszott a kocsi; épp az utamba akadt egy tehén, hát véletlenül elütöttem. Az asszonyok, persze, lármát csaptak, összecsődült a nép, az autófelügyelő is mindjárt ott termett. Elvette a hajtási igazolványomat, akárhogy kértem is, hogy legyen belátással irántam. A tehén felállt, felcsapata a farkát és futásnak eredt a mellékutcákon, de az én könyvem csak odalett. A télen ácsmunkán dolgoztam, aztán levelet írtam egy barátomnak, akivel együtt katonáskodtunk - itt, ebben a kerületben dolgozik; sofőr a kasari kerületben - hát az meghívott magához. Azt Írja: egy félévig eldolgozgatsz az ácsszakmában, aztán majd új könyvet kapsz a mi kerületünkben. No, hát ezért vonulunk mi most a fiacskámmal Kasariba - gyalogszerrel. De hogy is mondjam csak: ha nem történik az a baleset a tehénnel, akkor is máshová mentem volna Urjupinszkból. Nem tudok én sokáig egy helyben megülni, elvágyódom mindenünnen. Majd, ha Vanyuska felcseperedik, ha már iskolába kell adni, akkor talán megnyugszom és megülök egy helyben. De egyelőre még vándorolgatunk a nagy orosz földön.- Nehezére eshet a gyaloglás - mondtam.- Nagyon keveset jár ő a maga lábán, jobbadán az én nyakamban utazik. Felültetem a nyakamba és úgy viszem, ha meg mozogni akar egy kicsit - leszáll és szaladgál az útfélen, akkorákat ugrik, mint egy kecskegida. Mindez még csak hagyján, megvolnánk valahogy, de nagyon megrozzant a szívem, ki kéne cserélni a kismotort... Néha úgy összeszorul, úgy elakad, hogy elsötétül előttem a világ. Attól félek, hogy egyszer majd alvás közben halok meg és nagyon meg találom ijeszteni a kisfiámat. De van még egy másik baj is: majdnem minden éjjel drága halottaimmal álmodok. Többnyire azt álmodom, hogy én szöges drót mögött vagyok, ők meg a másik oldalon, szabadon... Beszélgetünk mindenféléről, Irinával is, a gyermekekkel is, de mihelyt szét akarom feszíteni a drótot a kezemmel - elhúzódnak tőlem és a semmibe olvadnak ott a szemem előtt... Meg aztán az is csodálatos, hogy nappal mindig keményen tartom magam, egy jajszót, egy sóhajt se préselhetnél ki belőlem, de éjjel, ha felébredek, csupa viz a párnám a könnyeimtől... Ekkor útitársam hangja ütötte meg a fülemet, és az erdőben már hallani, lehetett, ahogy a vízben csobban az evezölapát. Az idegen, aki mégis olyan közel került hozzám, felállt, felém nyújtotta nagy kezét - olyan kemény volt az, akár a fa - és azt mondta:- Isten áldjon, öcsém, sok szerencsét!- Szerencsés utat neked is, Kasariba!- Köszönöm. Gyere fiam, menjünk a csónakhoz. - A kisfiú odaszaladt apjához, jobbfelől melléjeszegődött és vattás kabátjának alját fogva, tipegve elindult a hosszúléptű férfi mellett. Két elárvult ember, két kis porszem, amelyet idegen tájakra vetett a soha nem látott erejű háborús vihar... Milyen jövő vár rájuk? Szerettem volna azt gondolni, hogy ez az orosz ember, ez a hajlíthatat- latj akaratú férfi magára talál, az apja vállán meg felnő az a kicsi, afcti embernyi ember korában el tud majd viselni mindent, le tud küzdeni minden akadályt útjában, ha azt követeli tőle a Haza. Nyomasztó szomorúsággal néztem utánuk .. Nem lett volna az elválással semmi baj, de Vanyuska, néhány lépés után, kurta lábacskáival botladozva, mentében felém fordította arcát és búcsút intett rózsaszínű kis kezével. Ekkor hirtelen, mintha egy puha, de hosszúkarmú mancs szorította volna össze a szivemet; sietve elfordultam. Nem, nemcsak álmukban sírnak a háborúban megőszült idős férfiak. Sírnak ébren is... Csak az a fő, hogy idejében félre tudj fordulni. És az a legfőbb, hogy ne sebezd meg egy kisgyermek szívét: ne lássa, hogy fut le arcodon a fukar, de forró férfikönny. MAKAI IMRE fordítása * * 80 éve született Solohov, a szovjet prózairodalom nagy alakja. A fönti részlet az Emberi sorsból való. MIHAIL SOLOHOV s mm VICTOR HUG Egy hideg, szel volt, hogy siesser a Tarrinzeau-field tér kocsma falán utolsó hónapjai já, vallott - jó megje ami az udvarban t bereknek sem. M Mit hallgatott? Eg udvarból hallatszc got, amely kissé c elhasson az utcár A bekerített he! tömeg lármája hal - Londoni urai - hangzottak a s: benneteket, angc mondok: nagy ne még szebbek, mi tok. Ahhoz a nem; a többieket. Nagy zása megkülönbö Mint politikusok é és iparositók és m tek másoknak az különlegesek vac a pillanat, amikor egyik oldalára a; oldalára: angolok ezt a javatokra, hit ember; szerencse vagyok. Ez össze! lét: amit tudok, < árulok, és ötletei hallgassatok. A te tok ki a fületeket. I- ha nagy, sok marh tek. Én a pseudod pajtásom, aki ne ösztökélek. Közös egyenrangú a tud mokritoszt, mi a tu< És ha engem kérd „Tudok.“ Egyébki nák helyreigazítój kitisztogatását. M hogy a nép csalót tek ostobán szem szék Istenben, mé piszkot látok - és a seprűt. Honnan dolgom. Mindenki tudja. Lactantius egy bronz mellszc II. Szilveszter pá Beszéltek a made Kérdés. Eleázár Ágostonnal társait ezekben a tények sót. A holt gyermt aranylemez volt, a tak vésve. Tehát c tok óvatosságoma tói. Figyeljetek ide ben bizonyára his: de én eloszlatom hogy Isten a -bél a kutyatejben, Jós gyökérben, Horné növényben lakik, isten lakik, hanem igaz, hogy a kígy K örülbelül ötszáz, de inkább hétszáz métert kell lefele jönni ahhoz, hogy a zsombékos partra érjünk, ha talán nem is lefelé, de semmiképp sem fölfelé, egy semleges, hepehupás terepen kell átvágni, hogy az ember ideérjen kukoricaföldön, meg miegymáson, ha a gazdasági udvartól számoljuk, ha kiértünk a négyvasú'ekék, vetögépek, fogasok és vizeshengerek közül, ahol a csalán haragoszölden, a rozsda pedig feketén uralja a talajt, és a határozatlan irányból fújó szél minden szemetet összehord itt - ha elhagyjuk az udvart, a föld egészen selymesnek és gondozottnak tűnik, a földanya, a szürkés-barnára égett felszín, mely még izzik, forrong, az ember lába közé csap a forróság, egészen áthe- vült, s lejjebb, pontosabban, előrébb sikamlós, a füves földnyelveken összefut a talajvíz, a hosszú szárú fú elfekszik a mélyedésekben, ahol egy pillanatra megszakad az összefüggés föld és föld között, darabka ég remeg a vízen, mint egy emberi arc, akkora, csak egyetlen lépés, és a lábnyom, a testsúly, amely a horpadáson átlendíti az embert, felkavarja a félhomályban is ezüstösen világító felületet, a laza összetételű talaj összecsuklik az érintésre, a viz fölbugyog és elönti a nyomot, a lábnyom még enyhén emelkedik, de végül egy sárga iszap- csikkal belemosódik a vizbe, néhány buborékot vet, a pereme felé kiszélesedik és elmállik, ahogy a víz alámossa és befalja. A harmat, amely ilyenkorra már a fűre zúdul, sáros foltokban mutatja a nyomokat, amint továbbhaladnak a hasított patáktól összetaposott keskeny partszegélyen; majd túlnan a legelő hullámosán nekilendül az egyre sűrűbbé tapadó sötétségnek, tulajdonképpen itt kezdődik és indul nagy körben bal felé, emitt egy keskeny sávon még párolog a maglucerna, valószínűtlen keménységgel barnállik a csigavonalú magházak tömege, és most távolról hallatszik a zsongás, mintha réz hajszáldrótokon futna, cincogó hanggal emelkedik, kavarog a nagy, zilált gömb, szétszakadva és újra összeugorva, nem hallható szárnycsapkodással a szúnyograj, akár egy alaktalan, sötéttől fakó színű felhő vagy tehén.- Wie eine Kuh, nicht wahr? - kérdezte Karácsonyi doktor a mellette fújtatva haladó kövér urat, akiből a hepehupás talaj és a nagy távolság, amit eddig bejártak, váltotta ki a zihálást, és szakadt róla a verejték, vastag szövetingét fehéren verte át a só és a hab; mintha ágyban volna, gondolta a doktor, valami vékony arcú, fürge öreglány alig hervadó combjaira gondolva, aki még tud mozogni és ismeri a fortélyokat, ott Bécsben, vagy mit tudni, hol, igen, Mayer úr, futott át rajta — ha lennének ilyen tehenek, vagyis ahogyan itt mondják, tehenek igy már sokkal sejtelmesebb, szinte a levegőbe röppen az ember szájából, nicht wahr?- Ja, sehr amüsant - mondta Herr Mayer, és szeme sarkából követte Karácsonyi doktor kinyújtott Kezét, kéztőtől az ujja begyéig befogva, amely az apró, kerek tó felett átmutatott a földekre, már a süppedős, nyálkás talajon álltak, már az első nádszálak ott csapdostak az arcuk előtt, kaszáltak a levegőben a fuvallattól, de a doktor ujja átmutatott felettük, messzire. - Und sehr poetisch. - Nézte, ahogy a másik leengedi a kezét, és biztos támasztékot keres a lábának, lenn, a mocsokba taposott fűben, amelyet sűrűn tarkítottak a kiszáradt, barna, szélükön felperdülö és nevetséges tehénlepények.-Wollen Sie sagen, Herr Mayer, dass ich ein Dichter bin? - kérdezte Karácsonyi Imre doktor. - Ein Poet, nämlich... - erősítette fel dadogva a kérdést, és ujját ismét a magasba lendítette, Mayer ismét követte a mozdulatot, és mindketten érezték, hogy bokáig süllyednek a kemény, rugalmas sárba, de a doktor keze rendületlenül a túlpart fölé mutatott, a kenderföldekre, ahol már egy-két ember hajladozott elszórtan a tágas térségben, amióta lement a nap; a hőség miatt éjjelre hagyták a munkát, surrogtak a rövid nyélre erősített kaszahegyek, ahogyan a kendert szá-
