Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-10 / 19. szám
A QQQ március 12-e, I «700■ Angola, Alto Catumbela, hajnali öt óra tíz perc. Fegyverropogás, zűrzavar, ijedt, még álmos tekintetek, gyereksírás, kapkodó öltözködés. Az UNITA katonái foglyul ejtették a papírgyár csehszlovák szakembereit, családtagjaikat. Aznap délelőtt 11-kor a kolónia 66 tagja elindult, nem sejtve merre, hová, meddig, minek, miért... Az események óta elég hosz- szú idő telt el. A poklot megjárt honfitársaink többsége ismét dolgozik, a gyerekek óvodába, iskolába járnak. Egyre ritkábban hozzák szóba az átélt borzalmakat, de elfelejteni nem tudják... A Stúrovói papírgyár diszpécser irodájában találkoztunk. Ondrej Vanda, Párái Vilmos és Párái Vilmosné megjárták Angolát, 1250-1300 km-t gyalog, majd több mint 2000-et teherautókba zsúfolva. Ondrej Vanda szólal meg először.- Nem is tudom, azon a márciusi hajnalon hogyan öltöttem magamra az inget, nadrágot és miért fogtam kézbe a muni karuhám kabátját. Még cipőt is húztam, pedig sokan papucsban jöttek ki a házuk elé - mondja a házaspár felé fordulva, majd folytatja. - A házak mögötti erdőben gyűjtöttek egybe minket, s mi azt hittük, ott lőnek halomra. De tizenegykor szörnyű hőség közepette útnak indultunk. Még aznap jól lehűtött egy kiadós zápor, bőrig áztunk - akkor nem sejtettük, hogy hosszú hónapokig ez vár ránk. Az első napokban még segítették vinni társaik gyermekeit, később már lehetetlen volt vállalkozni erre, erejük fogytán volt.- A fogságot jobban viseltük mi, akik család nélkül voltunk. A kimerült, beteg, éhes gyerekek látványa szörnyű volt nekünk, hát még a szülőknek! Sajnos tehetetlenek voltunk. A fárasztó menetelést követő rövid pihenőkön azon tanakodtunk, vajon odahaza tudják-e mi történik velünk... Fogságunk harmadik, negyedik napján megszűnt a halálfélelmem, s így voltak ezzel a többiek is. Hiszen ha végezni akartak volna velünk, már megtették volna. S mi csak mentünk és mentünk. A nappali forróságban (árnyékban 38 fok volt) nemcsak az éhség, hanem a szomjúság is egyre elviselhetetlenebbé vált, nappal a meleg miatt, éjszaka pedig a hideg miatt szenvedtünk. Hajnalban deres volt a föld, pedig a földön aludtunk és kettőnknek csupán egy takaró jutott.- Mi négyen lettünk volna alatta - szólt közbe Párái Vilmos, — de én inkább le sem feküdtem. A tüzet őriztem, annak melege mellett bóbiskoltam néha el. A feleségem, a tizenegy éves lányom és a tizenöt éves fiam kimerült arcát néztem. .. És nem volt időnk az erőgyűjtésre, újból mennünk kellett. Éhesen, rongyosan, betegen. A feleségem lába megsérült, amíg bírtam én vittem át a mocsarakon, patakokon. A fertőzéstől rettegtünk, hiszen gyógyszerünk nem volt. Később már nem gondoltunk erre, ahol és amilyen vizet láttunk, ittunk belőle... Állapotom annyira leromlott, hogy több társamhoz hasonlóan negyven napig hordágyon vittek.- Aránylag jó erőnlétben voltam akkor, amikor egy nap a parancsnok közölte, hogy nyolc önkéntesnek gyorsabb ütemben haladva előbb kell eljutnia az alaptáborba - emlékezik vissza Ondrej Vanda. - így hat héttel megelőztük a többieket Április 27-ig gyalogoltunk, utunkat teherautókon folytattuk, míg április 30-án az alaptáborba értünk. Félelmetes volt... Az alaptáborban viszonylag emberibb körülmények közé kerültünk, javult a koszt mennyisége és minősége, és ami a fő, rendszeresen jutottunk ételhez. Úgy 54 kilós lehettem... ■ „TAKARÍTOTTAM ÉS GYALOGOLTAM“ új szó 9-A férjem már 1979-ben hat hónapot töltött Angolában. Amikor másodszor indult útnak, abban egyeztünk meg, hogy élünk a lehetőséggel, s mihelyt lehet, követjük őt. 1983 januárjában jutottam el Alto Catumbelába. S mit tesz egy asz- szony, új otthonába érve? Takarításba fog. Végigmostam, végigsúroltam a házat, sütöttem, főztem. - S milyen finomakat - szól közbe Ondrej Vanda, aki elmondja, hogy gyakran vendégeskedett Életemben nem hallottam annyi receptet, mint akkor - mondta Párái Vilmosné Napórát készítettünk, botokat faragtunk, s vártuk, hogy mikor történik már végre valami — emlékezett Ondrej Vanda a házaspárnál. - Amire mindent elvégeztem és kezdtem megszokni az ottani éghajlatot, életkörülményeket - foglyokká váltunk - mondta elkomolyodva Párái Vilmosné. Beszélt arról, mennyire féltette gyerekeit, azokról az éjszakákról, amikor kislánya sírva kért tőle egy kis ennivalót, azokról a nehéz napokról, amikor a hordárok a teljesen legyengült férjét a menet mögött vitték...- Sírva keltem, sírva feküdtem. Amúgy is eléggé pesszimista vagyok, úgyhogy én sokáig reménytelennek láttam a helyzetünket. A férjemet okoltam, hogy minek hivott, magamat pedig hogy minek menetem. .. Az összezördülések, a szóváltások napirenden voltak, s én voltam a kezdeményező. Minden családban hasonló HÚSZÁN AZ ALAPTÁBORBAN- Az alaptáborban a semmittevés, a várakozás tette próbára idegeinket. Amikor gyalogolnunk kellett, legalább gyorsabban telt az idő, mondogattuk gyakran kétségbeesetten. Igaz, tudtuk, hogy újra végig csinálni képtelenek volnánk. Nem tudtuk, nem tudhattuk mit tudnak hazánkban a velünk történtekről. Amikor rákérdeztünk, nyílt, egyértelmű választ nem kaptunk. Csak nagyon hosszú idő elteltével jutott tudomásukra, hogy szabadulásuk érdekében hazánk vezetői a Nemzetközi Mim 469ml volt a helyzet, csak míg a házastársi szóváltásokat a többiek is értették, a mienket, mert a párbeszéd magyarul folyt, nem értette senki sem. S ez abban a helyzetben előnynek számított.-A gyerekes családok a menetelés ideje alatt szinte állandóan együtt voltak. Biztosan az éhségnek tudható, hogy a fő téma a sütés, főzés volt. Életemben nem hallottam annyi receptet, mint akkor. A finomságok hallatán kiszáradt számban összefutott a nyál, az üres gyomrom összerándult. S mindezt esténként a gyerekeim folytatták. Anyuci meséld el, mit főzöl nekünk, ha hazajutunk. A fárasztó útról mindent elmondani képtelenség... Azután eljutottunk Jambába, az alap táborba, és kaptunk egy szalmakunyhót... A fogság ideje alatt azt kértük, hogy legalább a gyerekeket engedjék szabadon. S amikor 1983. június 22-én közölték, hogy a gyerekekkel mi is hazatérhetünk, fellélegeztem. Igaz, szörnyű volt bizonytalanságban hagyni a férfiakat. Sírva búcsúztunk egymástól mindany- nyian. A fiam a repülőgépen betegedett meg, maláriát és sárgaságot kapott. Szerencsére már jó kezekben volt... A prágai kórházból hazatérve a család fogadást rendezett számunkra. Mindenki azt hitte, persze mi is, hogy ki tudja milyen sokat fogunk enni... A kórházban sem ettünk sokat, s odahaza sem. Angolában megfogadtuk, majd ha hazajutunk, megszűnik a válogatás, s a gyerekek is mindent megesznek. Úgy látszik, az ember gyorsan felejt... Vöröskereszten keresztül azonnal tárgyalni kezdtek. Nem tudhattak a közvélemény felháborodásáról, a hazai és a világsajtóban megjelent nemzetközi tiltakozásról... Az alaptáborban sem jutottak sajtóhoz, nem hallgathattak híreket, s a katonákat lehetetlenség volt szóra bírni. Csak amikor a közvélemény nyomására meglátogathatta őket egy-egy tévétársaság munkatársa, a félig kimondott mondatokból sejthették meg, hogy kiszabadításukon sokan fáradoznak. - Mindenki annyit aludt, amennyit bírt, délelőtt látogattuk egymást, próbáltunk beszélgetni, de hát már mindent százszor elmondtunk egymásnak. Napórát készítettünk, botokat faragtunk, s vártuk, hogy mikor történik már végre valami - vette át a szót Ondrej Vanda. - Vili barátom kunyhója volt a legszebb. Míg a családja vele volt polcokat, gyönyörű asztalt készített, s amikor egyedül maradt,,kitapétázta a nappali szobáját" - nevette el magát.- Az úgy volt - magyarázta Párái Vilmos, - hogy amikor a családom hazakerült, nem tudtam mit kezdjek magammal. A kunyhó belső falait nádféleséggel borítottam be. S persze közben telt múlt az idő. De csináltam mást is, például bort... 1983 szilveszterének szomorú éjszakáján társaimat dzsúszból készült borral leptem meg - közölte büszkén. - Igaz, mindegyikünknek csak egy korty jutott - mondta, aztán hirtelen a társához fordult. - Emlékszel az elkülönítésre?- Amikor a nők és a gyerekek elmenParai Vilmos nem szívesen beszél, olvas arról a 469 napról (Gyökeres György felvételei) tek, állandóan kérdeztük, mi lesz velünk. Ezenkívül kértünk ruhafélét, dohányt, orvosságot, rádiót, újságokat, de mindhiába. Egy augusztusi napon azt üzenték, hogy valami tv-társaság interjút akar készíteni velünk. Jelenjünk meg tisztán, borotváltan. Mi megtagadtuk a parancsot, s nem nyilatkoztunk, hiszen a mi követeléseinket se teljesítették. Ezért 1983. augusztus 14-én elkülönítettek egymástól. Ketten laktunk egy szalmakunyhóban, nem találkozhattunk a többiekkel. A lakótársunkkal még eleinte ment a társalgás, de később egyre idegesebbek lettünk, voltak napok, amikor meg sem szólaltunk. Az egyedüli kikapcsolódás az volt, hogy vízért jártunk, fát hord- tunk, hogy a kunyhóban a tűz ki ne aludjon. Éjszaka a csillagos eget bámultuk, számoltuk, ki hány mübolygót lát elsuhanni... Egy bizonyos idő elteltével vasárnaponként felfüggesztették a büntetést. Reggel hattól éjfélig annak örültünk, hogy együtt lehetünk, hogy látjuk, halljuk egymást. Ez az állapot december 15-ig tartott.- Egyik kérésünk az volt, adjanak a táborban egy darab földet, amit megművelhetünk. Dohányt akartunk termeszteni, láttuk, hogy a katonáknak sikerül. Mindent elszívtunk amit lehetett, de kevés volt - mondta Párái Vilmos a sokadik cigarettára gyújtva. - A tábort körülvevő erdőben sok volt a vadállat. Láttunk legelésző zebrákat, bivalyokat, elefántcsordákat, a hiénák a kunyhókig merészkedtek. A legjobban az oroszlánoktól és a kígyóktól féltünk. A tüzet védelmi okokból sem hagytuk kialudni.- 1984 májusában hirtelen három rádiót kaptunk, de csak június 12-én hallottuk, hogy a rólunk szóló tárgyalások befejezéshez közelednek. Azután eljött fogságunk 469. napja, 1984. június 23-a, s mi szabadok voltunk. VÉGRE OTTHON A repülőgépen hitték csak el, hogy vége a szenvedésnek, félelemnek, nélkülözésnek. A biztonságban még jobban érezték elhunyt társuk hiányát. A prágai kórházba érve megrohanták a rendelkezésükre álló telefonokat, hogy életjelt adjanak szeretteiknek.- Másnap jött is a feleségem, a tízéves fiam a nyakamba ugrott, majdnem feldöntött. Nem szégyelltük könnyeinket sem... A másik kettővel - ikrek, éppen katonák voltak, - csak később találkozhattam. Július 14-én engedtek haza a kórházból s nekem még sohasem tűnt olyan kényelmesnek, szépnek az otthonom, mint akkor... November elsejével munkába álltam, s úgy élek, dolgozom, mint annak előtte - mosolyodott el Ondrej Vanda.- Azután, ahogy július 12-én hazakerültem a kórházból, eleinte még szóba kerültek a fogság napjai. Ismerősök, barátok érdeklődtek, majd amikor már jól éreztem magam - huszonöt kilót fogytam Angolában - decemberben én is dolgozni kezdtem.- Amíg együtt voltunk a fogságban, a gyerekeimet féltettem, a biztonságból pedig a férjemet - vette át a szót a feleség. - Álmomban még sokáig kísértettek a hosszú menetelés képsorai, melyek csak férjem jöttével szűntek meg. Ö nem szívesen beszél, olvas arról a 469 napról, én viszont minden visszaemlékezést elolvasok. Embernek maradni a felfokozott idegállapotban, elkeseredésben, fázva és éhezve, betegen ez volt a legnehezebb. De sikerült. PÉTERFI SZONYA 1985. V. 10.
