Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-26 / 17. szám
K ülönös és különleges hatóerő a társadalmi tudat felfedezése és átérzése. A száguldó riporter - ö maga adományozta önmagának ezt a nevet Egon Erwin Kisch, a száztornyú Prága német nevű és német nyelven író szülöttje - ízig-vérig cseh Író volt. Abban az értelemben természetesen, ahogyan a ,,cseh‘‘ szó akkoriban - és ma is - nem pusztán egy nemzethez, hanem egy néphez, egy hazához, egy emberi közösséghez való tartozást jelentett. Cseh volt még abban is, hogy testestül-lelkestül rühellte - elnézést az alpári kifejezésért, de Egon Erwin Kisch sohasem becsülte sokra a finnyás finomkodást -, harsányan rühellte a Habsburgokat és schwarz-gelb Monarchiát. Ebben hűséges szövetségese és fegyvertársa volt a cseh Haseknak és rendíthetetlen áve/kjének. S abban is, hogy akárcsak Hasek - és Svejk - eltékozoltnak tartott minden napot, amelyen nem törhetett borsot a Monarchia korhadt, bárgyú, elavult államgépezete urainak az orra alá. És abban is, hogy amikor már érett fejjel és tapasztalt újságíróként, közel harmincéves korában „részt kellett vennie" az első világháborúban, őt is keserű, harsány kacagásra és együgyünek tettetett, de annál engesztelhetetlenebb, könyörtelenebb iróniára készteti ennek a* hurráháborúból szervezett ember-mészárlássá, emberek millióit elpusztító, megcsonkító, családok millióit nyomorba taszító öldökléssé vált iszonyú kalandja; az a véres képtelenség, amelyet, az ugyancsak kortárs, ugyancsak cseh Fráha Srámek Közlegény a fán című, halhatatlan szatirikus versébe sűrített. A Hasek—Srámek-Kisch rokonság kétségtelen; éppen ezért, Egon Erwin Kisch emlékének adózva, érdemes felidézni Srámek versének néhány sorát, hogy teljesebb legyen a kép és a hármuk által felvázolt képlet: Párás volt az erdő, harmatos a reggel; erről álmodoztam a lövészárokban, amíg körülöttem ropogott a fegyver. Talán éppen egy nevet dúdoltam, otthon voltam, kiskapunkban álltam, megöleltem az egész világot s boldog voltam, könnyű voltam, szálltam. De a többit most már őrmester úr mondja mert engem cserben hagy itt az emlékezet: mint tüzes virágok üszkös szirmú rongya repültem lángok közt, a szögesdrót felett. Bizony kiléptem a sorból, könnyedén, akár az álom, s amott, a vén, odvas tölgyfán, látjátok, mi csüng az ágon? Őrmester úr, mindezt mondja el szépen hát, hadd örüljenek majd, akiket itt hagytam mint lógtam a fáról, akár az üres zsák, bambán vigyorogva, lyukkal a hasamban. E. E. Kisch természetesen nem elégszik meg egyszerű, korlátolt őrmesterek megszólaltatásával; ó a még korlátoltabb „legfelsőbb" hadvezetésen kezdi, gyilkos iróniájú frontnaplójában imigyen: „ Tehetetlen vén szamarakra bízzák százezrek életét, de hogy bírálni ne lehessen őket, Kolumbusz tojásaként a következő megoldást eszelték ki: a hadsereg-parancsnokságokat rábízzák a főhercegekre. Aki kritizál: felségsértést követ el.“ A Schreib das auf, Kisch! címet viselő riportsorozat írd fel, Kisch! cimmel jelent meg magyar nyelven, de a mondanivalót illetően helyesebb fordítása lenne: Ezt is jegyezd fel, Kisch!.,. Mert ez volt a lényeg: feljegyezni, megörökíteni, örök intő figyemeztetésképpen gyorsan papírra vetni minden káros emberi butaságot - és melyik butaság nem az? minden, emberi mivoltából és értelméből kivetkezett aljasságot. A további vonalvezetés és életpálya az indulás magatartásához méltóan következetes: az első világháború befejezése után E. E. Kisch Bécsben belép a kommunista pártba és a forradalmi Vörös Gárda egyik vezetője lesz. Aztán megkezdi száguldozásait a világban. De míg a világháború előtt írott riportjaiban, ha csípős, az állam- rendszert kipécézö széljegyzetekkel is, de alapjában véve megelégedett azzal, hogy szívbéli szeretettel és megértéssel figyelje szülővárosa, s elsősorban szülővárosa perifériáinak életét, a peremvidékek elesettjeinek, csavargóinak, prostituáltjainak, számkivetettjeinek sorsát (Prágai utcák és éjszakák - Aus Prager Gassen und Nächten, 1908), mert tüntetőén közéjük valónak érezte magát (a polgársághoz nem kívánt tartozni, a munkássághoz akkor még nem találta meg fenntartás nélkül az utat), „száguldó riporter“ korában már az eszme és a nemzetközi proletariátus iránt elkötelezett szenvedéllyel és szemmel figyeli, regisztrálja a dolgokat és az eseményeket. Egon Erwin Kisch jegyzetfüzete előtt nem lehet egyebet vallani, csak az igazat, a tiszta igazat, a leplezetlen szinigazságot és semmi mást. így kerül terítékre a „csillaglobogós paradicsom" (Csil- laglobogós Amerika - Paradies Amerika, 1930), a „regényes" Ausztrália (íme, Ausztrália - Landung in Australien, T937), Mexikó (Mit láttam Mexikóban?), Kina és természetesen egész Európa. De mindenekelőtt az új társadalmi világrendezés ígéretének földjére, az első világháború utolsó éveiben részben már megismert Szovjetunióba visz az útja, ahol a Hasek-Srámek rokonság új jeggyel és új fegyvertáré példaképpel, korunk egyik legnagyobb riporterével és közírójával, a szovjet Hja Ehrenburggal gazdagodik. A magyar olvasó számára ezekből az évekből riportjainak válogatott, gyűjteményes kiadásai (Amerika, Kína és Oroszország; Kalandozások öt világrészben; Szenzáció, szenzáció - ez utóbbi Szenzációk vására cimmel jelent meg újabb kiadásban) figyeltetnek fel a száguldó riporter egyértelműen osztályharcos mondanivalójára. S természetesen - a harmincas évek politikai légkörének tükrében az is, hogy az első Kisch-kötetek az emigráns írók magyar emigráns kiadójánál, Prager Jenőnél jelennek meg (hol is jelenhettek volna meg egyebütt?), előbb Bécsben, majd 1934-tól Bratislavában. Továbbá, hogy írásai a csehszlovákiai harcos baloldali értelmiség lapjában, Az Úf-ban jelennek meg. S végül, de nem utolsósorban az, hogy a Csillaglobogós Amerika című könyvéről Fábry Zoltán írt méltatást (Egon Erwin Kisch Amerika-könyve, Új Szó, 1953. okt. 8.), és emberi, politikai, közírói magatartásáról a kortárs Forbáth Imre írt megemlékezést (Egon Erwin Kisch, a riporter, a művész, a jóbarát - Hét, 1958. okt. 5-12.). D e előbb még történik egy és más. Egyik németországi útja alkalmával, 1933-ban, a fasizmus vadul burjánzó aljnövényzetének szárba szökkenésekor, a bar- naingesek letartóztatják. De neve és népszerűsége akkor már olyan sokat jelent a haladó világban, hogy a közvélemény nyomására, az akkori csehszlovák hivatalos körök is kénytelenek tiltakozni - Egon Erwin Kischt szabadon bocsátják. Aztán még utóbb is történik egy és más: Egon Erwin Kisch ezúttal nem „részt vesz", hanem lázas sietséggel (és józan megfontoltsággal), megszállott lelkesedéssel (és higgadt politikai tisztánlátással) harcolni megy a spanyol polgárháborúba. A prágai német, a német nemzetiségű csehszlovák író (fölöslegesnek tűnő hangsúlyozás, de egyes irodalomtörténetek E. E. Kischt következetesen a „német" irodalomba, a Gondolat Kiadó Világirodalmi Kisenciklopédiája ráadásul a „Német Szövetségi Köztársaság" irodalmába sorolja - 704. old.), ezúttal ,.vörös spanyol“ lesz. A „vörös spanyol", aki hajdan a prágai német Sturm labdarúgó egyesületnek a játékosa volt; annak az egyesületnek, amely a cseh sportegyesületek ellen indított ádáz német bojkottok idején egyedüli német csapatként nem vett részt a cseh csapatok ellen indított gyűlölködés hadjáratában, ,,Még mindig tagja voltam annak a labdarúgó egyesületnek - írja erről E. E. Kisch a Szenzációk vására című kötetében -, amelyben valaha a Szlávia ellen játszottam, sokkalta előbb, mielőtt a Szlávia egykori középfedezete, Benes Edo, a Köztársaság elnöke lett,“ ezekben az években már a politika nagy sportpályáján csatározott dr. Eduard Benes köztársasági elnök politikája, s az egész tőkés és imperialista világ politikája ellen. A „vörös span Hmmm sansiei Száz éve született Egon Erwin Kisch nyol" tudatébresztöen tudatba világítóan szellemes írásai, riportjai ma már kordokumentumok. S éppen ezért ma is élők, érvényesek, sót időszerűek. Lapozzuk fel az Ázsia újjászületett című kötetének Bandaharc és világpolitika című írását: az évtizedekkel ezelőtt leírt sorok mához szóló üzenete kétségtelen: ,, Kísérlet jár Ázsiában, a kommunizmus kísérlete. Reszketve bújnak össze a hatalmasok. London bölcse így nyög: »Hogyan tartsuk igában a barna és sárga népeket ezentúl rs azzal, hogy alsóbb- rendüek, a fehér ember pedig istenhez hasonló, ha odaát, a határon túl, fajtestvérei szabadon kormányozzák önmagukat?« Párizs bölcse Így panaszkodik: »Hogyan lehessen sikere a gazdasági blokádnak, amellyel Szovjet-Oroszorszá- got sújtani akarjuk, ha odabenn rizst ültetnek vagy pláne pamutot...« Washington bölcse rémülten kiált közbe: »Pamutot! Ha Oroszország felszabadul az amerikai behozatal alól, elégethetjük pamuttermelésünk egyharmadát, vagy« és a hangja zokogásba fullad - »le kell szállítanunk az árakat!« Az amszterdami bölcs: »Mit kezd majd a Shell Konin- klikkje, ha Oroszország nélkülünk adja el a petróleumát?«“ Ugyanígy érdemes fellapozni A hét gettó című ragyogó kis kötet Jegyzetek a párizsi gettóból című írását, amelyet már a tomboló fasizmus idején „jegyzett fel" Kisch, s mégis szervesen összefügg a fent idézett sorok gondolatmenetével, s közben ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mindezt egy olyan író írta, aki - véletlenül zsidónak született... Ez azonban semmiképpen sem befolyásolta abban - és ez már nem véletlen, hanem következetes ideológiai és politikai szemlélet hogy tisztán lássa a dolgokat. „A chiffonier - szűkebb értelemben rongykereskedö - csakis rongyokból és ócska papírból él; üres a kirakata az apró, dohos boltocskájának. A hitlerterror kezdetén sokan nyomtatott cédulákkal ragasztották keresztül-kasul a boltocskájuk megvakult üvegajtaját: Les représentants des maisons allemands ne sont pás recu - Német cégek képviselőit nem fogadjuk! Még elképzelni is groteszk: német kereskedőcégek képviselői, bundás, rátarti urak, egy csomag nyüvött rongy a jobb hónuk alatt, egy köteg ócska újság a bal hónuk alatt; be akarnak jutni a mocskos-keskeny rue-de-prévot-i róngykereskedőkhöz és akkor megpillantják ezeket a cédulákat és csalódottan vonulnak odább. Ó, ez nem nevetnivaló. A szegény »lumpen«-kispolgár komolyan vette azt a bojkott-propagandát, amellyel a nemzeti és vallásos zsidók, állításuk szerint, hitsorsosaiknak hitlernémetországi üldöztetése ellen akartak tiltakozni. Tehetetlen fanatizmussal tapétázta ki apró üzletecskéjét a bojkott-cédulákkal és bizonyára nem kötne üzletet az ellenséggel, ha ez az üzlet mégoly kedvező lenne is. De az ö gazdag »harcostársai« egy pillanatig sem gondolnak a jelszavaikra, ha a nyerészkedés csalogat, és az a nagykereskedő, akinek a kis chiffonier továbbadja az áruit, lelkiismeret-furdalás nélkül kereskedik Nácinémetország- gal, ha ő, mármint a nagykereskedő, zsidó is, vagy francia is, vagy mind a kettő együtt. (...) De a Plátzlben nemcsak kispolgárok élnek, a Plátzlben, miként Belleville-ben és Montmartre-on is tizezerje él az olyan zsidóknak, akik tudják, hogy a fasisztaországban nem az ö hitsorsosaikat, de az osztályostársaikat gyilkolják és gyötrik, s azt is tudják, hogy szegény és gazdag között nincsen szövetség, hogy a faji és vallási alapon való szolidaritás utópia. Ezek a többiek tudják, hogy ők elvtársaik azoknak a kivégzett, bebörtönzött vagy illegálisan dolgozó német munkásoknak, ezek a többiek nem ragasztgatnak bojkottcédulákat, ezek a többiek zárt sorokban küzdenek a sötétség és a reakció ellen, a gettó és osztályok nélküli világért. “ Mert E. E. Kisch, a „vörös spanyol", pontosan tudta: ,,A terv ennyi volt:“ (Prágai Pitaval című kötet, A gyilkosok mauzóleumot emelnek a leendő áldozatnak című Írás), „ki kell irtani egy milliós népet és múzeumban kell bemutatni, milyen fanatikus és veszélyes ellenségei voltak az »ezeréves birodalomnak« a meggyilkoltak, vagyis a zsidók. Minél gazdagabban rendezzük be a múzeumot - gondolták a nácik -, annál nyilvánvalóbb lesz az eljövendő nemzedékek előtt, hogy megváltottuk a világot és történelmet alkottunk. - Én magam pedig - tette hozzá gondolatban az Obersturmbannführer, akit a terv végrehajtásával bíztak meg - ezáltal ráadásul még egyetemi magántanár is leszek... - Tóbiás - mondogatta az Obersturmbannführer nyájasan szakértőjének, dr. Jakobovitsnak — Tóbiás, te leszel az utolsó zsidó, akit meg fogok skalpolni. Egy szép napon valóban megskalpolta szegény Tóbiás Jakobovitsot - gázkamrába küldte. Ezen a napon értek véget annak a bizonyos alapzatnak a munkálatai. A további felépítéshez már nem kellettek zsidók. De éppen ebben az időpontban következett be az a hirtelen fordulat, amelyben a hívók isten kezét látják és amelyet a tudományos szocializmus dialektikus változásnak nevez. Az állítólag már régen atomjaira hullott Vörös Hadsereg felszabadítóként vonult be Prágába, és a nácik ész nélkül menekültek, mintha az a démon korbácsolta volna őket, amelyet maguk találtak ki...“ A „vörös spanyol“ a Csillaglobogós paradicsom című kötet Közös munka Charlie Chaplinnel című írásának tanúsága szerint találkozott és hosszú, baráti beszélgetéseket folytatott a kisemberek sorsának érző szívű ismerőjével és tolmácsolójával, Chaplinnel is. Chaplin Shoulder the arms című, sok botrányt, betiltást felkavaró filmjéről beszélgettek. „Nagyon büszke vagyok erre a filmre - mondta akkor Chaplin -, mert a legórjöngöbb háborús pszichózis közepette készült, s bemutatja a háború minden esztelenségét és borzalmát. Kimondottan forradalmi. Csakúgy, mint Chaplin művészi hitvallásának, ez volt E. E. Kisch életművének a lényege és példázata is. Az emigráns E. E. Kisch, az emigráns Heinrich Heine késői utóda (a száguldó riporter középiskolás korában, mint ahogyan ezt a tizenöt-tizenhat évesek kora szabályszerűen megköveteli, lírával kezdte irodalmi pályafutását, s versei hangvételét, tulajdon visszaemlékezései szerint „Heinrich Heinétől kölcsönözte“), a forradalmár Kisch, a forradalmár Hasek, Srámek és Hja Ehrenburg fegyvertársa, s a kora társadalmából társadalombíráló, gyilkos művészetébe emigrált Voltaire-nek is kései utóda, a „száguldó riporter“ a felszabadulás után, 1946-ban tért vissza szűkebb hazájába, Prágába. Még tanúja lehetett a sorsdöntő változások kezdeteinek, mindazoknak a diadalmas előjeleknek, amelyeket évtizedekkel azelőtt, a már idézett Ázsia újjászületett című riportgyűjteményében, a valóban Voltaire tanításához méltó, letisztult bizonyosság és magasztos meggyőződés tisztaságával így összegezett: „Ha a földteke e hatodrészén semmi más nem változott volna, csak az, hogy elsöpörték a kizsákmányolást - és meg sem szüntették volna a munkanélküliséget, a gyermeknyomort, az írástudatlanságot, a vallásos butítást, a korrupciót, és millió meg millió embert nem hatottak volna át tevékeny lelkesedéssel, tudással és kultúrával -, mind e teljesítmények nélkül is: érdemes volna olyan idő kortársának lenni, amelyben ilyesmi megy végbe.“ É letműve, politikai magatartása, fáradhatatlan írói munkássága bizonyítja — érdemes volt a nagy idők kortársának és együtthatójának, alakítójának lennie. És ez az irói és emberi hagyaték, amely ma is él, és az emberi közönyt kíméletlenül kipécézö iróniából, az emberi butaságokat, gonoszságokat, fonákságokat, kapzsiságokat ostorozó, harcos gyúnyból a fenti sorokba átváltó, magasba szárnyaló áhítattal üzen a mának, az utódoknak — nekünk, fÚgy, ahogyan Voltaire tette Candide-ja zárómondatában: „Helyes a beszéd. De nekünk kertünket kell megművelnünk“. Az egész emberiség közös, nagy kertjét. RÁCZ OLIVÉR ÚJ SZÚ 1985. IV. 26. 'O > £ E 3 > Z o lm < 0)
