Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-19 / 16. szám
BERECK JÓZSEF Nagy G. Péter, a vidéki lap szerkesztője falusi disznóölésre készülődött. Időben fölkelt, nem szerette a kapkodást. Főzött magának egy kávét, egy pohárka albán konyakot is öntött mellé. Meghallgatta az éppen iduló rádióadás híreit, aztán kiállt az ötödik emeleti balkonra, hogy a teste már most kezdje megszokni a téli reggel fagyos levegőjét. Úgyis ez várt rá egész nap Hosszú idő óta évente öt disznóölést kell abszolválnia: kettőt-kettőt szüleinél és apósáéknál, egyet pedig a szintén falun lakó nővére házában. Számára ez öt. kemény munkával eltöltött napot jelentett minden esztendőben. Az élményt ma már balgaság lenne számítani, rég tovatűnt az a gyermekkorral. A fáradtságot bőségesen kárpótoló haszna persze megvolt ezeknek a falusi disznóöléseknek, hiszen időről időre Ízes falatokkal töltötték fel lakótelepi otthonuk konyháját. Nem maradhatott el Nagy G. Péter ezekről a disznóölésekről azért sem, mert mindhárom helyen szükség volt nem elhanyagolható fizikai erejére és kétségkivüli hozzáértésére. A három ház régi disznóölöi maguk is ragaszkodtak hozzá, mert értette a munka menetét, dolgos volt, kitartó, nyugodtan kezébe adhatták féltett szerszámaikat, mi több, igencsak jól eligazodott az ízek és a fűszerek világában. Hallgatólagosan amolyan segédjükké fogadták. Bence sógor autója valamivel később fordult be a tömbház melletti parkolóba, mint ahogy azt megbeszélték.- Elaludt a gazda! - bökött előre alacsony homlokú, akaratos állú fejével Márton böllér, miután Nagy G. bekászálódott melléje a hátsó ülésre s megrázta csontos, nagy kezét Nehogy azt gondolja a szerkesztő: miatta a késés. Itt lakott ö is, kint a város szélén, ami valamikor külön település volt, mára azonban összeépült a várossal. Bence sógor csak krákogott a korareggeli cigarettától s merőn figyelte az utat, amely nem sokkal az autó előtt beleveszett a tejfehér ködbe. Két oldalt - rénszarvascsorda vonulása - zúzmarás diófaágak suhantak el mellettük. Nagy G. az utastér félhomályában sógorának távoli rokonát, a hallgatásba burkolózott Márton botiért figyelte lopva. Irigykedve állapította meg, hogy az öreg mit sem változott az eltelt év alatt. Látszott, hogy még mindig nem kényszeri- tette térdre a könyörtelen idő. Pedig már akkor nyugdíjas volt, amikor sok évvel ezelőtt megismerte. Az egész lényében volt valami majomszerú. Törzséhez képest a végtagjai meglepően hosszúak voltak. Az előbbi benyomást erősítette alacsony homloka és elöreugró, akaratos álla is. Nemkülönben a szokásosnál jobban elálló fülei. Nagy G. Péternek, a vidéki lap szerkesztőjének hirtelen a roppant szeretett H. úr könnyeden és kedélyesen csevegő hentesmestere jutott az eszébe: ...... már pedig a disznóölés az olyan, nagyságos asszonyom, mint amikor a pap misét mond, mert mind a kettőben vérről meg húsról van szó“. Az autó halkan duruzsolva vitte őket az évenként megismétlődő szombat reggeli ,.miséjükre". A szerkesztő újra Márton böllérre pillantott, akit megszokott szerelése - a felsőtestére feszülő újjatlan bekecs - kissé mackószerübbnek tüntetett fel, mint amilyen valójában volt. Karján a ruhát még a legkeményebb fagyban is könyökig fel szokta tűrni, szőrös kezefejére és alkarjára porcelánszerüen rádermedt a fehér zsír. Őszes-szürke kefefrizuráját prém- szegélyü bőrsapka fedte, a lábán örökké ugyanaz a lötyögő szárú szőrcsizma; mindkettőt annyira átjárta már a zsír, hogy mindennemű nedvesség ellen jó védelmet nyújtottak Ez az ember hóban, fagyban, esőben hetven-nyolcvan hízósertést is letepert évente. Nagy G. az első találkozásukra gondolt. Már fönn volt a bakon az aranysárgára vakart és pucolt sertés, egész hosszában fölhasitva. Belsőségei egy nagy sajtárban gőzölögtek a földön. Ekkor Márton böllér pohárért nyúlt, merített a sertéstetem „teknöje" alján összegyűlt olajos csillogásé vérből, s a világ legtermészetesebb mozdulatával fölhajtotta. Aztán néhány falatnyi gőzölgő zsírszalonnát is kimetszett a sertés bőre alól, s a vér után küldte erősszőrű bajsza alá. Amikor Nagy G. először látta ezt a pogány szertartást, a gyomra nyomban a torkáig rándult. Gyorsan a nyárikonyha mögé ugrott, s elhányta magát. Később valamelyest hozzászokott a dologhoz. A magas deszkakerítés túlsó oldalára szinte piócaként tapad rá Kerge Juli, a szomszédos ház egy kissé süsü lakója. A hanyag vagy pontosabban: zilált öltö- zékú, arcvonásait tekintve kortalan kinézésű aprócska vénlány pirkadat óta el nem veszi szemét a nyirkos kerítés vízszintes, keskeny résétől. Bepce szomszéd udvarának eseményei úgy peregnek a szeme előtt, mint egy szélesvásznú film képei a tévében - fölül és alul keskeny fekete csikkal. Egy kicsit csalódott Kerge Juli, mert elmaradt a tavalyi közjáték: a sertés ezúttal nem vonszolta körbe az udvaron Nelli- ke szomszédasszony magas, szakállas öccsét, aki minden disznóölésen a beke- cses böllérnek segítkezik. Tavaly Bence sógor ugyanis szemlátomást röstellte, hogy nem túl méretes a hízója. Hetykén kijelentette, semmi szükség hurkot vetni egy ilyen malac lábára. A havas-jeges udvaron meg is szaladt a szerkesztővel, aki a fülénél fogva elöcibálta az ólból. Ormótlan hóta- posóit a behemót férfi sehogysem tudta megvetni a keményre taposott havon, igy ledöntenie sem sikerült a hízót. A fülét azonban nem engedte el. Még szerencse, hogy két kör után az óljába menekült vissza a megrémült állat. Beszorulhatott volna az ölfarakás és a kerítés közé, vagy belepottyanhatott volna a félig üres meszesgödörbe ... Mindez most elmaradt. Ettől függetlenül már a reggeli órákban meglehetősen mozgalmas látványt nyújt Bence sógor udvara. Előbb az éktelen visítás, majd a gázpörzsölő öblösen zuhogó hangja fölveri az udvar összes élőlényét: A két kutya veszettül csahol, a borjú bőg, a birkák kétségbeesetten bégetnek, a nyulak kemény dobbantásokkal ugrálnak ide-oda a ketreceikben, a két tengerimalac vékony hangon sipit, a gúnár feltartott fejjel, méltatlankodva gágog, a kacsák ugyanígy hápognak, érces hangon káralásznak a tyúkok és a kakas, valahol gyöngytyúkok csörrögnek, a suta eperfára szokott pulykapár rekedten dör- rög, a tornyos galambház csupa buruk- kolás, a zúzmarás körtefán már csivitelve gyülekeznek a cinkék és a verebek, a kerti diófán három szénfekete varjú károg. Bent a nyárikonyhában egy-egy pinty- és kanáripár kapkodja díszes fejét a kinti zajokra, a veranda széles drótketreceiben pedig arany- és ezüstfácánok lengetik méltósággal törökkard nagyságú farkukat. Bent a házban tarka-barka díszhalak viliódznak a kivilágított akváriumokban, egy szobasaroknyi terráriumbán kaméleonok, gyíkok és mocsári teknősök lusta együttese. A három macskát pedig akár ne is említsük: hangtalanul settenkednek a pörkölődő sertéstetem körül, a szemükben sárgászöld tüzeket lobbant a gázláng. Mindehhez tudni kell, hogy Bence sógor autóbusz-sofőr. Valamikor ugyan még parasztnak született, de ez a világ felbomlott körülötte, mire sajátakaratú felnőtté cseperedett. S ő, mint valami újkori Noé, megszállottan gyűjti maga köré az állatokat. Hogy átmentse őket - vagy magát általuk? - az/egy új életbe. Kerge Juli éber figyelmét azonban nem az emberi munka és az állati zsivaj- gás eme színes és mozgalmas kavalkád- ja köti le. Kizárólag Andi és a „lovagja". Bence sógor csinos gimnazista lányát ugyanis önérzetes nyak- és fejtartással, peckes léptekkel kísérgeti a vakítóan fehér tollú, karmazsinvörös csőrü gúnár. A tojója szegénynek nemrég kitévedt a forgalmas utcára s áthajtott rajta a falut bősz komondorként benyargalászó helyiérdekű busz. Az elárvult gúnár roppant jó érzékkel a bimbózó Andi mellé csapódott s naphosszat őt kísérgeti az udvaron. Kissé oldalt, lemaradva, ahogy a rezigná- ció lovagjához illik. Kerge Julit ez a látvány szemlátomást felizgatja, hevesen egymáshoz dörzsöli a tenyerét, s néha-néha megnyalintja kiszáradt, aszott ajkát. A sörte lepörzsölése és a bőr megpör- kölése után Nagy G. Péter, a vidéki lap szerkesztője és Márton böllér alkalmas késekkel és gyökérkefékkel aranysárga színűre vakarta-súrolta a másfél mázsá- nyi „boldogságot". Nagy G. - hogy elvonja figyelmét társa hamarost sorra kerülő pogány áldozásáról -, a röpke J. A.-i elmerengés után újfent H. úrhoz menekült. Odatartotta a sajtárt „és belefordult az az egész gyönyörű pejsli, a nedves színeknek és formáknak ez a szimfóniája“. Hiszen hozzáértő embert semmi sem lelkesíthet föl úgy, „mint a halványpiros sertéstüdő gyönyörűen dagadó, akár a laticel; színben semmi sem olyan szenvedélyes, -mint a máj sötétbarnája, az epe smaragdjával díszítve; s mint a viharfelhők, mint a selymes bárányfelhők, ugyanúgy vonul a belek mentén a göröngyös zsír, sárgán, mint a szétcsöpögtetett gyertya, mint a méhviasz..." Közben figyelme a két katlanra is kiterjedt: illatos akáchasábokat tett a tűzre, s elhelyezte az üstökben az abálnivaló húsokat, belsőségeket. A böllér mellé visszatérve nyomban érezte, hogy túlságosan jól sikerült egyéb dolgokkal lekötnie a figyelmét. Lekéste a dolgot. Mert lopva azért most is látni szerette volna, ahogy az öreg magába fordítja az édeskés, langyos vért, és szájába gyömöszöli a sótlan, nyers szalonnadarabokat. Talán a dolog közvetlensége izgatta, hogy nem valaminek a színe alatt történik, talán csak szeretett útátkozni. Mint ahogy a költői föllelkesült- ség is könnyen magával ragadta. ^ Márton böllér hallgatagon tette a dolgát. Kerge Juli nem tágít a kerítés résétől. Nagy-nagy elégtétel számára, hogy Bence szomszéd két rosszcsont, csúfolódó kölyke - kiket emiatt már annyiszor meghajtott az utcán - itt rohangászik karnyújtásnyira tőle, de még csak nem is sejti, hogy ö a kerítés túloldalán van. Csupán a láncrakötött, pompás kinézésű német juhász „érzi" valami élőlény közelségét, de nem azzal a bizonyossággal, ami a fajtájától elvárható lenne. Ez a baja egyébként. A rendőrségi szolgálatból kiselejtezték, mert valami folytán összezavarodott, megbízhatatlanná vált a szimata. Bence sógor - bár egy házőrzője már volt - természetesen megvette. Igaz, jutányos áron. Béniké és Zsolt a vérbő falusi rosszal- kodás titkaiba igyekszik beavatni Anita unokatestvérüket, az udvaron, az ölfara- kások tetején s az ólak padlásterében. Sikerrel, lévén Anita elég fiús természetű. Úgy volt, hogy majd csak édesanyjával és kistestvérével jön ki déltájban, de apjától eltérően képzeletét még minden egyes alkalommal nagyon föl tudja ajza- ni a disznóölés ténye; megismételhetetlen és pótolhatatlan élmények reményében már a kilences busszal befutott. A buszok egyébként is külön említést érdemelnek, mert Bence sógor minden egyes járatot az utcakapuban vár. A karóráján sűrűn ellenőrizve az érkezések pontosságát, papírtálcán frissen sült pecsenyét, savanyú uborkát s egy szelet kenyeret nyújt be a lefékező járművek sofőrjeinek - szívbéli barátainak az autó- közlekedési vállalat személyszállító részlegéről. Mint minden rendes buszsofőr, Bence sógor is fejből tudja az egész menetrendet, s már reggel egy listát készített Nellike asszonynak a konyhába, amely lista olyan megjegyzéseket is tartalmaz, kinek mikorra kell sovány, félkövér vagy kimondottan zsíros hússzeletet előkészíteni, mikor kell az egészet egy darabka sült kolbásszal, hurkával vágy néhány szem fáin tepertővel megfejelni. Illetőleg: a savanyú uborkával szemben melyik munkatárs ad előnyt a cseresznyepaprikának, tormának vagy mustárnak. Az utca felől ismét fékezés zaja hallatszik. A buszról, amelynek sofőrje természetesen megkapja a soros pecsenyeadagot, egy csinos asszony billen le aprócska kisfiával. Ez utóbbi nyomban vad örömmel vágtat hátra Nellike szomszédasszony behemót becséhez, aki két vaskatlan között áll s a nagy keverörúd- dal bele-beletúr az üstökben fortyogó zsírszalonnába. A magas férfi borongós ábrázata felderül, leteszi a keverőfát, elkapja a feléje rohanó pöttöm emberkét s néhányszor feldobja a levegőbe. Kerge Juli tisztán hallja a hangját: Kicsi vagyok én, majd megnövök én. Mint a tüdő a fazékból, kidagadok én... A kis emberke hangosan kacag, si- kong, élvezi a dolgot. Ekkor sétál be Kerge Juli „szélesvásznú" látómezejébe Nellike szomszédasz- szony szép városi sógornője, divatos hótaposó csizmában, feszes kordbársony farmerben, éténkpiros síbundában. Andival sétál föl s alá az udvaron. Mintha csak egykorú barátnők lennének, átkarolják egymás derekát, diskurálnak, nevetgélnek, aprótincses hajuk szikrázik a déli napsütésben, fagyos leheletük egymásbafonódik, keregetőzik s nyomban szerte is foszlik a zajos, mozgalmas udvar légterében. Kerge Juli veszettül dörzsöli a tenyerét és hintáztatja két vértelen ajka közt a nyelvét a gúnár megejtő tanácstalansága láttán. Délután Bence sógor ledőlt szundítani, hogy elillanjon a fejéből annak a jófajta pecsenyebornak a hatása, amit az egésznapos házigazdáskodás során - az elöljáró jó példa ürügyén - magába fordított, s amelyet a bőséges zsíros étel sem tudott semlegesíteni. Mire felébredt, hogy tiszta fejjel és biztonságos vezetéssel visszafuvarozza a városba Nagy G. sógorát és családját, valamint Márton botiért, emezek már a hús-, májkrém-, húsoskáposzta- és disznósajt-konzerveket is kellően ki- dunsztolták a két vaskatlanban, s egy hidegvízzel teli nagy bádogkádban otthagyták kint az elcsendesült udvaron - kihűlni. A vaskatlanokban kialudt a tűz. Bent a házban villanyt gyújtottak. A disznóölés minden érdekessége elmúlott. Csak a fáradtság maradt meg, melyet a sok munka okozott. Meg a bágyadtság, amely az erős vér- és hússzaggal lo- pódzkodott a fejekbe. Odakint csaknem közönséges, hideg téli este volt már, amikor Bence sógor autója elindult velük vissza a városba. Langstein Erzsébet rajza
