Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-19 / 16. szám
KRUIKUIAVATD (ALABÁN FERENC: FOLYTATÁS ÉS VÁLTOZÁS) Új kritikust avatott kiadónk, amikor kezdő íróink sorozatában, a Főnix Füzetekben közreadta Alabán Ferenc bírálatait és elemzéseit. A szerző közel egy évtizede hallatja már szavát irodalmunkban, s először meglepett, hogy ebben a sorozatban kapott helyet, de kritikáinak egyenetlen színvonala a kiadót igazolja. Alabán tehetséges, jószemű, jól felkészült és becsületes irodalmi itélömester, bár első könyvét néhány kezdetlegesebb, iskolás vagy még nem esztétikai mér- tékrendú bírálat is terheli, kiáltó ellentétben a nem egész másfélszáz oldalas gyűjtemény néhány érett, kiugróan jó színvonalú kritikai teljesítményével; az utóbbiak viszont nemcsak az ö részére, hanem egész irodalmi gondolkodásunkéra is iránymutatók lehetnek. Alabán érdekes módon a legbonyolultabb feladatok megoldása közben jutott a legmagasabbra: amikor Tözsér Adalékok a Nyolcadik színhez és Cselényi Jelen és történelem című kötetével birkózott. E vállalkozásainak sikerét alapvetően az hozta meg, hogy tárgyával adekvát mértékrendszert választott, s a költői müveket korszerű esztétikai műszerekkel mérte; másfelől ott maradt el önmaga mögött is, például Bábi költői pályaképét rajzolgatván, ahol belefeledkezett az életmű tartalmi elemeinek hüvelyezgetésébe, s nem lépett tovább annak földerítéséig, hogy költőnk, akinek alapozó lirájáért oly sokat köszönhet irodalmunk, miként szervezte művészi minőséggé, a formában is megvalósuló esztétikai értékké - hitelessé - nyersanyagát. Tözsér- és Cselényi-elemzéseivel ugyanis pontosan ennek a kritikusi alapkötelezettségének tett eleget, s ebben tekinthetjük nemcsak önmaga, hanem egy kicsit minden kritikusunk követendő példájaként is. Ezekben a fölméréseiben már szellemi sorvezetőre sem volt szüksége, az iskola közvetlen sugallataira, s írásuk közben tanár voltáról is meg tudott feledkezni; alkotó, az elméletet is gazdagító és erősítő módon, egyre öntörvényübb mesterként elemzi anyagát. Szokássá lett, hogy kezdő kritikusaink mesterségükről vallanak könyvük élén. „Előszó helyett“ írt jegyzeteiben Alabán is ezt teszi, s helyzetképével és céljaival nagyjából egyet is érthetünk. Egyik megállapítását, helyeslőleg, nemcsak idézni szeretném, hanem némileg ki is egészíteném. ,,A kritikának egyszerre feladata és kötelessége (...) az is, hogy járuljon hozzá az új születéséhez, az eszmeileg és művészileg értékes és értéktelen helyes felismeréséhez“, irja, s ezt váltja be maga is, amikor az említett költői müvekkel s néhány további lírikusunk szokatlanabb poétikájával foglalkozik. Ezt kell a jövőben is cselekednie, még nagyobb igényességgel és rendszeresen, jól felkészült kritikus társaival együtt, értékeink védelmében minden gondolati és esztétikai éretlenséggel s a kritika erkölcsét sértő gesztussal szemben. >85. IV. 19. Kritikánk és kritikai fórumaink felelősségét ugyanis lehetetlen elvitatnunk azokért a.kritériumzavarokért, amelyektől nemcsak íróink, hanem irodalmi fórumaink és intézményeink is szenvednek; a szigorúan tudományos, filozófiai, esztétikai, irodalomelméleti, nyelvészeti alapú marxista, tehát az irodalmi jelenségek társadalmi és történelmi hátterét is vizsgáló kritika helyére, annak hézagain át, főleg a belső műhelykritikában a nem esztétikai értékelések zűrzavara nyomul be. A vulgáris vagy álmarxista kritika, amelyhez rendszerint irodalom- elméleti fölkészületlenség is társul, amely nem tiszteli a mélyen, morálisan és történelmileg elkötelezett művészet esztétikai és társadalmi kötelezettségeit, s amely leválasztaná a művészetet az időről, kétfelől is veszélyes az irodalomra: Vagy azt tagadja, legalábbis gyakorlatával, de a gyakorlat a döntő, már-már Voltaire Pangloss mesterének filozófusa, Leibniz szellemében, hogy társadalmunk létalakja folyamat, nem pedig állapot, s ez a folyamat a szocializmus és a demokrácia szükségszerűen alacsonyabb minőségi fokáról az egyre tökéletesebb formák felé vezet, s tagadja a dialektikát, amikor minden szépírói és kritikusi (irodalomtörténeti) társadalombirálattal, egy-egy adott vagy korábbi állapot bírálatával szemben türelmetlenül lép föl, mintha a művészet és a kritika a maga társadalomjobbító igyekezetében nem a szocialista hatalom elkötelezett szövetségese, hanem ellenfele volna, s arra nem gondol, hogy egy demokratikus partneri viszony híján minden művészi és állampolgári elkötelezettség kiürül és szervilizmussá silányodik - vagy megintcsak metafizikusán, tartalom és forma egységét, tehát együtt változását is tagadva, minden formai újítással szemben a fentiekhez hasonló türelmetlenséggel lép föl. Közben felejti, hogy Marx megállapítása a homéroszi formák és a 19. század irodalmi tartalmainak összeférhetetlen voltáról kisebb léptékben a 19. század és századunk, mikroszkopikusan pedig akár a tegnapi és a mai művészet viszonylatában is érvényes. „A férfi nem válhat újra gyermekké, csak gyerekessé (...) Normális gyermekek a görögök voltak. Művészetüknek reánk gyakorolt varázsa nem áll ellentétben azzal a fejletlen társadalmi fokkal, amelyen létrejött. Ellenkezőleg, annak eredménye, és elválaszthatatlanul azzal függ össze, hogy a kezdetleges társadalmi feltételek, amelyek között létrejött - és csakis ezek között jöhetett létre - soha vissza nem térhetnek“, írta Marx Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatába c. könyvében, s érdemes ehhez a korábban is fölismert, de Marx által megerősített gondolathoz igazodnunk. Terjedelmi okokból most csupán a könyv két legjobb és legfontosabb elemzésével kívánunk foglalkozni. Alabán megállapítja, hogy Tözsér minden eddigi kötete más-más verseszményt hordozott, s hogy ezek sorozatán, például a „pontvers“ állomásán keresztül jutott el a költő az „egész élményéből“ fakadt verseszményig, illetve legutóbbi kötetének egyik darabjában a „versnélküli vers“-ig, a vers puszta dialektikus vázáig. Beszél Tözsér lírájának vándormotivumairól, amelyen a származás, a betegség, az elmagányosodás, a nemzetiségi tudat emeletsora, s ezekből vezeti le és értelmezi Tözsér „filozófiáját“. (Figyeljük meg Alabán módszerének termékeny voltát: élmény, esztétikum és filozófia egységét kutatja.) A kötet címadó kompozíciójáról megállapítja, hogy eszmei jellemekben, jelképekben testesülnek meg, a filozófia pedig költészetté lényegül át benne. Ez a kompozíció, irja Alabán, „az ellentétek egységének elvén alapul“ (a kepleri „hit“ és a Szenei Molnár-féle „tagadás“ között), s a mű drámaiságát „az ellentétes princípiumok, eszmék konfliktusai" adják. Azt hiszem, Alabán a lényegre tapint, amikor megállapítja, hogy „Kepler és Szenei Molnár között (...) olyan belső szellemi kapcsolat és összefo- nódottság jön létre, amely az egész tózséri mű lélektani gerincéül szolgál“. Kepler óvatosságával szemben Szenei Molnár aktív magatartását ígenli. Ő a „nyugtalanabb és forradalmibb elme, a magányos, aki elhagyva otthonát lázadóvá válik, s örök hiányérzetet hordoz magában“, írja Alabán, s jól mutatja meg, hogy a lírai hős összetett belső-külső állapota, az állapotot összetevő elemek (lebomlottság, léttelenség, magány) miként tűnnek át egymásba, hogyan tágulnak közösségi állapotuk jelképeivé, sőt formává, azaz megint csak sajátos esztétikummá. (Ilyen például a Mittel „név“ jelképes értelmének Alabán adta elemzése.) Fontosnak érzem, amit Tözsér költészetének természetéről megállapít: „A költő tudja, hogy a lira gondolatibbá tevésének nem az a legszerencsésebb útja korunkban, ha az élet áradásáról szól emelkedett hangon, vagy ha verseiben ilyen megállapításokat tesz, mert az alkotónak mindig a dolgok ellentétes oldala a fontos. Ellentétük nélkül ugyanis a dolgok és jelenségek visszaesnek egy alacsonyabb szintre.“ A másik érdekes Alabán-kritika Cselényi negyedik kötetének, a Jelen és történelemnek nyújtja esztétikai szempontú elemzését. (Sajnos, ezt az érdekes, az egyetemes magyar irodalomban is ritka vállalkozást nálunk kevesen próbálták a szellem birodalmában egyedül elfogadható módon, adekvát kritikai eszközökkel mérni.) Fenntartásait sem rejti véka alá - bár, sajnos, nem bizonyítja őket. Nem egyenletes teljesítményű költő; olykor eltéved; saját modorát ismétli; igazi költői alkotás helyett pótcselekvésekbe bocsátkozik; par excellence alkotás helyett montázsokat készít és átrekeszt, írja róla Alabán, de látja és elemzi erényeit, s elemzései még nyakon csíphető tévedéseikkel is értékesek, mert akár Alabán részére is további elemzések alapjául szolgálhatnak. Alabán leszögezi, hogy Cselényi költészetünk „egyik legjelentősebb újítója a forma, a versszerkezet, a metrika terén“, hogy kísérleteit bonyolult intellektuális munkával hozta létre, hogy korábbi válaszai helyett, amelyeket indulat, érzés, valamint „hit“ sugallt, „a lehetséges alternatívák felvázolásában és főként a táv- latosabb összegezések létrehozásában találja meg alkotói területét és lehetőségeit“. A kritikus részletesen elemzi a mítosz természetét és helyét Cselényi szövegeiben. Tételes nyilatkozataival a költő maga kínálta föl ezt a szempontot a kritikának, bár úgy vélem, a Cselé- nyi-féle mítosz természetét még nem igen sikerült megnyugtatóan meghatározni. Itt nyilván nem lesz a tér- és időkomponens figyelembe vétele, sem a lírai alany egyéni (lelki-lélektani) élményeire való hivatkozás. A mítosz mindig is összetett jelenség volt, s nemcsak a természet és az emberi lét titokzatos jelenségeit értelmezte, hanem egy-egy társadalmi fordulat is bele- kövült. Ilyen szemmel, korunk nagy mítosztermö történelmi, társadalmi, tudományos és szellemi folyamataiba, a világháborúk, forradalmak ágyazatába téve lehetne igazán termékenyen elemeznünk Cselényi költői „mítoszának“ jegyeit. Érdekes Alabán strukturális mítoszértelmezése, de hideg és egyoldalú. Másfelől az aleatórikus szövegek genetikai, nyelvi és stiláris elemzése, a szókombinatórika részletes vizsgálata és a nyelvstatisztika is fontos ismeretekkel gazdagíthatná tudásunkat, s közelebb vinné az olvasót Cselényi költészetének megértéséhez. Úgy érzem, Alabán a kritika járható, elemző, tudományos és becsületes útjára lépett, s örömmel üdvözölhetjük ezen a nagyon nehéz, de szép és fontos pályán. KONCSOL LÁSZLÓ Mexikóvárosban befejezték Siqueiros egyik monumentális alkotásának, a Cuhtémoc a mítusz ellen című festményének restaurálását. A művet - melyet a felvételen látunk - ismét megtekinthetik az érdeklődők. (AŐSTK felvétele) A művészettörténészek szerint David Alvaro Siqueiros (1896-1974) a huszadik század mexikói és latin-amerikai festészetének egyik legnagyobb egyénisége. Azok a monumentális freskói, melyek elsősorban Mexikóváros, de Buenos Aires, Los Angeles és más amerikai városok jelentős középületeinek homlokzatait és termeit díszítik, világszerte ismertek és megbecsültek. Olyan művész alkotásai ezek, aki a festészet eszközeivel megpróbálta kifejezni Mexikó és egész Latin-Amerika népének évszázados küzdelmét a megmaradásért, hagyományai, sajátos arculata megőrzéséért és segíteni harcát a szociális igazságosságért, a jogegyenlőségért, a haladásért. Szegény vidéken, paraszti családban született. Alig tizenkét éves amikor felmegy Mexikóvárosba és beáll „festóinasnak“ E. S. Gutiérez ismert műhelyébe. Majd San Carlosban folytatja tanulmányiat. Szociális származása és baloldali politikai meggyöHagyománytisztelet és útkeresés SIQUEIROS MÜVEI - PRÁGÁBAN zódése a mexikói polgárháborúban (1914) egyértelműen a haladás oldalára állítja. Ebből az időből valók első fontosabb rajzai, grafikái, festményei. Az első világháború befejezése után Európába jön és megismerkedik az itteni modern festészeti irányzatokkal. Ezek hatása alatt születik meg 1921-ben a híres ,, Három felhívás Amerika képzőművészeihez“, melyben kifejti: a művészet az anyagi alkotás egyik formája és semmi köze a természet- feletti erőkhöz. A következő évben visszatér hazájába ahol megbízást kap, hogy nagyméretű freskókkal díszítse fel a mexikóvárosi Escuela Nációnál Preparatoria néhány termét. Ez David Alvaro Siqueiros első monumentális alkotása, mely már magán viseli a későbbi nagy művek minden jegyét. Több éves balodali politikai tevékenysége után 1930-ban Los Angelesben telepedik le. Az ottani modern képzőművészek egy csoportjával elkészíti a Plasa Art Center-ben a híres Tropikus Amerika című freskóját, melyet Santa Clarában újabb freskó követ, ezúttal a mexikói forradalom témájára. Politikai és művészeti tevékenysége miatt nem tud visszatérni hazájába, ezért újabb utakat tesz a nagyvilágban. 1936-ban New Yorkba megy és vezetője lesz az ún. New York-i műhelynek. Közben sokat politizál és aktívan támogatja a kommunisták választási kampányát. Itt készült néhány képét és allegorikus kompozícióját több műkritikus a pop-art művészet első megnyivánulásaiként tartja számon. New Yorkban rendezték meg első önálló tárlatát is igen szép sikerrel, 1939-ben. Közben Siqueirosnak még arra is volt ereje, hogy az ecset helyett puskát vegyen a kezébe és a spanyol köztársaságiak oldalán Madrid alatt védje a demokráciát a barbár erőszak ellen. A nagy világégés után főleg Mexikóban élt és alkotott. Politikai tevékenysége elismeréseként megkapta a Lenin-díjat is. A második világháború utáni korszakban születtek művészi szempontból talán a legsikeresebb, legértékesebb alkotásai, melyekből az elmúlt napokban nyitottak meg érdekes kiállítást Prágában. Az értékes tárlat Mexikóváros, Varsó és Moszkva után jutott el hozzánk, majd ezután Nyugat-Európában folytatja útját. A tárlatot egy kis dokumentációs kiállítás egészíti ki, amely a festő életével ismerteti meg a látogatókat. A Prágában bemutatott festmények, portrék, tájképek, rajzok és grafikák mind erős latin-amerikai hagyománytiszteletet tükröznek. A felhasznált színek igen élénkek, masszívak, a kompozíciók szimbolikusak. Leggyakoribb témák a mexikói történelem és a szociális harc. A képek megformálása realista, gyakori mitikus beütésekkel. A képeket szemlélve az embernek önkéntelenül egy másik nagy latin-amerikai művész, az író Gabriel García Márquez jut az eszébe. Különösen akkor, amikor a mexikóvárosi Poliforn csarnokában levő összesen 2165 négyzetméter nagyságú körkép (1965-1967) nagyméretű színes fényképmásolatait látja maga körül. Bár az eredeti alkotás hatását kétségkívül nem tudják hűen visszaadni, mégis érzékeltetik azt. A körkép neve is szimbolikus ,,Jön Latin-Amerika népe“. El lehet képzelni, hogy a csarnokban állva az ember valóban érzi a 'tömegek hullámzását, hallja morajlásukat, érzi azt a szociális erőt, mely ha feltámad s jogait követeli, félelmetes és megállíthatatlan. Igen érdekesek az ötvenes évekből való ceruzarajzok a Kentaurok, Latin-Amerika stb. Megrázó A burzsoázia portréja (1939) című kép, mely égő parlamentet, azon keresztül menetelő hadak vízióját vetíti elénk mitologikus megformálásban, sötét tónusokban. Szelídebb színűek, megnyugtatóak a tájképek, a portrék, különösen a Falusi anya portréja (1939). A Fantázia a Napról (1968), egy üvegfestmény 1969-ból és más képek pedig arról tanúskodnak, hogy a festő idős korában sem hagyott fel a kísérletezéssel, az új művészi utak keresésével. KOKES JÁNOS
