Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-12 / 15. szám
ÚJ szú 5 985. IV. 12. ÄK ELBÁI Hl Leroy Wollins általában elégedett a sorsával. Úgy véli, csak egyszer nem volt szerencséje az életben: nem volt módja arra, hogy 1945 áprilisában, az Elba partján, megöleljen egy orosz katonát. Bezzeg Joe Polowski, ö találkozott az oroszokkal. És Wollins jól emlékszik arra, mi történt akkor a barátjával. Polowski megrendültén, .jobban mondva valahogy megvilágosodva tért vissza a háborúból szülővárosába, Chicagóba. A szovjet katonával való kézszoritás, úgy tűnt, hitet oltott belé: ö, Joe Polowski, személyesen felelős az amerikai-szovjet kapcsolatokért. Wollins jól emlékszik arra, hogyan s mint alakult azután barátjának sorsa. Polowski előbb beiratkozott a Chicagói Egyetemre De csak 1947-ig tanult. Kitört a másik háború - a hidegháború. És Joe szeme láttára a reakciós mccar- thysták pusztítani kezdték mindazt, ami jó, ami értékes volt az Egyesült Államok és a Szovjetunió kapcsolataiban. Amit a Hitler fölött aratott közös győzelem vívott ki, és az Elba menti találkozás megszentelt. De hát miért ontotta vérét ö, Polowski? Miért kockáztatta az életét? Ez a veterán félbeszakítja egyetemi tanulmányait, és minden energiáját teljesen a két hadsereg, a két nép közötti háborús szövetség emléke megőrzésének szenteli. De hogyan lehet megőrizni ezt? Polowski nem tudja. Eleinte csupán minden év április 25-én kimegy a Chicago River partjára, és ott őrt áll az elbai találkozó tiszteletére. Az emberek elmennek mellette, ránéznek a magányosan álldogáló emberre, kérdezgetik egymástól, ki ez, elolvassák az újságokban megjelent rövid cikkeket erről a különös őrségről és elgondolkodnak: hát valóban keresztet lehet már vetni az oroszok és az amerikaiak kölcsönös megértésére a háborúban? Be kell feketíteni a volt szövetségeseket, mint ezt a mccarthysták teszik? Igen, Leroy Wollins nagyon jól emlékszik, hogy még mit tett akkor az ö Joe barátja. Készített egy írást, s „Az elbai eskü“ címet adta neki. Ebben arról volt szó, hogy a szovjet és az amerikai katonák történelmi jelentőségű találkozója a távoli európai folyó partján, időben egybeesett egy másik történelmi mérföldkövei - az Egyesült Nemzetek Szervezetének megalapításával a San Francisco-í konferencián. Véletlen ez? Nem, véli a chicagói veterán. Ebben az egybeesésben mélységes értelmet lát: az emberiség nyugalma és biztonsága nagymértékben attól függ, milyenek lesznek a vezető nyugati hatalom kapcsolatai a szocialista világ vezető országával. Az elbai találkozó emlékét nem lehet kiirtani a,.vörösök“ ellen indított hajtóvadászattal! Polowskinak nemcsak meggyőződése ez, hanem mindent meg is tesz, hogy megakadályozza. Ez a veterán ugyanolyan merészen harcol az ántikommunizmus ellen, ahogyan Hitler ellen küzdött a háborúban. 1949-ben az ö, Polowski kezdeményezésére Costa Rica, Libanon és a Fülöp-szigetek küldöttsége az ENSZ-ben határozati javaslatot terjesztett elő, amelyben azt ajánlja, hogy az elbai találkozó napját nyilvánítsák nemzetközi békenapnak. A minden szovjettel szembeni gyűlöletnek abban a légkörében, amelyet akkor az Egyesült Államokban szítottak - ez jelentékeny győzelem volt. örömteli nap a veterán számára! A hirt közli a rádióban, az újságokban, többek között a Chicagói Egyetem diákújságjában is, amelynek a szerkesztője akkor a fiatal Leroy Wollins volt. Éppen akkor kezdődött sok évig tartó barátságuk, amelyet a közös eszményképek forrasztottak egybe. Amerikában szokás az, hogy a Bibliára esküsznek. Leroy Wollinsról és Joseph Polowskiról ezt lehet mondani: az ő bibliájuk az „elbai eskü“ lett. Ez a két chicagói erre az okmányra esküdött meg egymásnak, hogy életét az Amerika és a Szovjetunió népei kö2ötti kölcsönös megértés megvédésének és továbbfejlesztésének szenteli.- Én akkor diáklapunkban cikket közöltem Polowskiról és az odüsszeájáról - mondja Wollins. - Ó, milyen veszélyes dolog volt ez! Az Amerika-ellenes tevékeny- , séget vizsgáló bizottság informátorai minden kulcslyukba bekandikáltak, mindenütt hallgatóztak! A szovjetekről mondott minden jó szó rosszul végződhetett... Wollins számára majdnem így végződött. Több mint valószínű, éppen azért vitték el a koreai háborúba, mert cikkeiben arra szólított fel mindenkit, hogy ne feledje el az elbai találkozót. Nos, mondták egyesek, te amiatt bánkódtál, mert nem sikerült az oroszokkal együtt harcolnod Hitler ellen - hát most tüzelj Ázsiában a te kommunistáidra! A mi ellenségeink minden országban egyforma színűek: vörösek! Az Egyesült Államok koreai kalandja szerencsére hamarosan kifulladt. Az a hajó, amelyben Wollinst a háborúba szándékozták szállítani, még el sem hagyta az amerikai partot. Leroy hazatért, és postájában, a nagy halom levél között, talált egyet, amelyet Polowski írt.- Joe azt irta, hogy 1955. április 25-én lesz az elbai találkozó tizedik évfordulója - emlékezik vissza beszélgetőtársam. -McCarthy akkorra már letűnt a színről. A politikai éghajlat kissé felmelegedett, és a barátom ezt kérdezte: hát nem tudunk valami hasznosat kitalálni, valamiképp megünnepelni ezt a jubileumot? És ki is találtak valamit. 1955. április 25-én Washingtonban egybegyüjtötték az elbai találkozás 13 amerikai veteránját, azután Polowski nyolcat közülük magával vitt Moszkvába. Ez az utazás és a szovjet bajtársak viszontlátogatá- sa kissé megfékezte a Szovjetunióval szemben táplált gyűlölség fokozódását. 1966-ban Polowski és Wollins Chicagóban megalapítja a ,.Veteránok a békééd“ szervezetet, amely azért szállt síkra, hogy a Hitler-ellenes koalíció országaiban támasszák fel az „elbai szellemet“.- Világos, a veteránok az átlagosnál jobban tudják, micsoda szerencsétlenség a háború. Ezért ki másnak, ha nem nekik kell erősíteniük a békét - magyarázza nekem Wollins. - Szervezetünknek azonban másféle célja is van. Meg akarjuk értetni az amerikaiakkal azt. hogy a békeharc - hazafias cselekedet. Bármilyen különös, de való: nálunk ezt az emberek fejébe kell verni! Reagan 'és hívei arra törekedtek, hogy a békemozgalom rossz hírét keltsék. Mintha ez nem hazafias mozgalom volna, mintha bizonyos külföldi köröket szolgálna ki. Mi veteránok pedig ezt mondjuk: a békemozgalom. amelynek mi is a részei vagyunk - nem gyávák, kémek vagy dezertörök gyülekezete! A békemozgalom - a leghazafiasabb szervezet országunkban! S amikor amerikai zászlóval, gyakran egyenruhában, háborúellenes tüntetéseken veszünk részt, akkor, tudja, a nép megérti ezt... A nyolcvanas évek elejére a „Veteránok a békéért“ mozgalom országos hírnévre tett szert. Csak Joe Polowski már nem jelenik meg a gyűléseken, nem vesz részt a tüntetéseken. Amikor a szervezet felvirágzott, ö, aki létrehozta, már a halálos ágyán volt. ügy tűnt, ezt az öreg katonát nem a betegség dönti a sírba. Ót az a felismerés emésztette, gyötörte, hogy a Reagan-kormányzat majdnemhogy szándékosan konfrontációba sodródik a Szovjetunióval, s neki, Joseph Polowskinak, az Egyesült Államok 1. hadserege 69. gyalogoshadosztályához tartozó 273 ezred közlegényének, nincs ereje arra, hogy akár csak az ujját mozdítsa azért, hogy megakadályozza a bajt. Vagy mégis van? Polowski elhatározza, hogy saját halálát a békeharc fegyverévé változtatja. Végrendeletében úgy intézkedik, hogy az Elba mentén temessék el. Egy ilyen lépés, jegyzi meg a halála előtt barátaihoz intézett levelében, ..mindenképp megnyugtató, alkotó szellemű és pozitív hatással lesz az eseményekre“. A hatóságok szintén igy gondolkodtak. Ezért nem figyelmeztették a haldoklót: semmiféle pénzügyi segítségre ne számíts a földi maradványaidat tartalmazó koporsó szállításához! Az a vér, amelyet a negyvenes években ontottál, egyetlen centet sem ér. Saját számládra temesd el magad, tisztelt veterán! De eljött az óra - és a végakaratot teljesítették. Leroy Wollins és barátai pénzt gyűjtöttek. És egy borús, esős napon három amerikai és három szovjet tiszt végigvitte a csillagos-sávos zászlóval takart koporsót az Elba menti Torgau városka utcáin. Joseph Polowski visszatért oda, ahol a szovjet-amerikai barátságot előmozdító szolgálata kezdődött. Tehát az újabb, most már utolsó háború megakadályozása ügyének szolgálata is. A veterán megtalálta a módját, hogy még halála után is békeakciót fejtsen ki. Cselekedete megrendítette a gondolkodó Amerikát, különösen azokat, akiknek alkalmuk volt a különböző frontokon harcolni. Sok ezer új taggal gyarapodtak a „Veteránok a békéért“ sorai. Most, amikor közeledik a győzelem 40. évfordulója, a szervezet aktivistái és még azok a volt amerikai katonák is, akik azelőtt sohasem vettek részt háborúellenes tiltakozáson, újra egyesültek Joe Polowski leghöbb ábrándjainak valóra váltására - hogy ünnepélyesen megemlékezzenek az elbai találkozó jubileumáról.- Ez a gondolat már nem a miénk, valóban országos, amerikai gondolat lett - mondja Leroy Wollins, aki ma a „Veteránok a békéért“ szervezet vezetője. - Én Michigan államban, eldugott helyen, jóformán az erdőben lakom, és a telefonom szüntelenül szól. Charles Matthias és Spark Matsunaga szenátorok, a háborúellenes csoportok aktivistái, különböző háborúk veteránjai és egyszerű amerikaiak nem feledkeznek meg arról, hogy a legfontosabbra gondoljanak - mind ezt mondják: igen, így kell tenni. Mint nagy ünnepre, úgy kell emlékezni arra a napra, amikor az Elba partján a katonák átölelték egymást. Külföldön is nagy érdeklődést tanúsítanak terveink iránt. Európai televíziós állomások tudósítói, dokumen- tumfilm-rendezök telefonálnak. Segítséget kérnek a szövetségesek győzelme 40. évfordulójával foglalkozó műsorok összeállításához. E jubileum fontossága sok ember számára világos. Valóban, az elbai találkozás vajon csak történelem, csak emlék? Nem, ez a mi jövőnk. Matthias szenátor ezt irta a Washington Postban: „Visszaemlékezve arra, hogyan harcoltunk vállvetve, Amerika és a Szovjetunió új gátat emelhet, hogy ne harcoljunk egymás ellen.“- Tehát a törvényhozók is mindinkább felismerik azt, hogy az elbai jubileum figyelmen kívül hagyása - az enyhülés esélyének elmulasztása volna? - kérdezem.- Kétségtelenül - erősíti meg Wollins. - A ,, Veteránok a háborúéd“ vezetőségének irodája éppen azzal a chicagói épülettel szemközt van, amely a szövetségi hatóságok székháza. Éppen ma találkoztam ott Paul Simon szenátorral, Dixon szenátor segítőtársával, néhány kongresszusi képviselővel. Még Robed Dole, a szenátus republikánus pádi többségének a vezetője is levelet küldött nekünk, amelyben támogatásáról biztosit.- ön szerint hogyan lehetne megünnepelni az elbai találkozás 40. évfordulóját?- Hogy a kormányzat miként dönt, és egyáltalán dönt-e erről - ezt nem tudom. Mi - a veteránokra gondolok - nagyszabású jubileumi útra indulunk, amelynek a „békeutazás“ nevet adtuk. Washingtonban kezdjük - ott találkozunk a kongresszus tagjaival, megkoszorúzzuk az ismeretlen katona sírját az arling- toni nemzeti temetőben. Azután New Yorkba megyünk, s ellátogatunk az ENSZ-be: hiszen ez a nemzetközi fórum a győzelem gyermeke. Azután Amszterdamon keresztül az NDK-ba utazunk, és április 25-e emlékezetes napját az Elba mellett, Torgau városka környékén töltjük. Ott szovjet veteránokkal találkozunk. Elbeszélgetünk majd a múltról, és a jövőről is. Azután együtt a Szovjetunióba indulunk. Felkeressük a fasizmussal vívott, döntő csaták színhelyeit, majd a győzelem napját Moszkvában ünnepeljük... Leroy Wollins nem mondja, én azonban bizonyos vagyok benne, hogy erre gondol: éppen ilyen „békeutazással“ szerette volna az ö legjobb barátja megünnepelni a nagy győzelem 40. évfordulóját. Az, aki az Elba partján talált örök nyugalmat. VLAGYIMIR SZIMONOV • A szovjet és az amerikai katonák találkozása az Elbánál, Torgau közelében. (Archív felvétel)
