Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-04-05 / 14. szám

Magyarország felszabadulásának 40. évfordulójára - I. 'N ÚJ szú 15 Magyarországon 194 napon át folytak a felazabadító harcok. Ennyi idő telt el attól a pillanattól, hogy a Vörös Hadsereg előőrsei felszabadí­tották az első magyar települést, Battonyát - addig a percig, amíg az utolsóként felszabadult magyar faluban, Nemesmedvesen megkondult a szörnyűségek, a harcok végét jelző harang. Borús ősz idején, 1944. szeptember 22-röl 23-ra virradóra értek magyar földre a felszabadítók, és ragyogóan sütött a nap, amikor az apró nyugat-magyarországi falu lakói meghallották a harangszót. Magyarországon Hunyadi János tö- rökverö seregének nándorfehérvári győ­zelme után minden délben megkondtil a harangszó. A nemesmedvesi harango­zó 1945. április 4-én 11 órakor húzta meg először a harangkötelet. Nem szánta jel­képnek: az egyszerű templomszolga csak azt akarta tudatni faluja népével, hogy immáron vége a szenvedésnek, ki lehet nyitni az épen maradt ablakokat, előjöhetnek a bujkálok. A felszabadult magyar nép szimbolikus értelmet tulajdo­nit ennek a kongatásnak. Fiai, lányai - az akkor élők, de az azután születettek is azt tartják: értük szólt a harang. Értük, akik megérték a felszabadulás történelmi pil­lanatát, és azokért a hozzátartozókért, barátokért, akik vágóhidra vitt áldozat­ként, vagy a tudatosan vállalt harc hőse­ként elpusztultak a világtörténelem leg­nagyobb kataklizmájában. Es máig hallhatóan szól a harang azo­kért a harcosokért, akik életüket, egész­ségüket adták Magyarország felszabadí­tásáért a magyarországi harcmezökön, s még sokkal előbb, a végtelen orosz és az ukrán síkságon, a lengyel alföldön, Csehszlovákia hegyeiben, s a fasizmus összeroppantásáért harcolva a csatatér­ré változtatott földgolyó más fertályain. Magyarországot a Vörös Hadsereg, a román és a bolgár csapatok szabadítot­ták fel. A Nagy Honvédő Háborúban húszmillió halottat áldozó szovjet nép százötvenezer harcosát Magyarorszá­gon veszítette el. A 2. ukrán front, a 3. ukrán front és a 4. ukrán front csapatai magyar területen 194 napon át szüntelen harcban álltak a fasisztákkal és kiszolgá­lóikkal, akik az egyik védelmi vonalat a másik után építették ki, hogy megállít­sák a megállíthatatlant, megakadályoz­zák az elkerülhetetlen vereséget. Egy mai magyar történész önmarcan­goló, de a magyar történelem tragikus pillanatait reálisan értékelő tanulmányá­ban a világtörténelemben egyedülállónak minősíti azt a helyzetet, amelybe Ma­gyarországot az uralkodó osztály és a háború végén az uralkodó csőcselék belerántotta. Ennek következtében az or­szág felszabadulása csak a magyar fegy­veres erők teljes vereségével volt elérhe­tő, ez volt a feltétele! Mert a felszabadító harcok során nem csupán az Észak- Erdélyben, a Tiszántúlon a kárpáti fron­ton, a Dunántúlon beásott náci hadosztá­lyokat kellett megsemmisíteni, ugyanis a Vörös Hadsereg a háború kegyetlen törvényei szerint arra kényszerült, hogy a „végső kitartásra“ utasított magyar sereget is tönkreverje. Aligha valószinú, hogy a szive sugalla­tára hallgató nemesmedvesi egyházfi ezt a gondolatot is végigjárta volna. Ám meg­égett valamit abból, hogy itt most valami­nek vége szakad, itt most valami talán elkezdődik. Pedig - és erről hiteles érte­sülések vannak - a Szálasi-országrész népe alig-alig értesült a legfrissebb ese­ményekről. Tilos volt a külföldi rádiók hallgatása - később be kellett szolgáltat­ni minden készüléket. Groteszk fintora a történelemnek, hogy a legtájékozottab- bak azok voltak, akik kétszeresen is ra­boknak számítottak. A sopronkőhidai fegyházban rabosko­dó kommunista, szociáldemokrata és más ellenzéki raboknak - akik között halálra Ítélt, de kegyelmet nyert horthyis- ta tábornokok is voltak — sokkal jobb értesüléseik voltak, mint rabtartóiknak. Ők konspirativ módon beszereztek, szak­értelmüknél fogva barkácsoltak olyan vevőkészülékeket, amelyekből megis­merhették Moszkva és London híreit, értékelhették, elemezhették a felszaba­dult magyar országrészek helyzetét. Ók tudhatták igazán, mi történt. Nekik volt rádiójuk, de nem volt harangjuk. Ók hallhatták, mi történt. Mi azonban most azokat idézzük, akik látták is a felszaba­dulás eseményeit, részesei voltak a har­coknak, formálói a sorsnak. A sztálingrádi és kurszki péncéloscsa- ta után a debreceni tankcsatát tartják a második világháború legtöbb harckocsit mozgató összecsapásának. Az utókor dolga látszólag könnyű: nézi a végered­ményt megállapítja az egyértelmű szov­jet győzelmet, és konstatálja, hogy az teljes összhangban volt a negyvenné­gyes esztendő általános tendenciájával, amelyet a szövetségesek egyértelmű fö­lényének kialakulása jellemzett. A páncéloscsata tíz napon át tartott, s ahogy a hadijelentések manapság.jelle- meznék: egy ideig váltakozó szerencsé­vel. A német ellentámadás nagy szovjet seregtesteket is bekerített, ezek azonban - felrúgva a hadviselés soha sem túl merev normáit - nem próbálkoztak kitö­réssel, hanem védelemre berendezked­ve, szívós harcokat folytatva, magabizto­san várták a felmentő seregeket. Ezzel jelentős német alakulatokat kötöttek le. Egyúttal bekerítették és bekerítéssel fe­nyegették a német és magyar alakulato­kat, mert a Vörös Hadsereg a debreceni harcok napjaiban 170 kilométerre megközelítette a fővárost. A debreceni Déri Múzeum igazgatója így emlékezik vissza: Október 17 kedd. Az oroszok a várost kelet és nyugat felől körülzárták. A német katonai parancs­nokság megkezdte a hadiüzemek, mal­mok, raktárak, vasúti és postai berende­zések robbantását. Az István gőzmalom elpusztítását is előkészítették. Az óriási dörejjel levegőbe repült és égő vagon­gyár fekete füstjét a szél a Nagyerdő felé viszi... A visszavonuló csapatok foszto­gatnak." Révész Imre református püspök Így ir a felszabadítókról: ,,A közkatonától a tá­bornokig, nem mint valami betanult lec­két, hanem mint egy mély, őszinte közös­ségi tudat és akarat megnyilvánulását ismételgetik új meg új változatban: »Mi nem hódítani jöttünk. Mi segíteni akarunk a dolgozó magyar népnek, hogy történel­me folyamán legelőször valódi szabad­sághoz, függetlenséghez, öntörvényű nemzeti, állami léthez jusson.«" A szegedi levéltárban őrzik az úgyne­vezett ,.makói dossziét". Ebben található a város vezetőjének feljegyzése arról a látogatásról, amelyet a szovjet pa­rancsnoknál tett. Az első felszabadult magyar város képviselője arra a követ­keztetésre jutott, hogy „a Vörös Hadse­reg nem szándékozik Magyarország füg­getlenségét elvenni, az ország belügyei- be beavatkozni, a népi pártok működését megakadályozni, csupán az a kívánsága, hogy a kommunista párt működése ne gátoltassék...“ Ezzel egybehangzik a hódmezővárosi levéltár egyik doku­mentuma, amelynek szerzője megállapí­totta: ,,A (szovjet) tábornok a város auto­nómiájára bízta, hogy olyan bírót válasz- szón, aki megfelel a városnak." A részben felszabadult országban, a romokon, a romok között megkezdődött az élet, a pártélet. Először Debrecenben - az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az ideiglenes kormány székhelyén - bontot­tak zászlót a pártok, majd a pártközpon­tok lassan átkerültek a felszabadult Bu­dapestre. Az élet új keretek közt, koalíci­ós alapokon mozgott. Humoros epizódjai is voltak ezeknek a napoknak! Riporteri jegyzetfüzetemben őrzöm a dormándi köfaragómester, Bánfi Imre visszaemlé­kezését. A tizenkilces kommunista, aki végigjárta a csendőri kínzókamrák pok­lát, egy szép napon „behívót" kapott a megyei párttitkárhoz.- A falutokban is meg kellene szervez­ni a kommunista pártot - mondta neki. _ - Rád gondoltunk. Bánfi mester hazabiciklizett, és egy héttel később, már azt jelenthette: dolgo­zik a pártszervezet. Aztán újra behívták Egerbe, és emlékeztették arra, hogy a fa­luban még nincsen szociáldemokrata párt, pedig ez a párt szövetségben van a kom­munistákkal. A kőfaragó értett a szóból, megszervezte a szocdempártot is. A foly­tatás olyan, mint egy fanyarhangú ma­gyar anekdota: a tekintélyes kisiparost újra beinvitálták Egerbe.- Akkor már kissé ingerült voltam, s mielőtt bármit mondhattak volna, én kérdeztem: még milyen párt hiányzik a faluban? Kissé röstellkedve mondták, hogy a baloldali Parasztpártra gondoltak, meg persze rám, hogy azt is megszer­vezhetném. Nem vesztettem el a humor­érzékemet, mondtam, hogy a jövő héten nem érek rá bejönni, s ha lenne még valami megbízatás, egy füst alatt azt is mondják el. Nem kérették magukat, csak kibökték, hogy a Kisgazda Párt megszer­vezésére is előbb-utóbb megérik a hely­zet, jó lesz már előre gondolni arra is. A helyzet persze korántsem volt ennyi­re kedélyes! Az ideiglenes kormány meg­kötötte a fegyverszünetet a Szovjetunió­val, hadat üzent a náci Németországnak, és hozzáfogott az antifasiszta harcra kész magyar hadsereg megszervezésé­hez. A nép is érezte az idők szavát: még a földreformtörvény meghirdetése előtt- spontán népítélettel - hozzáfogott a nagybirtokrendszer felszámolásához. Nem késett soká a földreformtörvény sem: Magyarországon még folytak a har­cok, Székesfehérvár még néhányszor gazdát cserélt, a Vörös Hadsereg ideigle­nesen még Esztergom feladására kény­szerült, amikor az új, immár népképvise­leti szervek kidolgozták és elfogadták a földreformtörvényt. Hatszázezer nincs­telen jutott földhöz, és az ország néhány falujában, pusztáján a volt cselédek már a földosztás pillanatában a szocialista utat választották: szövetkezetét alakí­tottak. Nem lehet eléggé ismételni: közben még folyt a harc. Magyarország hadszíntér volt. Az or­szág nyugati felén még akasztottak azért, ami a keleti részeken becsület és tisztes­ség dolgának számított. A sopronkőhidai fegyházban egymás mellett raboskodott Rajk László, az illegális kommunista moz­galom egyik vezetője, és Hardy altábor­nagy, aki annakidején Horthy Miklós el­lenforradalmárait vízi úton fuvarozta Bu­dapest felé. És ott sínylődött a Magyar Nemzeti Felszabadító Bizottság elnöke, Bajcsi-Zsitinszky Endre, aki ugyancsak a szegedi ellenforradalmároktól jutott el a nácik elleni fegyveres harc vállalásáig és a bitófáig. Ott volt a halálraítélt Almásy Pál alezredes, aki akkor került a fasiszta pribékek kezére, amikor árulás folytán rajtaütöttek a katonai ellenállás szervez­kedő csoportján. A harcok részletei jól ismertek. Talán érdemes inkább arra emlékeztetni, hogy azokban az időkben - a felszabadító küzdelem napjaiban - mi számított ese­ménynek. A Népszava 1945. február 23-i száma megörökíti egy sajátos esküvő eseményeit. Két fiatal, 800 métert kúsz­va,, bukdácsolva, golyózáporban jutott el az anyakönyvvezetőhöz, aki éppen az óvóhelyen dekkolt: szerencsére magával vitte a matrikulát is. Ám a fiataloknál nem volt az akkori törvények szerint elenged­hetetlen tisztorvosi bizonylat. De az óvó­hely szolidáris népe addig kérlelte a tiszt­viselőt, amig eltekintett ettől a formaság­tól. Két tanú is jelentkezett - még az esküvői ebéden is részt akartak venni Ám amikor kiderült, hogy ezt néhány száz méterrel odébb tartják abból, ami éppen még maradt, elment az étvá­gyuk... A felszabadulás folyamatában, de fő­ként a felszabadulás után az ország meghatározó befolyású ereje a kommu­nista párt lett. A pártnak volt meggyőző és optimizmust sugárzó programja: ez volt az alapja annak, hogy a vezetés, a nagyobb politikai befolyás mindinkább a munkásosztály kezébe került. De a in­dulás — az indítás - nagyon nehéz volt! A legfrissebb magyar kutatások szerint az ország lakosságának tíz százalékát elveszítette! Ez 953 842 főnyi „hiányt“ jelent. Ha a számításból nem hagyjuk ki azt a veszteséget, amely a különböző döntésekkel, úgynevezett „országgyara­pítási akciókkal“ megnagyobbodott terü­let lakosságát érte, akkor ez a szám: 1 millió 430 ezer. Ez volt az ára az ellenforradalmi Horthy-rendszer kalan­dorpolitikájának s a Szálasi-rezsim „totá- -lis mozgósításának“, annak, hogy az uralkodó osztályok még 1944-ben is kép­telenek voltak az egyetlen helyes követ­keztetés levonására, arra, hogy szakítsa­nak és szembeforduljanak a náci Német­országgal. Ezt a szembefordulást a közeli múlttal és azzal, ami akadálynak megmaradt az ezer évből, az új, a népi Magyaroszág vállalta magára - és teljesítette. Akkor, amikor megragadta a történelmi lehető­séget, amit a Szovjetunió felszabadító harca és győzelme teremtett meg. A kis országok népeit, gondolkodóit, politikusait és a mindenkori közvéleményt szinte törvényszerűen megkísérti két szélsőség. Az egyiknek a képviselői le­becsülik a kis ország lehetőségeit, fele­lősségét, teljesítményét, s úgy tartják, hogy az ország, a nép a mindekori ese­mények egyszerű kiszolgáltatottja. A má­sik szélsőség hívei nagyobb felelősséget vesznek magukra, mint amit rájuk rótt a történelem. Közhelyet mondanánk, ha azt állítanánk, hogy az igazság valahol a ket­tő között van. Mert sokkal fontosabb dolog mindkettőnél: felmérni, mérlegelni, reálisan értékelni a tényeket, a lehetősé­geket. Ezt akkor sem könnyű megtenni, ha közben, nagyszabású történelmi erők közreműködésével, aktív és áldozatos tevékenységével gyökeresen megváltoz­tak a viszonyok, s az ország - régebbi sorsához nem hasonlíthatóan - jobb, nagyszerűbb útra lépett. Sorsa megfor­dult, belső és külső erővonalai összhang­ba kerültek a társadalmi-politikai haladás fő áramlatával. KRAJCZÁR IMRE Budapest 1945: a szovjet katonák minden utcáért ádázküzdelmet vívtak. (Archív felvétel) 1985. IV. 5. H/mmio mm nmem

Next

/
Oldalképek
Tartalom