Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-22 / 8. szám
egész délelőtt takarított. Pedig aprócska garzonjának nem is ö volt az igazi lakója, hanem maga a tisztaság, mely akkor is otthon maradt, ha Lopuha Kornél elment hazulról. A hivatalban olykor-olykor eszébe jutott az otthon hagyott tisztaság és rend. Ott csak íróasztala fiókjainak rendjével kellett törődnie. Az irodák tisztaságáról a takarítónő gondoskodott - ha gondoskodott. A két tisztaság, persze, nem bírta el az összehasonlítást. S erre Lopuha nemcsak titokban volt büszke. Ám ha megemlítette a takarítónőnek, az csak legyintett Méghozzá azzal a kezével, amelyikben a porrongyot tartotta, hogy legyintése hatásosabb legyen. Volt felesége sem volt képes olyan tisztaságot teremteni régi lakásukban, melyet ö is annak nevezett volna. Ezt nem kevésszer a fejéhez is vágta, amitől az asszony ki-kiborult. Szóval a garzonlakás mindig fénylett, hát még ma. Pedig Duci egyáltalán nem ígérte biztosra, hogy' feljön. Duci a kolléganője, a negyedik emeleten lakik, ugyanott. Lopuha a legfelsőn, azaz a tizennegyediken. Igaz, a hivatali ranglétrán is Duci fölött a helye, bár ott korántsem tíz emeletnyi köztük a különbség. Sőt, ma már egy egész emeletet sem igen tesz ki. Nem is csoda, hisz Duci az utóbbi években olyan tempóval halad fölfele, mintha lifttel járna, amíg mások azon a bizonyos létrán kapaszkodnak. Kornél ma nem volt munkában: szabad napot vett ki. Elvégre csak egyszer ötvenöt éves az ember. Azért így is korán kelt, hogy a lakás fényesitésével idejében elkészüljön. Aztán ellenőrizte a jégszekrény tartalmát, hátha megfeledkezett valamiről. Mára kivételesen italt is készített. Ürmösbort meg konyakot. Vagyis Duci kedvenc italait. Ezt a hivatalból tudja. Miért, miért nem, de valahogy nem kételkedett abban, Hogy Duci feljön. S ez nagy szó, hisz máskor is (hej, de hányszor!) hívta-csalogatta már, de csak egyetlenegyszer járt nála. Amikor az új bútort jött megnézni. Akkor is csak egy félórára ült le. Duci sohasem ígért semmit biztosra. Csak olyasmiket mondott, hogy talán, ha lesz ideje, ha nem fog fájni a feje, ha nem lesznek vendégei. De vendégei gyakran vannak. Bizony gyakran. A hivatalban-^Tiásról se beszél, csak azokról Mert nem akárkik tisztelik meg a házát. Csupa művészféle, színész, zenész, festő, szobrász, formatervező, meg ilyesmi. Akkor mehetne férjhez, amikor éppen eszébe jut, de neki aztán esze ágában sincs a férjhezmenés. Ugyan mit számít, hogy már nem éppen kislány, szokta mondani a hivatalban. Nem, nem Kornélnak, de ö is hallhatja, hisz a szemben levő helyiségben ül. Éppen vele szembe. Ha nyitva hagyják a két helyiség közti ajtót, még a térdét is látja az íróasztal alatt. Tegnap pedig szinte egész nap tárva volt az ajtó. Tegnap hívta meg ma estére. Lassan itt lesz, fogta el az izgalom, mely régebben erővel és bátorsággal párosulva szokott jelentkezni. Persze nem külön-külön érezte az izgalmat, az erőt és a bátorságot, hanem együtt, mint ahogy az étel fűszereinek megannyi ízét együtt érzi az ember. Az nem jó, ha valamelyik fűszer ize elnyomja a többiét. Most bizony az izgalom magába olvasztotta a merészséget, az önbizalmat, a jó- pofaság tudatát s a többi fontos érzést, melynek hiánya egyre bántóbban jelentkezett. Már-már úgy érezte, mintha nem is önmaga volna. A tükör elé lépett, hogy megbizonyosodjon, valóban ö áll ott: Lopuha Kornél. A bátrak bátra, aki a mostaninál százszor bonyolultabb helyzetekben is mindig kitünően vizsgázott. Ám a kifényesített tükörre pillantva még inkább elbizonytalankodott: az egykori délceg legény helyett egy töpörödött ember nézett szembe vele. Egy szánalmas emberke. Villanyt gyújtott az előszobában is, hogy jobban lássa tükörképét, de ez sem segített. Eszelősen kotorta elő a szekrény mélyéről az albumot, mely a régi fényképeket őrzi. Azok a képek teljesen mást mutatnak, mint a kegyetlen tükör. Az egyiken például motorkerékpáron látható, amint önfeledten kacagva megnyer- geli 500-as Jawáját szülőfaluja kocsmája előtt. Vele egyivású legények veszik körül. Némelyik sóvárogva bámulja a gőgösen püfögö masinát. Egy másik képen cséplőgépre kévét dob fel vasvillával. Izmai úgy feszülnek, mint a gitár húrjai. Főiskolás korában készült ez a felvétel. Akkor még nem tudta, hogy a következő tanévben búcsút kell mondania az iskolának. Hogy egy fiatalasszony miatt elhanyagolja tanulmányait, s mindennek vége lesz. örökre vége. Gondolt is ő akkor a diplomával, a később olyannyira hiányzó diplomával, melynek megszerzési lehetőségét mindörökre elszalasztottá. S hogy ez a lehetőség soha többé nem adatott meg, az talán annak a bü/nös/bá- jos asszonynak az átka, akiért még az életét is föláldozta volna. Legalábbis egy ideig. Amíg a kis V.-t meg nem ismerte. Akkor egyszeriben minden megváltozott. Attól a naptól mindent másképp látott. Azaz sehogy sem látott. Ma már tudja, hogy nem látott. V.-ről egyetlen fényképe maradt. Egy icurka-picurka képecske, amilyet nyakláncon szoktak hordani. Az albumban mégis egy teljes oldalt szánt neki. Amikor erre az oldalra lapoz, úgy érzi, mintha az emlékek a torkát szorongatnák. V. emlékét nem vonta be az idő hordaléka. Pedig mennyi minden történt azóta... A családi fényképek nincsenek az albumban. Azokat egy papírskatulyában temette el. A válás óta eltelt nyolc év alatt sohasem vette elő őket. Mintha a képek tehetnének élete leghibásabb lépéséről. Igen, így nevezte házasságukat. Igaz, volt felesége is. Megszólalt a csengő. Kornél úgy összerezzent, mint akit tetten értek. Maga sem értette, miért, hiszen az emlékezés nem bűn. Egy születésnap pedig csupa emlékezés. Ilyenkor szinte dörömbölnek az emlékek. Az albummal a kezében nyitott ajtót.. Nem lepődött meg, amikor Ducit meglátta. Annál inkább akkor, amikor meglátta kezében a pezsgőt.- Nekem annyi a fényképem, hogy húsz albumba se férne bele - nevetett a vendég. - Néha észre se veszem, hogy valahol lekapnak, s egyszer csak hoznak vagy küldenek egy képet. Például nemrég a tavalyelőtti üdülésemről állított be egypár felvétellel egy kassai mérnök. Azt mondta, már régen elkészültek, de csak most volt útja a fővárosba. Együtt üdültem vele Várnában. Mindig hívott kávéra, ám dehogy értem rá. Társasággal voltam: a barátnőmmel, a barátjával, meg az én barátommal. Tudod, melyikkel, hisz a hivatalban meséltem róla.- Persze, ő az a vegyészmérnök.- Nem, ő az orvos. A vegyészmérnököt sikerült leráznom. Bár nem ment könnyen.- A fogorvos? — jutott eszébe valami Kornélnak a hivatalban hallottakról.- Nem - igazította ki Duci. - A fogorvos nős ember volt, s mindenáron el akart válni, hogy hozzá menjek feleségül, de kerek perec megmondtam neki: arról szó se lehet. Lopuha Kornél sosem tudta, s különösebben nem is akarta megjegyezni Duci barátait, jóllehet szomszédja szüntelenül emlegette őket. Igaz, mások sem igazodtak el a nevekben, foglalkozásokban és rangokban. Pedig Duci mindig következetes volt. Még soha senki nem vett észre, eltérést az éppen elhangzottak és a korábban mondottak között. Vagy a temérdek név miatt lehetetlen eltérést fölfedezni? Ez a kérdés már többekben fölmerült. Van, aki nem is titkolja kételyeit. Persze nem Duci előtt. Ürmösborral koccintottak, majd kezdődött az ünnepi vacsora. Duci jóízűen falatozott, s közben dicsérte a nem kis adag fantáziával elkészített hidegtálat. Minél nagyobb adag fogyott el a tálról, Kornél annál inkább visszanyerte az imént váratlanul megcsappant önbizalmát, mely most már az elfogyasztott itallal is egyenes arányban növekedett. Ezt abból is észrevette, hogy hangja megváltozott, azaz visszaváltozott. Alig egy órája még úgy tűnt fel neki, mintha a festéskor kiürített hivatal falai visszhangoznák szavait. Most meg ércesen csengő férfihangon nevetgélt, felszabadultan, mint réges-régen. Megint a kezébe vette az albumot, s csak amúgy találomra felütötte. Éppen azon az oldalon, amelyiken a motorkerékpáros felvételt őrzi. Duci elé tette.- Ez én vagyok - húzta ki magát.- Ó! - surrant ki Duci ámuló ajkán. Ezt hallva Lopuha Kornél mintha viszszaröppent volna az időben. Mintha nem jó három évtizede, hanem éppen most indította volna be a motort. Lelki füleivel hallotta berregését.- Imádom a száguldást. - Ezt minden eddiginél hangosabban mondta, mintha attól félne, hogy a motor zaja elnyomja a hangját.- Én is * válaszolta vidáman a kolléganő.- Nem félsz? - Ezt mindenkitől megkérdezte, aki először ült mögé az ülésre. Duci szeméből azt olvashatta ki, hogy sértőnek találja a kérdést.- Van, aki állítja, hogy nem fél, aztán mégis begyullad - nevetett Kornél.- Volt egy autóversenyző ismerősöm, azt mondta, ilyen bátor lány, mint én, még nem ült a kocsijában.- Akkor mi rokonlelkek vagyunk- emelte poharát Kornél.- Már magam is vezettem motort.- Ha van hozzá kedved, most is kipróbálhatod - élte bele magát a játékba Kornél. Aztán elcsodálkozott, de csak azon, hogy saját maga kínálja föl motorját, melyet úgy féltett, mint a szeme világát. Talán háromszor sem engedett mást a kormányához. Hej, pedig mennyit, de mennyit könyörögtek neki a haverjai. Most meg ime, saját maga kínálja föl. Igaz, nem akárkinek, hanem Ducinak, aki ma még varázsosabb, mint máskor.- Nem félsz hát velem jönni? - nevetett a gyermekdeden játékos ötleten.- Nem én! - jelezte ugyancsak nevetve Duci, hogy érti a tréfát.- És hova megyünk?- Biztosan tudsz valami szép helyet, hisz nem én vagyok az első lány, akit motorozni viszel - kacagott a kolléganő Lopuha Kornél úgy érezte, mintha ereiben nem is vér, hanem folyékony merészség lüktetne.- Vagyis rám bízod a választást. Duci válasz helyett a pohara után nyúlt, mintha megszomjazott volna a jóízű nevetéstől.- Azonnal segítünk a bajon - jelentette ki Kornél, mint régen, ha lerobbant a motorja. Ugyanolyan könnyed mozdulattal igyekezett „segíteni a bajon“, ami most azt jelentette, hogy újabb fiaskó ürmösért indult a jégszekrény felé. Ám orra bukott, s az üres üveget lesöpörte az asztalról. Duci szörnyen megijedt.- Ó, pardon! - nyugtatta Lopuha.- Csak megbotlottam. - Azonnal igyekezett fölállni, de hiába. Hogy megnyugtassa vendégét, a szőnyegen heverve is viccelődött.- Csak icipici bukás volt. A motornak nem történt baja. De Duci nem talált semmi nevetnivalót sem a jeleneten, sem a bemondáson.- Máris hozom a következőt - ezúttal, önmagát is meglepve, sikerült fölállnia. Aztán szorosan Duci mellé húzódott. Egészen közelről a szemébe nézett és megfogta a karját. Igaz, nyomban el is engedte, mert eszébe jutott, hogy még nem húzta ki a fiaskó dugóját.- Ha tudnád, mennyire vágytam erre a napra - hajolt egészen közel vendége szájához. Ráncosodó arcán most a máskor nem látható barázdák is előjöttek. Gyér haja a szemközti hangulatlámpa fényében akár az útszéli bozót. - Tudtam, hogy egyszer eljössz - szaladt ki foghíjas ajkán.- Én már nem kérek - húzta el poharát Duci Lopuha nagy-nagy csalódásra. Aztán föl is állt, hogy elbúcsúzzon. - Igazán jók ezek a képek - tette odább az albumot a fiaskó mellől, hogy megpróbálja feloldani a feszültté vált hangulatot. - Nagyon jó vagy rajtuk. - Ezt már az előszobában mondta. Lopuha Kornélba belefagyott a szó. Köszönés helyett is csak dadogott valamit, miközben becsukta vendége mögött az ajtót. Visszafele indulva, a tükörben egy fáradt, szánalmas embert látott. A csupa izom, vidám és merész fiatalember végleg elszáguldott motorjával. FULÖPIMRE M orcosán állt fel az asztaltól, újságjával a hóna alatt elindult, hogy pihenjen egy órácskát.- Mirko! - szólította őt Márta. - Csak nem akarsz Így elmenni? Megállt, megfordult, de igyekezett elkerülni tekintetét.- Elrontottad a napomat.- De mivel, Mirko?- Jól van, ha tudni akarod. Már többször meg akartam mondani. Csak - hogy értsük egymást - ne hidd, hogy nem vettem észre, sohasem öltözöl úgy, ahogy nekem tetszik. Mindig is úgy öltöztél, hogy Martinnak tessél, az ilyen kék ruhákat, mint amilyen rajtad van, jól tudod, ki nem állhatom.- De drágám, mi Martinnal gyerekkori pajtások voltunk.-Tudom. Pontosan erről van szó. Ezek a szerelmek örökké tartanak.-Szerelmek...!? De drágám, biztosan csak ugratsz.- Nagyon is jól tudod, hogy nem ugratlak. Utóvégre, miért nem nősült meg? Egyik alkalommal célzott is rá, hogy fiatalkorában nagyon csalódott. És én..., én naiv marha, akkor semmit sem értettem belőle. Márta hirtelen elkomolyodik.- Azt hiszem, Mirko, hogy mára éppen elég volt. Feküdj le, ha fölkelsz főzök egy jó kávét, majd nyugodtan elbeszélgetünk mellette. Most túlságosan ideges vagy.- Ugyan, én ideges?! Nem, nem vagyok olyan, mint Martin. Nem tudom magam mérsékelni, nem vagyok szellemes ... Végtére is nem vagyok fáradt, úgysem tudnék aludni. Megyek sétálni. Hpl a nyakkendőm?- Nem mész sehová!- Hogyan? És ki akadályozhatja meg?- Én! Előbb egy kicsit megleckéztetlek.- Ugyan! Ez szinte hihetetlen. A végén még engem leckéztetnek meg. No, ki vele, talán utána kapok egy kis kimenőt.- Nincs kimenő, ma gavallér leszel, ütó- végre, már régen eszedbe juthatott volna... Meg sem kérdezed miért volt ma ünnepi ebéd? Miért vettem fel a legjobb ruhámat?- Ó, az a ruha...- Szemlátomást fogalmad sincs róla. Megmondom: mert ma van november 25-e... Mirko ijedten néz rá.- Márta! Ez lehetetlen, hogy megfeledkeztem volna!? Hisz hetek óta ez jár a fejemben. Ma valóban csütörtök van..: ? Én..., én ezt nem bocsátom meg magamnak...- No, no, csak ülj le, várj egy kicsit. Készítettem neked egy apró ajándékot. Mindjárt jövök. I j 4 SZÁRAZ PÁL Délután a föl Már visszahúzódott az áradás, puha talajt, itt-ott csillogó tócsákat hagyva maga után a fekete földön, amelyen úgy megvőrősödött a kihajtott őszi vetes, mintha rozsda marta volna. A nemrégen még haragosra dagadt folyó most alázatosan, visszahúzódva, piszkossárgán vonaglott medrében. Az akácok néhol belerázták pergő, bámuló szirmukat, kevély szitakötők csúfolkodva libbentek rá, hogy megmossák kényes lábukat és kortyint- sanak belőle. A kis hid magasan fölötte ívelt, csak vékony árnyéka vibrált tükrén. Az asszony megállt, nekitámaszkodott a híd meleg korlátjának és a vízbe nézett.- Rá sem lehet ismerni a folyóra, olyan csendes és kicsi, mintha kimerték volna. Az asszony haja szőkén repdesett lebarnult arca körül és bronzszinü, gömbölyű karja rövid időre megpihent az átforrósodott korláton. A fiatalemberre nézett. Szeme éppen olyan nyugodt volt, mint a hangja, semmit sem ígért és semmit sem kívánt. Csak megállapított. A másik barna szeme beragyogta az egész asszonyt, sugara végigfutott kinyújtott karján, barna lábszárán; olyannak látta őt, amilyen volt. Nyárnak.- Egészen visszahúzódott - bólintott a fiú. - Milyen hatalmas volt májusban?! Tudja, milyen gyönyörű nálunk a május? Nem lehetett gyöngyvirágot szedni az erdőben. Gyöngyvirág illat veszi körül a falut. Kár, hogy ne hogy jövőre- Nem ígi tovább az as lesz jövőre. I itt vagyok. Az asszo szerelmes, t me, de sem magát ebber noknál, aho\ tesse fáradt gondolta, itt a falu, nincs után csakug egyedül is a- Menjünl re az asszo nyugodtan l< A töltését csak a végt lyent nem Iá ban és most megigézett. tóttá arcát a elmosolyodc Az asszc volt. a fiú h az asszony nézte az éli aki oly vára Mióta itt van mig megszc a délutánok a hivatalos < Itt fekszit kellene fele megérinteni nem akarja hogy eltűnjö közül. Milye
