Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-15 / 7. szám
Konsztantyin Pausztovszkij urna Egy lövedék repeszdarabja elszakított egy húrt a hegedűn. Csak egy maradt, az utolsó. Jegorov zenésznek nem volt tartalék húrja, szerezni sem lehetett sehol, mert 1941 őszén, a Balti-tenger egyik szigetén, az ostromlott öselen történt a dolog. Sőt nem is magán a szigeten, hanem egy talpalatnyi darabján - a Cerel földnyelven, ahol a szovjet tengerészek sorra visszaverték a németek szüntelen rohamait. A háború jövendő történetébe, a legszebb, a legnagyszerűbb lapokra két félsziget neve kerül be: a Luzon szigeti Bataané meg az öseli Cerelé. Bataant amerikai katonák bátorsága, Cerelt szovjet tengerészek vitézsége tette híressé. Itt is, ott is minduntalan szél támadt, és háborogva zúgott a tenger. Csakhogy Bataannál viharfelhőhöz hasonlított, és meleg volt, Cerelnél pedig hideg, és szürkén csillogott, akár a friss vágás az ólmon. Elmúltak az északi nyári éjjelek, de az alkonyok lassan izzottak a víz felett, mint öselen mindig, sehogy se bírtak kialudni, a homokdombokat borító fenyves meg álmosan zúgott. De zúgása nem hallatszott el a lövészárkokba. Elnyomták a robbanások, a bombák süvítése, az aknák vijjogása meg a bombázógépek szívdermesztő bömbölése. A háború öselen ért néhány szovjet előadóművészt - férfiakat és nőket. A férfiak nappal lövészárkokat ástak, és egymás után verték vissza a németek rohamait a tengerészekkel, a nők sebesülteket kötöztek, és a harcosok fehérneműjét mosták. Éjjel pedig, ha szünetelt a harc, hangversenyeket és előadásokat rendeztek az erdő kis tisztásain. „Rendben van - mondják önök. - Az éneket vagy a zenét természetesen sötétben is lehet hallani (még akkor is, ha a színészek halkan énekelnek, a zenészek pedig hangfogóval játszanak, hogy a hangok ne szánjanak el az ellenségig), de az már érthetetlen, hogyan módolták ki a színészek, hogy előadásokat tartsanak éjjel, erdőben, ahol sűrűbb, vakabb a sötétség, mint mezőn vagy nyílt vízen? Mit láthattak abban a sötétségben a nézők?“ A zenészek megszokták, hogy sötétben játsszanak, de a többiek?! Hisz a színészek Shakespeare-ből, Csehovból és Friedrich Wolf Mamlock professzor-ából mutattak be jeleneteket a matrózoknak. A háborúban még az a körülmény is ötleteket szült, hogy éjjelente nem volt fény, és ez megteremtette a maga hagyományait. Mihelyt elkezdődött az előadás, a nézők a színészekre irányították zseblámpáik keskeny sugarát. E fénysugarak állandóan ide-oda röppentek, mint apró túzmadarak, egyik arcáról a másikra, aszerint, hogy akkor éppen melyik színész beszélt. A sugarak Jelagina, a fiatal színésznő arcán állapodtak meg a leggyakrabban, és sokáig időztek rajta akkor is, ha Jelagina hallgatott. Mosolyában, szemében minden matróz megtalálta azokat a kedves vonásokat, amelyeket rég, a háború első napjai óta szívének legmeghittebb zugában őrzött. Jegorovra soha egy néző sem irányította a zseblámpa sugarát. Ö mindig sötétben játszott, és az egyetlen fénypont, amelyet maga előtt látott, egy nagy csillag volt. A tenger szélén fénylett, mint egy ottfelejtett világítótorony. Nem tudták kioltani a nehézütegek, nem tudta elnyomni a robbanások sárga füstje. Ragyogott, mint figyelmeztetés a győzelemre, a világ állandóságára, a jövendő nyugalomra: talán éppen ezért szerették meg a tengerészek és a színészek úgy, hogy „jó barátnak“ nevezték el. A hegedű három húrja elszakadt, így hát Jegorov nem játszhatott többé. Ezt mindjárt a következő éjjeli hangversenykor megmondta láthatatlan hallgatóságának. Az erdő sötétjéből váratlanul azt felelte egy bizonytalan fiatal hang:- Paganini egy húron is játszott. Paganini! Hát mérheti magát Jegorov őhozzá, a nagy olaszhoz?! Jegorov lassan vállához emelte a hegedűt. A nagy csillag nyugodtan izzott az öböl szélén. Fénye nem pislákolt, hanem hunyorgott, mint máskor. Mintha elcsendesedve a csillag is arra készült volna, hogy hallgassa a zenészt. Jegorov rázendített. És meglepetésére az az egy húr is ugyanolyan erővel és kellemmel szólalt meg, mintha valameny- nyi zengett volna. Rögtön felvillantak a kis zseblámpák. Első sugaraik Jegorov arcába vágtak, úgyhogy behunyta szemét. Könnyű volt játszani, akárha Paganini szikár, fürge ujjai húzták volna a vonót a megtépázott hegedűn. És a háború rövid szünetében, a sűrű erdőben, ahol hangaillat meg égésbűz érzett, mind erősebben zengett Csajkovszkij melódiája, és úgy rémlett, hogy epesztő dallamától maghasad a szív, nem bírja tovább. És az utolsó húr valóban nem bírta tovább az erőteljes hangokat - elpattant. Zümmögött, akár a dongó, majd elhallgatott. A lámpák fénye Jegorov arcáról nyomban a hegedűre röppent. A hegedű hosszú időre elhallgatott. Kialudt a lámpák fénye is. A tengerészközönség csak fölsóhajtott. Az erdőben nem volt szabad tapsolni - meghallhatták volna a németek. Igaz történetet mondok el. Épp ezért hiába vár az olvasó valami ügyesen kitalált megoldást. Az nagyon egyszerű volt- Jegorov meghalt. Két nap múlva egy éjjeli összecsapáskor elesett. Amikor már nem volt min játszania, egy közönséges csapat közönséges harcosa lett. A durva, homokos földbe temették el, amikor szemerkélt az eső. A tenger ködbe borult. Ázott cinegék ültek a gallyakon. Már megszokták a golyók süvítését, és csak akkor csipogtak meglepetten, ha a fa törzsébe csapódott a golyó, úgyhogy a fa egészen a csúcsáig megremegett, és esőcseppek hulltak a levelekről. A tengerészek beletették Jegorov hegedűjét a tokjába, bevarrták flanelltaka- róba, és átadták egy pilótának, aki Le- ningrádba készült. A repülő mindjárt jó magasra szállt, hogy megmeneküljön a német légvédelmi ágyúktól. Több tucat tűzgömb villant fel a repülőgép farka mögött. A földről úgy hatott, mintha a gép légbuborékokat hagyna maga után- akár a hal a vízben -, és azok rövid reccsenéssel szétpukkannának. A pilóta Leningrádban elvitte a hegedűt a zeneakadémia vezető karmesterének. A karmester két ujjal megfogta, úgy mérlegelte, aztán elmosolyodott - régi olasz hegedű volt, amely a sok-sok évi zengés-zúgástól elvesztette súlyát.- Szimfonikus zenekarunk legjobb hegedűsének adom át - mondta a repülősnek a zeneakadémia karmestere A pilóta- egyszerű, lenszöke legény - bólintott és elmosolyodott. Hol van most az a hegedű, nem tudom. Azt mondják, Moszkvában. De bárhol is van, gyönyörű szimfóniákat játszik, amelyeket úgy ismerünk és szeretünk, mint Európa ősi égboltját, mint Shakespeare, Puskin vagy Heinrich Heine minden egyes szavát. Csajkovszkij és Rah- manyinov, Sosztakovics és Saporin dallamait játssza. A szimfóniák hangjai olyan hatalmasak, hogy szelet támasztanak. Bizonyára észrevették már, hogy egy-egy ilyen szélroham megcsapja önöket a színpadról, meglebbenti a hallgatók haját, a szívüket pedig megdobogtatja: büszkék az emberi géniuszra. Zeng száz meg száz húr, oboák és trombiták zúgnak - eljön a győzelem! Mert okvetlenül győzniük kell azoknak az országoknak, ahol az emberek úgy mennek harcba, hogy lelkűkben hegedűk dalának utolsó hangjait viszik; ahol szerény zenészek ilyen egyszerűen halnak meg a jövőért, és ahol a világrengető, hatalmas szimfóniák születnek. Eljön a győzelem! Elpusztítjuk a fasizmust és diktátorait, akik bitangok, vadállatok és rabszolgák csordájává akarják zülleszteni az emberiséget. 1943 MAKAI IMRE fordítása Vu Thanh Xuan* Anyám szava indít innen tékozló este tömött hátizsák gyönge vállra aki ideért indul tovább valaki szülőföldet fércei foltos magányra anyám haja itt őszült meg feketeség kalandozott a hófehérhez tömött hátizsák gyönge vállra alvó rög lábunkkal mozdulna már harangocska halkan kondul razziázó szél elviszi jó lenne egyszer adni is valamit visszahozni is harang-kondulás-anyánknak nyílként nyomuló fájdalom honfoglalása fájás énekes trónfosztása mégis - szemet szárító füst fúvása füstből túz-alak előtör mégis tűz alakja tűz alakja tűz hol a hangja hol a hangja hol vonatkerék nyikorgása anyám hangját ne mintázza repedt fazék kondulása háború elkullogása szólok rászólok önmagámra hallgass hallgatok magamra mindegyik jó de legjobb az otthoni föld közmondás-koptatott futóhomok-kárhoztatott otthon aki él össze ne omoljon nem rom-otthon aki fél félve ráomoljon templom-otthon anyám gyerekének hangja ne romoljon ne Messzire mentél A vonat végül elindul mégis. Azt hiszed, romlást távolít tőled. Jaj pedig hozzád sírást közelít. Azt hiszed, fogad távoli eső langyos lakással. Tudjad, hogy lefog útonálló sár. Könnyed indul csak, szemernyi zápor. Hűvös az este nélküled lenni. Nélküled immár inkább nem lenni. Az ember arca pálinkás üstben szilvaként kékül. Mire gondoltál legvégül, kedves? Testem kapuját kinyitja kényszer. Hajolnék vissza tükrös szemedhez. Jaj, messzire, messzire mentél. PINTÉR LAJOS fordításai ' Vietnami költő, 1948-ban született.-Azt mondom, jó dole becsöppen néha egy ilyen nem csak azért, hogy itt i tegyen szert, de képzeld, mennyi problémától szab már előre tudom, hogy r vonultat fel majd a textilipai tások kiváltképp ilyenkor, a nosak. Az ember csak leü fotelba, rendel egy whisk életstílus ezt ugyebár mec nézi, nézi a csinosabbnál c leket, esetleg közben jegyz elég itt egy jó órát eltölteni, ilyen rövid ittlét után kider érdemes spórolni, mi az, előkelő, ami jól mutat, s an sabb - ezáltal lépést is tart! nem ritka még az sem, he ilyen ártatlan poharazgatá közben kap kedvet egy kis f mennyit fecsegek, pedig se nincs szándékomban. Külöi dolog, amit nem lehet sent szeríteni. Ha akarja elfog, nem, akkor visszautasítja. A érdekel, az tudomást se sz<- Na, látod, épp erről vai fel kissé ingerülten Somla s mutatóujjával az asztalra I kém hiába dumálsz lépten- hi-fi toronyról, üvegházról i termő palántákról, s végső: sen cipeltél ide, ebbe a sz lom, hogy bár kellemes itt a közérzetem is, de azért n lustaságból vagy tán kény nem lépek be a ti „nagy Nem, erről szó sincs. Sőt, I nekem is vannak csodapalá is bíbelődni kell. A gondos ( után, képzeld, hogy enge a mámoros önelégültség, ho tam, valamit létrehoztam, arr biztonságba élhetek. Igaz, « márványlépcsós családi h a művészet az másfajta gyi Szegény Gauguin, tán azért hogy ott meggazdagodjon? I élni, és alkotni...- Meg jókat szeretkezni s nevetésbe tört ki, mert a s. sét jópofa bemondásnak vél- Hát, legyen igazad - le< s tüntetőén elfordult. A zenei golni kezdett, s az emelvé nyüzsgés, mozgolódás is „Kezdődik a nagy bemutc Somlay -, rövidesen ország- hogy hány színnel, hány ötli tunk az eltelt év alatt. MerU, a jól megvarrott ruha, ha ner ne s ósdi a szabásminta, akk lehet süllyeszteni a fiókba.“ ,, kell nekem, mindez életbevt - kérdezte aztán önmagái s legszívesebben elaludt volr-Tudod mit - szólalt meg a vitát, tegyünk pontot a vé< csak úgy beszélni, látatlanba madarat - nem meggyőző i kább gyere el hozzám, s néz 2.- Mi a panasza, kérem?- Hát, nagyon bonyolult ’ tudom, hogyan mondjam el. ’- Viszket!? De hisz akkor Nagy Lajos A tehe term 1. A tehetségtelen író dics cséri önmagát és műveit. Fra Hamsun, Jókai - ezt sohasen 2. Míg a tehetséges író rendőr, repülő vagy keresked szeretne lenni, s arról panaszk sincs sorsával megeléged\ ő csak kénytelenségből ír - < hetségtelen író mindenáron ír lenni. 3. A tehetségtelen író ren teli az írókat, ha lát egyet megfordul, és áhítattal néz utá el nem tünije a látóhatáron. Ele ismerkedik' meg írókkal, s í például egy kezdő titánnak r pénzt adhat kölcsön. 4. Aki a kávéházban így re vét: „langyosat, föllel" - az tehetséges író. 5. Aki az uniformizálás kül: folyamodik, s például fekete- vagy hosszú szárú csizmát, e JÁN KELEMEN: Ballada
