Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-01 / 5. szám
ÚJ szú 15 1985. II. 1. A történelem igazsága és a történelemhamisítók állításai T öbb mint egynegyed évezreden át tartó spanyol-brit vita újabb fejezete zárult le azzal a megállapodással, hogy legkésőbb február 15-ig megnyitják a határt Gibraltár és Spanyolország között. A régmúlt századok területi viszályaira emlékeztető huzavona még véglegesen nem zárult le, hiszen a határmegnyitás után változatlanul vitatéma marad Gibraltár szuverenitásának a kérdése. London továbbra is a magáénak szeretné tudni az 1713-ig Hispániához tartozó földnyelvet, amelyet a spanyol örökösödési háború után az utrechti békeszerződés brit fennhatóság alá utalt és attól fogva Albion koronagyarmataként szerepel. Spanyolország azóta sorozatos erőfeszítéseket tett a szikla visszaszerzéséért, de nem sok eredménnyel. ,,Spanyolország legnagyobb diplomáciai győzelme 1713 óta“, nyilatkozta Fernando Mórán külügyminiszter a múlt év decemberében a határ megnyitásáról létrejött megállapodás után. ,,A spanyol nemzeti önérzetet sérti, hogy egy idegen hatalom megszállva tartja területünk egy részét“, így vélekedett az ügyről Felipe Gonzalez spanyol kormányfő. Két - tartalmában nem azonos - kormányszintű madridi vélemény. Az első kétségtelenül túlzó, de érthető, hiszen a brit-spanyol alkut tető alá hozó egyik főszereplő vélekedett így „művéről“. A másik kijelentés viszont azt sugallja, hogy Madrid nem elégszik meg ennyivel, nem áll meg a félúton, henem végig akarja járni Gibraltár visszaszerzésének kálváriáját. A britek már a 18. század elején megkaparintották Gibraltárt, a spanyol őslakosokat száműzték, és brit bevándorlókat telepítettek a sziklára. Jóval később elfoglalták a területet Spanyolországtól elválasztó semleges zónát is. Madrid csaknem három évszázadon át követelte a szerinte jogilag megalapozatlan szerződés felülvizsgálását. A madridi törekvéseket a hatvanas években koronázta először csekély siker, amikor az ENSZ napirendre tűzte az ügyet, és a világszervezet dekolonizációs bizottsága felszólította a londoni kormányt, hogy kezdjen tárgyalásokat Spanyolországgal Gibraltár hovatartozásának rendezéséről. Az ENSZ 1524. számú határozata kimondta, hogy az alapokmány megszegésének tekintendő Spanyolország nemzeti egységének és területi integritásának megbontására irányuló minden kísérlet. E szerint tehát Londonnak engednie kellett volna, ehelyett azonban rafinált húzáshoz folyamodott. Nem ült tárgyalóasztalhoz a spanyolokkal, hanem 1967-ben népszavazást tartott Gibraltáron. A Nagy-Britanniához szinte köldök- zsinórral kötődő ott élő lakosok 12 138:44 arányban a szigetországhoz való tartozás mellett foglaltak állást. Nem számított meglepetésnek, hogy mindösz- sze 44-en kívánták a Hispániához való tartozást. A szikla lakóinak 95 százaléka mindenekelőtt azt értékelte, hogy Anglia semmilyen áldozatot nem sajnálva olyan körülményeket és jólétet teremtett a gib- raltáriaknak, amelyet Nagy-Britannia lakosai is méltán irigyelhettek. Viszont a francóista spanyolhon nem tudott ilyen rózsás távlatokat nyújtani. A brit kormány referendum-manőverét az ENSZ élesen elítélte, leszögezve, hogy Gibraltár jelenlegi lakói nem spanyolok, hanem britek, s ez az összetétel mesterségesen, a britek odatelepítésével jött létre. Spanyolország szintén felháborodottan fogadta a népszavazás hírét, és elutasította London arra vonatkozó érvelését, miért nem tárgyal Gibraltárról Madriddal. A britek azt hangoztatták, hogy tiszteletben tartják a gibraltáriak akaratát, akik a Londonhoz való tartozás mellett szavaztak. A népszavazás trükkje annyira felbőszítette Franco diktátort, hogy 1969-ben blokádot rendelt el, és ettől kezdve mindennemű kapcsolat megszűnt Spanyolország és Gibraltár között. A diktátor úgy vélte, hogy a blokád hatásos eszköz lesz, és a sorompók leengedésével elérheti Gibraltár visszaszerzését. Szándéka azonban épp a remélt siker fordítottját eredményezte: London makacsul kitartott eredeti álláspontja mellett, viszont az addig Gibraltáron dolgozó spanyolok egyik napról a másikra munkanélkülivé váltak. A Párizsban megjelenő Le Monde akkor Így kommentálta ezt a lépést és következményeit: „Az a vicces, hogy az ostromlottak jóval boldogabbak, mint a rohamozok“. A Gibraltár körüli viszály hosszú történetében a hetvenes években két mozzanat hozott alapvető fordulatot: a francóista rezsim kimúlása és Spanyol- ország belépése a NATO-ba. A francóiz- mus letűnése után Lisszabonban, semleges talajon tárgyalások kezdődtek Madrid és London között a blokád mielőbbi megszüntetéséről, s a Suarez-kormány nagyon határozott ígéretet tett erre vonatkozóan. A spanyol belpolitikában érezhető feszültségek miatt azonban a jobboldali kormánynak mindenekelőtt a puccsveszéllyel, a baloldal egyre nagyobb népszerűségével kellett szembenéznie, s ilyen helyzetben egyidöre háttérbe szorult a Gibraltár-ügy. Előtérbe ismét azután került, hogy Spanyolország 1982-ben csatlakozott a NATO katonai szervezetéhez. Ettől kezdve bizonyos ideig London is másként viszonyult a kérdéshez. Margaret Thatcher kormányfő elképzelhetőnek tartotta például több kisebb lépés után, hogy a visszály végére esetleg a Gibraltár feletti spanyol fennhatóság helyreállításával kerüljön sor. Vajon mi késztette Nagy-Britanniát erre a pálfordulásra? Amíg az ibériai ország nem volt tagja az észak-atlanti tömbnek, London és a brüsszeli NATO-központ érhetően féltette Madridtól a Gibraltáron megépült katonai támaszpont-rendszert. A spanyol csatlakozás azonban egy- csapásra változtatott a dolgok állásán. A Gibraltár körüli viszály már nem spanyol-brit, hanem egy NATO-n belüli perpatvar lett, amely a későbbiekben, bárhogy is végződjön nem változtat azon, hogy Gibraltár , .családon belül“ marad. Az ügyön tovább lendített előre a baloldali González-kormány azzal, hogy néhány átkelőhelyet megnyitott a 13 éve lezárt határon. Ezt a gesztust London sem hagyta megválaszolatlanul, s cserébe beleegyezett abba, hogy jó két hét múlva, február derekán teljes hosszában megnyissák a határt. Sőt, decemberben Nagy-Britannia még az elől sem zárkózott el, hogy a jövőben véglegesen tisztázzák Gibraltár szuverenitásának kérdését, és azt is megígérte, támogatni fogja Spanyolország egy év múlva esedékes közöspiaci felvételét. Figyelemreméltó egyébként, hogy a határmegnyitás ügyében létrejött spanyol-brit megállapodás legfőbb magyarázata is a spanyol belépéssel kapcsolatos. Elképzelhetetlen lenne ugyanis, hogy a Közös Piachoz való csatlakozás után Spanyolország zárva tartsa határait egy, a közösséghez tartozó ország előtt, ami egyébként a Közös Piac alapító okmányának előírásait is sértené. V ajon mi változik meg február 15-e után? Spanyol állampolgárok ettől a naptól kezdve ingatlant vásárolhatnak a földnyelven, sőt munkát is vállalhatnak. A jövőben külföldiek is átléphetik a határt (ami eddig tilos volt), továbbá megnyílik az út a gépjármű- és áruforgalom előtt. A Gibraltár feletti szuverenitás kérdésében decemberben létrejött megállapodás csak annyit rögzít, hogy a kérdésről majd tárgyalások kezdődnek. London azonban a jelek szerint ismét megmakacsolta magát, mert máris értésre adta: továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy Gibraltár népe most is népszavazáson döntse el, hova akar tartozni. P. VONYIK ERZSÉBET Negyven év telt el azóta, hogy a szovjet katonák, akik kiűzték a fasiszta német megszállókat szülőföldjükről, segítő kezet nyújtottak más, még a megszállás allatt sínylődő országok népeinek. Közép- és Délkelet-Európa országainak területén több mint egy évig folytatódott ez az internacionalista misszió, amely nagyon sokba került a szovjet népnek - több mint egymillió emberéletbe. Azoknak a napoknak az eseményei kitörölhetetlen nyomot hagytak a világ közvéleményének tudatában. Ezek az események ma is a figyelem középpontjában állnak, s nemcsak a Szovjetunió és más szocialista országok történészeinél, hanem számos burzsoá kutatónál, katonai és politikai személyiségnél is. Sajnos Nyugaton nem mindegyikük tiszteli a történelmi tényeket. Hiszen semmibe sem kerül például az az állítás, miszerint a Szovjetunió 1944-1945-ben akcióival úgymond arra törekedett, hogy határait minél messzebbre tolja nyugati irányban és biztosítsa uralmát a felszabadított európai országokban, vagy hogy a szovjet kormány „félrevezette“ partnereit a jaltai és potsdami tárgyalásokon a közép-és délkelet-európai országok jövőjét illetően, s így az USA-nak és Nagy-Britanniának érvénytelennek kellene tekinteni az ottani megállapodásokat. A Nagy Honvédő Háborúban valójában egy célunk volt: felszabadítani a szovjet földet, segítséget nyújtani más népeknek is a szabadság megszerzéséhez és közös erővel saját fészkében elpusztítani a fasiszta vadállatot. Ezt a célt pártunk és kormányunk még 1941 júliusában kihirdette és nem tágítottunk tőle a háború egész időtartama alatt. Mint háborús veterán, nem tudom szó nélkül hagyni a nyugati méregkeverök próbálkozásait, hogy befeketítsék a szovjet felszabadítókat, diszkreditálják a szovjet hadműveletet a háború befejező szakaszában Európában. Ezek az állítások még a háború utáni első években jelentek meg és különböző formában máig is visszatérnek. Így például a termékeny nyugatnémet történész, Jürgen Torwald több könyvet írt a szovjet csapatok 1944-1945-ös hadműveleteiről Lengyelországban és Németországban. Ezekben változatlanul azt állítja, hogy a szovjet katonák „a hunok hordáihoz hasonlóan“ gúnyt űztek a helyi lakosságból, megsemmisítették ezeknek az országoknak az anyagi és kulturális értékeit. Történész lévén Torwald úr meglepő tanú- bizonyságot tett tájékozatlanságáról, nem ismeri azokat a tényeket, amelyeket az utóbbi évtizedekben széles körben elemeztek mind a Szovjetunióban, mind más szocialista országokban. Amint 1945. január 17-én felszabadult Varsó, a szovjet parancsnokság azonnal ingyenesen 60 ezer tonna gabonát adott át a lengyel főváros lakosságának a fronttartalékokból. A szovjet kormány döntése értelmében csak február és április között Lengyelországnak kiutaltak 8 ezer tonna húst, 6 ezer tonna sót, 45 ezer tona szenet, 280 ezer tonna kőolajat, 2 ezer gépkocsit, több mint 150 ezer szarvasmarhát és birkát... Ez a rendkívüli segély nem maradt visszhang nélkül a lengyel dolgozók körében. A szovjet kormányhoz intézett levelükben ezt írták a lengyel vezetők: ,,...A lengyel nép sosem felejti el, hogy történelme legnehezebb és legsúlyosabb szakaszában testvéri segítséget kapott a szovjet emberektől nemcsak a Vörös Hadsereg vére és fegyverei által, hanem kenyeret is..." Anyagi segítséget kaptak más felszabadított országok népei is, s mindezt akkor, amikor maga a Szovjetunió is hihetetlen nehézségekkel küzdött saját lakossága élelmiszerellátásának biztosítása terén. Ami pedig Németországot illeti, a nyugatnémet történészt csak egy tényre szeretném emlékeztetni, melynek emberbaráti jelentőségét nehéz felbecsülni. íme: 1945. június 22-ének előestéjén Berlinben és más felszabadított városokban a szovjet parancsnokság segítségével megnyílt 96 kórház, 246 gyógyszertár, 146 orvosi rendelő, valamint 580 iskola, amelyekben 233 ezer gyerek kezdett el tanulni. Ugyanez a Torwald egyik könyvében azt állítja, hogy a szovjet csapatok megsértették a hágai konvenciót, amely a hadifoglyokkal való bánásmódról rendelkezik. A szavahihetőség érdekében „konkrét példát“ idéz, hogy a poznani német kórházat elfoglaló szovjet katonák állítólag lelőtték a védtelen sebesülteket. Tudomásom van arról, hogy a hasonló vádak szerzője egyáltalán nem volt szemtanúja az akkori eseményeknek. Vitathatatlan előnyt élvezek vele szemben: részt vettem a Poznanért vívott harcokban. Sőt, Glebov tábornoknak, a 27. lövész gárdazászlóalj parancsnokának utasítására tagja voltam annak a bizottságnak, amely átvette az említett kórházat a sebesült hadifoglyokkal. El kell mondanom, hogy ez a - már elnézést - „kórház“ több száz sebesülttel egy romos palota nedves és sötét pincéiben volt. A szovjet csapatok megérkezéséig a betegek már több napon át nem kaptak enni, sem orvosi ellátásban nem részesítették őket. Emlékszem a haldoklók százaira és kérésükre, hogy lőjük le őket, vessünk véget szenvedéseiknek. Legyőzött és számunkra már veszélytelen ellenségek voltak, ezért Zsukov, a zászlóalj sebésze és más orvosok óriási erőfeszítéseket tettek, hogy megmentsék azokat, akiket még meg lehetett menteni, s felhasználták ehhez a Moszkvából kapott vértartalékot és a helyi lengyel lakosság véradományait. A poznani német sebesültek sorsával kapcsolatos kérdést az utóbbi években- nemegyszer felvetették a nyugatnémet történelmi irodalomban és a sajtóban is. Részben azt állították, hogy Mattem tábornok,a poznani erőd parancsnoka 1945. február 25-én csak azt követően kapitulált, hogy a szovjet parancsnokság ultimátumában a fogságba esett német sebesültek lelövésével fenyegetőzött. Hogy volt ez a valóságban? Beosztásomból kifolyólag a poznani német garnizonnak hangosbeszélőn nekem kellett átadnom Csujkov tábornoknak, a 8. gárdahadsereg parancsnokának és Zsukov marsallnak, az 1. belorusz front parancsnokának ultimátumát. Mindez február elején volt. S ki kell jelentenem, hogy egyik dokumentumban sincs egy szó fenyegetés sem a sebesültekkel való „leszámolást“ illetően. De azért alá van húzva valami más: a háborús idők egész szigorával fognak büntetni minden szovjet katonát, aki megsérti a humanizmus elveit és kezet emel a hadifoglyokra, személyük sérthetetlensége ellenére... Mi sosem tettünk egyenlőségjelet a fasiszta állam és a német nép, a németfasiszta megszállók és a békés német lakosság közé, melynek egy része szintén a hitlerizmus áldozata lett. Épen ezért a népek emlékezetéből kitörölhetetlen a szovjet katona képe, a humanistáé, a hazafié, az internacionalistáé. Egy idézet a bolgár nemzeti-felszabadító felkelő hadsereg vezérkarának felhívásából, a szovjet hadsereg katonáihoz:,, Várunk benneteket, vöröskatonák, testvéreink! Szívünkben zengnek győzelmeitek díszsortüzei. És nem várunk benneteket ölbe tett kézzel... A ti közelségetek és a mi elszántságunk a harcra a nép támogatásával együtt garantálja, hogy Bulgária szabad, független és demokratikus lesz. MIHAIL SZEMIRJAGA, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Nemzetközi Munkásmozgalom Intézetének osztályvezetője, a történelemtudományok doktora, Poznan díszpolgára (APN) A szikla „családon belül“ marad á «
