Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-01 / 5. szám
Amikor benyitunk hozzá, szigorú arckifejezéssel néz órájára, aztán ránk.- Korcsolyapálya az országút, nagy a köd is, csak araszolgattunk kocsinkkal ebben a dermesztő hidegben - mondom köszönés helyett.- Akkor korábban kell fölkelni, szerkesztő urak! Mert, ugye, nyolcra egyeztünk meg, és nem fél kilencre - vágja rá, de mintha enyhülne a szigora.- Látja, ilyen a mi elnökünk - mondja Editke, a titkárnő, miközben elénk rakja a gőzölgő feketét. - Megköveteli a pontosságot, a precíz munkát, és nyíltan meg is mondja a véleményét. Mindenkinek. Az ajtóból még visszafordul:- Tudom, elnök elvtárs, mostantól nem kapcsolom a telefont, csak ha nagyon fontos. Gyurcsík József, a Dunaszerda- helyi (Dunajská Streda) Városi Nemzeti Bizottság elnöke főleg azzal keltette föl érdeklődésemet, hogy immár huszonhar- madik éve tölti be ezt a tisztséget, ráadásul szülővárosában. r - Kistejeden születtem, ott kezdődik Dunaszerdahely. Ezen a részen, meg Nemesszegen laktak a legszegényebb emberek, habár másutt sem éltek gazdagabbak, kivéve néhány családot. Favágó és napszámos, szegényember volt a szerdahelyiek többsége. Gyermekkoromból leginkább arra emlékszem, hogy rosszul öltözött, szomorú tekintetű emberek ácsorogtak hosszú sorban a Széher ház előtt. Munkára, egy kis keresetre várva. Nekem sem volt könnyű sorsom. Hároméves voltam, amikor elhunyt az apám. Anyám mosónő volt, más-más családnál húzódtunk meg albérletben, nem is tudom, hogy tudott öt gyermeket fölnevelni. Ráment az egészsége, az élete, ötvennyolc éves korában halt meg. Éppen akkor, amikor talán már pihenhetett volna, s lett volna alkalma megízlelni, hogy az élet nemcsak gürcölés, szenvedés. Anyukát ritkán láttam mosolyogni. Talán csak akkor ragyogott fel a szeme, amikor mind az ötünknek tudott egy-egy karéj kenyeret szelni. Anyám nem volt párttag, de aki az Alföldiék és a Mondokék szomszédságában élt, az csak a kommunistákat támogatta. 0 is. Emlékszem, az egyik május elsején mezítláb, karján a gyermekkel ment Nagymegyerre (Calovo) tüntetni, a hasonló sorsúak közt erőt gyűjteni szenvedéshez, harchoz. Ez a környezet nevelt, ezek a nincstelen emberek formálták világlátásomat, életszemléletemet. Manapság talán fellengzősnek hat, pedig én szívből mondom, mert így igaz: nekem is ók vívták ki, ez a rendszer adta meg az emberibb élet lehetőségét. Azt, hogy hirtelen kitágult előttem a világ, és én éreztem, majd mind inkább tudatosítottam, hol a helyem, mi a teendőm. Anyám szabónak taníttatott, hogy jobb sorsom legyen, de én más pályát választottam. Negyvennyolcban elkezdtem szervezni a kommunista ifjúsági szervezetet, egy év múlva a csehszlovák delegáció egyetlen magyar nemzetiségű fiataljaként vettem részt Budapesten a második világifjúsági találkozón. Életre szóló élmény volt annyi lelkes fiatallal találkoz- ni, szebb jövőről, építőmunkáról eszmét * cserélni. Egy régi, de ma is csillogó kitüntetési vesz elő, óvatosan nyújtja át:- Ez a kitüntetés a áumperki katonaéveket idézi. Ott az ezred ifjúsági szervezetének alelnöke voltam, ötvenegyben az országban az elsők között kaptam meg a Példás Katona kitüntetést. Mozgalmas évek voltak. Nagy lelkesedéssel, tenni- akarással, ennyi év után néha megmosolyogtató naivsággal feszültünk neki a munkának. Jómagam például a katonaság előtt, meg leszerelésem után is agitálni jártam, a szövetkezetei, a közöst propagáltam. Nem kellett hangzatos szavakat keresnem, mindenhol a magam sorsát, életét mondtam el. Nem tudtam jobbat, s talán nincsenek is ennél meggyőzőbb szavak. Csécsénypatonybart (Horná Potön) az országban elsőkénl alakult meg a szövetkezet, s ebben nekem is részem van. Persze, nem men mindig ilyen simán a szövetkezetesítés Volt, amikor én is megemeltem a hangomat, emlékszem olyan emberre is, akivel IJ SZÚ három teljes napon és két éjszakán át beszéltem. Aztán haza sem jött, a szalmakazalban aludt, ott bújt el előlünk. De nemsokára mégis beadta a derekát. Az illetőt ma is ismerem, jólétben él, a fia agrármérnök, neki emeletes háza van. Ha elmesélném neki, az apja milyen makacs, keményfejű ember volt, talán el sem hinné. Fényképek, plakátok kerülnek elő. Ezek már a hatvanas évek emlékei. I - Éveken át az ifjúsági szervezet járási bizottságának vezető titkára, majd elnöke voltam, aztán a járási népművelési központ igazgatója lettem. Szerettem a munkámat, pedig itt tudvalévőén nem nyolcórás a munkaidő, gyakran a vasárnap is munkanap volt, méghozzá késő éjszakáig. De mindig emberek közt voltam, s olyan cél érdekében munkálkodtunk, amelyért érdemes volt küzdeni is. Hatvankettőben választottak a városi nemzeti bizottság elnökévé. Napokon át vívódtam, gyötrődtem szinte éjszakáról éjszakára: szülővárosomban vállaljam-e ezt a felelősségteljes beosztást. Aztán • Szolgálni, kielégíteni a lakosság jogos igényelt. arra gondoltam, hogy nem baj, ha az emberek ismernek engem, s én is őket. Az nem lehet rossz, ha tudják, ki vagyok, honnan jöttem, mi a szándékom, és bízom bennük, mert serény, becsületes emberek. Megpróbálom, mondtam, s látja, a huszonharmadik évemet taposom ebben a tisztségben.- Nehéz volt?- Ha ma végigmegyek a városon, jogos büszkeség tölt el, s azt mondom, érdemes volt keményen dolgozni, fáradozni, pedig voltak keserves napjaim is. Például, amikor hozzáláttunk a város átépítéséhez. A házak nyolcvan százaléka elavult, egészségtelen volt, s mivel már akkor is védtük a földet, úgy döntöttünk, hogy ezek helyébe építünk korszerű lakásokat. Nehéz napok, kemény évek szakadtak ránk, mert nagyon jól emlékeztem, milyen keservesen építették föl az emberek egykor ezeket a házakat, s most éppen az ő érdekükben kell mindent lebontani. Még akkor is, ha az akkori értéktörvények alapján nem tudtunk sok pénzt adni. Ma szanáláskor ugyanilyen házért a tízszeresét fizetnénk, mint akkor. Talán sohasem vitáztam annyit az emberekkel, s nem volt olyan nehéz a munkám, mint azokban az években. De Du- naszerdahelyból mára huszonkétezres, korszerű arculatú város lett, az emberek sokkal jobb körülmények között élnek, dolgoznak.- Akkor ön elégedett ember.- Csak részben. Mert ugyan szépek az eredmények, de gondunk is akad bőven. Csak néhányat sorolok föl, ami leginkább nyomaszt. Több lakótelepünkön nem könnyű az élet. Az embereknek kilométereket kell gyalogolniuk élelmiszerért, más áruért, éveket késnek a járulékos épületek. Nem tudok örülni annak, ha egy építövállalat általában teljesíti a tervet, viszont városunkban alaposan elmarad a tervezett munkálatokkal. Sürgős feladatunk Síkabony közművesítése, és szeretnénk mielőbb megkezdeni a malomi lakótelep építését. Nagyon hiányzik városunkban, sőt járásunkban is egy műjégpálya. Látja, mennyi a gond, mennyi a tennivaló. Jó tudni, semmiben sem maradunk magunkra, a járási párt- és állami szervek messzemenően támogatnak bennünket, a helyi üzemek is mind hathatósabb segítséget nyújtanak. Városunk nagy átalakuláson ment át, dinamikusan fejlődik. Nagyon sokan költöztek ide, s mi szeretnénk, ha magukénak éreznék ezt a várost, s a mostaninál többet tennének azért, hogy szebbek, tisztábbak legyenek az utcák, a lakótelepek, s a helybeliek és a mind nagyobb számban idelátogató turisták jól érezzék itt magukat.- E tisztsége mellett számos más funkciója is van. Nem sok ez? Nem gondolkodik a válaszon- Tudja, én mindig azt tartottam, hogy ha valahova hívnak, oda elmegyek, ha igénylik a munkámat, megpróbálok segíteni. Hosszú évek óta vagyok a járási pártbizottság elnökségének tagja, dolgoztam és dolgozok a helyi sportegyesületben, a CSEMADOK KB elnökségének tagja és a járási bizottság elnöke is vagyok. Sokrétű a munkám, ám a célom egy: erőmhöz, tudásomhoz mérten dolgozni, mind többet tenni azért, hogy valósággá váljék, amiért anyám s a hozzá hasonló nincstelenek éltek, harcoltak, meghaltak.- Ennyi tisztség mellett jut-e ideje arra, hogy beszélgessen az emberekkel, megismerje napi gondjaikat, véleményüket?- Könnyű lenne hangzatosán felelni, hogy az ajtóm mindig nyitva áll, de ez nem igaz. A gyűlések, tanácskozások többnyire nem hiábavalóak, de sok időt rabolnak el. A szünetek alatt, a gyűlések után is azért sok mindenről szó esik, hiszen sok barátom, ismerősöm van az egész járásban Ószintén szólunk mindarról, amit fontosnak tartunk. Szombatjaimat meg igyekszem valóban szabaddá tenni. Ilyenkor járom a várost, jut idő beszélgetésekre, vitákra is. Nem igaz, hogy az emberek közömbösek. Érdeklődnek a közügyek iránt, vannak jó meglátásaik, okos javaslataik.- Milyen embereket szeret?- Aki a szemembe néz, amikor beszél, és őszinte.- S honnan tudja, hogy ki mond igazat?- Ez már megérzés, évtizedes tapasztalat dolga. Azt hiszem, meg tudom állapítani, melyik szája szélén kerül ki az, amit mond.- Vannak-e haragosai? Mély sóhaj szakad ki belőle, aztán egy hosszas hümmögés.- Inkább azt mondanám, hogy vannak sértődött polgárok, és olyanok, akik meg- bántottnak érzik magukat. Nézze, mi itt • ,,Szülővárosomért, kis és nagy közösségekért“ (Gyökeres György felvételei) lakásokról, bölcsődei, óvodai igénylésekről, garázskiutalásokról döntünk, az emberek életét közvetlenül befolyásoló kényes kérdésben is állást kell foglalnunk. Iparkodunk megközelíteni az igazságot, ami nem könnyű. És sajnos, nem tudunk minden igényt kielégíteni. Ha Péternek adunk, Pálnak nem, akkor ő megharagszik, mondjuk ki, olykor jogosan, mert járna neki az, amit kér. Higgye el, nekünk sem könnyű nemet mondani, amikor igent kellene, de sajnos, lehetőségeink korlátozottak. Még a hatvanas években történt, hogy fiatal házaspárt eskettem, ismertem szüleiket, szegényemberek voltak. Gondoltuk, meglepjük őket, s az esküvő végén átadtam a nemzeti bizottság ajándékát: egy háromszobás állami lakás kulcsát. Olyan boldogságot nem láttam, mint ott, még az én szemem is könnyezett a meghatódottságtól. Bár csak ma is adhatnék mindenkinek az esküvőn egy-egy lakáskulcsot, talán én lennék a legboldogabb. Csakhát a kérelmek szaporodásával nincsenek arányban az új lakások. Ezt nem panaszként vagy mentegetőzésképp mondom. Igyekszünk a mai körülmények között is szolgálni, kielégíteni a lakosság jogos igényeit. Ebben kiváló munkatársak vannak a segítségemre. S lendületet ad a munkának az is, hogy szeretem és támogatom a fiatalokat, övék a jövő, s néha másként látják a jelent, mint mi, életrevaló ötletekkel hozakodnak elő. A mi feladatunk teret adni nekik. Órámra tekintek: lassan dél lesz, és csak a munkáról, tennivalókról beszéltünk. Családjáról, kedvteléseiről semmit.- Megbízható családi háttér, biztos támasz nélkül azt hiszem jóval kevesebbet tudnék dolgozni. A feleségem most a járási népkönyvtárban dolgozik, ugyanúgy szereti a munkáját, mint én. Tibor fiam agrármérnök, megfogja a munka végét, az egyik héten hajnalban, a másik héten késő estig ott van az etetők között. Hétvégeken, ünnepnapokon is. A másik fiam, József, a Jednota fogyasztási szövetkezet alkalmazottja. S van már még egy József a családban: az unokám, aki nem egyedül jött a világra, hanem ikertestvérével, Attilával. Talán azért is választottuk ezt a nevet, mert arra a proletárköltőre gondoltunk, aki versében ugyanolyan mosónő sorsát örökítette meg, mint az én anyám volt. Kedvtelésem? A kultúra és a sport, de hát ide is, oda is tisztségek kötnek, így hát valójában egy pihentető időtöltésem van: amikor unokáimmal játszom, s ez nincs olyan ritkán, mert fiaim szinte naponta hazajárnak szüleikhez, családostul. Három múlt, amikor szedelódzködöm. Gyurcsík József az utcáig kísér. Tekintetével a közeli utcákat, üzleteket pásztázza be, majd a látóhatár szélén magasodó lakótelepek felé tekint. A jó gazda elégedettségével szemléli, hogy a Csallóköz központja megkezdte nyüzsgő, változatos és szokásos koradélutáni életét. Tréfásra veszem a búcsúzkodást.- Elnök elvtárs, maga több mint két évtized alatt kiforgatott egy ismert közmondást. Ö is elmosolyodik.- Sohasem akartam itt próféta lenni. Csak dolgozni, munkálkodni, legjobb tudásom szerint. Szülővárosomért, kis és nagy közösségekért. S akkor leszek boldog, ha majd évek múltán nyugodt szívvel elmondhatom, s talán mások is el- modják: Sikerült. SZILVÁSSY JÓZSEF VAHTANGOV STÚDIÓJA Jevgenyij Bagratyionovics Vahtangov 1914-ben nyitotta meg azóta világhírűvé vált színészstúdióját. Ebből a stúdióból alakult ki a Vahtangov Színház és annak színiiskolája, amely 1939-ben fölvette a neves színész, Borisz Scsukin nevét. A Scsukin színiiskolában nagy szovjet színészek több nemzedéke nevelkedett. Nemcsak Moszkvában, Leningrádban és a Szovjetunió nagyvárosaiban játszanak az iskola növendékei, hanem szerepelnek kalmük, lak, őszét színpadokon is. A Scsukin Intézet büszke arra, hogy ma is olyan mesterek vezetik, akik magától Vahtangovtól tanulták a szakmát. Ilyenek Lvova, Remizova, Szinyelnyikova és Ri- szunova, akik valaha az első Tu- randot előadás főszereplői voltak. Velük dolgoznak azok a fiatalabb pedagógusok is, akik korábban tanítványaik voltak. A fiatalokat nem véletlenül vonzza a pedagógia. Vahtangov a pedagógiát a rendezés részének tekintette. A most hetvenéves Scsukin Intézet évente hat bemutatót tart, s ezek a vizsgaelóadások nagyon népszerűek. Az idén négyezren jelentkeztek felvételire; s közülük harmincán kezdhették meg tanulmányaikat a neves tanintézetben. (B) cofl Mm Um ramm.
