Új Szó, 1985. december (38. évfolyam, 284-307. szám)

1985-12-24 / 303. szám, kedd

Pamutjáték, gyöngymese Rongybabáit, színes, kötött, horgolt és filcfiguráit, a fát, a pa­pírt, a zsebkendőt, a gombolyagot vagy akár a vizovicei tésztát cso­dálatos érzékenységgel, gyen­gédséggel kelti életre. Történetei egyszerűek és tisz­ták. Lírikus miniatűrök, melyekkel érthetően lopja a gyermekek leiké­be a jó örök győzelmét a rossz felett. Meséin lassan már a harmadik nemzedék cseperedik fel. Az első csillogó szemű nézők­ből mára anyák, nagy­mamák lettek. Gyereke­ikkel, unokáikkal hall­gatják a bölcsódalt, élik át újra a kékszemű kan­dúr, a kilenc kiscsibe, az engedetlen vona­tocska, a kíváncsi levél, a rózsaszín szemüve­get hordó pulyka és a kisfiú kalandjait. Fantáziája gyermeki, s mint ilyen, végtelen. Az ő szemükkel nézi, az ó lelkűkkel éli a világot. Útja játékaival, bábjai­val, apró történeteivel, meseországban kanya­rog. S aki e birodalom lakója, évmilliókra jogo­sult. örömet, szépséget, érzéseket oszt. „A gyermekeknek erre van a legnagyobb szüksé­gük - s én igyekszem filmjeimmel megadni ezt.“ Hermína Týrlová nemzeti művész, az elsó cseh­szlovák bábfilm alkotója, nyolc­vanöt éves. Hosszú volt az út... Ki hinné? Pályafutása a prágai Uránia szín­házban kezdődött, a balett, az ének vonzotta. Itt ismerkedett meg Karéi Dodallal, a csehszlovák rajz­film úttörőjével, akit a film csábí­tott. A rajzfilm, a reklámfilm lesz Hermína Týrlová elsó állomása is. A századfordulón, 1900-ban születik Alekszandr Ptusko is. Fa­lusi tanító, majd később színész, képzőművész. A-húszas évek má­sodik felében Moszkvában forgat­ja az Új Gulliver című filmjét, mely­ben a színészeken kívül ötszáz bábot mozgat. A filmet 1935-ben mutatják be Prágában és hatására Hermína Týriová képzeletét ma­gukkal ragadják a bábfilmben rejlő lehetőségek. Még abban az évben elkészítik Karéi Dodallal az elsó báb-reklámfilmet, a Lámpa titkát. De álmai Zlínben, a mai Gott­waldovban, az ottani stúdióban válnak igazán valóra: a negyvenes években megelevenedik Hangya Peti, s vele megszületik az elsó ČSTK-felvétel csehszlovák bábfilm. Nevét 1947- ben ismeri meg a világ; a Játékok lázadása című híres alkotásában az élő színész és a báb kombiná­ciójával dolgozik, a játékok össze­fognak, s legyőzik a háború ször­nyűségeit megtestesítő SS-kato- nákat. A film elnyerte Velencében a legjobb bábfilmnek ítélt díjat. S ez csak a kezdet. Ezután olyan filmek következnek, mint a Bol­csódat (1947), vagy a rongybaba története, amelyeken egyszerű eszközökkel, egy társaitól eltérő színű rongybaba sorsán mutatja meg a legkisebbeknek a faji meg­különböztetést. Hermína Týrlová felfedező, kí­sérletező, mindig újat kereső mű­vész. így válhatott filmhőssé a lab­da (Az engedetlen labdácska, 1957), a rakoncátlan csomó a zsebkendőn (Csomó a zsebken­dőn, 1958), a színes üveggolyó és az építőkocka-elemek. (A go­lyócska, 1963), egy egyszerű le­vélpapír (A kíváncsi levelecske, 1961), vagy két hancúrozó pamut- gombolyag (Két kis gombolyag, 1962). Pamutmeséi, filmhősei for­málhatók, mint a gyerekek lelke, egyszerűek, mint a gyermekmon­dóka; eltévedt kisborjúja, kacsái, állatkái, tésztából formázott hősei- mind-mind az igazságot, a jót keresik. Pályáját rangos fesztivál- díjak - Velence, Brüsszel, Edin­burgh, Locarno, Cannes, San Se­bastian, Teherán - övezik. A film számára ,,kenyér, álom és szerelemÉlete a gyerekeké.- Megpihen-e a nyolcvanöt éves művész? - kérdezem.- ó, nem tudok én ölbe tett kézzel ülni, dolgozom ma is- S már sorolja. - Most fejeztük be Hana Pinkavovával az életmű­vemről forgatott születésnapi fil­met, s nemrégiben készültem el a Majomszeretettel. Egy kicsit iro­nikus, a felnőttekhez is szóló film ez. A szülők magára hagyják a gyermeküket, a szobában fe­lejtett cigaretta megelevenedik, s füstjével bántja a gyermeket. A majom - kesztyűs báb - harcba indul a cigaretta ellen, bekapcso­lódnak a varróeszközök, az olló, a seprű is. Végül, de ezt már úgyis sejti, hiszen az én filmjeimben mindig minden jól végződik, sike­rül elbánnia a betolakodóval. Most éppen egy új történeten dolgo­zom, csintalan nadrágokról szól, melyek állandóan bosszantják a szelíd kötényeket. Végül persze itt is...- Születésnapi kívánság? Ha kívánhatok valamit, azt szeret­ném, hogy a földön béke legyen és nyugalom, hogy a világ gyer­mekei - a gyermekeim - soha ne ismerjék meg ezt a szót, háború. Az egyik filmje, az Altatódal jut eszembe. Az üldözött kis fehér papírgalamb egy gyermek bölcső­jén talál megnyugvást. Nem vélet­len, hogy ezt a munkáját szereti a legjobban. TARICS ADRIENN P ár lépésre a főúttól, személykocsi áll a tölté­sen. Hamarosan megpillantjuk a gazdáját is, amint a kanálispartról felnyúló száraz nádszálak, sáslevelek sűrűjében nyílást találva múcsalit vet a vízbe. Ismerős az arc, a Duna egyik holtágán találkoztunk már az őszön, akkor is villantóval járta a partot, kis táskával az oldalán, akárcsak most. Meg kellene állni, megkérdezni, van-e kapás, de me-- gyünk, a fiam alig várja már, hogy ismét kézbe vegye a légpuskát, amellyel a lakótelepen nem nagyon tudunk mit kezdeni, itt mégis van hová kiakasztani a céltáblát, olykor még verebek, szarkák, varjak is megjelennek, megdobogtatva a pici szívet. Vagy három-négy száz méterrel odébb állok meg, ahol szoktunk, ha ehhez a vízhez jövünk. Szerencséink Várj, előbb elrendezzük a botokat, mondom a fiam­nak, hozd a kishalakat, amelyek közül aztán kiveszek egyet, csaliként a horgon hátha sikerül „magára uszítania“ egy csukát. A villantós felszerelést kényte­len vagyok letenni egyelőre, elindult a „nagy va­dász“, és szólít magával. Amúgy is mennék, noha elsajátította már azokat a szabályokat, amelyeket az egyszerű légpuskával kapcsolatban is szükséges ismerni és megtanulni. Először versenyt lövünk, az­tán megnézzük a nádast, ahová elózó este tucatjával érkeztek éjszakai pihenőre a verebek. Próbálkozunk, hiába, ügyesebbek nálunk, elrejtőznek a sűrűben, és mintha még bosszantani is akarnának: csiripelnek, mozgatják a száraz leveleket, halk zörejek, egyszer itt, máskor ott. No de ideje lesz megnézni a csukázót, meg villantózni is szeretnék. A fehér parafaúszó egészen kisodródott a parthoz, a víz vitte ki, nem hal, ezt már ismerem. Hátha több szerencsém lesz a műcsalival. Attila fent marad a töltésen, figyeli a barnálló nagy földet, amelyen még nem is olyan régen kukorica között futkározhatott, aztán a bokrokat, fákat, hol röppen lőhető madár. Én pedig elindulok visszafelé a parton, repítve a villantót, amelyre azonban a soka­dik dobás után is legfeljebb bomlásnak indult hínár- maradék vagy falevél akad. Ugyanígy lehet a sze­mélykocsi gazdája is a szemközti oldalon, három- négy dobás után újabb métereket jön előre. Közele­dünk egymáshoz, előkészítve magunkban a szoká­sos horgászkérdést: -van-e valami? Volt egy félórával ezelőtt, válaszolja, de azóta semmi. Aztán részletesen elmondja, mi volt, azzal kezdve, hogy egy hónapig nem járhatott, megcsú­szott, ugyancsak villantózás közben, lábát törte, teg­nap vették le a gipszet, fájnak még a csontok, de már nem tudta megállni, hogy ne jöjjön ki, legalább egy órácskára. És tessék elképzelni, egy hónap szünet után, mindjárt az elsó dobásra kilós csuka akadt a horogra, aztán hamarosan meglett a második, valamivel kisebb. És lett egy fácán, a két hal között érkezett majdnem a lába elé, nem bírván tovább repülni testében a sőrétekkel, melyeket jónéhány kilométerre inn&n, vadászmezőkön kapott, ahonnan még most is hallatszik a fegyverek durrogása. Ez igen, ez a szerencse, mondom, egyúttal némi kárpótlás a kényszerszünetért. A fiammal meg szívesen tréfálkoznék ismét, ha /i nincs ez a fácán: látod, ez a tudás, blinkerezni is tudni kell. De így, ezzel a fácánnal, valóban mi másról, ha nem szerencséről van szó? Persze, nélkü­le is elsősorban arról - már. A véletlennek köszönhe­tő szerencséről, mely manapság - amikor fogytán halaink, madaraink, egyáltalán vadállományunk - ho­vatovább nagyobb szerepet játszik a sportként és sportszerűen űzött horgászatban, vadászatban, mint a tudás, a tapasztalat. Mesélik az idősebbek, „mi még szabadkézzel is fogtuk a halat, annyi volt. Sze­rencse? Ugyan“. Meséli a minap a televízióban egy színész, a Duna szerelmese, „napokig elüldögélek ezen a gyönyörű helyen, és alig valami“. Pedig kitűnő felszerelés látszott mellette. Szerencséje nem volt. Lehet, legyen is szerencsénk, hisz nélküle szegé­nyebbek lennénk, ritkábbak boldog pillanataink. De, végül is, sikereink nem függhetnek egyedül tőle, sem a vízparton, se másutt... Ha szerencsénk lesz, szok­tuk mondani, elérjük ezt, azt, amazt. Köztük olyan dolgokat is sorolunk, amelyeket nem a szerencsére számítva, hanem természetes úton kellene elérnünk, így kellene hozzájuk jutnunk a mindennapokban. De hagyjam a tűnődést, fogytán Attila türelme, hosszabb ideig ó még nem tud várni - a szerencsére, noha tapasztalta már, hogy bármely pillanatban fel­bukkanhat az. Különben éppen ebben van valami szép, valami izgalmas. A várakozásban, az újabb és újabb próbálkozásban, vagyis abban, hogy találkoz­hatunk a szerencsével, amely aztán karon fog, és ragad magával a boldogság tartományaiba. Ma elkerüí bennünket, a horgásztársat sem segíti már többször. Nem baj, majd legközelebb, mondja Attila, ahogy tőlem szokta hallani. Aztán ezúttal is megegyezünk abban, hogy azért jó volt kint. Mert nem akárhol voltunk. A természetben. Amelynek azonban az élete, t \ holnapja, reméljük, nem a szerencsén fog múlni. BODNÁR GYULA- UJ FILMEK­Hősi pásztorát (lengyel) Változatos cselekményű, költői film a Hósí pásztorát, az egymás­nak feszülő indulatokról, az em­berfordító és -pusztító szenvedé­lyekről. Jelképes tiltakozás ez a mű a háború ellen, bár maga a harc csupán néhány kép erejéig idézett háttér. Története a máso­dik világháború utolsó napjaiban, egy felszabadult lengyel faluban játszódik, ahová a frontról hatna­pos szabadságra hazaérkezik Jo­zef Lopuch közkatona, szanitéc és századborbély, állandóan fecse- gó-bölcselkedő falusi ember, aki egyenruhában is inkább paraszt, mint katona, amolyan féltestvére Švejknek és a szovjet-orosz Va­szilij Tyorkinnak. Lopuch az újsá­gokból megtudja, hogy otthon már folyik a földosztás, az az álom sietteti hazafelé, hogy végre a hozzá hasonló szegények is föl­det kapnak. Ráadásul öt eszten­deje nem látta feleségét, Sabinát. A film ismert fordulattal folytató­dik: Sabina úgy tudta, jogy Józef meghalt a háborúban, ezért férj­hez ment egy helyi kommunistá­hoz, Viktorhoz. Lopuchnak immár sem felesége, sem háza nincs. Hogyan oldódik meg a három­szög? A film készítői emlékezetes képpel zárják a történetet: az új rend ellenségei agyonlövik Lopu- chot, aki soha senkire sem emelt fegyvert, hiszen a fronton is borot­vával és hordággyal „harcolt“. Jó- zefnek azért kell meghalnia, mert a baloldaliakat ádázul üldöző re­akció életre-halálra keresi a föld­osztás mellett kardoskodó Vik­tort, de a pribékek csak a frontról egy-két napja hazatért Józefet ta­lálják otthon. És az első férj nem árulja el a másodikat, noha az vétett ellene, hiszen Sabina előtt elhallgatta, hogy Józef mégis él, és leveleket küld neki a frontról. Józef vetélytársa helyett vállalja a halált, bár egyszerű paraszti gondolkodásával mindig az hitte és hirdette, hogy vele a háborúban nem történhet semmi... Henryk Bielski rendező és Jerzy Janicki forgatókönyvíró filmjének legnagyobb értéke a parasztkato­na, Lopuch figurájának érzékletes megteremtése-ábrázolása, de a történet személyes és politikai konfliktusait az alkotók nem tudták egységbe ötvözni. Munkájukban azt vizsgálják, hogy a sorsfordító események hogyan hatottak a fa­lusi emberek tudatára, miként tet­ték próbára jellemüket, akaratere­jüket. Józef Lopuch alakjával vol­taképpen típust alkottak: a bővé­rűén anekdotázó, gazdag életis­merettel és -bölcsességgel meg­áldott falusi ember figuráját terem­tették meg, aki ösztönösen felis­meri a jót és a rosszat, aki józan paraszti észjárású, de földhözra- gadtsága ellenére áldozatkész is tud lenni. Szerepét Wirgiliusz Gryh játssza, aki a figura hiteles meg­formálásáért az 1983-as moszkvai filmfesztiválon megkapta a legjobb férfialakítás díját. Partnerei: Krystyna Król (Sabina) és Zygmunt Malanowicz (Viktor). Vidor Hugo halhatatlan hősei ismét életre keltek, immár har- mincnegyedszer - azóta, hogy 1906-ban Franciaországban első ízben örökítették meg vásznon A nyomorultakat. Ez a legeslegú­jabb adaptáció újfent a francia fil­mesek műhelyéből került ki, s ezt azért sem árt hangsúlyozni, mert az elmúlt csaknem nyolcvan év alatt több ország alkotói is elkészí­tették e romantikus regény filmvál­tozatát. így aztán a lexikonok szá­mos francia, amerikai, olasz, an­gol feldolgozást tartanak számon, de a mexikóiak, arabok, japánok, indiaiak és a szovjetek is celluloid­szalagra rögzítették a maguk ver­zióját. Az egyik legemlékezetesebb és legsikeresebb adaptáció az 1967- es, Jean Paul Le Chanois munká­ja. Sokak mara­dandó élménye ez a filmváltozat, de talán nem is annyira a rende­ző, mint inkább a főszereplő jó­voltából. Jean Gabin Jean Val- jeanja az igaz­ságtalanság, a jogtalanság, a nyomor és a szegénység el­leni tiltakozás jel­képévé mag asz - tosodott éppen e jeles színész egyszerű, termé­szetes, mégis sajátos játékstí­lusa, a szerep értelmezéséből adódó humanitá­sa, eleven, kife­jező arcjátéka révén. Ezért Ro­bert Hossein, a most látható verzió rendezője és Lino Ventura, a főszereplő nem könnyű feladat előtt állt, ha maradandóbb élményt kívántak nyújtani, mint elődeik s feledtetni akarták Jean Gabin szökött gályarabját. Vajon hogyan birkóztak meg ezzel a feladattal, s az irodalmi alapanyaggal? Elöljáróban je­gyezzük meg, hogy bár vállalko­zásuk tisztes munka, a korábbi nagy élményt elhomályosítani mégsem tudták. Robert Hossein, az ismert színész, aki most a ka­mera mögé állt, arra törekedett, hogy adaptációjában kerülje a túl­zott romantikus elemeket, de úgy, hogy a cselekmény fő vonalát megőrizve hű maradjon az író mondanivalójához. A restauráció korában játszódó filmben tehát a néző nyomon követheti Javert, a rendőrkopó elkeseredett erőfe­szítéseit, hogy leleplezze és újra börtönbe juttassa Jean Valjeant, a szökött fegyencet, tanúja lehet egy tiszta, szép szerelem, Marius és Cosette vonzalma történeté­nek, de mindenekelőtt a nyomo­rultak sorsának, hiszen a nagy mű elsősorban a nyomorultak eposza: a lelkiismeret-furdalása és tettei által megváltott Jean Valjeané, a prostituált Fantine-é, a szegény­ség, az anyai szeretet áldozatáé és a legendás figurává emelke­dett, elhagyatott utcagyereké, Gavroche-é. Jean Valjean és Cosette - Lino Ventura és Evelyn Bouix A nyomorultak egyik jelenetében Robert Hossein eredetileg a te­levízió számára készítette az adaptációt. Munkáját később lerö­vidítette a mozik számára, de a kurtítás nem bizonyult a legsze­rencsésebbnek, helyenként ko­moly arányeltolódások lettek a filmben; az alkotó egy-egy rész­nél feleslegesen elidőzik, másutt némi elnagyoltság tapasztalható, kevésbé sikeresek különösen az 1832-es felkelést ábrázoló jelene­tek. A film hibái ellenére is sokakat vonz a mozikba, ám ez nem a ren­dező, hanem főleg Victor Hugo és Lino Ventura érdeme. -ym­DJ SZÚ 1985. XII. 24. A nyomorultak (francia)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom