Új Szó, 1985. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1985-10-30 / 256. szám, szerda
Valóságunk keresése A MA SZÍNHÁZA FESZTIVÁLRÓL A kötelességszerű színház- látogatás szinte elkerülhetetlenül kifejleszti a kritikusban a vágyat a jó színház iránt. Nem véletlen tehát, hogy minden alkalommal, az objektív körülmények ismeretének ellenében is azzal a hittel ül be a nézőtérre, hogy akkor és ott részese lesz az addig soha nem volt ,.színházi csodának“. Legtöbbször azonban a csoda elmarad, néha még a „színházi“ jelzőt sem szívesen használja a látottakra. Az országos fesztiválok, amelyek mostanában már csak kétévenként kísérlik meg a csehszlovák színházkultúra helyzetének meghatározását, ezt az említett előzetes várakozást mindig felfokozzák. így aztán sokszorozódott a csalódás is, amikor A ma színháza elnevezésű országos színházi fesztivál idén Kassán (Košicén) megtartott előadásainak egynegyedét látva, még mindig nem történt meg a „színházi csoda“. A felszabadulás 40. évfordulójának jegyében rendezett országos seregszemle első előadásán a prágai Vinohrady Színház Alekszej Dudarev Nem volt idő a szerelemre című játékát mutatta be, Jirí Dalik rendezésében. A háború után születettek nemzedékéhez tartozó szerző darabja éppen a szokatlan szemlélet, a kisemberek harctéri mikrovilágának általánosabb érvényű taglalása okán lett az egyik legtöbbet játszott mai szovjet dráma. Nemcsak ez a szovjet háborús drámák esetében szokatlan perspektíva, hanem a fiatalabb nemzedékek számára az időben történelmi eseményként távolodó harctéri élet erkölcsi alternatíváinak hétköznapi választási lehetőségként történő megmutatása avatja ezt a szöveget a történelmi keret ellenére is maivá. Sajnos a prágaiak előadása éppen erről feledkezett meg, s mind a rendezésben, mind a színészek játékában a dráma szövegével ellentétes emelkedettség volt az uralkodó. A fesztivál másnapján három „vidéki“ színház mutatkozott be. A szlovák színházak napja a prešovi Záborský Színház sikerét hozta. Osvald Zahradník Visz- szatérések című drámáját Jozef Prážmári eredendően a színpadi kifejezőeszközök felhasználásával rendezte. A képzőművészeti- leg pontosan meghatározott jelké- piséget közvetítő díszlet, a jelmezek és a színészek játéka expresszív megjelenítő erővel fokozta a dráma amúgyis magával ragadó mondanivalóját. A sorsukat objektív történelmi körülmények okán irányítani, befolyásolni nem tudó emberek (volt koncentrációs táborbeli foglyok, katonafia halála után egyedül maradó apa, háborútól megcsömörlött katonaszökevények) olyan élethelyzetbe kerülnek, amikor a szabadság, a szabad döntés alternatíváinak felkínálásával próbára teszi emberségüket, jellemüket. Az emberi méltóság és gyarlóság összeütközése ez a dráma, jók és jobbak megélt, megszenvedett igazságai csapnak össze benne. Ezt az előadást látva el lehet felejteni a megelőző hármat, amelyek között a prágaiakat követően a zvoleni Tajovský Színház (Valeri Petrov: Szerelmem a színház) és a kassai Állami Színház (Sztaniszlav Sztratiev: A maximalista) mutatkoztak be. Gyakorlatilag csupán két kortárs cseh illetve szlovák drámaíró drámáját láthattuk, s ez a tény sok mindent bizonyít. Mindenekelőtt azt, hogy a színházak többsége az aktualizálható gondolatokat és mondanivalót a külföldi drámákban, illetve a klasszikusokban keresi, találja meg. Ráadásul mind a szlovák (Záhradník), mind a cseh (Šotola) író történelmi témához nyúlt. Jiŕí Šotola Hullottak a levelek, hullottak az almák című drámája az elsó világháború egyetlen történetét meséli el, két katona szemével. A szerelmi színezetű dráma történelmi kulisszáit egy vidéki ház és egy prágai kávéház adja. A dráma költöisége elsősorban nyelvezetében van, de ez nem menti meg a jól ismert irodalmi témát (jól szituált öregedő férj, szegény származású, tisztalelkú vidéki fiatal feleség és a közéjük álló, kezdetben a háborúért lelkesedő fiatal kadét) a szokványtól. Ráadásul a prágai Realista Színház előadásában František Laurin rendező a szerelmi történetet hangsúlyozta, amelynek végkifejletében az elhagyott férj alkoholistává züllik, a fiatal feleség vissza megy a mamájához, s a fiatal kadét dezertál, hogy láthassa szerelmét. A háború volt a témája a chebi Nyugat-csehországi Színház előadásának is, amely Emil František Burian Háború című, folklór gyűjtésekből szerkesztett, több mint ötvenéves színpadi játékát mutatta be. A stilizált mozgás, a folklór dramatikus megjelenítése az egyetlen, amit erről az átlagos produkcióról el lehet mondani. Más okból, de a végeredményt tekintve ugyanez volt a jellemző az Ústí nad Labem-i Činoherní studio „szerzői színházára“ is, amelyet Ivan Rajmont írt E. F. Burian életének háborús éveiről, s benne a fasizmus megjelenési formáit, geneológiáját igyekezett taglalni. A külsődleges eszközrendszer, a kísérleti jelleg tisztázatlan gon- dolatiassággal párosult. Ezt nem menti a választott személy életútja, s a téma értéke sem. A színpadi játék stilizáltsága olykor félreért*- hető volt, s innen már csak egyetlen lépés választotta el az együttest a zavaros gondolatiságtól. K étségtelen, hogy a válogató bizottságokat a fesztiválon látott előadások többségének kiválasztásakor a háborúellenes téma motiválta. Ez a felszabadulás esztendejében természetesnek elfogadott dramaturgiai szempont, hiszen ráadásul a világ jószándékú lakói egy újabb katasztrófa elhárításán fáradoznak. Nem volt véletlen tehát ez a tematikai meghatározottság az országos fesztiválnak. Nem jelentheti azonban a háború és a béke erkölcsi, társadalmi, történelmi alternatíváinak felvetése azt, hogy szükségtelenek a színházi megjelenítés korszerű eszközei, az aktuális gondolatiság érvényesülését segítő színészi és rendezői eredetiség, invenció. Az előbbi gondolatfelvetéstól függetlenül is érthetetlen, hogyan kerülhetett el erre a fesztiválra például a plzeňi Tyl Színház (a tájékoztatás szerint fél esztendeje már műsoron sem levő) előadása (Nodar Dumbadze: Az örökkévalóság törvénye), amely a játék ritmusának bizonytalanságait leszámítva sem emelkedik ki az átlagból. Jordan Radicskov Lazariáda című monodrámája is egy váratlan kényszerhelyzet nyomán jutott el a prešovi színházból a seregszemlére. Innen vizsgálva, a legjobb előadásokat - a már említett Prážmári- rendezést kivéve - a fesztivál második felében láthattuk. A nyitrai (Nitra) Bagar Színház rendezője Jozef Bednárik Bulgakov-értelme- zése minden tekintetben megállta a helyét, s csak a fanyalgó kritika vitathatja a Zojka lakása című tragikomédia előadásának értékeit. Bednárik rendezői világában a színész egyre inkább a rá olyannyira jellemző „látványszínház“ középpontjába kerül, s minden egyéb színpadi elem a színész játékának kiteljesedését segíti. Igy lehetséges, hogy a különböző képességű színészek ugyanolyan megjelenítő erővel játszanak (látszólag), hiszen a rendező egy-egy hatáselemmel, jelmezzel vagy díszletelemmel segíti őket. L egalább ennyire jelenségértékű mindaz, ami a prágai Činoherní klub műhelyében az utóbbi esztendőkben született. Ezúttal Brecht és Csehov ismert egyfelvonásosait kapcsolta össze Vladimír Strnisko, aki az együttesnél vendégeskedett. A sajátos po- étikujú előadás, amelyben a színészi játék groteszk elemein kívül a rendező egy fordított dramaturgiát is alkalmazott (az idegeket borzoló ritmusban elindított szándékos színészi ripacskodás a végére keserű ízű, nevetést már alig provokáló játékká alakul át), a két rész tartalmi különbözősége ellenére is egységes egésszé formálódott. Ugyancsak Strnisko nevéhez kapcsolódik a bratislavai Új Színpad előadása. Osztrovszkij A négylábú is botlik című komédiáját annak idején két és fél éve a bemutatót követő időszakban a szakemberek messziről is eljöttek megcsodálni. Kassán kissé megöregedett, a szokatlan helyszín hatására az átütőerejéból is veszítő előadást láttunk. Ennek ellenére az egyik legmarkánsabb, gondolatiságában a legkiérleltebb alkotást ez a társulat produkálta. Csupán egyetlen mondatban említem meg a Szlovák Nemzeti Színház Osztrovszkij előadását. Ľubomír Vajdička rendezésében a Jövedelmező állás a színészi játék és a rendezői kreativitás ritka találkozásává lett. Erről az előadásról a bemutató idején részletesebben szóltam, ezért ezúttal nem taglalom. E gy sajtóértekezlet és a fesztivál külön lapja, a Fórum volt hivatott arra, hogy a rendező szervek és a válogató bizottságok szempontjait elfogadtassa a résztvevőkkel. Nem holmi szokványos kritikusi kötözködés okán írom le, hogy ez a meggyőzés sikerült a legkevésbé. Hiszen maga a fesztivál, az ott látott előadások többsége ( tizenháromból nyolc) nem szegődött a már feltűnően „bizonyítvány-magyarázatra“ kényszerülő szervezők és válogatók mellé. Pedig két esztendő hazai színházi termésének a javát kellett kiválogatniuk. Több munkával ugyan, de szigorúbb következetességgel elérhető lett volna, hogy ezen a külföldön is figyelmet keltő rendezvényen csak olyan színházi produkciók szerepeljenek, amelyeknek művészeti értékeit nemcsak a dramaturgia, de a megvalósítás valamennyi összetevője képviseli. Most már nem lehet leírni, hogy jövőre jobb lesz, más lesz, hiszen ennyire koncentráltan csak két év múlva találkozunk újra a színházművészetünk alkotásaival. Ennek az időtényezőnek lehet (mert az idén nem volt) minőségi hatása, feltéve, ha a rendezőszervek a „sokszínűség“ helyett a „kiváló minőség“ szempontja alapján akár szűkítik is a résztvevő színházak számát. DUSZAISTVÁN Táncoló porcelánbabák Hazánkban vendégszerepeit a Bécsi Balett Mintha csak a sarki régiségkereskedő boltjába tévedtünk volna be: ott lát manapság annyi porlepte, monarchiabeli porcelánfigurát az ember, mint amennyit néhány héttel ezelőtt a Bécsi Balett táncosai mutattak Bratislavában. Nem vitás: kedvesek, viccesek, sót, néha elragadóak voltak ezek a figurák, de bájuk, humoruk, mosolyuk mögött már ott bujkált a tudat: „a mi időnk lejárt“. S így igaz: Greta Wiesenthal Strauss-zenére komponált négy, kis lélegzetű alkotása nem sokat adott a mai nézőnek. A Bécsi véren és a Dél rózsáin már annyi por ül, hogy még az osztrák televízió újévi ajándékaók, a virtuóz magánszámok azonban itt is elmaradnak - a nézó csak ül és unott arccal mereng, vajon meddig kell még várnunk, hogy az utolsó párt is megérintse, s az árnyak birodalmába vigye a Halál. A legtöbbet a harmincnyolc éves Jirí Kylian két alkotásától, a Janáček zenéjére komponált Hazatérésektől és a Haydn zenéje nyomán született Symfónie in d-tól vártuk. Az előbbinek 1975- ben Stuttgartban, az utóbbinak 1976-ban Hágában volt a bemutatója - óriási sikerrel. A Nederlands Dans Theater nagy hírű vezetője ugyanis olyan mozdulattárral dóiként sem tudnám elfogadni. Bár maguk a táncosok sem próbálták elhitetni velem, hogy modern idők ide, modern idők oda: a valcer az valcer - nehézkes, elsietett, pontatlan lépéseik unalmassá tették a kompozíciókat. A Megzavart randevú is csak egy cvikkeres, cilinderes öregúr figurája által volt frappánsabb az előbbieknél, hiszen ez a tipp-topp bácsika akkora rácsodálkozással leste a fiatal szerelmeseket, hogy azon már nevetni kellett. De a legjobban az 1922-ben készült A bor, a nő és a dal tetszett: a lány, aki élete elsó bálján Vesz részt, becsíp a pezsgőtől, elbódult a bókoktól, és any- nyira jól érzi már magát, hogy előbb a poharát, aztán a legyezőjét vágja ki az ablakon. Nesze neked, nagyúri bonton! Rudi von Dantzig Utolsó dalok (zene: Richard Strauss) című alkotása négy párnak és egy szólótáncosnak készült, s életünk utolsó perceit próbálja „lefesteni“. A szép, igényes lépéskombinációk, az atmoszférateremtő variácigozik, amely erősen eltér mindenkiétől. Úgy „dolgoztatja“ meg a térdet, a hátat, a csípőt és a karokat, hogy a táncos nemcsak balettból vizsgázik - erejét is felmutatja. Hullámzó mozdulatok, várat - lan, gyors esések, lendületes fordulatok - ha bírja a táncos! De ez a stílus érezhetően messze áll a bécsi táncosoktól. Nagyon messze! így aztán bármennyire is igyekeznek, legfeljebb a kyliani iróniát tudják felcsillantani: a Synfonie in D ugyanis a klasszikus balett paródiája. Paródia, amelyben a férfiak valósággal menekülnek a nők elől, unják a mosolyukat, hideglelést kapnak a közel- létüktől, épp ezért forgatni, emelgetni sincs kedvük őket. S főleg úgy nem, ahogy azt a klasszikusok előírják. A humor tehát „lejött“ a színpadról, de a kyliani tánc szépségével adósok maradtak a bécsiek. Kár. így csak annyit kaptunk tőlük, amennyit a poros porcelánfigurák adhatnak: egy letűnt világ üdvözletét. SZABÓ G. LÁSZ LÓ A barátsági hónap a képernyőn A Csehszlovák Televízió stúdiói gazdag programot készítettek a csehszlovák - szovjet barátság hónapra. Újabb képek kerülnek a néző elé a szovjet nép életéről, többek között arról, hogyan készülnek az SZKP XXVII. kongresszusára; dokumentumműsorok szólnak majd egy-egy város múltjáról és jelenéről, valamint a társadalmi és kulturális élet jeles képviselőiről. Képernyőre kerül például Zsukov marsall portréja, mely egyben visszapillantás a nagy hovédó háború éveibe. E műsor szerzői sokoldalúan mutatják be Zsukov marsallt, az embert és a katonát. Egy másik portréfilm főszereplője Szergej Bondarcsuk, a színész, HASZNOS KIADVANY Hányszor, de hányszor hallottuk, tapasztaltuk saját bőrünkön is, hogy idehaza, s külföldön még inkább a tiszteletet parancsoló kivételektől eltekintve nagyon keveset tudnak rólunk, magyarokról, továbbá ukránokról, lengyelekről és németekről a csehszlovákiai nemzetiségek múltjáról és jelenéről. Az érdeklődő bizony nem dúskálhat a szakirodalomban: nemcsak a tudományos igényű, szintetizáló munkák hiányoznak, hanem a népszerűsítő, alapinformációkkal szolgáló publikációk is. A népszerűsítő kiadványok hiányát legalább részben pótolja a Národnosti v Československu (Nemzetiségek Csehszlovákiában) című publikáció, amely az Obzor kiadásában látott napvilágot, a szlovákon kívül orosz, angol és francia nyelven. Klimits Lajos, a szöveges rész szerzője bevezetőjében hangsúlyosan szól a CSKP több évtizedes következetes harcáról a nemzetiségi kérdés marxista-leninista megoldásáért, s dióhéjban felsorolja a következetes politika legfontosabb eredményeit. A továbbiakban adatokat olvashatunk a szlovákiai nemzetiségek részvételéről az államirányításban, s ugyancsak különböző statisztikák tájékoztatnak a nemzetiségi iskolákról, könyvkiadásról, a sajtóról, a rádió- és tévéadásokról, a szlovákiai magyar és ukrán kulturális intézményekről, rendezvényekről, valamint az amatőr művészeti mozgalomról. A színes fotókkal, neves művészek (Lőrincz Gyula, Szabó Gyula, Dezider Milly) alkotásainak reprodukcióival, továbbá idézetekkel és vallomásokkal illusztrált kiadvány alapvető tudnivalókat, tényeket tartalmaz a szlovákiai nemzetiségek életéről. Néhány „szeplő“ a kiadványból: a Dukla aljai Ukrán Népművészeti Együttessel szemben tudvalévőén az Ifjú Szíveknek csupán a művészeti vezetése hivatásos, az együttes tagjai nem; vagyis az utóbbi nem profi csoport, ahogy itt olvashatjuk. Janda Iván pedig már régóta nem karnagya az Ifjú Szíveknek, tehát az idézet alá egy dátum kívánkozna. Ugyanezen az oldalon a képaláírás a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának munkáját méltatja, a fotón viszont jól kivehetően az Ifjú Szívek énnekkara látható. E hibák ellenére teljes joggal állíthatjuk, hogy szép kiállítású, hasznos kiadvány jelent meg, amelynek magyar fordítása remélhetően nem várat soká magára. Sz. J. forgatókönyvíró és rendező, akiről azt is elmondja a műsor, mi mindennel járult hozzá a szovjet filmművészet fejlődéséhez. A filmek közül említsük meg Az emisszárius című egész estés kalandfilmet, melynek cselekménye a polgárháború idején játszódik, amikor a fiatal szovjet köztársaságnak Wrangel csapatai ellen kellett harcolnia. A Tengersok nézőnk című tévéfilmnek a Bajkál- Amúr vasútvonal építői a főszereplői. Megismerkedhetünk életükkel, apró örömeikkel, gondjaikkal, hősies munkájukkal, amely döntő fontosságú a Szovjetunió keleti területeinek gazdasági fejlődésében. Lett író művéből készült a Férfi, a legjobb korban című tévédráma. Főszereplője, a negyvenes éveiben járó Turlav, egy napon rádöbben, hogy élete egyhangú; mérlegre teszi pályafutását, sikereit, kudarcait. ,,Minden életkornak megvan a maga ritmusa - mondja. - Egyszer nyersz, máskor veszítesz. De hol az a határvonal, amely után kezdel többet veszíteni, mint nyerni?" A csehszlovák-szovjet barátsági hónapra készített programot különböző híranyagok is kiegészítik, például a szovjet kultúra, az orosz és a szovjet zene csehszlovákiai eseményeiről szóló beszámolók, illetve adások. A szocializmus világa és a Találkozás barátokkal című műsorokban pedig újabb információkat kapnak a nézők egyebek között a Szovjetunió különböző, turisztikai szempontból is érdekes tájairól. ÚJ SZÚ 14 (B. M.) 1985. X. 30. Egy kép a Megzavart randevúból (ČSTK-felvétel)
