Új Szó, 1985. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1985-10-02 / 232. szám, szerda
Alapvető érdekünk a béke és a stabil nemzetközi helyzet ÚJ szú 1985. X. 2. (Folytatás az 1. oldalról) dókba nyúlnak vissza. Mindez kapcsolataink szilárd alapjait, jó hagyományait és mély gyökereit igazolja. Ezek fejlesztése - s ezt nagy meggyőződéssel mondom- a mi közös érdekünk. Nagyon fontos, hogy ne csak folytassuk a párbeszédet - egyetértésben és együttmüködésben a Szovjetunió és Franciaország között - hanem tovább mélyítsük is. Úgy tűnik, kapcsolataink összességükben nem alakulnak rosszul. Az árucsere tiz év alatt megnégyszereződött. Ezzel elégedettek vagyunk, s gondolom, ez Francia- ország javát is szolgálja. A gazdasági kapcsolatok azonban aktívabbak és sokrétűbbek is lehetnének. Ez a mi nézetünk. Ugyanez vonatkozik a tudományos és műszaki együttműködésre, amelynek hatásos jelképévé vált a közös szovjet-francia űrrepülés. Gyümölcsöző a csere a kultúra, a művelődés, az idegenforgalom és a társadalmi kapcsolatok terén is. Remélem, az előttünk álló szovjet-francia találkozó újabb ösztönzést ad a politikai, gazdasági, kereskedelmi, tudományos-műszaki, kulturális és egyéb kapcsolatok fejlesztéséhez a Szovjetunió és Franciaország között. E találkozót azonban nemcsak a kétoldalú viszony szempontjából tartjuk jelentős eseménynek. Az egyetértésnek és együttműködésnek- ahogy azt 1971-ben a szovjetfrancia kapcsolatok alapelvei rögzítették - „a két ország viszonyában tartós politikává, ugyanakkor a nemzetközi élet megbízható tényezőjévé“ kell válnia. A nemzetközi élet kiéleződése a további sürgető oka a Mitterrand elnökkel való találkozómnak. Kevés az örvendetes abban, ami a világban történik. Mindenesetre: ha a tettek, és nem a szavak alapján ítélünk, a nemzetközi feszültség növekszik. Nem csökken a nukleáris katasztrófa veszélye. Szembe kell nézni ezzel a keserű igazsággal. A fegyverekből egész hegyek halmozódtak fel, gyártásuk és korszerűsítésük viszont tovább gyorsul. Európát szó szerint „teletűzdelték“ katonai támaszpontokkal és halált hozó eszközökkel. Ma már nem elég azt mondani róla, hogy „puskaporos hordónak“ felel meg. Az emberek kiirtására szolgáló legkorszerűbb eszközök sokkal veszélyesebb mértékű összevonásáról van itt szó. De még ez a megjelölés is kevés- lázasan készítik és valósítják meg az új gigantikus fegyverkezési programokat, a rendkívül veszélyes stratégiai koncepciókat, annak ellenére, hogy Európa egyszerűen túl kicsi és túl törékeny az erőpolitikához. Úgy, mint végső soron egész földgolyónk. Mindezt úgy mondom, ahogyan gondolom: ma senkinek nincs joga arra, hogy pártatlan megfigyelőként szemlélje azt, ami történik. A világban annyi bizalmatlanság és gyanusítgatás halmozódott fel, hogy eltávolításukhoz nyilvánvalóan nem kevés igyekezetre és időre lesz szükség. De enélkül, s mondhatnám: a szükséges lélektani változás és természetesen a politikai akarat nélkül nehéz lesz a helyzeten a jobb irányába változtatni, ha egyáltalán lehetséges lesz. A külpolitikában ma minden nemzet, minden ember - legyen az átlagpolgár vagy vezető politikus - sorsáról döntenek. Meg kell állítani az őrület erőit, a háború és militarizmus erőit, hogy túlélők lehessünk, hogy biztosíthassuk gyermekeink és unokáink jövőjét. A háború tüzét akkor szükséges oltani, amikor a lángok még nem csapnak magasra. Meg lehet ezt tenni? Hisszük, hogy igen. Vannak jó tapasztalataink, amelyekre támaszkodhatunk: az enyhülés sikerei. Ezek megőrzik életképességüket. A helsinki Záróokmány rendelkezéseinek következetes megtartása ismét javíthatja Európában a légkört, elkergetheti a kontinens felett összegyűlt felhőket. Voltaire annakidején az ész győzelméről álmodott, mint a normális emberi együttélés nélkülözhetetlen feltételéről. Franciaország nagy fiának ez a felhívása különösen aktuális napjainkban, amikor a kardot és számszeríjat felváltották az atomfegyverek. Azt sikerül tisztáznunk, hogy melyik ideológia, mely vélemények és törvények az erkölcsösebbek, melyik gazdaság racionálisabb. A történelem ad időt ahhoz, hogy a különböző életmódok békés versengése lehetővé tegye az emberek számára, hogy szabadon válaszszák és határozzák meg, melyik társadalmi rendszer felel meg nekik jobban. Igen, különbözőek vagyunk, de mit lehet tenni, így hozta a történelem. Ami a Szovjetuniót illeti, mindent megtett és meg fog tenni azért, hogy békében éljen azon államokkal, amelyek más rendszerhez tartoznak. Sőt, mi több, éppen ez az elv képezi a nemzetközi problémák megoldásához való hozzáállásunk alapját. Ehhez igazodunk a belpolitikában is. Tömören valamit a mi országunkról. A Szovjetunióban jelenleg hozzávetőleg 277 millió ember él. A történelmi tapasztalatok meggyőztek bennünket arról, hogy Oroszország nemzetei 1917-ben helyesen választottak, amikor megvalósították a forradalmat és felszámolták a kizsákmányolást, a szociális és nemzetiségi elnyomást. A szovjet emberek büszkék hazájuk sikereire, főleg arra, hogy országunkban már több mint ötven éve nincs munkanélküliség, hogy a munkához való jogot az alkotmány is rögzíti, a megvalósítását pedig a megfelelő szociális és gazdasági intézkedések rendszere garantálja. Állami költségvetésünkben nincsen deficit. Népünk más népekhez hasonlóan jobban akar élni és örül annak, hogy az utóbbi húsz évben az egy lakosra jutó reáljövedelmek megkétszereződtek, az alapvető élelmiszerek árai pedig nem emelkedtek. Nálunk évente kétmillió lakás épül. A lakásokat ingyen utaljuk ki, a lakbér pedig a családi költségvetésnek átlagban a három százalékát teszi ki. Továbbra is egyik legfontosabb gondunk az emberek egészsége és szellemi fejlődése. E téren sokat értünk el. Az országban hatmillió mérnök, másfél millió tudományos dolgozó és több mint egymillió orvos van. Létrehoztuk az ingyenes népi iskolaügy és egészségügy rendszerét. A Szovjetunió több mint száz nemzetet és nemzetiséget tömörít. A forradalom egyik legfontosabb vívmánya volt a nemzetek egyenlőségének megvalósítása a társadalmi élet minden területén. A tizenöt szövetségi és 38 autonóm köztársaságból a forradalom pillanatában sok volt elmaradott, periférikus helyzetben. Ma azon túlmenően, hogy egyenlő gazdasági és politikai jogokat élveznek, létrehozták saját erős gazdaságukat, s jelentős sikereket értek el a tudományban, a kultúrában és az oktatásügyben. A szovjet emberek nemcsak vívmányaikat és sikereiket, hanem gyengéiket és fogyatékosságaikat is tudatosítják. Talán tudják, hogy minderről széles körű, nyílt és demokratikus vita folyik társadalmunkban. Fontosnak tartjuk, hogy a figyelmet éppen a megoldatlan problémákra fordítjuk, a gazdasági és társadalmi fejlődés meggyorsítására, a nép életének javítására törekszünk. Élesen reagálunk a hanyagságra, a szervezetlenségre, a felelőtlenségre, ha ezeket olyan emberek követik el, akik vezető tisztséget viselnek. Természetesen megkülönböztetett gondot fordítunk arra, hogy szigorúan megtartsák a társadalmi igazságosság elveit, az állampolgárok demokratikus jogait és a Szovjetunió törvényeit. Népünk egyetért ezekkel a törekvésekkel, s tőlünk, vezetőktől megköveteli, hogy éppen ilyen irányvonalat kövessünk. Ezt a hozzánk érkező sokezer levélből tudom, valamint a különböző találkozók és a szovjet emberek százaival való személyes kapcsolat alapján is. A problémáinkat jól ismerjük. Bizonyos kérdéseket megoldottunk, vagy folyamatban van megoldásuk, mások viszont időt, eszközöket és kitartó igyekezetet igényelnek. Most a tudományos-műszaki fejlődés, valamint a gazdaság irányításának, a gazdálkodás módszerei tökéletesítésének kérdéseivel kezdtünk részletesen foglalkozni. Vannak lehetőségeink az új feladatok megoldásához. Ide tartoznak a magasan képzett káderek, a természeti források, a tudományos és termelési potenciál, s mindenekelőtt: a lakosság minden rétege széleskörűen támogatja politikai irányvonalunkat. A helyzet javítását szolgáló intézkedéseket össznépi vitára bocsátjuk. A párt XXVII. kongresszusára a szovjet társadalom tökéletesítését célzó akcióprogrammal, az elkövetkező öt évre, valamint az évszázad végéig szóló tervekkel készülünk. Amint mondani szokás, lélekben bepillantunk a harmadik évezredbe. Széles távlatok nyílnak előttünk. Elég annyit mondani, hogy csupán az elkövetkező 15 évben az iparban annyit kell tennünk, amennyit eddig a szovjet hatalom fennállásának hetven esztendeje alatt tettünk. Nemcsak azért szólok minderről, hogy megismertessem a francia tévénézőket mindennapi ügyeinkkel és gondjainkkal. Fontosnak tartom, hogy Franciaországban és más országokban is világos képet nyerjenek elsődleges feladataink egész rendszeréről. Ha számunkra, szovjet emberek számára a gazdaság, a társadalmi kapcsolatok és a demokrácia fejlesztése a legfontosabb, az meghatározza nemzetközi érdekeinket, külpolitikai érdekeinket is. Ilyen érdekeink mindenekelőtt a béke, a stabil nemzetközi helyzet, amely lehetővé teszi, hogy figyelmünket és erőforrásainkat a békés alkotó munkára fordíthassuk. Határozottan ellenezzük a lázas fegyverkezést a földön és kiterjesztését a világűrre. Ezt a veszélyes folyamatot meg kell állítani és halaszthatatlanul a leszereléssel kell foglalkozni. Hangsúlyozni szeretném, nemcsak nyilatkozatokat teszünk közzé, hanem éppen ebben a szellemben cselekszünk is. Egyoldalú kötelezettséget vállaltunk, hogy nem alkalmazzuk elsőként a nukleáris fegyvert és moratóriumot hirdettünk minden atomrobbantásra. Leállítottuk a közepes ható- távolságú rakéták telepítését Európában. Az egész világgal közöltük, hogy nem lépünk elsőként fegyverrel a világűrbe. Országunk további radikális intézkedésekre is készen áll. Azonban mi történik? Próbáljanak meg elfogulatlanul elgondolkodni azon, hogy hogyan cselekednek és mit beszélnek válaszul a mi javaslatainkra. Újabb atomrobbantásokat hajtottak végre, kipróbálták a müholdromboló fegyvert, s folytatódik a kezdeményezéseinkkel szembeni bizalmatlanság lázas szítása. Nem lehet megszabadulni attól a benyomástól, hogy valaki a genfi megegyezésnek már a lehetőségétől is félne, attól, hogy talán csökkenteni kell majd a fegyverek gyártását, s fel kell hagyni a harcias jelszavakkal. De mint mondani szokás, várunk, s majd meglátjuk. Elegendő türelemmel rendelkezünk. Igaz, őszintén meg kell mondanom, hogy mindez nagyon távol áll a nemzetközi helyzet javítását szolgáló utak keresésétől. Amint látják, a világban számos nyugtalanító és elodázhatatlan kérdés halmozódott fel. Az a szándékom, hogy a lehető legkomolyabban tárgyaljak róluk a francia elnökkel. Remélem, hogy párbeszédünk gyümölcsöző lesz. Meggyőződésem, a Szovjetuniónak és Franciaországnak reális lehetősége van konkrétan hozzájárulni a nemzetek kölcsönös megértéséhez és együttműködéséhez. Ezekkel a reményekkel indulok Franciaországba. A szovjet emberek nevében kívánok mindannyiuknak, akik most hallgatnak engem, minden francia nőnek és férfinak és minden francia családnak boldogságot és békét. A párizsi út M ihail Gorbacsov ma kezdődő párizsi látogatását megkülönböztetett figyelem előzte meg (és fogja kísérni). Több okból. Az SZKP KB főtitkárának ebben a minőségében ez az első nyugati útja, s hogy épp a francia főváros az uticélja, az jelzi: Moszkva különös jelentőséget tulajdonit az utóbbi években eléggé elhidegült szovjet-francia viszonynak. Ez a viszony, ugyanis messze túlnő a két ország kapcsolatainak keretein. S ebből a szempontból semmiképp sem hagyható figyelmen kívül, hogy a párizsi tárgyalásokra másfél hónappal a szovjet-amerikai csúcstalálkozó előtt kerül sor. Ami a szovjet-francia kapcsolatokat illeti, gazdag hagyományai vannak, s a két ország súlyánál fogva mindig az átfogó nemzetközi helyzet fontosabb összetevői közé tartoztak. De Gaulle tábornok emlékezetes moszkvai útja (1966. júniusa) olyan esemény volt, amely nagy lendületet adott az éppen akkor kibontakozó összeurópai folyamatnak. Az ezt követő 14 év során (1980-ig) tizenkét alkalommal találkoztak egymással a Szovjetunió és Franciaország legfelsőbb vezetői, s ez a jó viszony kedvezően befolyásolta a nemzetközi légkört is, Európában mindenképp stabilizálóan hatott. Az a késés azonban, amely az 1981 -ben Franciaországban hatalomra jutott szocialista párti kormányzat Szovjetunió iránti politikájában volt tapasztalható, nem használt sem a kétoldalú viszonynak, sem pedig az európai légkörnek. Moszkva sokáig kimaradt a párizsi politikusok útitervéből, vagyis néhány évre megszakadt a magas szintű érintkezés, ami a korábbi folyamatosság és rendszeresség miatt volt feltűnő. A kapcsolatok „szünetelésének“ okait elsősorban Párizs külpolitikájának ellentmondásosságában kell keresni. Miközben ugyanis a francia vezetők kinyilatkoztatták: igyekeznek előmozdítani az európai enyhülési folyamatot, s ellenzik a gazdasági megszorító intézkedések politikáját, ugyanakkor elég nagy hanggal támogatták az amerikai közepes hatótávolságú nukleáris rakéták nyugat-európai telepítését, elődeiknél sokkal jobban elkötelezték magukat a NATO mellett, no és maga Franciaország is jelentős haderőfejlesztésbe kezdett. Az a paradox(nak tűnő) helyzet áll elő, hogy mig a korábbi jobboldali kormányzat nem tágított a francia külpolitika hosszú éveken át bevált egyik alapelvét jelentő francia-szovjet viszony ápolásától, addig a szocialista párti (tehát baloldali) vezetés úgymond elhanyagolta ezt a vonalat. Á ttörést Francois Mitterrand tavaly nyári moszkvai látogatása hozott, amely után ismét felélénkült a politikai párbeszéd a két ország különböző szintű képviselői között. Ez vezetett ahhoz, hogy Mihail Gorbacsov most eleget tesz a francia köztársasági elnök meghívásának. A szovjet-francia politikai kapcsolatok elmélyülése kedvezően hatott a két ország gazdasági és kereskedelmi együttműködésének a bővítésére is, s hozzá kell tenni, ezen a területen az elhidegülés átmeneti időszakában sem volt tapasztalható visszaesés, legfeljebb stagnálás: a korábban elért magas szint tartása. Minden kommentár helyett egy adat: 1966 és 1981 között a kereskedelmi árucsere éves szinten 261 millió rubelról 4 milliárd rubelre, tehát csaknem tizenötszörösére emelkedett. A két ország gazdasága kedvezően egészíti ki egymást: Franciaország gépeket és berendezéseket, hengerelt árukat stb. exportál, a szovjet nyersanyagszállítmányok pedig a francia gazdaság számára fontosak. A moszkvai lapok a napokban arra is rámutattak, hogy a Szovjetunióval folytatott gazdasági és kereskedelmi együttműködés mintegy 300 ezer francia számára biztosít munkaalkalmat. A Renault-Moszkvics együttműködés, az atomfizikai kutatások, a tengerek és óceánok kutatása, a környezetvédelem és főleg az űrkutatás területén s más területeken eddig folytatott közös munka eredményeinek kiszélesítését azonban még akadályozza néhány, az USA és a Közös Piac által kikényszerített korlátozás. Francia üzleti körök a Gorbacsov- látogatás előtt viszont annak a reményüknek adtak hangot, hogy a politikai párbeszéd felélénkülése tükröződni fog a gazdasági kapcsolatokban is. A mi pedig magát a politikai párbeszédet illeti, nem mondható, hogy tartalékai és lehetőségei kimerültek volna. A nemzetközi porondon - abból eredően, hogy Franciaország és a Szovjetunió különböző társadal- mi-politikai rendszerhez és katonai szövetséghez tartozik - nem mindig azonosak Párizs és Moszkva lépéseinek indítékai, ill. az egyes eseményekkel kapcsolatos álláspontjaik. A közös nevező azonban létezik - mindkét félnek érdeke a nemzetközi helyzet javulása, a stratégiai stabilitás megszilárdítása s a lehető legalacsonyabb szintű katonai erőegyensúly fenntartása. Közeli a két ország álláspontja egyes regionális válságok (pl. Kö- zép-Amerika) esetében vagy pl. a vegyi fegyverek betiltásának, az atomsorompó-szerzódés megtartásának a kérdésében. A stockholmi konferencián is alkalom kínálkozik az európai bizalom- és biztonságerősító, valamint leszerelési intézkedések érdekében tett közös diplomáciai akciókra. Franciaország is jelentős nukleáris arzenállal rendelkezik, s így a Szovjetunió ide vonatkozó leszerelési javaslatai nem csak az Egyesült Államoknak szólnak. Párizs egyelőre nem adott rájuk kedvező választ (pl. az atomrobbantásokra elrendelt szovjet moratórium esetében, amikor nem hagyott kétséget afelől, hogy folytatni kívánja a Mururoa korallzátonyon végzett kísérleteit). A legidőszerűbb probléma - az űrfegyverkezés megakadályozása - terén ugyancsak lendítene az ügyön Franciaország határozottabb álláspontja. Mivel Párizs alapjában véve nem híve a világűr militarizá- lásának, politikai akarat esetén az űrfegyverkezés megakadályozása területén is kibontakozhat a szovjet-francia együttműködés. Mindez bizonyára szóba kerül Mihail Gorbacsov tárgyalásai során. Párizs számára belpolitikai szempontból sem elhanyagolható a szovjet pártfótitkár látogatása. Annyi megrázkódtatás és kudarc érte a szocialista párti kormányzatot az elmúlt időben (legutóbb pl. A Greenpeace-botrány), hogy valamilyen sikerre mindenképp szüksége lenne. A szovjet-francia csúcs pedig kínálja az alkalmat erre, s remélhetőleg Párizs tud majd vele élni. Annál is inkább, mivel - úgy tűnik - Franciaország átveszi a „közvetítő“ szerepét az NSZK- tól a Szovjetunió és az Egyesült Államok viszonylatában. (Érdekes fejlemény, hogy Kohl kancellár kijelentette, a genfi csúcs előtt szeretne ó is találkozni Mihail Gorba- csowal, ami egyben jelzi: a két nyugat-európai „kulcsország“ másként viszonyul a nemzetközi problémákhoz, mint az USA.) M itterrand elnöknek nagy szava lehet az október 24- re Washingtonba tervezett tőkés „minicsúcson“, amelyet Fieagan amerikai elnök hívott össze, hogy a genfi szovjet-amerikai csúcstalálkozó előtt egyeztesse álláspontját partnereivel, ill. megnyerje támogatásukat saját elképzeléseihez. Ebből a szempontból Mihail Gorbacsov párizsi tárgyalásainak jelentősége abban rejlik, hogy eredményei részben előrevetíthetik, mire számíthatunk másfél hónap múlva Genfben. PAPUCSEK GERGELY
