Új Szó, 1985. szeptember (38. évfolyam, 206-230. szám)
1985-09-24 / 225. szám, kedd
A kicsinyes bűnök nagysága Tajovský „új“ drámája a Hviezdoslav Színházban A bratislavai Szlovák Nemzeti Színház tavalyi 65. évadának végén mutatta be Jozef Gregor Tajovský négy egyfelvonásosából saját dramaturgiájának műhelyében készített színpadi kompozícióját. Erre nem véletlenül került sor a jubileumi évad zárásakor, hiszen 1920-ban két egyfelvonásosának bemutatásával (Bún, Szolgaság) kezdődött el a hivatásos szlovák színház története. Ez a két dráma, és Az anya, valamint a Sötétség cimű egyfelvonásosok képezték anyagát Ján Sládeček dramaturg és Miloš Pietor rendező „drámaírói" vállalkozásának, amelynek eredménye lett a Hviezdoslav Színházban látott produkció. Az előadást bizonyos személyes akadályok miatt csak szeptemberben láthattam, igy feltételezhetően érett, poétikájában kiteljesedett színpadi produkcióval kerültem szembe. Ez nem lelent szembeállást, annál kevésbé, hogy kőszínházainkban (egyes stúdiószínházi próbálkozásaikat leszámítva) igencsak ritka a Sládeček- és Pie- tor-féle vállalkozás, amely az úgynevezett ,, szerzői színháznak“ egyik válfaját képviseli. Sok félreértés, félremagyarázás született már a „szerzői színház“ fogalmának értelmezésekor. Ebben az esetben is a megközelítés a legcélravezetőbb, hiszen jelölheti az alkotás egészében színházba való megszületését is, amikor a rendező, a színész és a képzőművész egyenrangúan, vagy arányaiban különböző értékben vállalják át a drámairó szerepét. A valóságban ez leginkább akkor fordul elő, egy társulat sajátos gondolkodás- módjához, kifejezőeszközeihez nem talál tekintetben megfelelő drámai alapanyagot. Más esetekben ugyanezek a törekvések késztetik a színházi alkotókat arra, hogy nem drámai műfajban irt irodalmi szöveghez nyúljanak. Az ilyen alkotói szemlélet megítélésének bonyolultságát csak fokozza a Szlovák Nemzeti Színház dramaturgjának és rendezőjének közös vállalkozása, amelynek végeredménye négy önálló drámából irt ötödik dráma lett. Azt hiszem nem tévedek, ha ezt az alkotói folyamatot is a „szerzői színház“ fogalomkörébe vonom, hiszen bár eredendően színpadra irt anyaggal dolgoztak, a végtermék a szerzőtől - Tajovskýtól - független dráma lett. Ez a függetlenség nemcsak az író „vétlenségében“ nyilvánul meg Miloš Pietor rendezői elképzeléséhez formálták az eredetileg helyszíneikben, érzelmi és gondolatvilágukban is rokon egyfelvonásosokat. A századelő szlovák falujának életét korának erkölcsi felfogásához képest nyíltan feltáró és bíráló kis drámák, a mai néző számára is fontos gondolatokat közvetítő, egy eredeti drámai alkotás összetett emberi viszonyait tükröző előadássá növekedtek. A Bűn cimű dráma műfaji megjelölésére legalkalmasabb a tragikomédia. Persze ez sem valami precíz meghatározás, hiszen a látott produkcióban Miloš Pietor sajátos rendezői eszközöket alkalmazott, és ugyanilyeneket kért a színészektől is. Ladislav Vychodil személyében pedig egy olyan díszlettervezőre talált, aki megteremtette azt a képi világot, amely ennek a „komikus tragédiának“ mindvégig pontos tárgyi közegévé vált. Ebben az előadásban minden viszonylagos. Mindenekelőtt a címben jelzett bűnök, amelyek az egyéni elkövetésükkor nevetségessé kicsinyítve állnak előttünk, tie sorjázásuk és egymás mellé kerülésük után megtöbbszöröződnek. Ebből azonban az is kiviláglik, hogy a világban, a kicsinyes emberi bűnök halmazából az egész emberiséget fenyegető történelmi bűnök növekedhetnek. Ez fordítva is igaz, hiszen a történelmi tragédiák mögött mindig kicsiny emberi sorsdrámák lesznek felismerhetők. Ez a gondolatmenet azonban messzebbre vezetne, mint ahol az előadás felismerhető konkrét gondolatiságának forrása Találkozás a zenével A bratislavai zenei ünnepségek előjátéka Kilenc nappal a bratislavai zenei ünnepségek megkezdése előtt a rendezvény szervezői nem mindennapi vállalkozásának első része valósult meg. Szeptember 17- én a Szlovák Filharmónia koncerttermében az ENSZ által meghirdetett Az ifjúság nemzetközi éve jegyében tartottak Találkozás a zenével címen hangversenyt. Ezen nemcsak a közreműködő művészek - Róbert Stankovský karmester és Zuzana Paulechová zongoraművész - voltak fiatalok, hanem a bemutatott zenemüvek egyikének komponistája, Ivan Burlas, valamint a közönség is (erre a későbbiekben még visszatérünk). Ivan Burlas a brnói Janáček Zeneművészeti Főiskola zeneszerzői tanszakán idén végzett. Zene zenekarra cimű egytételes műve a diplomamunkája volt. Stankovský vezényletével a Szlovák Filharmónia szimfonikus zenekara expressziv módon szólaltatta meg. Jól kivehető volt, ahogy a karmester felfogásában ez az egytételes zenemű egymásra épülő három részre tagolódott. Az expozícióban a mélyhangú vonósok és az ütősök nyomában egyre erőteljesebb módon szólalt meg az egész zenekar, amelynek modern zenei hangzást adott az időnként megszólaló xilofon. A három rész mintegy három érzelmi hullámot képviselt. Ez a karmester felfogásában a végén a drámai erejű kicsúcs'osodások után elült, elcsendesedett. A hallgatót meggyőzte arról, hogy a modern zenei, formanyelvet a klasszikussal sikeresen ötvöző alkotás pontosan meghatározható érzelmi üzenetet hordoz.’ Robert Schumann A-moll zongoraversenyét (op. 54) Zuzana Paulechová kissé elfogódottan játszotta. Ez annál inkább meglepő, mert az idén második dijat nyert a zwickaui Schumann-zongora- versenyen. Bár lehet, hogy csupán pillanatnyi indiszpozíció okozta a tételek egyszínű megszólaltatását. Ez elsősorban a második tétel (Intermezzo. Andante grazio- so) lírai párbeszédében volt érezhető. A zongora és a zenekar kapcsolódásai itt kissé mechanikusak voltak. A harmadik tétel dinamikája sem volt olyan méretű, mint azt e Schumann-zongoraver- seny előadóitól már megszoktuk, bár e tétel bonyolult ritmikáját magas technikai tudással játszotta. Bizonyos értelemben csalódást okozott Zuzana Paulechová zongorajátéka. A szünet után Róbert Stankovský Szergej Prokofjev Klasszikus szimfóniáját (Op. 25) vezényelte. Ennek a négytételes, rövidlélegzetű (mindössze negyedórás) zenedarabnak a tolmácsolása volt leginkább meggyőző. Érződött, hogy a karmester és a zenekar élvezi a vidám, olykor zenei burleszk-elemeket is tartalmazó szimfóniát. Feltűnő magabiztosságra vall az is, hogy partitúra nélkül vezényelt. A zongoraverseny után mintha újjászületett volna a zenekar, s az egyes tételeket egyéni módon árnyaló karmesternek mindenben engedelmeskedett. Az már külön öröm volt a művészeknek és a tapasztaltabb zene- hallgatóknak, hogy a közönség nagyobbik felét alkotó fiatalok addigra már megtanulták, hogy az egyes tételek után ne tapsoljanak közbe. Ez kétségeket kizáróan arra utal, hogy más, ehhez hasonló alkalmakkor a csoportos hangversenylátogató fiatalokat legalább alapdolgokról jól lenne felvilágosítani. A kezdeményezés ennek ellenére megérdemli a folytatást. Végül kiemelnénk a karmester, Róbert Stankovský eredetien fiatalos, sok szempontból új és egyéni stílusát, s ami még a karmestereknél sem mellékes, gesztusainak, megjelenésének eleganciáját SZÚNYOG JUDIT van. Aligha vitatható, hogy a cselekmény felszínét képező falusi millió a kizsákmányolás korabeli embernyomorító hatásainak nyomát viseli magán. Ugyanakkor sok tekintetben a felbomló faluközösség lelki hullámzását is pontosan ábrázolja. Ez aligha lenne a mai néző számára érdekes, hiszen a színház a mindenkori történelmi lecke felmondásán túl, a máról és a mához kell, hogy szóljon. A kicsinyes civilbűnök a történelem csendes öbleiben a forradalmak utáni társadalmi változások csendes áramával is együtt mozognak. A társadalmi ellentmondások, olykor zátonyként emelkedve az áramlás útjába közerkölccsé növelhetik e magánbűnöket. Ez pedig már velőig ható aktualitása ennek a drámának. A múltbéli családi torzsalkodás egy talpalatnyi föld tulajdonjogán, máig érő lehet. Naiv hittel mondható csak, hogy „a múlt csökevénye“, hiszen emberi kapcsolataink sekélyességében mennyi anyagiasságon alapuló önzés születik. Szeplőtlen szerelmi kapcsolat szűnhet meg, és növekedhet üressé lett közegében bűnné a házasságtörés. De lehet-e bűn az asszqnyi hűtlenség, amely mögött a pénzsóvár férj érzéketlensége, évekig tartó távolléte nyomában felkorbácsolódó érzelemvágy áll? Ki adhat felmentést a lánya boldogságát önmaga özvegyi magányának vállalásával megtámogató anyának, akinek szivepárja egy egzisztenciális érdekházasságban sorvado- zik? Lehet-e bűntelen az a lány, aki saját boldogságát anyja szerelmének cserébe adásával véli elérhetőnek? Látszólag minden bajok okozója a pénz, a férj családtagokat, béreseket egyformán megalázó jelleme. A veszély kétségtelenül ma is meglévő, ha nem is a történelmi és társadalmi létfeltételek azonossága szüli azokat. Az analógiát az emberi kapcsolatok és erkölcsi értékrendek felszínességében találjuk meg. Az előadást két meghatározó színészi alakítás tartja a rendező meghatározta kettősség medrében. Leopold Haveri (Boháč) és Zdena Grúberová (Holubková) játéka ennek a drámának a kulcsfiguráit mindvégig azonos erővel jeleníti meg. Naiv tisztaság és érett kéjsóvárság, önző szerelem és lemondó önzés, mosolyra ingerlő tehetetlenség és megrendítő kicsinyesség egyszerre van jelen alakításukban. Dagmar Sanitrová (Anička) és Ivan Gogál (Őtefan) talán a kellő kifejezőeszközök hiányában eléggé egysíkúvá tették a két fiatalt. A tragikum és a komikum kettőssége igy lett szürkeséggé, a férj és a fiatalasszony figurája pedig előirásszerűen sablonossá. Négy karakterszerepben színészi remekléseket láthatunk. Ivan Rajniak (Jano), Viera Topin- ková (Mara), Ľubomír Paulovič (Ondro) és Eva Kristinová (Éva) egy-egy eredeti jellemet formáltak meg. Azt hiszem az előadás gondolatiságának kifejezője volt az egyes jelenetekben a szinpadtér fölé emelkedő „korpusz domini“, amelyen a megfeszített ember vérző testtel mosolygott. A mindenkori önfeláldozás hiábavalóságának kifejeződése lenne ez a vérben ázó mosoly, vagy kicsinyes bűneink értékítélete? DUSZA ISTVÁN Harmincéves az Inosztrannaja Lityeratura Fennállásának 30. évfordulóját ünnepli az idén az Inosztrannaja Lityeratura (Külföldi Irodalom) cimű folyóirat. A Szovjet írószövetség égisze alatt megjelenő 400 ezres példányszámú havilap a külföld irodalmának egyik legkeresettebb népszerűsítője. A lap azonban csak az egyike annak a sok forrásnak, amelyből a szovjet közönség megismerheti a külföldi Írók és költők müveit. A Szovjet írószövetségnek jelenleg több mint 100 kiadványa van. A Szovjetunióban évente mintegy kétezer külföldi szerző szépirodalmi művét adják ki, több mint 160 millió példányban. Népszerű a 200 kötetes és 60 millió példányszámú sorozat, A világirodalom könyvtára. (B) ÚJ FILMEK Ring (román) Egy napjainkban megvívott bokszmeccset és a második világháború szörnyűségeit akarja egyetlen történetbe szorítani Sergiu Nicolaescu, az egyik legismertebb román filmrendező, akinek nevéhez történelmi kalandfilmek, indiántörténetek sora fűződik. Munkáit az azonos vagy hasonló témákon kívül az is rokonítja, hogy filmjeiben elsősorban az akciódús cselekményre ügyel, kevésbé £ figurák és szituációk kidolgozottságára, hitelességére. Ez jellemzi most bemutatott alkotását, a Ringet is. Főhőse, Andrei, egykori bokszbajnok, megjárta a fasiszták koncentrációs táborát is, most kamionsofőr. Nyugat-Ber- linben váltótársával betér egy vidámparkba, ahol találkozik azzal az SS-tiszttel, aki a lágerben edzőtársként használta őt. Életben maradásáért akkor, fogolyként edzőmeccseket kellett vívnia, s nem üthetett igazán vissza. Megalázó vereséggel nyerte el a szabadulást. Azóta várja a bosz- szú pillanatát. Most, negyven év múltán, eljött a visszavágás ideje, szemtől szemben áll ellenfelével, Gólemmel, s végre megfizethet múltbeli szenvedéseiért. (Kérdés persze, hogy két hatvanéves férfi hogyan tud kilenc menetet végigbokszolni, ráadásul Andrei több száz kilométeres vezetés után, edzés nélkül áll ki Gólem ellen. A rendező a szereplőkkel végig- bunyóztatja a kilenc menetet, s közben emlékképek úsznak be a lágerből.) ökleivel harcol ezúttal az igazságért Nicolaescu hőse, aki csupán jelmezt váltott, egyébként épp olyan, mint a korábbi Nicolaescu- figurák. Leegyszerűsített a film történelemszemlélete, s jellemei is egysikúak, jók és rosszak. A főszerepet maga a rendező játssza - fáradhatatlan lendülettel. Sergiu Nicolaescu, a román film főszereplője Bolwieser (NSZK) Rainer Werner Fassbinder, a kortárs- NSZK-film egyik legeredetibb egyénisége, hazája viharos eseményekben gazdag történelmének megragadóan hiteles krónikása volt. Elképesztő termékenységgel dolgozott, mintha megérezte volna a szűkre szabott időt (mindössze harminchat évet élt, három évvel ezelőtt halt meg). Zavarbaejtő bőséggel ontotta a mozi- és tévéfilmeket, miközben közel húsz filmben színészként szerepelt, harminc színházi előadást rendezett, s mintegy mellékesen tizenhét színdarabot is irt. Hatalmas életművéből csak mozaikokat ismerünk, de mindegyik magán viseli erős és összetéveszthetetlenül egyéni tehetsége kézjegyét. Legemlékezetesebb, hozzánk is eljutott munkái, a második világháború utáni esztendők gazdasági „csodáját“ és a náci Harmadik Birodalom lényegét vallató filmjei - a Maria Braun házassága, a Lola meg a Veronika Voss vágyakozása - egybefonódó ciklust alkotnak. S bár Fassbinder szívesen foglalkozott az ötvenes évek közepével, vagyis Adenauer kancellár NSZK-jával, időnként ennek előtörténetéről is beszélt. Az 1977- ben készült Bolwieser is a Hitler előtti korszak közegét idézi. Oskar Maria Graf regényének szép és érzékeny adaptációja látszólag ugyan egy bajor kisváros állomásfőnökének, Xavér Bolwiesernek a története, de mindvégig érezhető benne a rendező azon törekvése, hogy a csekelményt markáns korrajzba ágyazza, s hitelesen érzékeltesse a húszas évek végének kispolgári légkörét, mely ugyancsak kedvezett a nácizmus kialakulásának, majd térhódításának. Hőse, Bolwieser, akaratgyenge, gerinctelen férfi, rámenős feleségének mindig és mindenben engedelmeskedő, a nő akaratától függő, ahhoz alkalmazkodó, végtelenül kiszolgáltatott kishivatal- nok. Felesége céltudatos nő, minden lépését szeszélyei és szenvedélyei kormányozzák. Bolwiesert olyannyira a saját akaratának rendeli alá, hogy az már nem lát, nem hall. Csendes lázongását, dühét beosztottjain tölti ki, akik főnöküket semmibe veszik, a háta mögött kinevetik. Bolwieser védtelen gyermek, saját gyengeségének az áldozata, s ez lesz példátlan tragédiájának az oka is. De Hanni, Kurt Raab - Bolwieser szerepében a felesége is elveszti önmagát, látszólagos határozottsága szintén akaratgyengeséget leplez. Hovatovább egyre lejjebb csúsznak a lejtőn, mind mélyebbre rántják egymást a szakadékba. Fassbinder gyűlölte az illózió- kat. A történetet nem arra használta fel, hogy megszépítése alapvetően realista helyzetjelentését, inkább Brecht szellemét követve jelenítette meg a polgári rendet. A romlás virágait. Lesújtó véleménye, amelyet e korról formált - „... Németországban ezt az erkölcstelen időszakot valamiféle bigott, hamis morál uralta, az emberek között pedig szép csöndben megteremtődött az erkölcstelenség“ - minden beállításában tükröződik. -ymÚJ SZÚ 4 1985. IX. 24.
