Új Szó, 1985. szeptember (38. évfolyam, 206-230. szám)
1985-09-17 / 219. szám, kedd
T' A hűség nyelve Gondolatok egy tartalmas kötetről A hűség nyelve címmel jelent meg az a kötet, amely csehszlovákiai magyar írók írásait, gondolatait tartalmazza az anyanyelvröl. Bizonyára mondanunk sem kell, a hűség nyelve - az anyanyelv. Páratlan szépséggel, megkapó őszinteséggel a legtalálóbban talán Rácz Olivér fogalmazta meg a kötetben az anyanyelv szerepét és helyét a mindennapi életben. Egyúttal a felelősséget, amelyet az ember visel vagy vállal az anyanyelv mindennapi sorsáért. Jeles írónk a történelem mélyrétegeiből idézi a Halotti Beszédet másoló barátjának alakját (aki: ,, Dolga végeztével bizonyára megelégedetten tolta odébb a fös- tékes csöbröcskét, egy-két percig még elmélázott az anyanyelv írott szavai felett, azután ellobbantotta a mécsest, ásított, nyújtózott, zso- lozsmára ment, vagy gyümölcsfát oltott. A Halotti Beszéd pedig ott maradt az asztalán. “), s megidézi az érvényesülés lehetőségeit hajszoló ma olyan emberét is, aki távoli világba szakadva döbben a szomorú valóságra: hovatovább halottá válik számára az anyanyelv. Egyetlen választása marad, hogy levelet írjon oda, ahol megértik, az iskolatársnak, aki évtizedekkel korábban ott ült előtte az iskolapadban... Nem kevesebbre vállalkozott ez a kötet, mint arra, hogy felmérje és az érzelmi kötődés szintjén dokumentálja anyanyelvi kultúránkat, feltérképezze problémáit, s bemutassa, ,,mit akart és mit tudott elmondani a nemzetiségi, a szlovákiai magyar író az anyanyelvröl, az írásbeliség és általában a kultúra, a szellemi és a mindennapi élet éltető közegéről.“ Tudvalévő, hogy a nyelvművelés a szocialista kultúra és az egészséges nemzeti, nemzetiségi tudat elválaszthatatlan része, nem válaszfalat emel, hanem a társadalmi tudatformák érvényesülésére, kiterjedt világunk egyetemességét követő feladataira figyelmeztet. Nem szólhatunk ugyanis az anyanyelv szépségéről úgy, hogy csak a sajátunkra gondolunk! Olyan ez. akár egy matematikai képlet, ahol a szavak őszinteségét a „behe- lyettesíthetôség“ méri. Csakis így válhat a nyelvkérdés emberkérdéssé, s kodifikálhatja - ahogy Fábry Zoltán írta - ,.lélekig érőn a humánumot: az emberi elkötelezettséget“. Ennek alapján érthetjük meg azt is, miért volt a világ első szocialista forradalma számára az egyik legsürgetőbb kérdés, hogy megmentse azon kis népek nyelvét és kultúráját, melyeket a cári rendszer pusztulásra kárhoztatott. Az utóbbi évtizedekben a lenini tanítás, a nemzetiségi egyenjogúság alapján vált nyilvánvalóvá az is, hogy nincsenek alárendelt nemzetek, ahogy nem lehetnek megtűrt nyelvek sem. Ezzel magyarázhatjuk azt is, hogy a nyelvi egyenjogúság ma már az állam- polgári egyenjogúság egyik szinonimáját jelenti. Az internacionalizmus igaza (Madrid alatt az ,,Ezernyelvú egy szívű brigád..." indulója is ezt hirdette) társadalmi rangot kapott, hiszen a szocialista célokkal azonosuló népek, nemzetek az azonos jogok révén jelentenek erőt, megértést, tisztességet és jövőt. Montesquieu igazsága is benne van abban a felismerésben, hogy magyarnál, szlováknál, csehnél, szerbnél, románnál, horvátnál többek vagyunk: emberek! Ezt érezzük akkor is, amikor az anyanyelv szerepét, felelősségét hangsúlyozzuk, vagy más nyelvek tanulásának kapuit szeretnénk minél szélesebbre tárni. A kötet fejezetei utalnak arra a tudatosságra, amellyel az összeállítás készült. Elsődlegesen az anyanyelv társadalmi szerepét vizsgálja (külön fejezet foglalkozik az anyanyelv és család, anyanyelv és iskola kapcsolatával), figyelme azonban kiterjed a nyelvjárás és köznyelv, a nyelvtáj és irodalom kérdéskörére is. Az előszó helyett közölt Fábry-írás (Kazinczy elkötelezettségében címmel) az európai látókörű Kazinczyt idézi, aki egy önmagára eszmélő nép nyelvének a gondozására, pallérozására vállalkozott, s a her- deri pusztuláspróféciával szemben az elparentált magyar nyelv védelmezőjévé vált. ,,Kazinczy - írja Fábry Zoltán - a magyar nyelvvel Európát akarta tudatosítani és erősíteni: a szellem erkölcsét, a gondolat igazát tekintet nélküliségek és kizárólagosságok ellen - kifelé és befelé. Ezért buzdított idegen kultúrák megismerése: »mert magyarul is csak az írhat szépen, akinek írásán az idegenek szépségei átsugárzanak«." Csehszlovákia népességének nemzetiségi megoszlását illetően felfigyeltető a könyvben az a megállapítás, hogy a kedvező társadalmi, gazdasági és kulturális körülmények ellenére az utóbbi évtizedekben indokolatlanul alacsony a csehszlovákiai magyar népszaporulat, alig lépi túl az 1,6 százalékot (a szlovák népszaporulat az 1980-as népszámlálás szerint 11,3, és a szlovákiai cseh népszaporulat 2,2 százalék volt). A kötetbe sorolt tanulmányok közül Mayer Judit (Hibanapló) és Hubik István (A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái címmel megjelent) írását kell megemlítenünk. Átfogó, magabiztos anyagismerettel, céltudatos gyakorlatiassággal sok megszívlelendő szempontot vetnek fel ezek az írások, sok hasznos észrevételt tartalmaznak. Hasznos visszajelzésül szolgál Csáky Károly és Zolczer János írása (Szülőföld és anyanyelv diákszemmel), továbbá Kovács László tanulmánya (Kísérlet a diglosszia állapotának fölmérésére...) és Mihályi László jegyzete („Ahány szóra váró gyermek“). A vallomásos erejű és értékű írások közül Rácz Olivér (Kicsi anyanyelv, Latiatuc feleym...), Or- dódy Katalin (Erős vár - anyanyelvűnk), Gál Sándor Idesanyám“), Turczel Lajos (Gyermekkorom és anyanyelvem), Bodnár Gyula (Vigyük gyermekeinkhez a szavakat!), Kulcsár Ferenc (A krónikás csöndjei, Keszeli Ferenc (Orfeusz - ra várva) és Somos Péter (Gondolatok az anyanyelvröl) írását említeném. Jól illeszkednek a kötetbe többek között Ozsvald Árpád (Kazinczy, Hettita ballada) és Batta György (Ajkakról felröppenő) versei is. Elismerés és dicséret illeti meg az összeállító, Zalabai Zsigmond munkáját és a kiadó vállalkozását. Jobbára „kész“ anyagból készült a kötet, a sajtóban már megjelent írásokból építkezett, és csak néhány esetben (Ordódy Katalin, Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond, Koncsol László) találunk kézirati közlést. Az összeállító nagyobb körültekintéssel azonban jobban tudott volna összpontosítani a kötet nyelvi műveltség (műveletlen- ség) kérdéseire, nyelvi és nyelv- használati gondjainkra, amelyeknek látleletét a hetvenes évek elején Deme László fogalmazta meg. Ezt a hiányosságot nem pótolják azok a kötetbe sorolt nyelvművelő jellegű (egyébként hasznos) írások, melyek korábban az Új Szó, a Hét vagy az Irodalmi Szemle hasábjain jelentek meg. Viszonylag szűkkörű a szépírók felvonultatása. A leggyakrabban szereplő szerzők között találjuk Zalabai Zsigmondot hét (!) írásával, továbbá - nem számítva a verseket és a műfordítói versenyt - Rácz Olivért, Gyönyör Józsefet és Kovács Lászlót két-két írással. Nem említem azok nevét, akik a „hiánylistán“ maradtak, bár lehetett volna mondanivalójuk... Hiányérzetünket az sem csökkenti, hogy az Irodalmi Szemlében közölt műfordítói versenyből is ad ízelítőt a kötet, illetve egy gyermekverskötet fordításáról jegyzetnyi anyagot. Ezek a közlések nem szervesülnek a kiadvány szándékaival. Egyébként a fülszövegben említett „műfaji gazdagság" (a karcolattól a vallomásig és az írói számvetésig) sem adhat mindenre felmentést. Ellenkezőleg, a túl széles skála inkább „oldja“ a kötetet. Németh László megállapítása - Zalabai Zsigmond utal rá - erre az esetre is vonatkoztatható. Vagyis: a kritikusnak azt is észre kell vennie, ami nincs, avégett, hogy ez legyen... így igaz! A kötet erényei, hézagpótló szerepe vitán felüli. Nyilvánvaló ez, hisz az időnként megjelenő nyelvművelő kiadványok nem vállalhatták fel ezt a szerepet. A kötet széles körű érdeklődésre tarthat számot, valamennyi érdeklődő olvasó tanulsággal és haszonnal forgathatja. Az anyanyelv szeretetét, tiszteletét és a nyelvművelés parancsát egyszerre sugallja a kötet, átfogva a Kazinczy által létparancsként emlegetett, Nyelvében él a nemzet!“ gondolatát, annak XX. századi megfelelőjével, az „Erős várunk a nyelv!“ felismerő-* sének tudatosításával. Valóban e gondolatot kiteljesítve zenghetjük bele ,,dalunkat a világ nagy, egyetemes, új kórusába" (Rácz Olivér), s mutathatjuk meg igazán, mit adunk a világnak, hogy az emberség és haladás, az egyetemes kultúra szövetségesei maradjunk. FÓNOD ZOLTÁN Tulai szamovárok Busil Weerarathna felvétele A világ 56 országába exportálják a tulai Stamp gyár hires szamovárjait. Az üzemben 28 fajta szamovárból évi másfél milliót gyártanak a hazai és a külföldi megrendelők részére. A gyár egyedülálló múzeumi gyűjteményében mintegy 300 szamovárt őriznek, olyanokat, amelyeket két évszázad alatt készítetek a tulai mesterek. Tulában a XVIII. században született meg a szamovárkészítés mestersége, I. Péter cár idejében. Minden utcában más alkatrészt készítő iparosok dolgoztak, s az utcák neve is ezt követte: Kakasutca, Szurony-utca, Závár-utca, Fúró-utca. A puskaművesek szívesen készítettek szamovárokat is. Az egyik mester, Nazar Liszicin 1798-ban aztán megalapította az első szamovár-gyárat. Az elsőt tucatszámra követte a többi üzem, s a múlt század közepén már félszáz gyár működött. A szamovárokat egész Oroszországban árusították, s áruk mindig a súlyuktól függött. Kezdetben a szamovárok antik formákhoz igazodtak, többnyire a görög amforákra hasonlítottak. A tulai mesterek képzelóerejének azonban nem volt határa. A múzeumi gyűjteményben nincs két egyforma darab. Láthatók itt váza-, gömb-, korona-, pohár-, makk-, és körtealakú szamovárok. A díszes teafőzőkre pedig feliratokat, közmondásokat véstek. Az egyik legérdekesebb az úgynevezett pók-szamovár. Nevét onnan kapta, hogy a „potrohos“ szamovár rendkívül vékony lábakon áll. Eredeti modell a delfines szamovár és az a sárgaréz szívekkel ékesített teafőző, amelyiket sziv- falónak neveztek. Az idén a gyár két új terméket ki nál a vásárlóknak. A másfél literes mini-szamovár 8 perc alatt forralja fel a vizet a kis családok számára, a 40 literes óriás viszont a vendéglátóipar számára készült. Bár a szamovár látszatra egyszerű készülék, elkészítéséhez 900 technológiai műveletet kell elvégezni. (B) ÚJ FILMEK Szerelem az átjáróban (cseh) Fiatalokkal, Prága átjáróiban és aluljáróiban ácsorgó if jakkal, bisztrókban és diszkóklubokban ücsör- gó-szórakozó fiatalemberekkel, kétes üzletekből és lakásfosztogatásokból élő galeri-tagokkal - a könnyű megélhetést választó egzisztenciákkal - foglalkozik Jaroslav Soukup legújabb munkájában. S teszi ezt úgy, hogy közben egy ígéretesen induló szerelem történetét meséli el. Ebből a tömör ismertetésből is kitetszett, hogy a Szerelem az átjáróban közönségcsalogató film, amely hangszerelése (könnyed hangvétel, pergó ritmus, akciódús cselekmény, remek zene, amelynek nemcsak aláfestő szerepe van) miatt elsősorban a fiatalabb korosztály érdeklődésére tarthat számot. A társadalom peremére sodródott csoportokról beszél, életszerű helyzeteket teremtve. Hétköznapi pillanatokkal, utcanyelvi párbeszédekkel. A rendező valóban kiélezett, mindennapi szituációkat s ugyanakkor tragikus töltésű történetet vázolt fel. De csak felvázolta. A belső történések, a lelki jelenségek helyett érezhetően inkább a külsők érdeklik, azt a folyamatot kíséri nyomon, ahogy Pavel, a tisztes családból származó tizenéves fiatal, a köny- nyű élet csábításának engedelmeskedve, egyre jobban belekeveredik a fiatalkorú bűnözőkből álló galeri hálójába. A lejtőn pedig nincs megállás. Jaroslav Soukup vállalkozásának jelentőségét az a szomorú időszerűség is aláhúzza, amelyet az ifjúságnak egy részében tapasztalható bűnözés elterjedése riasztóan jelez számunkra. Beszélni kell tehát erről, nem hunyhatjuk be a szemünket és nem térhetünk ki előle azzal, hogy vannak pozitívabb jelenségek is társadalmunkban és azok a tipiku- sabbak. Soukup filmje hozzászólás és tanúságtétel ebben a kérdésben; amit elmond, fontos és igaz, mégha mondandójának formájára inkább jellemző a művészi korrektség, a társadalmi hitelességre törekvés és kevésbé a pszichológiai elemzés mélysége és újszerűsége. Bár érdeme, hogy a sematikus értelmezésektől tartózkodik jellemábrázolásában. Leginkább a lélektani mélységet hiányoljuk a filmben, s azt, hogy általában kevés információt kapunk a figurákról; vonatkozik ez a központi alakra, Pavelre is, akiről nemigen tudjuk, honnan jött, a történet elején éppolyan ártatlan tekintetű, de korántsem egyenes úton járó, könnyelmű, ám rokonszenves fiatal, amilyen a film végén, személyiségének, jellemének fejlődése nemigen kísérhető nyomon az alkotás kockáin. Link, hazug, céltalan életvitelét ha másért nem, hát a fiatalok körében Lukáš Vaculik, a cseh film főszereplője olyannyira népszerű Lukáš Vaculik miatt félő, hogy egyesek elfogadják, sőt követendő példát látnak benne! A főszereplő akaratlanul, de romantikus hőst kreált figurájából. S még ennyi fogódzót sem kapunk Janáról, a fiatalember szerelméről, akit Tatiana Kulíšková formál meg. A rendezés egyébként sok-sok lebilincselő hangulatú jelenettel gazdagítja a történetet. Fenntartásaink ellenére is azt kell mondanunk, hogy Miroslav Vale forgatókönyvíró és Jaroslav Soukup rendező nehéz feladatra vállalkozott, hiszen olyan jelenséget kívánt feltérképezni, amelyre pályatársai csak igen ritkán kaphatók. Ernest Thompson népszerű színműve sem kerülhette el a bestsellerek sorsát. Néhány évi színpadi siker után filmszalagon is megörökítették. Közönségvonzó a film, elsősorban két színészegyéniség, Katherine Hepburn és Henry Fonda alakítása, jutalomjátéka teszi azzá. S nem utolsósorban az, hogy e két kiváló művész először és utoljára állt együtt a kamera elé. Ráadásul Henry Fonda már súlyos betegen játszotta szerepét, röviddel a forgatás után, 1982 augusztusában elhunyt. nyezetébe. Nehezen békéi meg öregségével, nehezen törődik bele megváltoztathatatlan helyzetébe. Feleslegesnek érzi magát. Mark Rydell három Oscar-dijat nyert munkája azonban csak közepes közhelyeket sugall a halandóság kikerülhetetlenségéről és arról, miként kellene szépen befejezni az életet. Már ha mód van rá. Derűt, jókedvet, emberséget áraszt a film, végkicsengése az elmondottak ellenére is optimista. Túlságosan is az. A jól bevált Katherine Hepburn és Henry Fonda az amerikai film főszerepében (Előtte még megkapta ezért a filmért az Oscar-díjat, a Karlovy Vary-i fesztiválon pedig a legjobb férfialakítás díját.) Az alkotásban egy kicsit önmagát játssza: halálfélelmét csipkelődéssel, örökös zsörtölődéssel leplezi. Okkal, ok nélkül belecsíp megértő feleségébe, belemar körhollywoodi recept szerint ugyanis megkerüli a problémákat, elsimítja az ellentmondásokat. Idealizálja tehát az emberi kapcsolatokat, a családi konflikusokat, a nemzedéki ellentéteket. Valóban minden olyan szép, idillikus lenne, amilyennek azt Katherine Hepburn görcsös igyekezettel el akarja hitetni? Aligha. -ymÚJSZÚ 4 1985. IX. 17. Az Arany-tavon (amerikai)
