Új Szó, 1985. augusztus (38. évfolyam, 179-205. szám)

1985-08-27 / 201. szám, kedd

Egy régvárt kiállítás drámaisága Bácskái Béla utolsó alkotói korszaka Kívülállóak aligha tudják meg­fejteni annak a változásnak a hát­terét, amelyet Bácskái Béla halála utáni első tárlatán a losonci (Luče­nec) Nógrádi Galériában a képek nézői óhatatlanul felfedeznek. Az 1980. november 7-én negyven­ötévesen váratlanul elhalálozott festő ötvenedik születésnapja al­kalmából rendezett losonci tárlat anyagát Kubičko Klára művészet- történész válogatta. Pontosan fel­ismerhető szándéka volt, hogy Bácskái Béla életművének válto­zásait érzélektetve elsősorban az eddig csak töredékesen ismert utolsó alkotói korszak képeit mu­tassa be. Ha van múvészettörté- nészi remeklés, akkor ez a kiállí­tás az. Egy festő világának a kitel­jesedéséhez vezető útját jelezve, ennek a kiteljesedésnek a lénye­gét mutatja meg. Messzire elkerüli a Bácskái Béla piktúrájáról megfo­galmazott, olykor felszínes megál­lapításokat, a csehszlovákiai ma­gyarság meglehetősen irodalom­centrikus kultúrájának közhelyeit és előszeretettel használt,,tájkép­festő", „a szülőföld festője", „a kenyérhátú dombok festője“ meg­fogalmazásokat. Tájainkon nem szokás művé­szettörténészek munkáját méltatni egy-egy tárlat kapcsán. Most mégis ezt teszem, ha már amúgy- is néhány gondolatot szeretnék fűzni a bevezető mondatban jel­zett festői változáshoz. Kubičko Klára nem először nyúlt Bácskái Béla festői hagyatékához. Kiállítá­sait még életében gondozta, szer­zője a Madách és a Tatran kiadó­nál megjelentetett kétnyelvű mo­nográfiának. Főhajtást érdemlő az a beavatottság és szakmai bizton­ság, amellyel az általam e hasá­bokon egyes részeiben vitatott monográfiát e tárlaton pontosítot­ta, kiegészítette. Csak sajnálni le­het, hogy a katalógus kicsit késik, s igy megnehezül, de nem lehetet­len az összehasonlítás, az össze­kapcsolás. Kétségtelen hogy Ku­bičko Klára megkísérelte Bácskái Béla szellemi hagyatékát egy szé­lesebb, európai festői kontextusba helyezve bemutatni. Most először Losoncon sikerült bebizonyítania, hogy a Bacskai-életmű két nagyon erős tartópilléren nyugszik. Az egyik a virtuóz akvareli techniká­val festett tájképeiből épült fel, a másik a munkás- és munkaáb­rázolás minden hamis pátosztól, kívülálló felmagasztalástól mentes olajképeiból. Mindkét anyagát úgy lényegítette át Bácskái Béla, hogy érzelmi telítettség és gondolati tisztaság jellemzi képeit. Véletlen volt, hogy a Nógrádi Galériában a falakon látható képe­ket nem keletkezésük időrendjé­ben néztem végig. így esett, hogy a legvégén egy olyan fiatal festő képeit láthattam, akinek különbö­ző hatásokat, tükröző világa messze állt a hetvenes évek má­sodik felében öntörvényűvé vált saját alkotói univerzumtól. Már- már közhely, éppen ezért pontosí­tásra és árnyalásra szorul az a megállapítás, is, hogy Bácskái Béla Szabó Gyula tanítványa volt. Tanítvány? Igen, de olyan, aki mesteréhez mél­tóan szembe­szállt tanítójával. Szabó Gyula-ha­tások? Igen, de ezek elsősorban technikai, kom- poziciós elemek használatában, és mindenekelőtt az alkotói válto­zás szükségsze­rűségébe vetett hitben nyilvánul­tak meg. Túlzó egyszerűsítés, igazságtalan le­kicsinylés lenne Bácskái bármely alkotói szaka­szának is vala­mifajta Szabó Gyula-utánérzést keresni. Nem kevésbé lenne az, ha továbbra is helytállónak tekinte­ném azt az állítást, mely szerint Bácskái nem volt filozófus alkat. A szó kissé lekicsinylő értelmében bizonyára nem. A képeit látva azonban a lényeg, a választott anyag belső világának, törvény- szerűségeinek a megragadása, a festői kifejezésmód gondolkodó, bölcselő művészre vall. Nem ab­ban az értelemben volt ó „vidéki“ vagy „munkás“ festő, ahogyan azt szemellenzők árnyékában szokás róla mondani. Emberi pá­lyáját munkásként kezdte, de ta­nult emberként, festőművészként folytatta. Szülőföld szeretete sem volt valamifajta szükebb provincia­lizmus, éppen ellenkezőleg. Fiatal életének utolsó öt-hat esztendejé­ben a szülőföld az univerzum tel­jességét kifejező hellyé, eszközzé lépett elő. Ezekben az években született több olyan képe is, amely az emberi élet drámaiságát tükrö­zi. A bölcselő Bácskái legkiemel­kedőbb festményei közé tartozik az 1976-ban festett Utolsó termés, amely az ember életútjának egye­di eszközökkel történt összegezé­se. Nem, ő ezt nem magára értet­te. Hogyan is gondolhatott volna az „utolsó termésre“ a kiállítások­ra, új alkotói utakra készülő fiatal­ember? A kép alsó felébe kompo­Bacskai Béla: Mezei út (akvareli, 1978) Színvonalas útikalauz Gyakran láttam a nyár folyamán Bratislava utcáin magyarországi turis­tákat, akik útikönyvet forgattak, s aszerint tájékozódtak. Nemrégiben pedig, amikor a magyar könyvesbolt­ban jártam, ott találtam ezt a Bratisla- vát bemutató kiadványt, amely a buda­pesti Panoráma könyvkiadó gondozá­sában, Firon András szerkesztésében Pozsony címmel jelent meg az idén. Meg is vettem, s állítom, jó vásárt csináltam. Az útikönyv olvasmányos, szórakoztató, egyben hasznos útba­igazító igaz, elsősorban a magyaror­szági turisták számára készült, de nagy hasznát vehetik a Bratislavába látoga­tó szlovákiai vendégek, valamint azok is, akik már régóta itt élnek, sőt a szüle­tett bratislavaiak is sok mindent meg­tudhatnak belőle erről az állandóan változó, fejlődő nagyvárosról. A könyv elsó nagy fejezete a város földrajzi helyzetét, történelmét, mai ké­pét és kultúráját ismerteti. Múltjával kezdi bemutatni az ősrégi várost, idő­rendi sorrendben vázolja fel a történel­mi eseményeket az időszámításunk előtti 3. évezredtől napjainkig. Bemu­tatja közben a ma már műemlékeknek számító épületeket, az egyes gyárak, üzemek létesítésének időpontját, kö­rülményeit, valamint a város kulturális múltját, és jelenét. Ezután részletes útikalauz követke­zik, több térképpel. Végigvezeti- az ol­vasót, illetve a turistát az óvároson, minden utcát, jelentősebb épületet, műemléket, kulturális központot részle­tesen bemutat. Sor kerül az előváro­sokra, a kedvelt kirándulóhelyekre. Ezeknél a legcélszerűbb megközelítési módot is ismerteti. A könyv végén a gyakorlati tudniva­lók fejezetben abc-sorrendben felso­rolva találjuk a legfontosabb intézmé­nyek, éttermek, szolgáltatások címét, az egyes múzeumok, színházak, kép­tárak, kiállítótermek, szállodák címét és telefonszámát. A 224 oldalas könyv 32 oldal kép­melléklettel jelent meg. A fényképeket Fehér István készítette, a térképvázla­tokat Biczó Tamás rajzolta. Az olvasóval megismerteti, megsze­retteti Szlovákia fővárosát a könyv. S remélem, ugyanez történik a helyszí­nen járókkal. FIALA ILONA nált sötét ruhájú öregasszony és a magas horizont mögé lenyugvó nap ellentétpárok. A lenyugvó nap holnap újra felkúszik az égbolra, de a föld fölé hajló öregasszony nem biztos, hogy újra látja e ra­gyogást. Színek kontrasztjaival fo­galmaz. Az öregség mély színeit a kép alján szinte egybefolyatta a föld barnáival, feketéivel. Fönn az bégboltról még ömlik a fény a tájra, de az emberi élet múlan­dóságán ez mit sem változtat. Az objektív lét festménye ez a kép. A néző a tárlat anyagától vezet­tetve, a fiatal festő útkereséseit dokumentáló képek töredékes so­rát látva, kerül el a galéria első termébe, ahol munkás- és munka­témájú képeit láthatja. Hiányoznak innen a már jól ismert Füleki sztrájk című sorozat olajképei, de láthatók egy ezekkel egyidőben elkezdett sorozat újabb és tökéle­tesebb darabjai. A Csiszoló /., a Csiszoló II. témája nem 1979- ben ihlette meg először Bácskái Bélát. Az 1974-ben Rimaszom­batban (Rimavská Sobota) és Gö- mörhorkán (Gemerská Hôrka) lá­tott tárlat anyagában is szerepelt két olajkép a köszörülő munká­sokról. Formailag és gondolatilag is rokonai ezeknek a Losoncon most először kiállított képek. Az emberek és a gép itt szinte eggyé válik. A festő itt nemcsak a munka, a szerszám és az ember azonos­ságát akarta kifejezni. A munkás­kéz itt monumentális méretű, erő­kifejtését a szögletes, már-már kubisztikus formák érzékeltetik. Is­mét csak a kiállítás szerkezeti kompozícióját dicsérem: mellette látható egy másik munkáskéz, amely kenyeret szeg. Kerekded formák, simogató mozdulat, a ke­nyér tisztelete ezen a képen. Keil ennél pontosabb megfogalmazás, ha a művészettörténész a festővel együtt hatni akar a nézőre? Legalább ennyire lenyűgöző a hetvenes évekbeli nyugodt kom­pozíciókat követő elementáris vál­tozás. Bácskái Béla világában a nyugalom, a bizonyosság, a meghittség egyszerre feszült mozgássá, gondolati dinamizmus­sá változott. Esztétikai elemzéssel pontosan kimutatható, hogy a het­venes évek végén előtérbe kerül nála a táj, mint az általános érvé­nyű üzenet hordozója. Egyre ke­vesebb a leíró tájkép. 1978-tól haláláig egy másképpen látott, vizsgált és ábrázolt táj jelenik meg képein. Feltételezhetően felismer­te azt, hogy az a táj, amit ó a het­venes évek elejéig oly nagy ihle- tettséggel festett, egy szinte már csak töredékeiben létező objektu­ma a világnak. Homorú, arányo­san tagolt, kiegyensúlyozott ma­gas horizontjai helyett megjelenik a képet szinte szétfeszítő dombo­rú látóhatár, a fák, a bokrok felfelé irányuló mozgása. A gazdagodás jele, hogy például az 1978-ban készült Tavaszi táj című képe mintegy ellenpólusa az 1979-ben alkotott Téli viharfelhő című akva- relljének. Ez a két festmény is dokumentálja milyen magasfokú technikával művelte az akvarell- festészetet. Az előbbin lágy, vilá­gos színek mellett a kontrasztok­nak alig van nyoma, s kettős hori­zont (egy domború és egy homo­rú) oldja a kompozíció feszültsé­gét. Az utóbbin pedig az égbolt színeinek (fehér és sötétkék) el­lentétei ütköznek a domború hori­zont felett. Szinte szétfeszíti kere­tét a kép. Mintegy jelképei is lehetnének, hogy a tragikus hirtelenséggel fél­beszakadt alkotói életút hová ve­zetett volna. Az október 13-ig lát­ható losonci tárlat egy nagy mű­vész utolsó életszakaszának gyöngyszemeit mutatja be. Több figyelmet kérve Bácskái Bélának, aki a nógrádi és a gömöri tájból, a műhelyekből és a csarnokokból elindulva egyetemes gondolatok terepét festette meg képein. DUSZA ISTVÁN UJ FILMEK Baj van, doki? (cseh) Baj van doki? - teszik fel a kér­dést már a címben e cseh komé­dia alkotói, s ezzel szinte jelzik, hogy valami történt, valami nincs rendben, valami megzavarta a do­ki életét. És csakugyan. Burda doktor, a tisztességes, munkasze- retó, érzékeny, negyvenéves férfi, aki szereti az egyszerűséget, a természetességet, aki még tud lelkesedni s tud örülni az élet ap­róságainak, egyszer csak rájön: képtelen élni túltechnizált vilá­gunkban, ahol egyesek fogyasztói szemlélete, féktelen pénzhajhá- szása, önzése és birtokolási vá­gya megöl minden szépet, minden emberit, s megzavarja a természet harmóniáját, az egyén belső nyu­galmát. Ezért a doktor fellázad. Lázongása azonban csendes. Nem tör-zúz maga körül, nem rombolja az értékeket, csak visz- szavágyik a természetbe, vissza­sírja azokat az időket, amikor az ember még nem volt a technikai vívmányok rabja és kiszolgálta­tottja, amikor a családi tűzhely még meleget árasztott, amikor az ember még nem ismerte a környe­zeti ártalmakat, a civilizációs ve­szélyeket. Szélmalomharca per­sze szánalmasan mulatságos, mégis rokonszenvet, együttérzést vált ki a nézőben. Nem csupán azért, mert humora, optimizmusa nem hagyja ót cserben a legkilá- tástalanabb helyzetekben sem, hanem azért is, mert valós gondok nyugtalanítják. Antonin Máša forgatókönyvíró és Vft Olmer rendező munkája életszerű, humoruk intellektuális; nyitott szemmel járnak a világban, jól megfigyelik a helyzeteket, az emberi magatartásokat, jelleme­ket, s tapasztalataikat sikeresen dolgozzák fel a filmben. Azt is mondhatnánk, hogy mindennapi életünk sodrában a legközvetle­nebb valóság jelenségeivel szem­besítik a nézőket. A pontos szí­nészvezetés is a rendező munká­ját dicséri. Zdenék Svérák, a fog­orvos alakítója képes volt ráhan­golódni az alkotók fanyar humorú, tragikomikus stílusára. Iva Hüttne- rová a feleség szerepében jól ér­zékelteti, hogy a rideg ésszerűség és technokrata szemlélet hogyan idegeníti el az embert nemcsak másoktól, hanem önmagától is. Zdenék Svérák, a cseh film főszereplője Versenyfutás a halállal (angol) Igaz történet - ez az alcíme ennek az angol filmnek, amely az egyik legkiválóbb brit zsoké. Bob Champion visszaemlékezései nyomán készült. Megtörtént ese­ményt vitt tehát filmre John Irwin, a játékfilmgyártásban fiatalnak számító angol rendező, Bob Champion zsokéval a középpont­ban, aki hírneve és sikerei csú­csán, 1979 júliusában hirtelen megtudja, hogy halállal fenyegető rákbetegségben szenved, s legfel­jebb nyolc hónapja van hátra. Or­vosa közli vele, ha egyáltalán re­mény van az életben maradására, az csak drasztikus kémiai keze­léssel érhető el. Fél éven át kezelték kórházban, s amikor hazaengedték - harminc­egy esztendős volt ekkor - járni is alig tudott, annyira legyengült. 1980 augusztusában mégis újra kezdte az edzéseket, nem mon­dott le kedvenc versenylováról sem, noha közben az. is megsebe­sült - és 1981 áprilisában meg­nyerte az országos versenyt. Az ő története elevenedik meg a film­ben. A rendező hollywoodi mintára rutinos kézzel adagolja a látvány­jelenetek feszültségét és az életé­ért küzdő zsoké szenvedéseinek- kitartásának naturálisán ábrázolt, helyenként érzelmességbe bu- gyolált izgalmát. Minden megvan ebben a filmben, amit a szórakoz­tatóipar produkálni szokott: lát­vány, feszültség, bátorság, kitar­tás, szerelem, a „férfimagatartás“ példája. S a néző megnyugvással veszi tudomásul a happy endet: a betegségéből felgyógyult zsoké, a közönség fergeteges biztatása közben természetesen megnyeri a legnagyobb versenyt, a liwer- pooli Grand Nationalt - s mint a me­sében -, elnyeri szerelmese kezét is. Hogy ez az életnek, a valóság­nak csupán a felszíne, ábrándozó * vágyaink kivetítése a vászonra, ez nem akadályozza meg a profi mó­don rendezett és fényképezett film közönségsikerét, s ehhez hozzá­járul a főszerepet megbízhatóan alakitó John Hurt, akit a közönség A nyolcadik utas: a halál című filmből már ismerhet. Talán érde­mes megjegyezni, hogy az alkotás lovas jeleneteinek háromnegyed részében a színész személyesen szerepel, csak a különösen nehéz f pillanatokban helyettesíti őt dub­lőr. -ym­John Hurt (balra) az angol filmben DJ SZÓ 4 1985. VIII. 27.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom