Új Szó, 1985. augusztus (38. évfolyam, 179-205. szám)
1985-08-16 / 192. szám, péntek
Találkozások - és megannyi élmény JEGYZETEK A FIATAL ZENEI ELŐADÓMŰVÉSZEK SZLOVÁKIAI SEREGSZEMLÉJÉRŐL A hazánk felszabadulása óta eltelt négy évtizedet a szlovákiai zeneművészet történetében is a legjelentősebb fejlődési szakaszként könyvelhetjük el. A zeneszerzők alapozó, majd nemzetközi visszhangot kiváltó munkássága mellett az utóbbi években egyre erőteljesebben jelentkeznek az előadóművészek. Gondoljunk csak a világ legnagyobb operaszínpadain vendégszerepló Peter Dvorskýra, Sergej Kopčákra vagy Magdaléna Hajóssyovára; a külföldi hangverseny-pódiumok gyakori szereplőire vagy éppen a különféle nemzetközi versenyeken sikerrel helytálló fiatal művészekre, többek között Peter Mikulášra, Galia Jánosra, Zuzana Paulecho- vára, Vladimír Tomčányira, Szabó Imrére, Oliver Dohnányira. Mindez ékes bizonyítéka egyebek között annak, hogy szocialista társadalmunk kellő gondot és figyelmet fordít kulturális, ezen belül zenei életünk színvonalának emelésére, megfelelő körülményeket biztosít a tehetségek számára. Az ifjú művészek iránti gondoskodás egyik példája a fiatal zenei előadóművészek seregszemléje, mely a közelmúltban zajlott le Trenčianske Teplicében, tizenki- lencédszer. A fürdőváros hagyományosan: meghitt, kellemes légkört biztosított valamennyi résztvevő számára. A maga nemében, szlovákiai viszonylatban egyedülálló, egy hétnél tovább tartó rendezvény házigazdája a Szlovákiai Zeneszerzők Szövetsége, mely a rendelkezésre álló időt igyekezett gazdag tartalommal megtölteni. A szemle tizenhárom hangverSoňa Jahnová senyén kívül említést érdemel Peter Toperczer zongoraszemináriuma, melyen negyedik alkalommal követhettük figyelemmel fiatal zongoristák - az idén Juraj Pokorný, Martin Štefko, Biegelbauer Mária és Muzslai Beáta - játékát, kreatív hajlamaik megnyilvánulásait, s nem utolsósorban a szemináriumvezető nagyszerű pedagógiai és művészi munkáját. Külön elismeréssel kell szólni a hangversenyeket követó szakmai beszélgetésekről, melyeken meghívott kritikusok és más szakemberek értékelik az egyes művészi teljesítményeket, esetenként hasznos tanácsokkal látva el a fiatal művészjelölteket, akik természetesen hozzászólhatnak az elhangzottakhoz. Jó és hasznos ez az eszmecsere, mely sok esetben útmutatónak bizonyult már az elmúlt években is, annak ellenére, hogy nem minden szereplő számára egyforma hízelgő az ilyenféle szakmai megmérettetés. Az egyes hangversenyeken bemutatkozási lehetőséget kapott a három szlovákiai konzervatórium egy-egy növendéke, a Zene- művészeti Főiskola hallgatói, valamint a cseh és külföldi főiskolákon tanuló diákjai. Igy a seregszemle hangversenyei egyúttal a különböző pedagógiai és elóadómúvésze- ti iskolák és módszerek összevetésére is lehetőséget kínáltak. Bemutatkoztak továbbá a már pályán levő hivatásos előadóművészek. Hallhattunk ifjú cseh vendégművészeket, és találkozhattunk a Mikuláš Schneider-Trnavský országos énekverseny idei győzteseivel, a Szlovák Zenei Alap ösztöndíjasaival, valamint a Szlovákiai Zeneszerzők Szövetsége fiatal előadóművészeket tömörítő csoportjának tagjaival. Volt ezenkívül két orgonahangverseny; és külön hangversenyen szerepeltek a legfiatalabb nemzedék új művei, szép példáját adva az ijfú előadó- művészek kortársaik művei iránti érdeklődésének és elkötelezettségének. Ez tulajdonképpen a szövetség tevékenységének egyik fontos eredménye; hangversenyeinek ugyanis jellemzője, hogy a mai hazai zene az előadóművészek repertoárjának is szerves része. örömmel állapíthatjuk meg, hogy ugyanez elmondható a seregszemle valamennyi résztvevőjének műsoráról. A kortárs zene képviselői, és főként Bach és Hándel művei mellett - akikre az idén emlékezünk évfordulóik alkalmából - nagyobb számban hallhattunk szovjet műveket. Méltó kifejezője volt ez annak, hogy a seregszemle hazánk felszabadulása 40. évfordulójának a jegyében zajlott. Ha minden résztvevő nevét nem is említhetjük, a legkiválóbbakról szólnunk kell, hiszen a rendezvénysorozat egyik fontos feladata a fiatal művészek megismertetése, ami jelentős segítség pályafutásuk szempontjából is. Egyik szép hagyománya a rendezvénynek, hogy a nyitóhangversenyen a Bohdan War- chal vezette Szlovák Kamarazenekarral kö- reműködik egy fiatal előadóművész. Vladimír Tomčányi kiválóan és eredményesen használta ki ezt a ritka alkalmat, Vivaldi gitárra és vonós- zenekarra írt D dúr verseny- művének szólistájaként. Egy további hangversenyre, melyet a trenčíni Ba- zovský-galériában tartanak, olyan művészek kapnak meghívást, akik a teplicei seregszemlén mutatkoztak be első ízben nagyobb nyilvánosság előtt, s azóta jelentősen fejlődtek. Ezúttal Jindrich Pazdera hegedűművész játékában gyönyörködhettünk, melyet azonban kissé gyengített a nem hangversenycélokra épült terem akusztikája. Annak ellenére, hogy ez a rendezvény nem versenyjellegú, a kritikusok elismerő oklevéllel jutalmazzák a legjobb teljesítményt. Ezt az elismerést ezúttal Soňa Jahnová hárfamúvész érdemelte ki, aki igényes műsorában nagyBiegelbauer Mária (Archív-felv.) szerű zenei képességeiről adott tanúbizonyságot. A hárfa mellett szerepeltek más, koncertpódiumon főszereplőként ritkábban látható- hallható hangszerek képviselői is. Közülük említést érdemel Tibor Winkler (trombon), Ľubomír Žovic (akordeon) és Iveta Bach- mannová (oboa). Az énekesek közül kiemelkedett Ľubica Rybárska, Ágh Lívia és Ján Ďurčo teljesítménye. Ugyanígy értékeljük a két, már ismert Ľudovít Kanta gordonkaművész és Marián Pivka zongoraművész játékát. Külön elismerés illeti a betegség miatt távolmaradók helyébe szinte az utolsó pillanatban beugró főiskolás zongorista, Biegelbauer Mária és főleg Szabó Injre fiatal orgona- művészünk szereplését, akik jelentős művészi képességekről tettek tanúbizonyságot. Szabó Imre egyébként a tavalyelőtti seregszemle okleveles résztvevője. Az egyértelműen jó és hasznos rendezvény egyetlen szépséghibájaként talán csak a fürdőváros közönségének meglepően gyér érdeklődését említhetjük. Valószínű, hogy befutott művészek, nagy nevek jobban vonzanák a közönséget, de éppen ez a rendezvény is bizonyítja, hogy a fiatal művészekkel való találkozások ugyancsak egész sor kimagasló zenei élményt nyújthatnak. VAJDA GÉZA Igazmondás és pedagógia Kellemes nyári estén egy üdülő erkélyén hűsöló-pihenó társaság - túlnyomórészt szülői státuszban levő pedagógusok - beszélgetés közben egyszer csak parázs vitába keveredett egymással az őszinteségről és a hazugságról. Az egyik tábor azt hangsúlyozta: semmit nem szabad elhallgatni, mindent meg kell mondani a valóságnak megfelelően, őszintén, maradéktalanul, mert ha a gyermek egyszer is rájön, hogy nem az igazságnak megfelelően válaszoltak neki, hamisan tájékoztatták ót, ez beláthatatlan következményekkel jár. Később azután mindent kétkedéssel fogad, s erkölcsi fejlődése ezt óhatatlanul megsínyli. Többen viszont azt bizonygatták, hogy „okos hazugság néha még ma is többet ér a buta igazságnál“ - vagyis a csalódást, fájdalmat, megrázkódtatást okozó igazságot ajánlatosabb elhallgatni, vagy legalábbis szépítve tálalni. Ezt jónéhányan hevesen ellenezték: ,,az életben úgyis több lesz a kellemetlen, mint a kellemes, csak minél korábban tanulják meg ezt“, meg „úgyis az a baj, hogy túlságosan bugyoláljuk a gyerekeinket, aztán egyáltalán nincsenek felkészítve a pofonokra, amelyek menetrendszerűen érik őket az iskolából kikerülve“. Nemigen sikerült egyik félnek sem a másik álláspontját teljes mértékben megingatni, pedig sok konkrét esettel bizonygatták valamennyien saját meggyőződésüket. El-elkanyarodtak az alapvető kérdéstől, valaki azt is megkockáztatta, hogy ma már a tíz éven aluliak sem olyan őszinték, nem mondják meg úgy az igazat, mint valamikor. Ezt persze kedves történetekkel cáfolták, például, amikor az egyik tanár hiányolta a nyelvtani házi feladat megoldását, a gyerek kertelés nélkül megmondta, hogy képtelen volt megírni, mert előző nap csak a nagyapa volt otthon, ó pedig azokkal a szavakkal nem tudott mondatokat alkotni. A házi feladat készítésének a módjáról persze minden pedagógusnak van néhány sztorija. Az eredeti vitához a munkára nevelés tanárának története terelte vissza a társaságot. Egy alkalommal azt kérte a tanulóktól, hogy hozzanak kartonpapírt az órára. Az egyik gyerek készségsen jelentkezett: „Majd hoz az apu az üzemből“. Erre a pedagógus részben kötelességtudatból, részben saját tekintélyét óvandó aggályoskodott-egy kicsit: csak akkor hozzon, ha szabad. A gyerek égszínkék szemében csipetnyi lebecsülés villant a kisfantáziájú pedagógus iránt: ,,Á, tud az én apám akkor is hozni, Mert ez is tanítás Rendezgetve az elmúlt hónapokban, különböző helyeken készített feljegyzéseimet, a következő mondatokra bukkanok az egyik notesz borítóján: „Elkeserítő, hogy a kötelesség teljesítését erénynek tüntetik fel. Ne legyek én példa, hanem próbáljanak meg rákérdezni, miért nem teszik ugyanezt mások." Igen, pontosan emlékszem, az idei Duna Menti Tavasz nyilvános értékelésén hallottam, hallottuk ezeket a szavakat egyik legnagyobb alapiskolánk igazgatójától, amikor a zsűri külön kiemelte és dicsérte öt a jelenlevők előtt. Egyrészt azért, mert iskolájában őszinte odaadással segíti a két (!) színjátszó céoport, a báb- és folklóregyüttes működését, amelyek ennek köszönhetően is rövid idő alatt az élvonalba kerültek, országos elsó helyeket nyerve; másrészt meg azért, mert személyesen is elkíséri „gyerekeit“ az egyes versenyekre, érdekli őt, hogyan szerepelnek. A jelenlevők átérezték, mit jelenthet ez, milyen ösztönző erő a gyerekek és az őket vezető-rendező pedagógusok számára. Pedig - valóban - nem tesz semmi különöset ez az igazgató. Csak a kötelességét teljesíti. Igaz, egy olyan területen, amelynek- a többi szakköri tevékenységhez viszonyítva - sajnos a mai napig nincs kellő rangja, amelynek kevesebb figyelmet szentelnek a felsőbb oktatási és kulturális szervek, ugyanúgy a közvélemény. Erről a területről nem is szokás számon kérni olyan hangsúllyal eredményeket, noha az iskolai esztétikai (és nemcsak esztétikai) művelésnek, talán a leghatásosabb formájáról van szó. Félreértést kerülendő, az emlegetett igazgató szemében nem valamiféle preferált- külön figyelemben és szeretet- ben részesített - terület a művészeti tevékenység, a színjátszás, a bábozás, a folklór, „csak“ egyenrangú a többi iskolán kívüli tevékenységi formával, amelyekben egyébiránt szintén kitűnő eredményeket produkálnak. Nos, ismétlem, az egészben nincs semmi különös. Miért tetszik hát mégis annak? Miért érezte szükségesnek kiemelni a zsűri is ezt a fajta igazgatói magatartást, amire az idézett módon reagált az érintett. Mert ritka. Mert kevés az olyan igazgató, aki iskolájában maga is szorgalmazná művészeti csoportok alakítását, saját belső ügyének tekintené a működésüket és a működésükhöz szükséges személyi és anyagi természetű feltételek biztosítását, elismerésben részesíteni a gyerekek és külön a csoportvezető pedagógusok munkáját, és, uram bocsá’, még a versenyekre is elkísérné őket. Legalábbis ezt mutatja a sokéves tapasztalat. „Miért nem teszik ugyanezt mások?“ Ezért, azért, amazért - szinte hallom az indoklásokat, amelyeket az oktatásügyünk nem könnyű helyzetének, az iskolára háruló mind igényesebb feladatoknak az ismeretében akár hajlamos is lennék elhinni, ha nem bújkálna bennem az kétkedés ördöge. Miért megy a dolog az egyik iskolában, miért akadozik a másikban? Miért dolgozhat örömmel az egyik pedagógus e téren is, miért kell a szó szoros értelmében kínlódnia a másiknak, aki ugyanolyan lelkesedéssel és hozzáértéssel dolgozna a gyerekekkel? Ha lehetne. Ha lenne kellő megértés, segítség. Kitől vagy mitől függ mindez? Remélve, hogy a válasz egy kicsit benne van e jegyzetben, egyet bizton állíthatunk: a gyerekektől nem. Ók szeretnek játszani, játszva alkotni-mindenütt. (bodnár) ha nem szabad. Mást is szokott, nemcsak papírt“. Erre a „beköpésre“ az „okos hazugság“ elvét hirdetők gúnyosan mosolyogtak: no lám, hát nem okosabban tette volna az az ok- tondi szülő, ha elhallgatja a nem egészen egyenes úton szerzett javak útját, módját, forrását? A másik tábor azonnal replikázott: ugyan, mit lehet a nyiladozó értelmű kisgyerek előtt eltitkolni? Hát még a serdülőkorban levő kamasz fiú vagy lány előtt? Hat-hétéves korban a gyerek még kritikátlanul elfogadja környezetét, de a nyolcéves kora után egyre érzékenyebbé válik minden valódi vagy vélt igazságtalanságra.-Ugyan, érzékenység...! Ti csak ne pszichologizáljatok, ne dicsőítsétek annyira a gyereket - szólt közbe az egyik középkorú oktató. - Olyanokat tudnak füllenteni szemrebbenés nélkül, amilyenről mi álmodni sem mertünk volna. - Ezzel sem értett mindenki egyet.- A gyerek soha nem hazudik „csak úgy“. Ha valótlant állít, azt valamiért teszi. Vagy azért, mert fél, vagy azért mert feltűnésre vágyik.- Már mitől is félne a mai gyerek - biggyeszti le a száját az előbbi -, hiszen soha nem kap ki otthon semmiért, meg különben is, túljár a szülei eszén a legtöbbje. Hát igenis félhet a gyerek, méghozzá számtalan okból. Otthon például attól, hogy szigorú megtorlás lesz a következménye, ha bevallja, elsétálta a délelőttöt, mert félt elmenni az iskolába, attól tartva, megbüntetik, mert megint nem tanulta meg a leckét. így hát hosszú mesébe kezd, ha megkérdezik tőle a napi iskolai eseményeket, s a történet majd a számtanórán folytatódik, ahol a pedagógust kell meggyőznie arról, milyen borzasztó családi események tartották vjssza az iskolába menéstől, hogy még igazolást sem voltak képesek írni a szülők... A legtöbb gyereknek ilyenkor csodálatosan működik a fantáziája, a félelem megsokszorozza az erőt, a képzelet erejét is. Az ilyen hazugságlavinát megálitani nemigen lehet, óriásivá nő, s játszi könnyedséggel zúzza szét a gyerek jobb érzéseiről alkotott nevelői, ritkábban szülői elképzeléseket. A leggyakoribb gyerekhazugság: amikor a gyerek "kitalálja a nem létezőt, illetve valósnak tüntet fel olyasmit, aminek a meglétére vágyik. Kiválthatja kisebbrendűségi érzés, csak cseppenként csorgatott szeretet, nem akar ő senkinek semmi rosszat, csak egyszerűen sikeresen éli bele magát olyasmibe, amiben része nincs. Az ilyenféle, ún. presztízs- hazugságok ellen úgy védekezhet a szülő, ha kideríti, miért teszi a gyerek? Mi hiányzik neki, vagy csak játékos kedvében tréfál vele? A félelem szülte hazugság nehezebben számolható fel. Először a kiváltó okot kell megkeresni és megszüntetni. Meg kell tanítani a gyereket bátran élni, hogy vállalni kell a hibás cselekvéseket, a rossz megoldásokat is, minden megbocsátható, ha legjobb hitünk szerint jártunk el így vagy úgy. Helyes viselkedés, feladatvállalás, felelősségtudat csak úgy alakul ki, ha a gyermek megfelelő mintát lát a környezetében. Ha mindig az igazságnak megfelelően beszél vele minden felnőtt, ha nem lát ellentétet a szavak és a tettek között, akkor a jövőben lényegesen kevesebb lesz a sunyi, alattomos és hazug ember. Ezt bizonygatta a beszélgető társaság legidősebb tagja, az egyik tanítónő édesapja is, amikor mintegy pontot tett a vitára: - Az igazság megmondása vagy elhallgatása beláthatatlan következményekkel jár mind a felnőtt-, mind a gyermekkorban. Azt hiszem, nem a megmondás vagy az elhallgatás a döntő, hanem az, hogy úgy éljünk, oly módon cselekedjünk, hogy az példamutató legyen a fiatalabbaknak minden vonatkozásban, s ne kényszerüljünk soha hazudni. A kellemetlen igazság elviselésének a megtanulása is része a nevelésnek. DR. SZEBERÉNYI JUDIT ÚJ SZÓ 6 1985. VIII. 16.
