Új Szó, 1985. július (38. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-18 / 167. szám, csütörtök

SZEMLÉLETVÁLTÁST Gondolatok a felvételik után Születésének hatvanadik évfordulójára A lig három hete értek véget az egyetemeken, a főiskolá­kon a felvételi vizsgák. A pályázók azóta már tudják, hogyan szere­peltek. Tizenegyezerötszáz fiatal előtt szeptembertől kitárulnak a felsőoktatási intézmények kapui, s nyitva előttük az út a diplomá­hoz. Végigjárása elsősorban raj­tuk múlik. Azon, felmérik-e kellő­képpen lehetőségeiket és tud­nak-e bizonyítani. Több ezren (pontosan 12 795- en) elutasító választ kaptak. Két­ségtelen, hogy a kívül rekedtek közt akad nem egy, akinek oda­benn lenne a helye, de aki vala­melyik felkapott karra jelentkezett, talán jó képességei ellenére sem kerülhetett be a még jobbak tábo­rába, holott másutt, kevésbé zsú­folt karon biztos eséllyel indulha­tott volna. A jogi, az orvosi, a böl­csész; a pedagógiai, a sport- és a testnevelési karon számos te­hetséges pályázót is el kellett uta­sítani - helyhiány, a képzés gaz­daságilag is behatárolt keretei mi­att. Hiszen társadalmunk csak annyi felsőfokú végzettségű szak­embert képezhet, amennyire a népgazdaságnak ma, holnap, holnapután szüksége van. Mivel a felsőoktatási intézmé­nyekben csak most összegezik a felvételi vizsgák eredményeit és tapasztalatait, korai lenne még messzemenő következtetéseket levonni. A pályázók megoszlása alapján annyit azonban megálla­píthatunk: a szlovákiai egyetemek és főiskolák iránt ebben az évben - a tavalyihoz képest - nőtt az érdeklődés, elérte a 221 százalé­kot, holott az idén 500-zal keve­sebb pályázót vehettek fel, mint a múlt évben. Nemigen változtak a régi arányok sem, a helyenkénti öt-hatszoros (sőt kilencszeres) túljelentkezés szinte elriasztó. Gondot okoz az is, hogy csökken a továbbtanulni szándékozó gim­náziumi tanulók száma, s emelke­dik a szakközépiskolákból és szakmunkásképzőkből jelentke­zők aránya. S mert több éve tartó jelenségről van szó, talán nem érdektelen, ha összevetünk né­hány adatot. M íg az egyetemre, főiskolára idén pályázó 24 215 diák közül a gimnazisták száma 10 413, addig a szakközépiskolá­soké 5934, a szakmunkásképző­söké pedig 1316. A tudomány- egyetemekre 4143 gimnáziumi, 871 szakközépiskolai és 129 szak­munkástanuló kérte felvételét: a műszaki karokra 3899 gimnazis­ta, 3160 szakközépiskolás és 903 szakmunkásképzős jelentkezett; a közgazdaságtudományi karokra 1191 gimnáziumi, 942 szakközép­iskolai és 111 szakmunkástanuló adta be kérelmét; az agrártudo­mányi karokra 1140 gimnazista, 796 szakközépiskolás és 167 szakmunkásképzős pályázott; a művészeti főiskolákon 40 gim­nazista, 165 szakközépiskolás és 6 szakmunkásképzős szeretett Kulturális hírek □ Értékes ajándékot kapott a moszkvai színházi múzeum egy japán műgyűjtőtől: Goro Curutoi festő 1936-ban készített Saljapin- portréját, amely egy japáni hang­versenyen, zongora mellett ábrá­zolja a nagy énekművészt. x □ Rómában megtalálták Men­delssohn két elveszettnek hitt kó­rusművét, amelyeket az Oidipusz Kolonoszban cimű drámához komponált 1844 és 1845 között. x □ Varsóban bemutatták a Bonjour, monsieur Chagall! címú színjátékot, amely Vityebszktől a Montparnasse-ig követi a festő életútját. x □ Vlagyimir Szaveljev szovjet rendező filmet forgat a Fracasse kapitány cimű Théophile Gautier- regényből. x □ A berlini Maxim-Gorkij-Thea- ter tizenöt éve játssza az Ádám elveszi Évát című Rudi Strahl- vigjátékot; a darab túljutott az öt­századik előadáson. volna továbbtanulni. Ez azt jelenti, hogy a felsőoktatási intézmények­be pályázóknak az idén csaknem 30 százaléka szakközépiskolai, il­letve szakmunkástanuló. A múlt évben ez az arány szintén 30, a korábbiban 34,4 százalék volt. Nem az a baj persze-, hogy a szakközépiskolát és szakmun­kásképzőt végzett fiatalok tanulási kedve egyre nő, s szakérettségijük mellé diplomát is akarnak szerez­ni; hanem az, hogy a gimnázium­ban érettségiző fiataloknak csök­ken a továbbtanulás iránti érdeklő­désük. Hiszen míg 1983-ban a pá­lyázók 48,4 százalékának gimnázi­umi érettségije volt, addig a múlt évben arányuk 45,4, az idén pedig már csak 42,9 százalék. S ennél is kedvezőtlenebb a kép, ha azt vizs­gáljuk, hogyan álltak helyt ezek a fiatalok a felvételi vizsgákon. A Szlovák Nemzeti Tanács oktatá­si és kulturális bizottságának egyik legutóbbi jelentése szerint évről évre gyarapszik az eredménytele­nül felvételiző gimnazisták száma: 1980-ban arányuk 19,1, 1981 -ben és 1982-ben 24, 1983-ban 32, 1984-ben pedig már 33 százalék volt. Míg 1980-ban az egyetemre, főiskolára felvetteknek 77,4 száza­léka gimnáziumot végzett diák volt, addig 1984-ben arányuk már csupán 60,4 százalék, öt évvel ezelőtt a felvételi vizsgákon a gim­nazisták közül 2418-an nem felel­tek meg, 1984-ben számuk 4361- re emelkedett. Az adatok szárazak, de egyet- mást jeleznek. Többek között azt, amit évek óta tudunk és hangsú­lyozunk, hogy: a tizennégy évesek között csekély az érdeklődés a gimnázium iránt, a jó előmenete- lü tanulók nem ritkán a szakközép- iskolát vagy a szakmunkáskép­zőt részesítik előnyben, attól tart­va, ha a gimnázium befejezése után nem veszik fel őket egyetem­re vagy főiskolára, nem tudnak majd mit kezdeni. Megfeledkez­nek arról, hogy a gimnázium nem jelent zsákutcát azoknak sem, akik nem tanulnak tovább, hiszen a fakultatív rendszerű képzés bi­zonyos szaktudást nyújt, s ezáltal lehetővé válik elhelyezkedésük. Persze, jó lenne, ha az üzemek és a vállalatok nem idegenkednének ezektől a fiataloktól és nem várná­nak kizárólag szakközépiskolát vagy szakmunkásképzőt végzet­tekre. A felmérések eredményei is azt mutatják, hogy a gimnáziumok diákjainak egyharmada csak szükségmegoldásként választotta ezt az iskolatípust és sikertelen szakközépiskolai felvételi után kö­tött ki gimnáziumban. Változás e téren addig nem várható, míg a nyolcadikosok - főleg a legjobb képességűek - szívesebben men­nek szakközépiskolába vagy szakmunkásképzőbe, annak tuda­tában, ha lesz kedvük, szakérett­ségi bizonyítvánnyal is próbálhat­nak szerencsét a felvételin, ráadá­sul kockázatmentesen, mert nincs mit veszteniük; középkáderként bármikor találnak maguknak he­lyet. Szemléletváltás szükségelte­tik tehát, az, hogy a pedagógusok megértessék a szülőkkel és a gyermekekkel: elsősorban a gimnázium az az iskolatípus, amely a továbbtanulás szempont­jából nélkülözhetetlen ismereteket és általános műveltséget nyújtva utat nyit a felsőfokú tanintézetek felé. Ezért az ország érdeke is, hogy a legjobbak ide, majd egye­temre, főiskolára kerüljenek. Nem az a célunk, hogy a fiatalo­kat elriasszuk a szakközépiskolá­tól vagy szakmunkásképzőtől. Csupán tudatosíttatni szeretnénk: ha valaki érettségi után diplomát akar szerezni, célszerűbb, ha nyolcadik osztályból gimnáziumba megy, hiszen a főiskolai és egye­temi felvétel a gimnáziumi ismeret- anyagra támaszkodik, jobban megalapozza a felsőfokú taninté­zetekbe pályázók tudását. A szak- középiskola és szakmunkásképző elsősorban szakmai képesítést ad, növendékei négy év után mű­velt szakmunkásként, középká­derként hagyják el az iskolát. Fel­adata tehát, hogy a társadalom számára sokoldalúan képzett szakembereket neveljen, akikre a különféle munkahelyek, intéze­tek várnak. N em ártana, ha ezeket a kér­déseket fontolóra vennék nemcsak a szülők és a fiatalok, hanem a pedagógusok és a pálya- választási felelősök is, hogy a ta­pasztalatokat hasznosítva a jövő­ben gondosabban mérlegelhes­sék a realitásokat. Mert bár az egyén dolga, hogy eldöntse: to- vábbtanul-e, s ha igen, hol, milyen iskolatípusban, milyen karon vagy szakon, de a pályaválasztás, a to­vábbtanulás a szocialista társada­lomban mégiscsak közügy, a nép­gazdaság munkaerő-gazdálkodá­sának kérdése. Ne hagyjuk tehát, hogy jeles tanulók is elkallódjanak, hiszen közös érdekünk, hogy bol­doguljanak és majdani munkáju­kat ne megélhetési kényszernek tekintsek. tqLGyeSSY MÁRIA Könyvek. Mint várfal emelked­nek köröttem a versei. Már nem­csak nekem, fiaimnak, asszo­nyomnak is menedékei. Tündér­kedéseink estéin a Nagy Lászlö-i szárnyak zenéje vesz körül. Ma­gasból érkezik, a költészet világi­rodalmi magasából. ,,Én is drága, te is drága, / Egyetlen fa két virága.“ Vizsgáltatunk és vizsgá­lódunk. Csillagos égre nézünk, mintha gyeremekünkre néznénk, ölelésre nyílik karunk, mintha ver­Gyökeres György felvétele set írnánk. Igaz szóra, szép tettre röptét a vers - Nagy László verse. Hűség. Két kar összefonódás­ban pendülő inhúrjain szól a leg­szebb zene. A barátság férfikarjai, a szerelem fojtogató bársonykarja, az apaság hiányt teremtő mozdu­lata, csendre intők kezét lefogó karok, a nyelv láthatatlanul is megtartó karjai. „Létem ha végleg lemerült, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!“ Tűnődünk és tünedezünk. E kettős­ségekben élő a költő, akit már-már úgy feledünk, hogy nem feledhet­jük. Elment, s maradt a létünk csorbasága, mint kidobásra ígért cserép. Kérdés. Mennyit ér a Költő? Mennyit ér meg nekünk a Költő? Mennyit ér meg nekünk egy halott Költő? Mennyit ér meg nekünk egy bennünk halott Költó? Igaz, oly korán elment, hogy önmaga éne­két sem tudta befejezni. „Jaj, a ti édességtek, / jaj, a ti tenyeretek simasága, / szívetek történelmi udvara: / bekötöttek engem oda /“ Búcsúzik a lovacska, búcsúzott a költó. Tiszta fehér haját lehajtot­ta egyik kisvárosunk kávéházának abroszára. Ültünk körülötte, lehet­tünk vagy százan. Maradunk-e százan? Fiatalság. Mondtam édesa­nyámnak, hogy meghalt Nagy László, és én nem tudok róla írni. Rám nézett, s csak annyit mon­dott: Fiatal volt még. öt évvel idősebb volt mint ó, s édesanyám már évek óta a ma­ga öregségéről be­szélt. A költők nem öregednek? „Meg­érhettem, hogy a verseim érvényt szereztek maguk­nak, bár nem tettem értük semmit, nem szervezkedtem, nem alázkodtam, nem vesztegettem se mást, se maga­mat.“ Bennünket sem veszteget, de rá kell gondolnunk, amikor mások vesz­tegetnek. A fiatalság bennünk se této­vázzon. Gyermekeink. Hozzájuk is szól a Csodafiu-szarvas. Könyvét nekik adta, versét nekik mond­ta. Hazát, népet, nyelvet mondott, oly szükségeket, me­lyek mindig kelle­nek, hogy busa kis kobakokban beérjen a gondolat. „Fél-világ ti vagytok, szív, arányzó ész hajt, / s fiúk, hazaértek, fiú, haza érsz majd.“ Nekik is kellenek a vers­gyémántok, a világot mozdító igaz szavak. Bennük ne viduljon a szol­gaság soha, a lélek ragyogjon szavaikon. Bizonyosság. Mint várfal emel­kednek köröttem a versei... Va­gyunk mögötte tíz milliónyian? Egy költó kínálta védelem, kell-e nekünk? Hatvanéves. Nem él. Talán olvassák, talán hallgatják. Legutóbb verseihez szavait is ad­ták. Pontos ez így? Verseihez a lelkét adták. Hangjában csikó­remegés, verseiben életünk lüktet. A világ. Még élt, amikor kiadták összegyűjtött verseit, versfordítá­sait. Spanyolok, bolgárok, franci­ák, németek, angolok, jugoszlávok költői szólnak hozzánk általa. S egy kötetre való bolgár népköl­tészet. Nekünk olvasni kellene, mert a tisztelet csak így lehet őszinte. DUSZA ISTVÁN VÉGZETES VÍZEN A véletlen olykor kegyetlen jár- tékot űz. Az elmúlt héten kaptam meg a júniusi erdélyi lapokat, köz­tük A hét 24. számát, amelyben Lórinczi László és Szász János Harag Györgyöt köszönti 60. szü­letésnapján. Este vettem kezembe az újságot; éppen akkor, amikor a rádió döbbenetes hirt közölt. Az európai hírű, néhány hónapja nagybeteg romániai magyar ren­dező meghalt. Századunk egyik kimagasló rendezője volt. Nincs semmi túl­zás abban, amit Bodor Pál írt róla: ,,Színésszé tett színészeket, re­mekművekké remekműveket, föl­fedezte a valamit a semmiben is, föltámasztott tetszhalott szövege­ket, magára találtatott elveszett­nek hitt képességeket, volt mersze másképp szeretni unalmassá sze­retett klasszikusokat, reménye- séggel sóvárgott rá száz fiókban szunnyadó darab (...), egyedülálló tehetsége volt és mindenkivel megosztott ereje és közösségeket mozgató szorgalma, akitől színhá­zak nyerték vissza önbizalmukat.“ Vívódásairól, bukásairól is fa­nyar, bölcs humorral beszélt, olyan utánozhatatlanul, ahogy azt csak a székely népi adomákban olvashatja az ember. Győrött volt alkalmam hosszasan beszélgetni vele, itt idézte föl azokat az állo­másokat, mig szülőhelyéről, Tas- nádról Kolozsvárra került, s amíg vágyakból, elképzelésekből való­ság lett: európai szintű színházi varázslat. A totális színház híve volt, amelyben a művészi szó és a lát­vány egy célt szolgál. Fölmutatni az örök emberiben a mai emberit, szövegek, konfliktusok legrejtet­tebb összefüggéseit. Osztrovszkij Viharában, amelyet Győrött láthat­tunk, művészi zsenialitásával fon­tos figurává emelt egy epizódsze­replőt. A fél lábú, mankós férfi ott tipegett Kátya körül, máskor a hát­térből követte élénken az esemé­nyeket, hogy aztán két exponált jelenetben szinte főszereplővé lépjen elő. A mankójával szárnya- szegett madárként csapdosó, lép­csőfokokon bukdácsoló ember megejtóen gyönyörű és tragikus jelképe a fojtogató kisvárosi lég­körből, a poshadt környezetből ki­törni akaró egyénnek. Ami a szö­vegben Kátya, az a látványban a mankós ember: a tudatos térren­dezéssel és a tömeg hatásos mozgatásával együtt így lett ele­venbe vágóbb Osztrovszkij, s vele együtt Harag György kor- és kór­képe. Valóságos istenkisértés volt, amit Kisfaludyval müveit, öt szín­művéből - vígjátékokból és véres tragédiákból - irta a Kisfaludy- játékot, amelyben szívszorító pa­rabolák, asszociációk sejlettek föl. Nagy érdeme volt abban, hogy a romániai magyar drámairodalom különösen az utóbbi évtizedekben tiszteletet parancsoló magaslatok­ra jutott. Igaza van annak a kriti­kusnak, aki azt irta, hogy Sütő András drámáit legmélyebben Ha­rag György értette. De ő varázsol­ta izgalmasan maivá Nagy István elavultnak hitt özönvizét, s ugyan­csak ő karolta fel a több mint egy emberöltővel fiatalabb Csíki Lász­lót is. Máshogy, másként látta és láttatta Csehovot is. ,,Csehov gor­donkáját a színpadon olyan édes- búsan és fanyar-keserúen szólal­tatta meg, oly elvágyódóan és ide­kötő n, hogy arra méltán figyeltek föl - a dallamra - messze külho­nokban is" - írja Szász János. Nemcsak az előadások, hanem próbái is élményszámba mentek. Kivételes tehetsége volt kellő lég­kört teremteni az alkotáshoz, a kí­sérletezésekhez, az értékek fölle- léséhez. ,,Azt szeretném, hogy mindenki számára létkérdés le­gyen ez a darab. Nem megélheté­si, hanem művészi létkérdés. Ah­hoz a munkához, amit én szeret­nék, őrület kell. Szirtek között kell hajóznunk. Számomra a legérde­kesebb dolog az, hogy összeáll egy csapat és hónapokon át tartó kimerítő munka után megtalálnak valamit, ami a világon a legegy­szerűbbnek tűnik“ - mondta a Kisfaludy-játék próbáin. Ez a megtalált valami, nem kis dolog. Az a sajátos kifejező eszköz, ami magaslatokra, mélységekbe visz el, s ami rólunk, értünk szól. Ez a színházművészet. Az író után megmaradnak írá­sai, a festő után festményei. De mi marad a színész, a rendező után? Mi marad Harag György után? Talán képfelvételen őrzik az emlé­kezetes előadásokat. Ez ugyan nem kevés, de nem is sok, mert a technika nem képes rögzíteni az „itt és most“ varázslatos hangula­tát, a közönség alkotó együttléleg- zését, vagyis a színház lényegét. Banálisnak tetsző vigaszok, hoz­zá méltatlanok jutnak az eszembe. Bodor Pál válasza azonban némi­képp enyhet adó: Harag György halála után már nem lehet úgy színházat „csinálni", mintha nem élt volna. Tehetségével, humánu­mával, progresszivitásával itt ma­rad közöttünk. Akkor is, ha Kháron ladikján átkelt a végzetes vizen. SZILVÁSSY JÓZSEF ÚJ SZŐ 6 1985. VII. 18. Nagy Lászlóval vándorló Próbán, az alkotás pillanataiban (Gyökeres György felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom